Abszurditás

A tevékeny részvétel és a szentmise vágyott gyümölcsei

 konferenciája az Egyház válságáról. Veszprém, 2022. október 19.

Mivel az evangéliumot mindig jó hallani, egy örömhírrel kezdeném: amikor búcsúbeszédében a mi Urunk, Jézus Krisztus azt mondta, hogy nem hagylak árván titeket, igazat beszélt, mint mindig. Gondoskodott arról, hogy minden üdvözítői tevékenység, amelyet végzett földi életében, folytatódjék halála, feltámadása és mennybemenetele után: az ő rendelése nyomán ez történik a szentségekben.

A szentségek valamilyen isteni szándékoltságú jóban részesítenek bennünket az üdvösségünk érdekében. Gondoljunk például a szentgyónásban kapott bűnbocsánatra, amely ugyanaz, mint amiben a mi Urunk részesítette a bűnbánókat; a betegek kenetére, amely hatásaiban ugyanaz a gyógyító isteni lehajlás, amelyben általa részesültek a betegek, vagy megerősítés a halál előtt, amelyben őáltala részesült Szent József. De még a házasság szentségéről is elmondható ez, hiszen a kánai menyegzőn ő jelenlétével tanúskodott annak a házasságnak létrejötte és a házasságnak, mint intézménynek isteni rendeltsége mellett, ahogy a katolikus papok is teszik.

De van egy olyan szentség is, minden szentség forrása, amely magában a Legfőbb Jóban, az Úrban részesít minket: istenemberi mivoltában őt magát teszi jelenvalóvá számunkra. És mivel a mi Urunk úgy látta jónak, hogy ez a jelenléte az ő üdvözítő tevékenységének fő eseményéhez kapcsolódjék, ezért a golgotai keresztáldozat mindennapi jelenvalóvá tétele, a szentmise az, ahol valósággá válik ez.

Az Úr testének, mint valóságos eledelnek gondolata már kortársait is megbotránkoztatta, gondoljunk csak János evangéliumának 6. fejezetére, amikor a kenyérszaporítás és testi jóllakás után, az Élet Kenyeréről szóló jézusi szavak azonnal követőinek hűségpróbájává váltak, mert döntést kellett hozniuk: Istennek vallják meg, és őt magát akarják, vagy csak valamit akarnak tőle a jólétükhöz. Ugyanez a mi időnkben is megtörténik, és ugyanúgy döntést igényel tőlünk, mint akkori követőitől.

Amikor püspökeink 2020. márciusában a covidra hivatkozva kötelezővé tették a kézbe áldozást és bezárták a templomokat, sokan éltük meg váratlan és felfoghatatlanul súlyos csapásként. Több mint két év távlatából ez mégis kegyelmi pillanatnak tűnik, pontosan azért, mert a rendelkezések nyomán olyan döntési helyzet jött létre, amilyenről az előbb idézett evangéliumi szakasz számol be. A püspöki rendelkezés felszólítás volt arra, hogy a nekünk szegezett »Talán ti is el akartok menni?« (Jn 6,67) kérdésre nemmel feleljünk. Akkor sokan a méltó áldozás lehetőségét keresve jutottunk el életünk első régi rítusú szentmiséjére. És ez mindent megváltoztatott.

A hatalmas megkönnyebbülést, a hálát követte a szomorúsággal vegyes csodálkozás: hogyan lehetséges az, hogy eddig nem tudtunk erről? Miért nem ismerhettük meg eddig ezt a kincset?

Aztán az elmerülés következett az ősrégi, de számunkra új világban, amely napról-napra mélyebben beszippantott, hitünket táplálta, kegyelmekkel halmozott el.

És első pillanattól fogva úgy éreztük, hogy végre hazataláltunk, mert ebben a szentmisében alapértelmezett az, ami az újban sosem valósult meg teljesen: ennek a középpontjában Isten áll, és minden egyes eleme Isten dicsőségét szolgálja.

Először szembesültünk azzal, hogy az, amit mi misének ismertünk meg gyerekkorunk óta, valójában torz képe az igazinak, amelyre most Isten kegyelméből rátalálhattunk. Óhatatlanul tolultak elő az újabb kérdések, amelyek a mai napig sem szűntek meg.

