Lara Logan a szex- és gyermekkereskedelemről

Ha hosszabb időt szánnátok a témára, itt egy (magyar vonatkozású) cikk:
https://nepszava.us/az-amerikai-nepszava-leleplezo-riportja-bojte-arvahazaiban-dickensi-allapotok-uralkodtak-az-elitelt-pedofil-a-jeghegy-csucsa/
Ez pedig egy remek David Icke-előadás, különösen 28:40-nél és 31:05-nél beszél a videóhoz kapcsolódó dolgokról:
https://www.youtube.com/watch?v=R_e6iuAvmkY

https://indavideo.hu/video/David_Icke_Ebred_mar_az_oroszlan_3_resz_-_A_Globalis_Terv
A teljes előadás-sorozat (vigyázat, nagyon hosszú!):
https://www.fenyorveny.hu/2013/05/david-icke-ebred-mar-az-oroszlan-teljes-eloadas.html
Forrás:
https://rumble.com/v1pltn3-lara-logan-responds-to-newsmax-after-they-ban-her-from-the-network.html

Még egy kapcsolódó videó (Ugandáról):
https://www.bitchute.com/video/2Th0J62zANNT/
És még egy (ADRENOCHROME THE REAL TRUTH):
https://www.bitchute.com/video/hJD8RopHB9Qt/

Athanasius Schneider: A pápának való engedelmesség helyes jelentése

 

Schneider püspök gondolatai az igazi engedelmességről.

A szent Egyház elsősorban és legmélyebben isteni intézmény, és természetfeletti értelemben misztérium. Másodsorban van emberi és látható valósága is, a látható tagok és a hierarchia (pápa, püspök, pap).

Amikor az Anyaszentegyház történelmének egyik legmélyebb válságát éli át, mint napjainkban, amikor a válság az Egyház életének minden szintjét ijesztő mértékben érinti, az isteni Gondviselés arra hív bennünket, hogy szeressük Anyaszentegyházunkat, akit nem elsősorban ellenségei, hanem pásztorai aláznak meg és gúnyolnak, belülről. Arra vagyunk hivatottak, hogy segítsük Anyaszentegyházunkat, mindenki a maga helyén, hogy segítsük őt az igazi megújuláshoz a katolikus hit megváltoztathatatlan integritásához való saját hűségünkkel, a liturgiája, minden korok liturgiája állandó szépségéhez és szentségéhez való hűségünkkel, a Krisztussal való egyesülésben való intenzív lelki életünkkel, valamint a szeretet cselekedeteivel.

Az Egyház misztériuma több, mint a pápa vagy a püspök. Néha a pápák és püspökök ártottak az Egyháznak, és akkor Isten más eszközöket használt, gyakran az egyszerű híveket, egyszerű papokat vagy néhány püspököt, hogy helyreállítsa a hit és az élet szentségét az Egyházban.

Hűségesnek lenni az Egyházhoz nem jelenti azt, hogy belsőleg engedelmeskedni kell egy pápa vagy egy püspök minden szavának és cselekedetének, hiszen a pápa vagy egy püspök nem azonos az egész Egyházzal. És ha egy pápa vagy egy püspök olyan utat támogat, amely sérti a hit és a liturgia integritását, akkor az ember semmiképpen sem köteles őt belsőleg követni, mert nekünk a hitet és az Egyház minden korának, az apostolok és a szentek szabályait kell követnünk.

A katolikus Egyház az egyetlen és igazi Egyház, amelyet Krisztus alapított, és Isten kifejezett akarata, hogy minden ember az Ő egyetlen Egyházának, Krisztus misztikus testének tagja legyen. Az Egyház nem a pápa magántulajdona, aki csak Krisztus helytartója, szolgája. Ezért nem lehet a katolikussá válást egy adott pápa magatartásától függővé tenni. Az embernek biztosan engedelmeskednie kell a pápának, amikor tévedhetetlenül Krisztus igazságát állítja elénk, amikor ex cathedra beszél, ami nagyon ritka. Engedelmeskedni kell a pápának, amikor Isten törvényeinek és parancsainak betartására utasít minket, [és] amikor közigazgatási és joghatósági döntéseket hoz (kinevezések, engedélyek stb.). Ha azonban egy pápa zavart és kétértelműséget okoz a katolikus hit és a szent liturgia integritását illetően, akkor nem szabad neki engedelmeskedni, hanem minden korok Egyházának és azoknak a pápáknak kell engedelmeskedni, akik két évezreden át folyamatosan és világosan tanították az összes katolikus igazságot ugyanabban az értelemben. És ezeket a katolikus igazságokat kifejezetten találjuk meg a Katekizmusban. Engedelmeskedni kell a Katekizmusnak és minden korok liturgiájának, amelyet a szentek és elődeink követtek.

