A reménnyel keltett kétely

 

Ha megírnám valamelyik kedvenc haladáromnak levélben, hogy „HALÁL FIA VAGY!”, feljelentene életveszélyes fenyegetésért, és joggal tenné. De ha ugyanő azt olvassa a Szentírásban Jézus Krisztustól mondani, hogy Júdás a kárhozat fia, nem érti, hogy ez ugyan miért jelenthetné azt, hogy Júdás elkárhozott.

Talán azért, mert ahogy Hans Urs von Balthasar írta, az Egyház mindig csak szenteket avatott, és sosem nyilatkozott arról, hogy valaki a pokolba került volna. Ha pedig nem tudjuk ilyen biztosan, nyilván reménykedhetünk abban, hogy nincs is senki a pokolban, fenntartva persze a kárhozat elvi lehetőségét a dogma látszólagos „sértetlensége” érdekében, ugye? „Win-win!” – kiálthatja erre az éhes káposzta a megmaradt kecskének…

Sőt, tanította Balthasar, nem is tudunk fenntartás nélkül szeretni, ha valakiről kijelentjük, hogy elkárhozott. Aki tehát szeret, vagy legalábbis nem akar a szeretetlenség gyanújába keveredni, az ne beszéljen elkárhozottakról. Így Júdásról, akit maga Jézus Krisztus nevezett a kárhozat fiának, akinek jobb lett volna, ha meg sem születik (Mt 26,24), aki egyedül veszett el az apostolok közül („senki más nem veszett el közülük, csak a kárhozat fia, hogy az Írás beteljesedjék.” – Jn 17, 21), végképp nem tudhatják haladárék, hogy elkárhozott, mert az Egyház nem adott ki erről dogmát, és ugye ők a világért sem vétenének a szeretet ellen. Hiába tanúskodnak az egyházatyák írásai, prédikációi arról, hogy sosem volt kétely közöttük Júdás sorsát illetően, erre hivatkozni teljesen súlytalan a haladárok előtt.

Hogy miként jutottunk idáig? Megtagadva a Szentírást, a kinyilatkoztatás őreit és tanúit, a szenthagyományt, az atyák tanítását, tévtanokat hirdetve, végül pedig magát Istent kijavítva saját elgondolásoknak megfelelően. És közben, ahogy Szent Ágoston mondja az eretnekekről, hitnek nevezve a téves elgondolásokat.

Amikor VI. Pál megreformálta a zsolozsmát, három teljes zsoltárt is száműzött belőle. Pedig ezek közül a 108. zsoltár különösen is fontos, hiszen Júdás halála után ezt idézve döntöttek az apostolok Júdás helyének betöltéséről (ld. Csel 1,16-26): „tisztségét vegye át más”. És Szent Péter apostol volt annyira „keresztényietlen”, hogy a tisztségre vonatkozó előírást az átok egy részével együtt idézze…

Mert igen, a 108. zsoltár átokzsoltár, ráadásul nem általános, hanem egy személyre irányuló. És ilyent a felvilágosult és a szeretettől majd kicsattanó modern keresztények nem szívesen olvasnak, hiszen ellenkezik istenképükkel. És mivel a valóságnak mindig vinnyogva kell az ő lábaikhoz kucorodni, megszokták, hogy az ilyen szövegek nem is lehetnek igazán sugalmazottak. És különben is: Isten bármikor kijavítható, ezért célszerű is kihagyni a zsolozsmából, például „lélektani nehézségek”-re hivatkozással, ahogy az az Imaórák Liturgiájának Általános Rendelkezései 131. pontjában olvasható.

Pedig amikor Krisztus arról szólt, hogy mindez azért történt, hogy az Írás beteljesedjék, nem pusztán a 41. zsoltár egyetlen sorára utalt („Még jó barátom is, akiben reméltem, aki kenyeremet ette, felemelte sarkát ellenem”), hanem a 108. zsoltárban megírtaknak is be kellett teljesednie. Ezért mondta feltámadása után: „Ezt mondtam nektek, amikor még veletek voltam: be kell teljesednie mindannak, ami meg van írva rólam Mózes törvényében, a prófétáknál és a zsoltárokban. Akkor megnyitotta értelmüket, hogy értsék az Írásokat, és így szólt hozzájuk: Úgy van megírva, hogy a Krisztusnak szenvednie kell, de a harmadik napon fel kell támadnia a halottak közül, és hirdetni kell az ő nevében a megtérést és a bűnbocsánatot minden nép között, Jeruzsálemtől kezdve. Ti vagytok erre a tanúk.” (Lk 24, 44-48). Hát innen tudták az apostolok rögtön a feltámadás után, hosszas elmélkedés, teológiai reflexió nélkül, hogy ez a zsoltár Júdásra vonatkozik, és tanúságot is tettek erről.