A következőkben ezen kérdések közül egyről szeretnék szólni leginkább, mert ez központi jelentőségűek látszik ebben az eszmélődésben. Ez az aktív részvétel kérdése.

De előtte, mintegy bevezetőként, a kérdés súlyát bemutatandó, egy másik kérdéssel kezdeném, amelyet szintén ritkán vagy sosem tettünk fel a novus ordóban: hogy végül is mi a szentmise célja? Miért alapította Krisztus Urunk a szentmisét?

A katolikus tanításból tudjuk, és hittel valljuk, hogy a szentmisében jelenvalóvá válik Krisztus Urunk golgotai keresztáldozata. Ebben a keresztáldozatban tökéletesen megvalósul az emberek megváltása és az Atya megdicsőítése, és ezt a dicsőséget az Atya minden egyes – akarata szerinti – szentmisében tökéletesen megkapja Krisztustól. Minden Isten akarata szerinti szentmise ugyanaz a golgotai tökéletes áldozat, amelyben Krisztus, a Misztikus Test feje bemutatja a tökéletes és végtelen értékű áldozatát, amellyel megtörtént a megváltásunk.

De ha a golgotai áldozatban egyszer már tökéletes engesztelő áldozatot mutatott be az Isteni Bárány, miért van szükség a szentmisére? Miért kell jelenvalóvá tenni minden korokban ezt a tökéletes áldozatot?

Mondhatjuk – és joggal tesszük-, hogy a szentmisében Isten végtelen szeretete nyilvánul meg, mert így minden korok embere nem pusztán a történelemkönyvek lapjairól értesül Krisztus megváltó áldozatáról, hanem személyes résztvevője lehet az eseményeknek. Mindannyian lehetőséget kapunk arra, hogy személyesen ott legyünk a Golgotán Krisztus tökéletes áldozatán. És ebben nem különbözünk a legtöbb apostoltól, hiszen egy kivételével ők sem voltak ott a Golgotán, ők ugyanúgy a szentmisében élhették meg a megváltás központi eseményét, mint mi. De azt is tudjuk, hogy a Golgotán jelenlévő tömegből nem vált javára mindenkinek a keresztáldozaton való részvétel, és ezt megerősítheti saját tapasztalatunk is, mert látjuk, hogy a szentmisén való részvétel sem válik javára mindenkinek.

A Jelenések könyvének 8. fejezetében olvashatunk az angyalról, aki mindegyik szent imádságából tett az arany oltárra, amely Isten trónja előtt áll (Jel 8,3). Minden szent imádsága nyilvánvalóan a szentek egész életének minden imádságát magába foglalja, de ezeket a sorokat az Egyház mégis mindig különösen is a szentmisére vonatkoztatta: az átváltoztatás után ugyanis erre a mennyei jelenetre utaló könyörgéssel fordul a pap Istenhez, kérve, hogy szent angyalával vitesse ezeket szent oltárára, hogy „elteljünk minden mennyei áldással és kegyelemmel”.

Ez utóbbi szavak jelentik a rövid választ a kérdésre, hogy miért van szükségünk a szentmisére, ha a golgotai keresztáldozatban megvalósult a tökéletes áldozat: hogy általa mi is eltelhessünk minden áldással és kegyelemmel.

Krisztus, a Misztikus Test feje bemutatja a tökéletes és végtelen értékű áldozatát, amellyel megtörtént a megváltásunk. Ezzel minket, a Misztikus Test tagjait is bevon az áldozatba, amely viszont a mi részünkről nem magától értetődően tökéletes részvétel, és nem tökéletes áldozat. Ezért amikor Szent Pál arról beszélt, hogy kiegészíti testében azt, ami Krisztus szenvedéséből hiányzik, nem blaszfémiát követett el, hanem a keresztény hivatás lényegéről szólt, ami a mi szentmisében való részvételünkre is vonatkozik. Arra vagyunk ugyanis hivatva, hogy a részvételünkben kiegészítsük azt, ami Krisztus szenvedéséből hiányzik, mert az, ami hiányzik belőle nem más, mint a mi imánk és együttszenvedésünk. Az, hogy mi is beletegyük a mi részünket az áldozatba. Hogy ezáltal mi is megdicsőítsük az Atyát, amely dicsőségre Isten a mi részünkről is jogosult az igazság alapján. És hogy ezáltal, az igazságnak való megfelelésünk révén magunk is részesüljünk azokból a gyümölcsökből, amelyeket Isten kegyelme juttat nekünk. És erre igencsak rászorulunk, mert ahogy Aquinói Szent Tamás írta, „a mindennapi hibáink miatt rászorulunk Urunk szenvedésének mindennapi gyümölcsére”, mert ez a mindennapi kenyerünk, amiért a Miatyánkban imádkozunk.

