Hittani Kongregáció: NEM az újraházasodott elváltak áldoztatására!

Sok tekintélyes megfigyelő szerint az Egyház az ariánus eretnekség korában (IV. sz.) tapasztalthoz hasonló válságban van. Annak idején Urunk istenségének a dogmáját vitatták, ma pedig minden dogmát, a modernizmus nevében. A modernizmus szerint ugyanis nincsenek abszolút igazságok, még ha azokat maga Jézus Krisztus is nyilatkoztatta ki, hanem csakis a vallási érzület számít. A hit válságát világi oldalról tovább fokozza az uralkodó polkorrekt-progresszív-liberális kultúra is - vagy ha úgy tetszik, ennek a kultúrának adja meg magát éppen az Egyház.

Napjainkban a jéghegy csúcsa - amin korábban elképzelhetetlen módon, nyíltan ütköznek egymással hithű és modernista püspökök - az Amoris Laetitiából visszatükröződő Kasper-javaslat, amely a változtathatatlannak tartott egyházi állásponttal ellentétben engedélyezné a törvényes házasságukon kívül mással élők, különösen az "újraházasodott" katolikusok szentségekhez járulását. A támadás természetesen a hatodik parancs egésze ellen irányul, hiszen ha egy esetben, az újraházasodottak esetében, elnézzük a házasságon kívüli szexuális életet, akkor logikailag tarthatatlanná válik, hogy ne nézzük el minden egyéb esetben is.

Százféle értelmezése létezik Ferenc pápa Amoris Laetitiájának, melyek különböző hangsúlyokkal átírják a Tízparancsolatot, a házasság szentségét, a bűnbocsánat szentségét, a bűn fogalmát, a lelkiismeret fogalmát, az emberi felelősség fogalmát - és ezek egyike sem vesz erőszakot Ferenc pápa mondatain. A modernizmus módszerének megfelelően az Amoris Laetitia valóban megtűri a hithű értelmezést is - mint ahogy azt Burke bíboros és a Hittani Kongregáció prefektusa, Müller bíboros mondják -, azonban a félreérthetetlenség hiánya, és a pápai kacsintás azok felé, akik készek a Kasper-javaslatot püspöki iránymutatásaikba foglalni, végső soron a szakadás irányába sodorják az Egyházat.

Az argentín, a római, a német, a máltai példák mutatják, hogy bizonyos pásztorok készek hivatalosan is modernizmus érzelgősségére cserélni a katolikus hitet. A helyzet megoldására tett legjobb javaslat ezidáig az ún. dubiában fogalmazódott meg, melynek megválaszolása lehetővé tenné, hogy Ferenc pápa elítélje az Amoris Laetitia olyan értelmezéseit, melyek ellentmondanak a katolikus tanításnak.

Tapasztalható, hogy sok esetben a tájékozatlanság is a tévedéseket megengedő irányba sodorja a közvéleményt, sokszor papok és püspökök sem ismerik a vonatkozó egyházi tanítást, vagy nem tudják milyen súlyú megnyilatkozások történtek a múltban a most újra felkapott Kasper-javaslat ellen. Hiányosság továbbá, hogy nincs minden tanítóhivatali megnyilatkozás kellőképpen igényesen, vagy egyáltalán lefordítva magyarra.

Ebben a posztban egy ilyen hiányosságot szeretnénk pótolni azáltal, hogy közzétesszük magyarul a Hittani Kongregáció leginkább vonatkozó, 1994-ben kelt dokumentumát, amely nyíltan és konkrétan elutasítja a Kasper-javaslatot. A dokumentum magyar nyelvre fordítását Raffai Péter végezte el, a fordítás alapját képező angol nyelvű változatot a Vatikán hivatalos honlapján, ITT találják. A vastagbetűs kiemelésekkel a blog szerkesztője a leglényegesebb részekre kívánja felhívni a figyelmet.
***

Hittani Kongregáció

Levél a katolikus egyház püspökeinek az elvált és újraházasodott hívek szentáldozáshoz járulásáról

