Sorra véve az egyes támadásokat,
Tisztelendő Testvérek, melyeket a házasság java ellen intéznek, először a
gyermekről szólunk. A gyermeket sokan vakmerően a házasság kellemetlen
terhének nevezik, melytől a házastársaknak óvakodniuk kellene, de nem a
tisztességes önmegtartóztatással, amely mindkét házastárs
beleegyezésével a házasságban is megengedett, hanem a természettel való
visszaélés által. Vannak, akik ezt a bűnös kedvezményt azért igénylik,
mert irtóznak a gyermektől, és érzéki vágyaikat teher nélkül akarják
kielégíteni. Vannak, akik azt hajtogatják, hogy nem tudnak
önmegtartóztatásban élni, a gyermeket viszont önmaguk vagy a feleségük
állapota, vagy a család gazdasági viszonyai miatt nem vállalhatják.
Pedig semmiféle ok, még a legsúlyosabb sem teheti természetessé és tisztességessé azt, ami önmagában természetellenes.
A házastársi jog gyakorlása ugyanis természeténél fogva a
gyermeknemzésre irányul, tehát a természet ellen vétenek és ocsmány, s
benső lényegében tisztességtelen dolgot tesznek, akik annak természetes
célját és hatását meghiúsítják.
Ezért nem csoda, hogy az Úristen a
Szentírás tanúsága szerint különös szigorral üldözi ezt a gyalázatos
bűnt, s néha halállal is büntette, amint Szent Ágoston mondja: „Tiltott
módon és erkölcstelenül él a feleségével, aki a gyermek fogamzását
megakadályozza. Ezt tette Onán, Júda fia, és Isten megölte miatta.” (De conjugiis adulterinis 2,12.)
Mivel egyesek a kezdettől fogva
hirdetett és soha el nem ejtett keresztény tanítástól eltérve újabban
nyíltan mást hirdetnek e tárgyban, a Katolikus Egyház, amelyre maga
Isten bízta az erkölcs épségének és tisztaságának védelmét, az erkölcsi
züllöttségnek ebben a korában, a házasság tisztaságának e rút szennytől
való megőrzése céljából, isteni küldetésére hivatkozva általunk
fölemeli hangos szavát és ismét kinyilvánítja: A házassági
jognak olyan használata, amely azt a gyermeknemzés természetes
hatásától szándékosan megfosztja, Isten és a természet törvényének
megsértése, s mindazok, akik ilyesmit tesznek, súlyos bűnt követnek el.
Legfőbb apostoli tekintélyünknél fogva, s
a gondjainkra bízott lelkek üdvéért való aggodalomból figyelmeztetjük a
gyóntató és lelkipásztorkodó papokat, hogy híveiket Istennek e súlyos
törvénye felől ne hagyják megtévedni, s méginkább hogy ők maguk
óvakodjanak az effajta hamis véleményektől, s azokkal semmiképpen egyet
ne értsenek. Ha pedig – amitől Isten óvjon – egy gyóntató vagy
lelkipásztor maga viszi ezekbe a tévedésekbe a rábízott híveket,
illetve helyesléssel vagy hallgatással megerősíti őket tévedésükben, az
tudja meg, hogy a legfőbb Bírónak tartozik szigorú számadással
hivatásának elárulása miatt, s vonatkoztassa magára Krisztus szavait: „Vakok ők és vakok vezetői. Ha pedig vak vezet világtalant, mindketten verembe esnek.” (Mt 15,14).