De miként részesülhetünk a gyümölcsökből?

Ahogy nem mindenki részesült a golgotai keresztáldozaton való fizikai jelenléte miatt a megváltás gyümölcseiből, talán belátható, hogy a szentmisén való pusztán fizikai jelenlét sem részeltet személyesen minket annak gyümölcséből.

Hogy mi lehet a gyümölcstelenség oka, azt talán mindannyian sejtjük: a szándékunkkal és a részvételünk módjával lehet a probléma, ezért mindennél fontosabb érdekünk megérteni a helyes szándék és helyes részvétel mibenlétét.

A helyes szándék összefügg azzal, hogy mit gondolunk – mit tanítottak nekünk – a szentmise lényegéről. Ha azt gondoljuk, hogy a szentmise közösségi vacsora, az utolsó vacsorára való emlékezés, netán annak megismétlése, és nem megváltó és engesztelő áldozat, akkor egy ideológia rabjai vagyunk, és gyümölcsök, kegyelem nélkül fogunk kiszáradni, mint borostömlő a füstön – ahogy a zsoltáros mondja. És ugyanez mondható el, ha azonos súlyúnak véljük az áldozásban megnyilvánuló vendégséget az engesztelő áldozattal, mert ezáltal vendégként mi kerülünk a középpontba. Ez a szemlélet az embert helyezte a középpontba Isten helyett, és a szentmise központi vezérlő elvének háttérbe szorulását, sőt, eltűnését eredményezte. Ez az elv ugyanis az, hogy a szentmisén Isten dicsősége áll a középpontban, nem az ember.

Felidézhetjük magunkban azokat a momentumokat a katolikus szentmiséből, amelyekben tömjénezés történik, és láthatjuk, hogy ezek a szentmise azon részei közben történnek, amelyeknél az „eredeti” történésben, a szenvedése közben Jézust gyalázták, gúnyolták, nem adták meg azt, ami neki jár. Ilyen értelemben a szentmise az, “ahogyan az áldozatnak történnie kellett volna”, megadva közben Istennek azt, ami neki jár, különlegesen is a minket megváltó szenvedéséért és haláláért: a dicsőséget, a tiszteletet és az áldást.

És ehhez a dicsőséghez, tisztelethez és áldáshoz mindig társul a mi bűnbánatunk, amely következik a valós helyzetünk felismeréséből.

Képzeljük csak el Szent Péter első miséjét! Milyen gyümölcsöző lehetett a frissen megtért töredelmes szív igazságnak való megfelelése, és milyen bőséges kegyelemmel járhatott számára az a szentmise! Ezért mondja a zsoltár, hogy „a töredelmes lélek áldozat Istennek, a töredelmes, alázatos szívet, Isten, nem veted meg” (Zsolt 51,19)

A régi rítusú szentmisében minden Istennek a dicsőségét és ezzel párhuzamosan a résztvevő emberek alázatos, megtört lélekkel végzett bűnbánatát és Istendicsőítését szolgálja.

Ezzel szemben az új viszont úgy lett megkonstruálva, hogy ezeket „kevésbé segítse” -mondhatnánk, ha nem ismernénk létrehozóit és létrejöttének történetét. De mivel ismerjük, ezért kimondhatjuk: úgy lett megkonstruálva, hogy ezeket akadályozza.

Mert ha érvényesen mutatják be a misét a novus ordo szerint, akkor ugyan Krisztustól az Atya megkapja az új rítusban is a dicsőséget, és tökéletesen kapja meg, de az embertől neki járó dicsőség megadása „gyárilag” nehezítetté vált. És ez nemcsak és nem is elsősorban az emberrel, hanem Istennel szemben igazságtalanság. És mivel a részvétel gyümölcseit tekintve lényeges szempont, és mivel sarkos állításnak tűnhet, a következőkben igyekszem néhány példával megvilágítani.