Excellenciás uram,
1. A Család Nemzetközi Éve egy különösen fontos alkalom arra, hogy újból felfedezzük az Egyház család iránti szeretetének és törődésének számos jelét [1], és egyúttal bemutassuk a család alapját képező keresztény házasság felbecsülhetetlen gazdagságát.
2. Ebben az összefüggésben azoknak a híveknek a nehézségei és szenvedései, akik rendezetlen házassági állapotban vannak, különös odafigyelést érdemelnek [2]. A lelkipásztorokat hívjuk arra, hogy segítsék őket megtapasztalni Krisztus szeretetét és az Egyház anyai közelségét, szeretettel fogadva őket, bizalomra buzdítva őket Isten irgalmassága iránt, és körültekintően és tisztelettel javasolva nekik a megtérés és az Egyház közösségének életében való részesülés konkrét útjait [3].
3. Tekintettel azonban arra, hogy a hiteles megértés és őszinte irgalmasság sohasem válik el az igazságtól [4], a lelkipásztoroknak kötelessége figyelmeztetni ezeket a híveket az Egyháznak a szentségek ünneplésére, különösen az Oltáriszentség vételére vonatkozó tanítására. Az utóbbi években különféle régiókban különböző lelkipásztori megoldásokat javasoltak e téren, amelyek szerint az újraházasodott elváltak szentáldozáshoz járulásának általános engedélye ugyan nem lehetséges, de a hívő közösség elvált és újraházasodott tagjai különleges esetekben szentáldozáshoz járulhatnának, amennyiben a lelkiismereti ítéletük alapján felhatalmazva éreznék magukat erre. Példának okáért ezt tehetnék meg abban az esetben, ha teljes mértékig igazságtalanul hagyták el őket, jóllehet őszintén igyekeztek megmenteni az előző házasságukat, vagy amikor meg vannak győződve az előző házasságuk érvénytelenségéről, jóllehet nem tudják ezt külső fórumon igazolni, vagy amikor önvizsgálat és bűnbánat hosszú folyamatán mentek keresztül, vagy akkor is, amikor erkölcsileg megalapozott okokból nem tudják teljesíteni a különválás kötelezettségét.
Egyes helyeken azt is javasolták, hogy annak érdekében, hogy tárgyilagosan megvizsgálják a valódi élethelyzetüket, az újraházasodott elváltaknak egy megfontolt és hozzáértő pappal kellene konzultálniuk. Ennek a papnak azonban tiszteletben kellene tartania a végső döntésüket a szentáldozáshoz járulásról, anélkül, hogy ez a döntés hivatalos jóváhagyást kapna.
Ezekben és a hasonló esetekben gondos és jószándékú lelkipásztori megoldás kérdése lenne újraházasodott elváltak különböző élethelyzeteiben igazságot tenni.
4. Mégha néhány egyházatya hasonló lelkipásztori megoldásokat is javasolt, és bizonyos mértékben gyakorolt is, mindazonáltal ezek az Atyáktól sohasem nyertek jóváhagyást, és semmilyen módon nem váltak az Egyház közös tanításává, ahogy nem határozták meg a gyakorlatát sem. Az egyetemes Tanítóhivatal feladata, hűen a Szentíráshoz és a Hagyományhoz, hogy a hitletéteményt tanítsa és hitelesen magyarázza.
Az említett lelkipásztori javaslatokra tekintettel, a Kongregáció ezért kötelezve érzi magát arra, hogy felidézze az Egyház e kérdésre vonatkozó tanítását és gyakorlatát. Hűséggel Jézus Krisztus szavaihoz [5], az Egyház megerősíti, hogy az új házasság nem ismerhető el érvényesnek, ha az azt megelőző házasság érvényes volt. Ha az elváltak polgári úton újraházasodnak, olyan helyzetben találják magukat, ami objektíve sérti Isten törvényét. Következésképp nem részesülhetnek szentáldozásban mindaddig, amíg a helyzetük fennáll [6].
