Advent
idején várjuk a karácsonyt és emlékezünk a régi karácsonyokra. Ki hol s
mikor kapta az első benyomásokat a szeretet nagy ünnepéről, kiben
hogyan és mikért maradtak meg a régen elsuhant gyermekkor első képei,
hangulatai.
Utazzunk
vissza az időben. Aki falun élt, az még hosszú idők múltán is ott
tapossa a templomba vezető hol havas, hol sáros falusi utcákat, s az
éjféli misén, ő is ott fújja a birkabunda- és tömjénszagú nedves
templomban a kis Jézus születéséről szóló öreg énekeket. A kisvárosok
szenvedélytelen életében külön színt jelentettek az ünnepek, mert
mozgást, izgalmat és olyan hangulatot hoztak magukkal, ami rövid pár
napra kizökkentette őket a mindennapok szürke unalmának monoton
hangulatából. A kihalt utcák benépesedtek s a templomból jövet a
lefüggönyzött ablakok mögött egy fiatal lány Chopin keringőket
zongorázott, mintha azzal akarná ébren tartani a gyertyagyújtás előtti
percek ünnepi hangulatát. A szomszéd szobában az összegyűlt férfirokonok
ősi magyar szokás szerint tarokkoztak és már halványodott az égen a
fiastyúk, amikor búcsút vettek a vendégek a vendéglátó családtól.
Pestbudán
már a kora délutáni órákban misztikus csend ült az utcákra. Leálltak a
villamosok, s csak egy-két — karácsonyfát az utolsó percben vásárló —
ember sietett a néptelen utcákon, mert karácsonyfa nélkül nem volt
karácsony. A régi képek megmaradtak bennünk, s úgy cipeljük azokat a
múlt emlékeit őrző agysejtjeinkben, mint örökre lelkünkhöz nőtt valamit.
Legalább is így hisszük.
Azóta
azonban sok minden megváltozott és sok minden dolgot átértékelt a
száguldó idő. Háborúk dúltak felettünk és új impériumok ültek a régiek
romjaira. Az otthoni karácsonyokból Tél apó ünnepe lett és a betlehemi
csillag helyett vörös csillag rőtül az elárvult karácsonyfákon. Az új
világ félelmetes realizmusa lassan megöli a karácsony misztériumát és a
nagy áruházmolochok reklámhadjárata a kettős könyvvitel tartozik-követel
rovatába kényszerítette be a krisztusi szeretet legnagyobb ünnepét. A
Megváltó-várásból áruházi tülekedés, két könyökkel való törtetés és a
„csak azért is megmutatom“ lélektelen ajándékozási hisztéria lett.
Ortega
y Gasset, a nagy spanyol filozófus mutatott rá először a nagy üzleti
vállalkozások és reklámok tömegátformáló erejére, mely alól senki sem
lehet kivétel. Mi magyarok sem, pedig talán a világ legindividuálisabb
népe vagyunk. Szép lassan, ahogy múltak az évek úgy hasonultunk hozzá a
bennünket körülvevő népek szokásaihoz, életformájához s emigrációs
életünk második generációja már sok mindent megtagad, ami egyszer a mi
számunkra úgy hozzátartozott életünkhöz, mint a mindennapi kenyér vagy a
karácsony ünnepe. Valamelyik költő írta egyszer, hogy a karácsony
magyar ünnep, mert talán sehol a világon nem kapcsolta úgy össze a
lelkeket a zöld fenyőfákon égő apró gyertyácskák melege, mint nálunk.
Később
nemcsak technikai újítás, hanem a lélek mély hangulatát megölő valami
volt, amikor a karácsonyi illatot árasztó viaszgyertyácskák helyett már
csak hideget sugárzó villanykörtékkel modernizáltuk az apró fényeket. A
fény megmaradt, de a gyertyák intim melegséget árasztó vibráló
kisugárzása megszűnt.
Áruházi
reklámfa lett a karácsonyfából, ami már nem a szívünkön, hanem
materialista korunk neonfényes, vasbetonos, rideg alapjain állott. Jó!
Ne legyünk maradiak. Ne utasítsuk vissza meglódult világunk benzingőzös,
tülekedő, gazdasági és szociális krízisekben vergődő
muszáj-eredményeit, de még így is vallhatjuk, hogy életünk nem ma és nem
tegnapelőtt, hanem akkor kezdődött, amikor az ember rájött az
igazságra, hogy nemcsak húsból és csontból, hanem lélekből is vagyunk.
Amikor eszével először tudatosította az Isten fogalmát, amit mi
nevezhetünk „első lökésnek“, vagy „ismeretlen törvénynek“, elismerve,
hogy fölöttünk álló valami. Csak neve változott, de nem a lényege.
Ennek
az ősi hívásnak, az embertárs iránti szeretetnek egyik anakronisztikus
formája — talán egyik legszebb hagyatéka, a mindjobban hunyófényű
karácsony. Pogány korba visszanyúló szokás, amit Krisztus fényével
magasztosítottak azzá, ami ma már csak nagyon kevéssé az: a szeretet
ünnepévé. És minél jobban hunynak a fények, annál kevesebbet jelent ez a
szó: Ember.
Ember,
aki mindig gyilkolta egymást, háborút viselt és hódított. Oktalan
zsarnokok pusztították Isten képmását. Kínpadra feszítették és
meggyalázták, de nem emelték törvénnyé a gyilkolást, sőt a szemérmük
utolsó sugarával legalább letagadták gaztetteiket és nemes célok csalfa
ábrázatával kendőzték a rosszat.
És
ma? Keresztény kultúránkat végképp elnyeléssel fenyegető civilizációnk
holdatjáró, rakétás, kompjuteres világában állami szolgálatban álló,
hideg józan agyak kiszámították, hogy nincsen semmi baj, mert ha az
atomháború el is pusztítja az emberiség háromnegyed részét, azért a
megmaradtak új életet kezdhetnek radioaktív sugaraktól elrákosodott
lényükkel.
Alig
öt évtizede, hogy amikor az óceán vizein elsüllyedt a Titanic és vagy
kétezer embert rántott magával a hullámsírba, — évekig gyászolta a világ
a szomorú eseményt. És ma? Lezuhan egy repülőgép, elpusztul pár száz
ember: rövid újsághír. — Vietnámban a Kissinger—Ge Duc-féle Nobel-díjjal
kitüntetett békeakció óta több mint százezer ember gyilkolta le
egymást: kissé hosszabb elmélkedés a sokkal több elmélkedést kívánó
német-angol futballmeccs előtt. Valahogyan úgy látszik, meghalt az Ember
és mechanizált civilizációnkat már nem is olajjal és szénnel, de
magával az Emberrel etetik. Az emberrel, akinek felmagasztosult, Istenné
lett ideálja ott nyugszik a betlehemi istálló jászlában, hogy majd 33
évvel később mégegyszer felfeszíttesse magát az emberiségért, amely
rövid két ezredév alatt könnyelműen eltékozolta az általa ajándékozott
isteni fényt.
Dicsőség a magasságban Istennek!
(betiltva.com)