Fontoljuk csak meg: bár a régi szentmisét vádolják klerikalizmussal, valójában az új rítusban vált a pap központi szereplővé, és nem alter Christusként, hanem a pap a maga természetes személyében, mondjuk például a híres-nevezetes Gipsz Jakab atyaként. Amikor az ő arcát, az ő vicceit, kiszólásait, kacsintását, jó vagy rosszkedvét kell követnünk Krisztus helyett azáltal, hogy fizikailag szembefordították velünk, vajon nem nehezítették meg, hogy második Krisztusként tekintsünk rá és nem Gipsz Jakabként? Akitől ugyanakkor nem lehet elvonatkoztatni, mert pozíciójánál fogva központi szereplő, elnök, ahogyan az új rítus nevezi őt.

A régi misekönyv rubrikái részletesen leírták, hogy mit és hogyan kell tennie a papnak, szigorúan szabályozott mozdulatok, szavak, sőt, szabályozott tekintet jellemezte őket (dimissis oculis – a szentély határán túl nem emelhették tekintetüket az áldozat bemutatása közben). Az újban az ilyen előírások vagy teljesen hiányoznak, vagy ellentmondásosságukkal zárójelbe teszik magukat.

De egy elszabadult hajóágyúként viselkedő, hívekkel szembefordított, az ő szórakoztatásukra törekvő, szemkontaktust tartó, netán színészkedő, a templomhajó eseményeit figyelemmel követő pap milyen módon tud maga figyelni arra, ami az oltáron történik, és milyen módon tudnak a hívek elvonatkoztatni az ő személyétől, és arra figyelni, ami egyedül lényeges a szentmisén?

A pap szembefordítása a hívekkel figyelmen kívül hagyta az emberbe kódolt alapvető „programot”.

Talán önök is ismerik azt a kísérletet, amelynek során csecsemőknek mutatnak stilizált „mosolygó” és „haragos”, táblákra rajzolt fejeket, amelyekre ők az ábrázoltnak megfelelő érzelemmel reagálnak, mosolyognak a mosolygó fejre, sírnak a szomorúra rajzolt fejre. Mert az emberbe genetikailag programozva van, hogy a vele szemben álló ember arcára figyeljen. Ezért, ha szembefordítanak velünk egy hangosan beszélő papot, akkor a misén önkéntelenül is a pap arcát nézzük.

Vajon mit árul nekünk el az az új rítusról, hogy megalkotásánál figyelmen kívül hagyták a teremtői szándék által belénkplántált „programot”? Hogy a Szentlélek sugallta azt? Tényleg a Teremtő ne ismerné a teremtményt?

Itt engedjenek meg egy rövid kitérőt. Látszólag nem függ össze az előadás témájával, de valójában igen, mert ugyanannak az ideológiának gyümölcsét látjuk megvalósulni benne, amely a papot fordította szembe a hívekkel.

Ez a konferencia Veszprémben zajlik, ahol az Érsek Úr saját meggyőződése szerint alakítja át modernné és sivárrá a székesegyházat, a hívek megbotránkozására és tiltakozásuk ellenére.

Nyilván gondolkodtak már azon, hogy vajon miért teszi ezt, és több tényezőt azonosíthattak: oka lehet például az, hogy nagylelkű kormányzati pénz érkezett, és az is, hogy az Érsek Úr igen erőteljes vezető, aki nem tart sem Istentől, sem embertől. Mondhatnánk, hogy olyan, mint a vak ökör: erősen húz, csak nem a jó irányba.

De van egy ennél mélyebb, strukturálisabb oka a történéseknek: az ő meggyőződése arról, hogy joga van megtenni ezt, és az, hogy amit megtesz, egyezik azzal, amit az Egyház mond.

Nos, a rossz hír az, hogy a meggyőződésének van alapja.