Ez az elv egyáltalán nem jelent büntetést vagy hátrányos megkülönböztetést az újraházasodott elváltakkal szemben, hanem inkább egy objektív állapotot fejez ki, ami lehetetlenné teszi az Oltáriszentség vételét: "Nem alkalmasak arra, hogy szentáldozásban részesüljenek abból a tényből kifolyólag, hogy az állapotuk és életkörülményeik objektíven ellentmondanak annak a Krisztus és Egyháza közötti szeretetnek, amelyet az Eucharisztia jelez és megvalósít. De van e fegyelemnek egy különleges lelkipásztori indoka is: ha az ilyen embereket az Eucharisztiához bocsátaná, az Egyháznak a házasság felbonthatatlanságáról szóló tanítására vonatkozóan tévedés és zavar támadna a hívőkben" [7].
Azok a hívek, akik megmaradnak egy ilyen állapotban, csak szentségi feloldozás elnyerését követően részesülhetnek szentáldozásban, amely kizárólag azoknak adható, "akik bánkódván amiatt, hogy megsértették Krisztus hűségének és Szövetségének jelét, őszintén késznek mutatkoznak arra, hogy a továbbiakban olyan életet élnek, amely már nem ellenkezik a házasság felbonthatatlanságával. Ez azonban valójában azt követeli, hogy valahányszor a férfi és a nő súlyos okok – mint például a gyermekek nevelése – miatt nem tehet eleget a szétválás követelményének, 'vállalják magukra azt a kötelezettséget, hogy teljes megtartóztatásban élnek, azaz tartózkodnak az olyan cselekedetektől, amelyek csak a házastársakat illetik meg'" [8]. Ilyen esetben részesülhetnek szentáldozásban mindaddig, amíg tiszteletben tartják a botránykeltés kerülésének kötelezettségét.
5. Az Egyház tanítása és gyakorlata ebben a kérdésben részletesen kifejtésre került a szinódus utáni időszakban a Familiaris Consortio apostoli buzdításban. A buzdítás többek között emlékezteti a lelkipásztorokat, hogy az igazság iránti szeretetből kötelességük körültekintően megvizsgálni a különböző élethelyzeteket, és buzdítja őket, hogy bátorítsák az újraházasodott elváltakat az egyházi élet különféle eseményeiben való részvételre. Ugyanakkor megerősíti és megadja az okokat az állandó és egyetemes gyakorlatra, amely "a Szentírásra támaszkodva az újraházasodott elváltakat nem engedi szentáldozáshoz járulni" [9]. A buzdítás szerkezete és szövegének hangvétele világosan értésre adja, hogy ez a gyakorlat, ami kötelezőként van bemutatva, nem változtatható meg különféle élethelyzetek miatt.
6. Azok a hívők, akik férjként és feleségként élnek együtt a törvényes házastársuktól különböző személlyel, nem részesülhetnek szentáldozásban. Amennyiben ők ezt lehetségesnek ítélnék, úgy a lelkipásztoroknak és gyóntatóknak a kérdés súlyosságára, e személyek lelki javára, valamint az Egyház közjavára való tekintettel súlyos kötelessége figyelmeztetni őket, hogy az ilyesfajta lelkiismereti ítéletük nyíltan ellenkezik az Egyház tanításával. A lelkipásztoroknak a tanításukban szintén fel kell hívniuk a gondjukra bízott hívek figyelmét erre a tanításra.
Ez nem azt jelenti, hogy az Egyház nem viseli szívén e hívek helyzetét, akik ráadásul nincsenek is kizárva az egyházi közösségből. Törődik azzal, hogy lelkipásztori úton kísérje őket, és meghívja őket, hogy vegyék ki részüket az Egyház életéből oly mértékig, ami összhangban áll az isteni törvény rendelkezéseivel, és amelytől az Egyháznak nem áll hatalmában eltekintenie [12]. Másrészről viszont szükséges ezeket a híveket eligazítani, hogy ne gondolják azt, hogy az Egyház életében való részvételük kizárólag az Oltáriszentségben való részesedés kérdésére korlátozódik. Segíteni kell a híveket abban, hogy elmélyítsék azoknak az értékeknek a megértését, amit a szentmisében Krisztus áldozatában való osztozás, a lelki áldozás [13], az imádság, az Isten Igéjén való elmélkedés, és a szeretet és igazságosság cselekedetei jelentenek [14].