Valóban „lélektani nehézséget” okozhat, ha azt feltételezzük, hogy eme zsoltár egyszerű érzelmi alapú szidalmazása, megsorozása az ellenségnek, a harag, gyűlölet megnyilvánulása. De ha a Jézustól kapott megértést áthagyományozó apostolokkal együtt tudjuk, hogy mindez Júdásról volt megírva, akkor megérthetjük, hogy ez az Igazságos Bíró ítélete Júdás fölött: „Szerette az átkot: érje hát utol! Nem akarta az áldást: legyen hát távol tőle!” És ezt értették az apostolok, az egyházatyák, a szentek, csak haladárék nem akarják érteni. Inkább bonyolult szóvirágokból építenek légvárat a hamis irgalomnak.

Ennek igazi oka pedig a szentíráshoz és szenthagyományhoz való viszonyukban keresendő: még ha tagadnák is ezt a megállapítást, ők valójában nem hisznek abban, hogy a Szentírás sugalmazott lenne, vagy ha mégis, nem úgy értik a sugalmazottságot, ahogy az Egyház: ők legfeljebb a „lényegi” részeket tartják ilyeneknek. Arról pedig, hogy mi a lényeg, mindig ők nyilatkoznak tévedhetetlenül. Pedig „teljesen lehetetlen a sugalmazást csupán a Szentírás néhány részére szűkíteni, vagy megengedni azt, hogy a szentíró tévedett. Hiszen az isteni sugalmazás nemcsak, hogy egymagában kizár minden tévedést, hanem azt oly szükségképpen zárja ki és űzi el magától, amilyen szükségszerű az, hogy Isten, a legfőbb Igazság, semmiféle tévedés szerzője nem lehet. Ez az Egyház ősi és következetes hite”. (XIII. Leó pápa: Providentissimus Deus) Ezért az I. Vatikáni Zsinat, hogy „a sugalmazásra vonatkozó hamis elméleteket megbélyegezze, kijelentette, hogy ezeket a könyveket szenteknek és kánoniaknak kell tartani, nem azért, mintha pusztán emberi szorgoskodásból jöttek volna létre, s az Egyház csak utólag hagyta volna őket tekintélyével jóvá, nem is amiatt csupán, mert tévedés nélkül tartalmazzák a kinyilatkoztatást, hanem azért, mert a Szentlélek sugalmazására írták, Isten a szerzőjük és ilyen minőségben adták át az Egyháznak”. XII. Pius pápa: Divino afflante Spiritu)

Ha VI. Pál hitt volna abban, hogy a 108. zsoltár valóban Istentől sugalmazott, Ő maga a szerzője, nem hagyta volna ki a zsolozsmából. Sőt, ha hitt volna abban, hogy a tridenti zsinat által egyetlen biztos áthagyományozási láncúnak, azaz megbízhatónak mondott latin Vulgata (azaz nem a görög újszövetségi szövegtanúk vagy a héber maszoréta ószövetség) tévedhetetlenül tartalmazza a sugalmazott szent szövegeket, nem vette volna át a Krisztust gyűlölő rabbik szövegverzióját, a maszoréták ószövetségét. De a zsoltárt kihagyta, a rabbik szövegét pedig átvette.

És ha a II. vatikáni zsinat utáni teológusok hittek volna a katolikus hagyomány megbízhatóságában, a sugalmazottság katolikus tanításában, nem írtak volna például olyanokat, amit Hans Urs von Baltahasar többek között írt: „A seolt ezért a szó klasszikus értelmében kell vennünk, és ki kell kapcsolnunk a késői zsidóság perzsa és hellenista hatásra kialakult, a halál utáni jutalmazásra és büntetésre vonatkozó spekulációit, még ha az efféle elgondolások itt-ott (jellemző módon Lukácsnál) beszivárogtak is az Újszövetségbe (a Lázárról mondott példabeszédben: 16,19-31, és Jézusnak a latorhoz intézett szavaiban: 23,43) (A három nap teológiája, 142.o.)