Más megfontolások mellett a következő sorokban Roberto de Mattei professzor mesteri előadásának rövid összefoglalása olvasható: “Engedelmesség és ellenállás az Egyház történetében“, amelyet a Rome Life Forumon tartott 2018. május 18-án.

Hamis engedelmesség az, amikor valaki isteníti az Egyházban a tekintélyt képviselő embereket (pápa vagy püspök), amikor ez a személy elfogadja felettesei utasításait és egyetért azokkal a kijelentésekkel, amelyek nyilvánvalóan ártanak és gyengítik a katolikus hit tisztaságát és integritását.

Az engedelmességnek van alapja, célja, vannak feltételei és korlátai. Csak Istennek nincsenek korlátai: Ő hatalmas, végtelen, örökkévaló. Minden teremtménynek van határa, és ez a határ határozza meg a lényegét. Ezért sem korlátlan hatalom, sem korlátlan engedelmesség nem létezik a földön. A hatalmat a határai határozzák meg, és az engedelmességet is a határai határozzák meg. E korlátok tudatosítása vezet a hatalom gyakorlásának tökéletességéhez és az engedelmesség gyakorlásának tökéletességéhez. A tekintély áthághatatlan határa a katolikus hit sérthetetlenségének és tisztaságának isteni törvénye iránti tisztelet, és a katolikus hit sérthetetlenségének és tisztaságának ezen isteni törvénye iránti tisztelet az engedelmesség áthághatatlan határa is.

Szent Tamás felteszi a kérdést: “Kötelesek-e az alattvalók mindenben engedelmeskedni elöljáróiknak?“. (Summa theologica, II-IIae, q. 104, a. 5); válasza nemleges. Mint kifejti, két oka van annak, hogy egy alattvaló nem lehet köteles mindenben engedelmeskedni elöljárójának. Először is: egy felsőbb tekintély parancsa miatt, tekintettel arra, hogy a tekintélyek hierarchiáját tiszteletben kell tartani. Másodszor: ha egy feljebbvaló törvénytelen, nem helyénvaló dolgokra utasítja az alattvalót, például a gyermekek nem kötelesek engedelmeskedni szüleiknek a házasságkötésben, a szerzetessé válásban vagy hasonló ügyekben. Szent Tamás következtetése: “Az ember abszolút módon Istennek van alárendelve, és mindenben, külső és belső dolgokban: ezért mindenben köteles engedelmeskedni Istennek. Az alattvalók azonban nem mindenben kötelesek engedelmeskedni feljebbvalóiknak, hanem csak bizonyos dolgokban. (…) Ezért az engedelmességnek három fajtáját különböztethetjük meg: az első, mivel elégséges az üdvösséghez, csak a kötelező dolgokban engedelmeskedik; a második, mivel tökéletes, minden törvényes dologban engedelmeskedik; a harmadik, mivel rendezetlen, a törvénytelen dolgokban is engedelmeskedik” (Summa theologica, II-IIae, q. 104, a. 3).