Miért mondom ezt? Mert az ő felfogása valóban egyezik a zsinat utáni uralkodó téves felfogással, és logikus következménye a szentmise lerombolásának. Mert amit a szentmise közösségi vacsorává minősítése és a gyülekezetet „elnöklő” pap középpontba helyezése jelent a szentmisén, azt jelenti a püspök esetében ez a középpontba helyezés az egész egyházmegye fölött, és minden fölött, amivel az egyházmegye rendelkezik. Az érsek trónja kerül a székesegyház liturgikus középpontjába a főoltár helyére a hívek gyülekezetével szemben, mert az új felfogásban „elnökként” erre jogosult. És mivel ő meggyőződéssel vallja, hogy erre hivatott és jogosult saját személyében, azt is gondolja, még ha tiltakozna is egy ilyen megállapítás ellen, hogy ez a helyzet az ő személyének jár (aki kételkedik szavaimban, olvassa el az érsek Szent Mihály napi beszédét, ahol a saját személyét nevezi az egyházmegye középpontjának).

És hogy ebből hogyan következik a templom lecsupaszítása?

Azt szokták mondani a modernisták, hogy a szent egyszerűséget, a letisztult formákat, egyszerű vonalvezetést, szerénységet kedvelik. És ez utóbbit, mármint, hogy ezt kedvelik ki tudná cáfolni? Láthatóan ez a csupasz sivárság tényleg rokon a lelki világukkal.

Szeretik tehát a fehér falakat, a dísztelenséget, a filigrán fa asztalokat vagy a brutális sziklákat oltárok helyett. Ahogy a pannonhalmiak is vagy akár a jezsuiták a pesti templomukban, ahol egy fekete kőtömböt helyeztek el oltárként. Zárójelben mondom, hogy – bár a világért sem terjesztenék álhíreket – az a sanda gyanúm, hogy mindez az ökumené jegyében történhetett, és a muzulmánoktól kapták a követ. Csak azt nem tudom, hogy mi körül keringenek most Mekkában Mohamed követői, ha a Kába-kő Pestre került? Zárójel bezárva.

És hát be kell látnunk azt is, hogy az előbb mondottak fényében tényleg szerénynek mondhatók: mivel valóban azt gondolják, hogy a templom pompája igazából őrájuk irányul, ezért ők – tényleg szerényen – lemondanak róla, mert túlzásnak érzik. És milyen igazuk van: valóban túlzás lenne, ha nekik szólna! Csakhogy nem nekik szól, hanem Istennek. Ezért van az, hogy Krisztus sosem beszélt elítélően a Templom díszeiről, fényességéről és nagyszerűségéről! Inkább megsiratta Jeruzsálemmel együtt. Mert annak fénye Istennek szólt, aki jogosult az ezekben megvalósuló dicsőítésre, nem pedig a főpapoknak, akik személyükben nem jogosultak erre.

Kívánom, hogy sikerrel járjon az Önök akciója! De ha ez így is lesz, tudniuk kell, hogy mindig ott lebeg annak veszélye, hogy amikor a két említett feltétel előáll, ismét veszély fenyegeti majd a székesegyházat, ahogy minden templomot is. Mert a mindent megalapozó „szellemi előfeltétel” továbbra is fennáll: az új mise és a mögötte álló hamis ideológia.

A szentmisére visszatérve: a rubrikák az új misében nem úgy szabályozzák a papok tevékenységét, viselkedését, szavait, mint a régiben. De ennél nagyobb különbség a misén résztvevő hívek tekintetében van: míg a régi szentmisében gyakorlatilag nem volt hívekre vonatkozó rubrika, részvételüket szabályozó előírás, az újban ezek megjelentek, túltengenek és teljeskörűen szabályozzák a híveket. De csak külsőleg.

Mi történhetett, ami ezt a változást indokolta?

A változás a hívek misén való aktív részvételéről (participatio actuosa) vallott felfogásban gyökerezik. Az új felfogás ugyanis azt tartja, hogy a hívek szentmisén való részvételének „aktív” módon kell zajlania, ami az ő értelmezésükben nem azt jelenti, hogy a hívek „heves” imáikkal kísérik az áldozatot, hanem azt, hogy mindent látnak, mindent hallanak, egyszerre válaszolják az előírt válaszokat, egyszerre állnak fel, ülnek le. Ez a pap személyének követésével tetézve igencsak nehézzé teszi azt, amit a régi rítus magában és rubrikáiban is elősegített: az imádkozó részvételt. Az aktívnak mondott részvételünk során ugyanis nem tanultuk meg, hogy hogyan kell imádságosan résztvenni a misén. Ez a megváltozott felfogás az, ami a konstruált új mise egyéb rombolásai mellett nagy kártétele a reformnak.