De így a svájci ex-jezsuitától kellett arról értesülnünk, hogy Lukácsnál, Jézus szavaiban holmi spekulációk szivárogtak be az Újszövetségbe, tehát nem tudhatjuk, hogy Jézus valóban mondott-e ilyent, és ha mondott, akkor esetleg nem tévedett-e. Azt pedig ugye végképp nem állíthatjuk ezek után, hogy Isten gondoskodott arról, hogy a Szentírás tévedhetetlenül tartalmazza a valóságnak megfelelő igazságot, és ne legyen abban tévedés. Így mindig gyanakodva kutakodhatunk újabb „beszivárgások” után.

Eme elszólás oka az, hogy Balthasar szerint az ember Jézus nem részesült ténylegesen a második isteni személy mindentudásában, mert (igencsak költői módon) lemondott róla, így az önkiüresítése miatt a mindentudás nem volt „operatív” benne. Az Ignatius Press kiadásában nyomtatásban is megjelent (You crown the year with Your goodness) egyik rádióbeszédében ezt mondta erről: „De Isten Fia nem szintén Isten? Mint ilyen nem mindentudó? Igen, de ez nem jelenti azt, hogy minden isteni tulajdonságát meg akarta osztani az emberi természetével. (…) ahogy a Fiú, mint Isten örökké teljes istenséget (és így teljes mindentudást) kap az Atyjától, úgy örökké visszaadja önmagát, mindazt, amije van és ami ő maga, hálából az Atyának: Atyja kizárólagos rendelkezésére áll. Így valamiképpen megérthetjük, hogy amikor a Fiúnak az Atyától való örök “születése” a világba való “küldetés” formáját ölti, a Fiú letétbe helyezi isteni tulajdonságait (anélkül, hogy elveszítené azokat) az Atyánál a mennyben.”

És ismét win-win, mert ezzel a lírai zaci-elmélettel látszólag nem mond ellent az Egyház tanításának Krisztus isteni tulajdonságairól, így mindentudásáról, valójában tagadja annak lényegét, mert milyen mindentudás az, amivel tulajdonosa nem rendelkezik? Hát igen: elvben létező. Pedig Jézus mindentudása az Isten és ember hüposztatikus egységéből következett, az ember Jézus tehát fogantatása pillanatától Isten színelátásában, szemlélésében létezett, ebből fakadt mindentudása. Ha viszont nem volt tényleges mindentudása, akkor ez a szemlélés sem lehetett meg benne, így aztán az általa tanítottakba tévedések és esetlegességek kerülhettek. Ilyen felfogás mellett érthető, hogy miként meri feltételezni Balthasar akár a fentiekben idézett téves „spekulációk” „beszivárgását” is Jézus Krisztus tanításába.

És ha beszivárogtak ilyen tévedések, mitikus elemek, már csak a posztvatikáner nyakkendős próféták segíthetnek rajtunk, akik tévedhetetlenül hámozzák nekünk a forró krumplit, hogy aztán kérlelhetetlen magabiztossággal nyilatkoztassák ki a szentírás, a szenthagyomány és a magisztérium ellenében, hogy mi az aktuális igazság. Esetenként kedvesen minősítve a szent atyák által mondottakat „naiv, dialektikátlan felfogás”-nak, ahogy Aquinói Szent Tamás esetében tette Balthasar. Mert ha a szentírás nem szent számukra, mitől lenne az a hagyomány? Erről ezt írja Balthasar:

„Az eddig elmondottak alapján kritikus szempontból kell értékelnünk az első század végétől napjainkig húzódó teológiai hagyományt. Természetesen nem vetjük el a tradíció egészét, hanem amellett, hogy egyes kijelentéseit azok sajátos jelentősége szerint rangsoroljuk, e kijelentéseket valamiképpen ízekre is kell szednünk, hogy azután új elrendezésben illeszthessük össze őket. Ennek során bizonyos elemek jelentős mértékben háttérbe szorulnak majd (így a hádészban lejátszódó aktív küzdelem mitikus köntösbe öltöztetett formái), másokat, kiváltképpen egy merev rendszer érdekében az újabb dogmatikából mellőzött szótériológiai szempontokat, újszerűen kell majd értelmeznünk” (A három nap teológiája, 141.o.)