7. Egy elvált és újraházasodott személy azon téves meggyőződése, hogy szentáldozáshoz járulhat, sajátosan feltételezi, hogy a személyes lelkiismeret végső soron képes egy adott személy saját meggyőződései alapján [15] ítéletre jutni egy előző házasság meglétéről vagy hiányáról, és az új kapcsolat értékéről. Azonban egy ilyen álláspont nem megengedhető [16]. A házasság, ami azt illeti, mivel egyaránt Krisztus és az Ő Egyháza házastársi viszonyának képe, a civil társadalom életének alapvető magja és fontos tényezője, a lényegét tekintve közösségi valóság.
8. Természetesen igaz, hogy az ítéletet egy adott személy alkalmasságáról az Oltáriszentség vételére az egyén megfelelően formált és erkölcsös lelkiismeretének kell meghoznia. De ugyanennyire igaz, hogy a házasság alapját képező beleegyezés nem egyszerűen személyes döntés, mivel a házastársak számára egy kifejezetten egyházi és társadalmi helyzetet teremt, egyénileg és párként egyaránt. Így a lelkiismereti ítélet valaki saját házas állapotáról nem csak a személy és Isten közvetlen kapcsolatára tartozik, mintha valaki eltekinthetne az Egyház közvetítésétől, hanem magába foglalja a lelkiismeretet kötelező egyházi törvényeket is. Ezt az alapvető vonatkozást nem felismerni valójában annak a tagadását jelentené, hogy a házasság az Egyház valósága, vagyis szentség.
9. Hívva a lelkipásztorokat az újraházasodott elváltak különféle élethelyzeteinek gondos megkülönböztetésére, a Familiaris Consortio buzdítás felidézi azoknak az esetét, akik szubjektíve bizonyosak a lelkiismeretükben afelől, hogy az előző házasságuk, ami helyrehozhatatlanul tönkrement, sohasem volt érvényes [17]. Bizonyossággal kell megítélni az Egyház által létrehozott külső fórum eszközeivel, hogy a házasság ilyen érvénytelensége objektíve fennáll-e. Az Egyház gyakorlata az, hogy míg megerősíti az egyházi bíróságok kizárólagos jogosultságát a katolikusok közötti házasságok érvényességének vizsgálatára, új utakat is ajánl az előző házasság érvénytelenségének igazolására annak érdekében, hogy amennyire lehet, kizárja a bírói eljárásban igazolható igazság, és a helyes lelkiismeret által megismert objektív igazság közötti eltérés lehetőségét [18].
Az Egyház ítéletéhez való ragaszkodás, valamint annak a létező fegyelmi rendnek a betartása, ami a katolikusok közötti házasság érvényességéhez szükséges egyházi formára vonatkozik, azok a tényezők, amelyek igazán hozzájárulnak az illető hívek lelki jólétéhez. Ami azt illeti, az Egyház Krisztus Teste, és egyházközösségben élni annyit tesz, mint Krisztus Testében élni és Krisztus Testével táplálkozni. Az Eucharisztia szentségének vételével a Krisztussal mint Fővel való közösség sohasem választható szét a közösségtől az Ő tagjaival, azaz az Ő Egyházával. Ebből kifolyólag a Krisztussal való egység szentsége egyúttal az Egyházzal való egység szentsége is. Az egyházi közösséggel szemben vételezni az Eucharisztiát így önmagában ellentmondás. A Krisztussal való szentségi közösség magába foglalja és feltételezi az engedelmességet - még ha ez időnként nehéz is - az egyházi közösség rendje iránt, és nem lehet sem helyes, sem gyümölcsöző, ha a hívek egy tagja, vágyván Krisztust közvetlenül megközelíteni, nem tisztelné ezt a rendet.