De honnan és kitől tanulhatjuk meg, hogy miként kell helyesen, azaz gyümölcsözően résztvennünk a szentmisén?

Ha a szentmisén való helyes részvétel példáit keressük, rá kell találnunk a Szűzanya és Szent János példájára, akik az egész golgotai kínszenvedés alatt némán álltak. Az övéké a követendő példája az aktív részvételnek, mert az nem más, mint az imádságos, együttérző és értő együttszenvedés.

De a Golgotán velük szemben láthatjuk az ellenséges, gúnyos vagy közömbösen áthaladó tömeg példáját, akik kiabálnak, mozognak. Mintha az új mise rubrikái ilyen aktív részvételre akarnának rászorítani a Szűzanya példája helyett – természetesen itt nem a gúnyolódásra gondolok, hanem a közömbös, kompasszió nélküli mozgásra és beszédre.

Pedig a Szűzanya golgotai jelenléte minden keresztény gyakori elmélkedésének témája kellene, hogy legyen. Chad Ripperger atya számolt be arról, hogy egy exorcizmus során a gonosz lélek gúnyosan kiröhögte és ostobának nevezte őt, amiért a Szűzanya földi pályafutásának legdicsőségesebb pillanataként az atya annak végét, a mennybevételt nevezte meg. Mert valójában a Szűzanya legtökéletesebb és legdicsőségesebb pillanata az volt, amikor a kereszt alatt is Istenbe, imába merülve, bűn nélkül volt jelen!

Hogyan lehet hát a Szűzanya módjára részt venni a szentmisén?

Ha megfontoljuk a korábban mondottakat, beláthatjuk, hogy ez aligha lehetséges, ha az új misén próbálunk meg árral szemben menni, mert az új mise rubrikái a hívőket igyekeznek végigűzni a meghatározott ideologikus, egysíkú pályán, anélkül, hogy a külső aktivitásból, beszédből kilépést engednének.

Ahogy manapság az Egyház egysége alatt már csak a külső, pusztán emberi egységet értik a hitbeli egység helyett, úgy a szentmisén való részvétel egysége sem az áldozatnak a hitben, kompasszióban megvalósuló követését, hanem a külső aktivitásban, és csak abban, megnyilvánuló egyformaságot jelenti immár.

Ebből gyakorlatilag lehetetlen kitörni, az új rítus mögötti ideológia nem engedi meg az uniform aktivizmusból való kilépést: a mise az új ideológiában az utolsó vacsora megismétlése. Pedig, ha az utolsó vacsoránál ért volna véget Krisztus Urunk földi pályafutása, nem lennénk megváltva!

De ha rátaláltunk minden korok szentmiséjére, lehet, hogy évek telnek el míg a kincsek egy kis részét egyáltalán számba tudjuk venni, és hálatelt szívvel körbe tudjuk örvendezni, de közben vagy utána szükségszerűen szembesülnünk kell magunkban a novus ordo legnagyobb kártételével: azzal, hogy nem tudjuk, hogy kell imádkozni a szentmisén. Visszatérek ezért az előbbi kérdéshez: hogyan vehetünk tehát részt a Szűzanyához hasonlóan a szentmisén?

Három szempontot ajánlok figyelmükbe, amelyek közül az elsőről, a szándékról már szóltam Isten dicsősége vonatkozásában, de most egy kiegészítő gondolatot fűznék hozzá gyakorlati szempontból.

A szándék kérdését az új egyházi felfogásban elhanyagolták és ugyanúgy ellehetetlenítették, mint a hívek lényegre irányuló figyelmét. A régiben a papot kötelező és megszabott imák segítették a helyes szándék felindításában már a szentmise előtt, amely szándék a tudatos, értelmes, valódi részvétel záloga. Mert az öntudatlan sodródás nem emberhez méltó, és nem gyümölcsöző jelenlét, részvétel, és ez a hívek részvételére ugyanúgy igaz.

A második szempontban megismételném a korábban említett tényt: azt, hogy a kereszt alatt a Szűzanya nem mondott és nem cselekedett, nem „aktívkodott”. Mindaz, ami történt részéről és benne: az Úr szenvedésének, mozdulatainak, szavainak figyelemmel és imával követése. A szemlélődő részvétel, amely az együttszenvedés értelmében is részesedés volt.