Ha nem olvastam volna, nem hinném el, hogy lehetséges ennyire kiváló leírást adni az eretnekségek lényegéről, amelyekben per definitionem mindig elvetik a tradíció egy részét, szétszedik, saját ízlés szerint válogatják és összeillesztik a tanítást, a maradékot pedig újszerűen értelmezik. Micsoda zseniális teológus! Kár, hogy ez éppen az egyik főművében általa követett program.

Még nagyobb kár, hogy számos rajongója van. Például az a fiatal plébános, aki Balthasarból írta a szakdolgozatát, és szívesen is beszél arról, hogy nagyon szereti őt. És ismeri is tanítását, hiszen lényegretörően így foglalja össze: „Ő hozza vissza a teológiába a hitvallásnak azt a részét, hogy Jézus alászállt a poklokra – amiről nagyon keveset beszélünk. Amikor Jézus pokolra száll, Isten elkárhozik, és ezzel elfoglalja a legjobban elkárhozott ember utáni helyet.”

Valóban ő hozta vissza a zsinat után témaként Krisztus pokolra való alászállását, mert a Zsinat Szelleme nem szívesen beszélt mindaddig pokolbéli vereségéről, amíg meg nem érett a helyzet az esemény átértelmezésére. De azért mintha egy pöttyöt erős volna ez az elkárhozás-állítás, bár a jelek szerint valamiért nem igazán csörgött a hitérzék, vészt jelezve…

De vajon miért volt fontos Balthasarnak, hogy szétszedje az egyházi hagyományt Jézus pokolraszállásáról, majd újraértelmezze azt, ahogy tette a Három nap teológiájában, hogy állítsa Jézusnak alászállását a kárhozottak poklába Aquinói Szent Tamással szemben, cáfolva az angyali doktort?

Mert ez kellett ahhoz, hogy bekövetkezhessék az, amit kedves plébánosom így ír le: „Olyan távolság alakul ki a végtelen jó és az elkárhozott Isten között, ami átfogja a teremtés minden szegmensét, és az életünk minden végletét. Így emel be Isten mindenünkkel együtt a megváltásba.” – és mindenkit, tehetjük hozzá azt, amit Balthasar nem mert kimondani.

Mert ugyan az eretnekek mindig elég bátrak ahhoz, hogy kételkedjenek az isteni igazságokban és ellenkezzenek vele, ellentmondjanak a „dicső és szent férfiak”-nak, akik erről korábban hit szerint tanítottak, leggyakrabban mégsem elég bátrak ahhoz, hogy ezt nyíltan tegyék. És ezt Balthasar sem tette meg nyíltan. Nála gyakoriak az írásban korábban említett win-win szituációk. Ő látszólag elfogadja a dogmát, majd ősi módszer szerint „fecsegések szentségtelen újításával” (© Lerinumi Szent Vince) lyukat beszél a dogma „hasába”. Kiváló irodalmi érzéke révén lírai mondatokkal, misztikus mélységűnek tűnő képekkel a látszólag fenntartott dogma ellenére is megszülethet olvasóiban a remény, ezzel együtt a kétely a dogma igazságtartalmával kapcsolatban. Ezért a reménnyel szított kétely mestere Hans Urs von Balthasar, és bőven vannak követői.

És mivel őneki sikerült úgy elszórni a magot, hogy nem aratott semmiféle ellenállást, mai követői, például egy mai magyar jezsuita immár nyíltan kimondhatja, hogy „nem csak gyakorlati-lelkipásztori megfontolásokból, hanem teológiailag is remélhetünk a pokol „ürességében”, és „ha a dolog mélyére megyünk – a XX. század két legnagyobb katolikus teológusával, Karl Rahnerrel (1904-1984) és Hans Urs von Balthasarral (1905-1988) teljes egyetértésben –, csendes reménnyel mondhatjuk, s talán ki is kell mondanunk, hogy a pokol üres.”