Az engedelmesség nem vak vagy feltétel nélküli, hanem határokkal rendelkezik. Ahol bűn van, halálos vagy más bűn, ott nemcsak jogunk, hanem kötelességünk is nem engedelmeskedni. Ez olyan körülmények között is igaz, amikor valakinek olyasmit parancsolnak, ami a katolikus hit integritását vagy a liturgia szentségét sérti. A történelem megmutatta, hogy püspök, püspöki konferencia, zsinat [és] még pápa is mondott ki tévedéseket a nem tévedhetetlen magisztériumában. Mit tegyenek ilyen körülmények között a hívek? Aquinói Szent Tamás különböző műveiben azt tanítja, hogy ahol a hit veszélyben van, ott jogszerű, sőt helyes, ha nyilvánosan ellenállunk egy pápai döntésnek, ahogyan Szent Pál tette Szent Péterrel, az első pápával szemben. Valóban, “Szent Pál, aki Szent Péternek volt alárendelve, nyilvánosan megdorgálta őt, mert egy hitbeli kérdésben botrány fenyegetett. Szent Ágoston pedig megjegyezte: “Szent Péter is példát adott, hogy azok, akik kormányoznak, de alkalomadtán letérnek a helyes útról, ne utasítsanak vissza nem helyénvalónak mondva egy helyreigazítást, még ha az alattvalóiktól származik is” (ad Galata 2, 14)” (Summa theologica, II-II, q. 33, a. 4, ad 2)” (Summa theologica, II-II, q. 33, a. 4, ad 2).

Szent Pál ellenállása Szent Péterrel, az első pápával szemben nyilvános helyreigazításában nyilvánult meg. Szent Tamás a Summa-ban egy egész kérdést szentel a testvéri korrekciónak. A testvéri helyreigazítás az alattvalók részéről is irányulhat elöljáróik ellen, a laikusok részéről pedig a prelátusok ellen. “Mivel azonban egy erényes cselekedetnek is szüksége van arra, hogy a megfelelő körülmények mérsékeljék, ebből következik, hogy amikor egy alattvaló helyreigazítja elöljáróját, akkor ezt illő módon kell tennie, nem szemtelenséggel és durvasággal, hanem szelídséggel és tisztelettel” (Summa theologica, II-II, q. 33, a. 4, ad 3). Ha a hitet veszély fenyegeti, az alattvalók kötelesek megdorgálni prelátusaikat, beleértve a pápát is, akár nyilvánosan is: “Ezért a hit botrányának veszélye miatt Pál, aki valójában Péter alattvalója volt, nyilvánosan megdorgálta őt” (ibidem).

A pápa személyének és hivatalának megvan a maga értelme abban, hogy csak Krisztus helytartója, eszköz és nem cél, és mint ilyet, ezt az értelmezést kell használni, ha nem akarjuk felforgatni az eszköz és a cél közötti kapcsolatot. Fontos ezt hangsúlyozni egy olyan időszakban, amikor, különösen a leghűségesebb katolikusok körében, sok a zavar e tekintetben. És az is, hogy a pápának vagy a püspöknek való engedelmesség eszköz, nem pedig cél.

A római pápának teljes és közvetlen hatalma van minden hívő felett, és nincs nála magasabb hatalom a földön, de sem téves, sem kétértelmű kijelentésekkel nem változtathatja meg és nem gyengítheti a katolikus hit integritását, az Egyház isteni alkotmányát, sem a szentmise liturgiájának szentségét és áldozati jellegének állandó hagyományát. Ha ez megtörténik, a püspököknek, sőt a laikus híveknek is megvan a jogos lehetősége és kötelessége, hogy ne csak magán- és nyilvános fellebbezéseket és tanbeli korrekciós javaslatokat nyújtsanak be, hanem “engedetlenséggel” is fellépjenek egy olyan pápai utasítással szemben, amely megváltoztatja vagy gyengíti a hit integritását, az Egyház isteni alkotmányát és a liturgiát. Ez egy nagyon ritka, de lehetséges körülmény, amely nem sérti, hanem megerősíti a tisztelet és az engedelmesség rendjét a pápával szemben, aki arra hivatott, hogy megerősítse testvérei hitét. Az ilyen imák, folyamodványok, tanbeli korrekciós javaslatok és az úgynevezett “engedetlenség” inkább a pápa iránti szeretet kifejezése, hogy segítsen neki megtérni veszélyes magatartásából, amely révén elhanyagolja elsődleges kötelességét, hogy az egész Egyházat egyértelműen és határozottan megerősítse a hitben.

Emlékeztetni kell arra is, amit az I. Vatikáni Zsinat tanított: “A Szentlélek nem azért lett megígérve Péter utódainak, hogy kinyilatkoztatása által valami új tanítást tegyenek ismertté, hanem hogy az ő segítségével vallásos gondossággal őrizzék és hűségesen magyarázzák az apostolok által átadott kinyilatkoztatást vagy a hit letéteményét” (Első Vatikáni Zsinat, Pastor aeternus dogmatikai konstitúció, 4. kápt.).