Az ő példájára lehetőségünk van minden korok szentmiséjén úgy venni részt, hogy érzékeinket és értelmünket az Úr szemlélésére fordítjuk. Amikor értelmünk Urunk szenvedésének figyelemmel követésével foglalkozik, a szenvedéstörténet végtelen lehetőséget nyújt erre a szemlélésre és megfontolásra.

Például figyelhetjük a pap, az alter Christus részletekig meghatározott, jelentéssel bíró mozgását, szavait, elmélkedhetünk az oltárnál zajló cselekvések golgotai történésekkel való megfelelésén, de akár a ruhák jelentésén, az imák sorrendjén, a könyörgéseken is. És az sem baj, ha egy-egy elemnél hónapokig leragadunk.

Nemrég jelent meg egy videómontázs, amelyben a szentmise cselekményei, imái és a Golgota történései között vont képi párhuzamot úgy, hogy megosztott képernyőn párhuzamosan mutatta egy szentmise menetét a Krisztus passióját ábrázoló filmből vett vonatkozó jelenetekkel együtt, olyan gazdag megfeleléseket bemutatva, amelyek átelmélkedésére talán egy élet is kevés. Az ilyen montázsok és a régi hittankönyvek és imakönyvek hasonló párhuzamai alkalmasak arra, hogy ötletet és ihletet merítsünk belőlük.

És a jó hír az, hogy a katolikus szentmisében a hívő teljes szabadságot élvez az ilyen szemlélődő részvételre! A szentmise és Golgota közötti párhuzam és azonosság a szentmise részeinek, cselekményeinek, de még a szent ruhák szimbolikus értelmezésére is lehetőséget adnak, amelynek – mint nemrég megtudtam egy liturgikus kutatótól – hatalmas középkori irodalma van. Erre egyetlen példaként a manipulust hoznám.

Amikor a sekrestyében a pap beöltözik a szentmiséhez, felindítja a szándékot, Krisztust ölti magára, és ennek megfelelő imákkal kíséri cselekedeteit. A manipulus felvételekor például a pap azért könyörög, hogy méltó legyen a könnyhullatás és fájdalom manipulusát viselni és így örömmel fogadja munkája gyümölcsét. A latin szöveg itt a „labor” szót használja, ami a Finály-féle szótár szerint megerőltető, megfeszítő munkát, megerőltetést, megfeszítést, fáradságos dolgot jelent. A manipulus felvétele kapcsán tehát egyértelmű utalás van arra a részvételi módra, amely a Golgota eseményein való elmélkedést, az Úrral való kompassziót jelenti, és a következő, harmadik szempontban még kifejtett dologra: hogy ez bizony kemény munka, erőfeszítés. Olyan erőfeszítés, amely a pap egész szentmisén való jelenlétét át kell, hogy járja. Ahogy a hívekét is. Ez tehát a katolikus felfogás! Csodálkoznunk kellene tehát azon, hogy a liturgikus reform törölte a manipulust a papi öltözetből?

De folytatva a manipulus többrétegű szimbolikáját: a pap foglya ennek golgotai jelenlétnek. És például itt rácsodálkozhatunk az isteni eredetű szentmise szimbólumrendszerének összetettségére, gazdagságára, mert a manipulus jogosan magyarázzák a kemény munka miatti veríték letörlésére rendszeresített kendőként, de egyben az a szimbolikus kötél is, amellyel Jézust megkötözték az Olajfák hegyén, amellyel megkötözve a főpapok és Pilátus elé hurcolták.  Úgy, ahogy a karjára manipulust felöltő, összetett kezű papot „vezetik” a ministránsok, mintegy megkötözve, az oltárhoz. És miért ne gondolhatnánk erre, hiszen miért a ministránsok mennek elől, és nem a pap halad elől pásztorként, ahogy a közel-keleti pásztorok tették? Hogy aztán fogolyként az oltár elé érve, vádlói előtt állva kérje az Atyát, hogy az istentelen néppel szemben védje ügyét.

Nem csodálatos gazdagság ez az isteni szentmisében az embergyártotta szertartás ideologikus egysíkúságával ellentétben? Hogyne tudnánk elidőzni például ennél az egy elemnél hónapokig, lassan tovább fűzve azzal, ami következik a szentmisében, vagy azzal, amit az Úr értésünkre ad tetszése szerint!