De ugyan mi mást jelenthet az üres pokolban való remény, mint azt, hogy reménykedünk abban, hogy az Egyház által tanítottak mégsem igazak? Ha pedig nem igazak, akkor az Egyház, és maga Jézus Krisztus is tévedett. Ha viszont az Egyház nem tévedhetetlen és Jézus tévedett, ugyan miért hinnénk benne?

Ugyanerre a következtetésre juthatunk akkor, ha elfogadjuk Balthasar alaptételét, hogy nincs meg abban a szeretet, aki el tudja képzelni akár egyetlen ember elkárhozását. Hiszen láthattuk, hogy maga Jézus kárhozottnak mondta Júdást, így nyilván nem lehetett meg benne a szeretet, ha Balthasar tézise igaz lenne. Ha viszont nem volt benne tökéletes szeretet, akkor nem volt Isten.

Sőt, Jézus még rá is tett egy lapáttal a mai eretnekek kedvéért is, mert az elkárhozottak nagy számáról is beszélt: „Igyekezzetek a szűk kapun bemenni, mert mondom nektek: sokan akarnak majd bemenni, de nem tudnak” (Lk 13,24). És ennek megfelelően tanított az Egyház közel kétezer évig, mert hogyan mondhatott volna mást, mint amit Krisztus kinyilatkoztatott? Ezért aztán az Egyház még azt a tételt is eretnekként ítélte el, hogy minden keresztény üdvözül (Ds. 1362), Aquinói Szent Tamás pedig hit szerinti premisszákból kiindulva cáfolhatatlan logikával azt is elmondta, hogy miért vannak többen a kárhozottak, mint az üdvözültek, de persze haladáréknak ezek nem érvek.

És az öntudatlanul is a hegeli csecseken (pfúj, elképzeltem…) dialektikus logikán nevelkedett kortársak közül senki sem látja, hogy miként öli meg a hamis irgalmasság a hitet, mert már régen nem értik, hogy mit jelent az ellentmondásmentesség elve. Képtelenek belátni, hogy egyetlen dogma lényegének kitartó tagadásával is megszűnik a hit: az ő személyes természetfeletti hitük azonnal, az egész hitrendszer pedig kínos agóniával, amíg csak minden tévtanításból fakadó következmény nyilvánvalóvá nem válik. És ez  szükségszerűen vezet ahhoz, amit ma látunk az Egyházban.

Utolsó interjújában maga Balthasar említi „barátjának, Rahnernek” megjegyzését, mely szerint nem ők változtak meg és váltak liberálisból konzervatívvá, hanem az Egyház körülöttük. Tehát ők ugyanazok maradtak, de balról előzték meg őket váratlanul és viharosan. Én pedig elhiszem, hogy igaza van. Már csak ezért sem mentegetném azzal Baltahasart, hogy ő azért szíve mélyén mégiscsak egy konzervatív teológus volt, lám ellenezte a nők pappá szentelését, fontosnak tartotta az egyházi hierarchiát, hagyományos klerikális szemináriumokat akart, pokolba kívánta a bizottságokat. Mert ezek pusztán az általa lebecsült Aquinói Szent Tamás igazát bizonyítják, aki tanította, hogy akár a természetfölötti hit elvesztése után is lehet sok kérdésben helyes véleménye valakinek, de ez nem a hit jele, és valóban nem elegendő az üdvösséghez. Így a tömeges hitvesztés miatt eljutottunk oda, hogy a zsinat utáni liberálisok és neokonzervatívok között már nem az eretnek tanok hirdetése vagy azok hiánya a különbség, hiszen az előbbi közös jellemzőjük, hanem a még esetleg meglévő helyes véleményeik aránya.

Balthasar óvatossága veleszületett természetén kívül a magába szívott svájci egyensúlyozó hozzáállás következménye is lehetett. Ez az szellemiség, ami miatt állítólag a svájci forradalmárok Isten és ember elleni lázadásának biztos jele lehet az, amikor a gondosan kimosott és tökéletesen laposra taposott műanyag flakont a papírhulladékos gyűjtőbe teszik. És mintha valamiképpen hasonlítana is hozzájuk Balthasar.