10. Összhangban a fent elmondottakkal, a Püspöki Szinódus által kifejezett óhaj, amelyet a Szentatya, II. János Pál a magáévá tett és odaadóan gyakorlattá tett, valamint a püspökök, papok, klerikusok és laikus hívek dicséretes kezdeményezése még a maga teljességében megvalósításra vár, nevezetesen: szerető gondossággal megtenni minden lehetőt azért, hogy Krisztus és az Egyház szeretetében megerősítsük azokat a híveket, akik rendezetlen házassági állapotban vannak. Csakis így lesz lehetséges számukra a keresztény házasság üzenetét teljesen befogadni, és hitben elviselni az állapotuk gyötrelmét. A lelkipásztori tettekben minden lehetőt meg kell tenni annak érdekében, hogy biztosan megértésre kerüljön, hogy mindez nem hátrányos megkülönböztetés, hanem teljes hűség Krisztus akaratához, aki helyreállította és ránk bízta a házasság felbonthatatlanságát, mint a Teremtő ajándékát. Szükséges, hogy a lelkipásztorok és a hívek közössége együtt szenvedjen és szeretetben szolidaritást vállaljon a kérdéses személyekkel, hogy ők a terhükben felismerhessék Jézus édes igáját és könnyű terhét [19]. Ez a teher nem édes és nem könnyű abban az értelemben, mintha kicsi vagy jelentéktelen lenne, hanem könnyűvé válik azáltal, hogy az Úr - és Vele az egész Egyház - osztozik benne. A lelkipásztori tettek feladata, amelyeket teljes odaadással kell végezni, hogy felajánlják ezt a segítséget, amely az igazságban és az egymás iránti szeretetben gyökerezik.
Egységben Önnel azon kollegiális feladat iránti elkötelezettségben, amelyet Jézus Krisztus igazságának az Egyház életében és tevékenységében való felragyogtatása jelent, továbbra is Ön iránti odaadással az Úrban
Joseph Ratzinger
Prefektus
+Alberto Bovone
A numidiai Caesaria címzetes érseke
Titkár
Őszentsége, II. János Pál pápa a Hittani Kongregáció bíboros prefektusának adott kihallgatás alkalmával e kongregáció általános gyűlése által fogalmazott fenti levelét jóváhagyta és közzétételét elrendelte.
Kelt Rómában, a Hittani Kongregáció épületében, 1994. szeptember 14-én, A Szent Kereszt Fölmagasztalásának ünnepén
Jegyzetek:
[1] II. János Pál, Levél a Családokhoz, 1994. február 2., n. 3.
[2] II. János Pál, Familiaris Consortio apostoli buzdítás, 1981. november 22., nn. 79-84: AAS 74 (1982) 180-186.
[3] u.o. n. 84: AAS 74 (1982) 185; Levél a Családokhoz, n. 5; A Katolikus Egyház Katekizmusa, n. 1651.
[4] VI. Pál, Humana Vitae enciklika, n. 29: AAS 60 (1968) 501; II. János Pál, Reconciliatio et Paenitentia apostoli buzdítás, n. 34: AAS 77 (1985) 272, Veritatis Splendor enciklika, n. 95: AAS 85 (1993) 1208.
[5] Mk 10:11-12: "Aki elküldi feleségét és mást vesz el, házasságtörést követ el ellene. Ha pedig a feleség hagyja el férjét és máshoz megy, házasságot tör."
[6] A Katolikus Egyház Katekizmusa, n. 1650; u.o. n. 1640, Trentói Zsinat sess. XXIV: DS 1797-1812.
[7] Familiaris Consortio apostoli buzdítás, n. 84: AAS 74 (1982) 185-186.
[8] u.o. n. 84: AAS 74 (1982) 186; II. János Pál, A Püspökök Hatodik Szinódusának záróalkalmán tartott szentbeszéd, n. 7: AAS 72 (1980) 1082.
[9] Familiaris Consortio apostoli buzdítás, n. 84: AAS 74 (1982) 185.
[10] 1 Kor 11:27-29.
[11] Egyház Törvénykönyv, 978 §2.
[12] A Katolikus Egyház Katekizmusa, n. 1640.
[13] Hittani Kongregáció, Levél a Katolikus Egyház Püspökeinek az Eucharisztia kiszolgáltatásának bizonyos kérdéeiről, AAS 75 (1983) 1007; Avilai Szt. Teréz, A tökéletesség útja, 35,1; Liguori Szt. Alfonz, Visite al SS. Sacramento e a Maria Santissima.
[14] Familiaris Consortio apostoli buzdítás, n. 84: AAS 74 (1982) 185.
[15] Veritatis Splendor enciklika, n. 55: AAS 85 (1993) 1178.
[16] Egyház Törvénykönyv, 1085 § 2.
[17] Familiaris Consortio apostoli buzdítás, n. 84: AAS 74 (1982) 185.
[18] Egyház Törvénykönyv, 1536 § 2 és 1679 és A Keleti Egyházak Kánonjainak Törvénykönyve, 1217 § 2 és 1365.
[19] Mt 11:30.