Az elmúlt évszázadok során az Egyház életében jogi pozitivizmus uralkodik, amely egyfajta papolatriával párosul. Ez a felfogás arra törekszik, hogy a felsőbbség külső rendjét és a jogot puszta eszközzé degradálja a hatalom birtokosainak kezében, megfeledkezve magának a jognak a metafizikai és erkölcsi alapjáról. Ebből a legalista nézőpontból nézve, amely ma áthatja az Egyházat, az, amit a hatalom kihirdet, az mindig igazságos.

A hagyományos lelki értekezések megtanítanak minket arra, hogyan engedelmeskedjünk az Egyháznak és a pápának, illetve a püspöknek. Ezek azonban a normalitás idejére vonatkoznak, amikor a pápa és a püspökök hősiesen és egyértelműen védték és őrizték a hit és a liturgia integritását. Most nyilvánvalóan a hit globális válságának kivételes időszakát éljük, az Egyház minden szintjén. A katolikus hívőnek el kell ismernie a pápa legfőbb tekintélyét és egyetemes kormányzását. Tudjuk azonban, hogy a pápa, tekintélyének gyakorlása során a katolikus hit és a szentmise liturgiájának szentsége nyilvánvaló kárára hatalmi visszaéléseket követhet el, amint az a történelemben sajnos már előfordult. Engedelmeskedni kívánunk a pápának: minden pápának, beleértve a jelenlegi pápát is, de ha bármelyik pápa tanításában nyilvánvaló ellentmondást találunk, az ítéletalkotásunk szabálya az Egyház két évezredes hagyományát követi, azaz a pápák évezredeken és évszázadokon át adott állandó tanítását.

Enrico Zoffoli atya szerint az Egyház legsúlyosabb gonoszságai nem a világ rosszindulatából, a laikusok más vallások általi befolyásolásából vagy üldöztetéséből származnak, hanem mindenekelőtt azokból az emberi elemekből, amelyek a misztikus testet alkotják: a laikusokból és a papságból. “Ez a diszharmónia, amelyet a laikusoknak a papság munkájával szembeni engedetlensége és a papságnak Krisztus akaratával szembeni engedetlensége idéz elő” (Potere e obbedienza nella Chiesa, Milano 1996, 67. o.):

Egy pápa vagy püspök tekintélyével szemben, amely túllépi a katolikus hit sérthetetlenségének és tisztaságának Isten által adott törvényének határait, határozott ellenállást kell tanúsítani, amely történhet nyilvánosan. Ez korunk hősiessége, a szentséghez vezető legnehezebb út. Szentté válni azt jelenti, hogy Isten akaratát teljesítjük; Isten akaratát teljesíteni azt jelenti, hogy mindig engedelmeskedünk az Ő törvényének, különösen akkor, amikor ez nehéz, vagy amikor ez konfliktusba hoz minket olyan emberekkel, akik, bár az Ő földi hatalmának törvényes képviselői (pápa, püspök), sajnos tévedéseket terjesztenek vagy gyengítik a katolikus hit integritását és tisztaságát.

Az ilyen pillanatok nagyon ritkák az Egyház történetében, mégis megtörténtek, amint az mindenki számára nyilvánvaló, a mi időnkben is.

A történelem folyamán sokan hősies magatartást tanúsítottak, ellenállva a politikai hatalom igazságtalan törvényeinek. Még nagyobb azoknak a hősiessége, akik ellenálltak az egyházi hatóság által a hit állandó hagyományától és az Egyház liturgiájától eltérő tanok erőltetésének. A gyermeki, áhítatos, tiszteletteljes ellenállás nem az Egyháztól való eltávolodáshoz vezet, hanem megnöveli az Egyház, Isten és az Ő Igazsága iránti szeretetet, mert Isten az alapja minden tekintélynek és minden engedelmességnek.