Mint már említettem, a harmadik szempont arra vonatkozik, amit az új rítusban szintén nem szokhattunk meg: hogy a szentmisén való részvételünk nem jelenti a kényelem nyugalmát, netán a pihenését. Az új rítusban az ideologikus újdonság, a közösségi vacsora központi elemmé tételével eltűnt a szentmise erőfeszítést igénylő voltának tudata is. Mert hát ki látott olyan vacsorát, amely nem arra irányul, hogy jól érezzük magunkat, hogy kényelmesen eleresszük magunkat és felüdüljünk? Ebbe teljesen belefér a társadalmi kapcsolatokra való figyelés, a „Szervusz, Gizikém!”, a „Mi van veletek, Géza?”

Ha viszont a szentmisében a Golgota eseményei válnak jelenvalóvá, értelemszerűen nem a mi jó hangulatunk, kényelmünk, és egyáltalán nem rajtunk van a hangsúly. És ez érthető is, hiszen vajon a kereszt alatt állva szó lehet-e pihenésről, fecsegésről, társasági jópofizásról?

Az erőfeszítés nem csak a pap feladata a szentmisében, mert értelme misztériumokra irányítása, azok szemlélése és az azokon való elmélkedés erőfeszítést igényel minden részvevőtől. Hogy a munkánk gyümölcsében örömmel részesülhessünk. Mert ez az aktív részvétel, amelynek kegyelmét kérnünk kell az Úrtól, és erőnket megfeszítve törekednünk kell rá.

Azt mondta egy szent, hogy ha egyszer igazán megértenénk, hogy mit jelent a szentmise, elképzelhetetlen lenne túlélnünk azt. És valóban, számtalan példát láthatunk arra, hogy olyan szentek, akik közel kerültek ehhez a megértéshez, önmagukról megfeledkezve, már-már félholtan merültek el ennek misztériumában, hogy aztán emiatt életükben felragyogjon a kegyelem fénye, amely a szentmisén való igazi imádságos, szemlélődő aktív részvételük gyümölcseként áradt rájuk.

De mi van akkor, ha erőfeszítéseink ellenére sem tudjuk a szentmisén megvalósítani a részvételnek ezt a tudatos, imádságos, szemlélődő, együttszenvedő formáját?

Hiszen akkor úgy veszünk részt a szentmisén, ahogy a bámészkodó zsidók tették, akik korábban talán ott voltak a Pilátustól halált követelő tömegben, vagy azok között, akik gúnyolták szenvedésében, vagy csak perverz kíváncsisággal, közömbösen figyelték haláltusáját. Nem hozzájuk hasonlítunk, ha érzéketlenül, sodródva, tudatosság nélkül vagyunk jelen a szentmisén?

Mondhatnám, hogy a szentek misén való részvétele után elérkeztem magamhoz, és a hozzám hasonló gyarló emberekhez. Mi van tehát velünk?

Egy örömhírrel kezdtem és egy másikkal szeretném befejezni: Isten irgalma miatt még a mi helyes részvételre való képtelenségünk sem ok a reménytelenségre!

Lukács evangéliumában olvassuk ezekről a Golgotán bámészkodó zsidókról, hogy Jézus halála után „Az egész sokaság, amely összeverődött, a történtek láttán mellét verve hazatért.” (Lk 23,48)

Az ő példájuk azt mutatja, hogy képtelenségünk ellenére még mindig nyitva van előttünk is a királyi út: az alázaté, a bűnbánaté. Mert ha képtelenek vagyunk a tudatosság együttszenvedésére, még mindig részesedhetünk az áldozatban, „mert Isten előtt kedves áldozat a megtört lélek, te nem veted meg a töredelmes és alázatos lelket!” – mondja a zsoltáros. Ha mellünket verve távozunk a Golgotáról, belátva, hogy nem vagyunk méltók, hogy hajlékunkba jöjjön, de vágyunk arra, hogy csak egyetlen gyógyító szót szóljon!

Bárcsak legalább egyetlen egyszer mi is így tudnánk részt venni a szentmisén!

https://invocabo.wordpress.com/2022/10/20/a-tevekeny-reszvetel-es-a-szentmise-vagyott-gyumolcsei/