A pápai hivatal, az Apostoli Szék és a római pápa személye iránti szeretet egyes szenteket, például Svéd Szent Brigittát és Sziénai Szent Katalint nem riasztotta vissza attól, hogy a pápákat megdorgálják, néha kissé kemény szavakkal is, amint Szent Brigitta példájából láthatjuk, aki az Úrnak XI. Gergely pápához intézett szavait közli: “Kezdjétek el megreformálni az egyházat, amelyet saját véremmel vásároltam meg, hogy megújuljon és lelkileg visszavezettessék a szentség ősi állapotába. Ha nem engedelmeskedsz az én akaratomnak, akkor egészen biztos lehetsz benne, hogy egész mennyei bíróságom előtt ugyanolyan ítélettel és lelki igazságossággal foglak elítélni, mint amilyen ítélettel és lelki igazságossággal elítélnek és megbüntetnek egy világi prelátust, akit meg kell fosztani rangjától. Nyilvánosan megfosztják szent, pápai ruhájától, legyőzik és elátkozzák. Ezt fogom tenni veled. Eltávolítalak a mennyei dicsőségtől. Gergely, fiam, azonban ismét arra intelek, hogy alázattal térj meg hozzám. Hallgass tanácsomra” (Szent Brigitta jelenéseinek könyve, 4, 142).

Sziénai Szent Katalin, az Egyház doktora a következő kíméletlen figyelmeztetést intézte XI. Gergely pápához, követelve, hogy erőteljesen reformálja meg az Egyházat, vagy ha ezt nem teszi meg, mondjon le a pápaságról: “Legszentebb és legédesebb atyám, szegény, méltatlan leányod, Katalin az édes Jézus Krisztusban, az Ő drága vérében ajánlja magát neked. Az isteni Igazság követeli, hogy igazságot szolgáltass a sok gonoszság bősége miatt, amelyet azok követtek el, akik a Szent Egyház kertjében táplálkoznak és legelnek. Mivel Ő adott neked hatalmat, és te vállaltad azt, használd erődet és hatalmadat; ha pedig nem akarod használni, jobb lenne, ha lemondanál arról, amit vállaltál; nagyobb becsületet szereznél Istennek és egészséget lelkednek”.

Amikor az Egyházban hatalmon lévők (pápa, püspökök), mint ahogy ez napjainkban is történik, nem teljesítik hűségesen kötelességüket, hogy megőrizzék és megvédjék a katolikus hit és a liturgia integritását és tisztaságát, Isten az alárendelteket, gyakran az Egyház kis és egyszerű tagjait hívja, hogy kérésekkel, javaslatokkal és – ami a leghatásosabb – helyettesítő áldozatvállalással és imákkal pótolják az elöljárók hibáit.

A XV. századi egyház mély válsága idején, amikor a magas rangú papság gyakran rossz példát mutatott és súlyosan elhanyagolta lelkipásztori feladatait, Nicolaus Cusanus bíborost (1401-1464) mélyen megindította egy álom, amelyben megmutatkozott neki az önfelajánlás, az imádság és az engesztelés erejének e lelki valósága. Álmában a következő jelenetet látta: Több mint ezer apáca imádkozott a kis templomban. Nem térdelve, hanem állva imádkoztak. Tárt karokkal álltak, tenyérrel felfelé, a felajánlás gesztusával. Egy vékony, fiatal, szinte gyermeki apáca kezében Nicolaus bíboros a pápát látta. Látszott rajta, milyen nehéz teher ez számára, de az arca örömteli ragyogást sugárzott. Ezt a magatartást kellene utánoznunk.

Forrás: LifeSiteNews

https://invocabo.wordpress.com/2022/10/25/athanasius-schneider-a-papanak-valo-engedelmesseg-helyes-jelentese/

A sértetlen emlékezet

A bűnbeeséssel az ember képességei is sérültek, rendezetlenné váltak. Így akaratunk rosszra hajlik, emlékezetünk és képzeletünk elszórakoztat, szétszórttá tesz minket ima közben, sőt, megzavar a következetes gondolkodásban is. Gondolkodásunkat rendezetlenné vált érzékeink, meder nélkül áradó érzelmeink is összekuszálják.  De emlékezetünk nem csak a zavarodott működésében, az alkalmatlan időben és módon mutatott aktivitásában, hanem gyengeségében is következménye természetünk bűnbeesés miatti leromlásának.

Hogy miről jutott mindez eszembe? Folytatva az örvendetes rózsafüzér titkaiban való elmélyedést Lukács evangéliumának olvasásával, most először gondolkodtam azon, hogy Mária hálaéneke, a Magnificat (Lk 1,46-55) is a Szűzanya áteredő bűntől való mentességét támasztja alá. Kissé meredek állítás, nem? De kifejtem jobban.

Lukács, a kedves orvos (Kol 4,14), evangéliuma megírásakor támaszkodott a Szűzanya elbeszélésére, emlékeire is. Ezt onnan tudhatjuk, hogy bizonyos történetek, köztük az örvendetes rózsafüzér titkai alapjául szolgáló események, így éppen az angyali üdvözlet is, csakis a Szűzanya révén válhattak ismertté, hiszen ő volt a történet egyetlen emberi résztvevője, aki később továbbadhatta mindezt. És a Szűzanya jól emlékezett ezekre a történésekre. Mondhatnánk, hogy ez természetes is, hiszen általános emberi tapasztalat, hogy életünk komolyabb eseményei gyakran mélyen belevésődnek emlékezetünkbe. Na, de ennyire?

Mert a Szűzanya nem pusztán az eseményre, a benyomásokra emlékezett, hanem több mint négy évtizeddel az esemény után pontosan felidézte a hálaéneket, amellyel felujjongott a Szentlélek működését látva. Mondhatná valaki, hogy talán azért, mert ez egy bevett imája lehetett a Szűzanyának. De ez utóbbinak ellentmond a tartalma, amely nagyon eseményspecifikus: látszik rajta, hogy a szeme előtt lezajló kegyelmi pillanat hatása alatt született, és arra reagál.

Mondhatnánk azt is, hogy a Szentlélek mondatta vele, és a Szentlélek emlékeztette is őt rá évtizedekkel később, és ez biztosan igaz is. De a „kegyelem feltételezi a természetet”: a Szentlélek nem üzenetrögzítőt használ, hanem épít a természetesre, amely ebben az esetben a Szűzanya romlatlan természetéből fakadó tökéletes emlékezete. Még mindig meredek?

A Magnificat szövege a 89., 98., 103., 107., 109., 111., 147. zsoltárból vett részeket tartalmaz, de ezen kívül van benne idézet vagy utalás Habakuk könyvére, Izajás könyvére, Sámuel első könyvére, a Teremtés könyvére, vagy éppen a Második törvénykönyvre: az egész Magnificat a Szentlélek által ihletett szentírási szövegekből áll. Nekem, mint aranyhal-memóriával megáldottnak persze ez akkor is imponáló, ha csak elmélyült ismeretanyagról és átlagon felüli memóriáról lenne szó, de meggyőződésem szerint ez annál minőségileg több. Ez a Szűzanya romlatlan természetéről szóló bizonyság is: ő ugyanis kívülről (szívből) ismerte az egész Szentírást. Mert Isten bármely szavát, amelyet kiskorától felolvasni hallott, amely elhangzott Istenről és Istentől, szivacsként itta be, és többé sosem feledte: „megjegyezte mindezeket a dolgokat, és el-elgondolkodott rajtuk szívében” (Lk 2, 19). És ezek a szavak, mondatok éltek benne.

Erre a tökéletes emlékezetre, erre a tudásra és erre az istenszeretetre alapozott a Szentlélek, és emiatt zenghetett fel ez a hálaének Mária ajkáról. És ezért tudta Mária több mint négy évtized után is gond nélkül felidézni a Szentlélek által ihletett dicsőítést.

Benne azt láthatjuk, hogy milyen lehetett az ember a bűnbeesés előtt: hogyan növekedhetett volna bölcsességben az ember az időben és korban előrehaladva, elmélyülve Isten megismerésében, amelyet nem zavart volna a képességek rendezetlensége, a lefele húzó megromlott természet. Mert ez történt a bűn nélkül fogantatott és romlatlan természetű Szűzanyával már földi életében is.

És őt, az ő Istenkeresését látva azt is elképzelhetjük, hogy milyen lesz az üdvösség, amikor lehullanak a bilincsek az emberi értelemről, emlékezetről és a boldogító színelátásban részünk lesz, amikor Isten tökéletességének megismerésében örökké növekedhetünk, vég nélkül fokozódó boldogsággal. Örökké.

https://invocabo.wordpress.com/2022/10/24/a-sertetlen-emlekezet/