De az ő tanítása éppen ettől, az általa is hangoztatott arany középen haladás látszatától veszélyes. Elsősorban azokra, akik emiatt bizalommal olvassák írásait, és szellemi teljesítményként ünnepelhetik sorainak valamilyen szintű megértését, ahogy az Rahner műveinél is szokott történni: kispapokra, teológiai hallgatókra. Akik révén aztán terjedhet és leszivároghat eszméinek hatása a hívekhez is.

Ezért ismétlem meg reménykedve Balthasarnak Rahnerről írt mondatát, Rahner nevét felcserélve: „Balthasar meghalt, és úgy gondolom, hogy hamarosan eszmevilága is el lesz temetve.”

https://invocabo.wordpress.com/2024/04/17/a-remennyel-keltett-ketely/

Paul Cahill: Az Antikrisztus és a jeruzsálemi templom újjáépítése a katolikus tanításban és a próféciában

 

A nagy katolikus teológusok évszázadok óta eltérő véleményeket fogalmaztak meg a megjövendölt Antikrisztus felemelkedésének pontos részleteiről és a jeruzsálemi templom újjáépítésével való kapcsolatáról.

(LifeSiteNews) -- Az előző részben láttuk, hogy az Antikrisztus "minden hatalommal és jelekkel és hazug csodákkal" fog eljönni, hogy sokakat meg tudjon győzni arról, hogy imádják őt. Szent Pál így írja le őt:

[A kárhozat fia, aki ellenkezik mindennel, amit Istennek neveznek, vagy amit imádnak, és felülemelkedik mindenen, amit Istennek hívnak, úgy, hogy az Isten templomában ül, és úgy tesz, mintha ő lenne az Isten. (2 Thess. 2.3-4)

Amikor az Antikrisztus üldözi az Egyházat, úgy tűnik, hogy ez a saját hamis vallásának rovására fog történni. Ez a vallás maga az Antikrisztus köré épül majd, aki Isten templomában fog ülni.

Az előző részben láttuk, hogy a katolikus teológusok és misztikusok szerint az Antikrisztust a zsidók Móziásaként (Messiásként) fogják elfogadni, és valószínűleg Jeruzsálemből fog uralkodni az egész világon.

De vajon ez magában foglalja-e a Krisztus által megjövendölt, Kr.u. 70-ben lerombolt Templom újjáépítését?

Egyesek szerint a jeruzsálemi templom nem újjá kell építeni

A katolikus teológusok és a próféták nem értenek egyet abban. amely Templom az, amelyben az Antikrisztus ülni fog, és Istennek fogja mutatni magát.

Aquinói Szent Tamás, anélkül, hogy állást foglalna, megjegyzi, hogy egyes tekintélyek - még a zsidók egy része is - úgy véli, hogy a templomot soha újjáépül, hanem inkább "hogy pusztulásuk a végső beteljesedésig fog tartani".^[1]

Krizosztomosz Szent János is ekképpen vélekedik, mondván: "Nem a jeruzsálemi templomban, hanem az Egyház templomában."^[2]

Ha ez így van, akkor nem világos, hogy pontosan mire gondolunk, hogy szó szerint egy egyházi épületről van-e szó, vagy valami szimbolikusabb dologról. Szent Tamás azt sugallja, hogy ez azt jelenti, hogy "az egyházból sokan elfogadják őt", vagy azt, hogy úgy fog uralkodni és kormányozni, "mintha ő maga a küldötteivel együtt Isten temploma lenne, ahogy Krisztus a templom a híveivel együtt".^[3]

Bár nem meggyőző, de az egyik ok, amiért úgy gondoljuk, hogy a Templomot nem fogják újjáépíteni, az az, hogy a korábbi kísérletek mind kudarcot vallottak. Fr. E. Sylvester Berry a következő szöveget közli Ammianus Marcellinus történetírótól, aki maga is katona volt Julianus apostol alatt:

A negyedik században Julianus apostol megpróbálta újjáépíteni a templomot, de a vállalkozás csodával határos módon meghiúsult.

A helyszínt az alapok közelében kitört félelmetes tűzgolyók tették megközelíthetetlenné, amelyek úgy megperzselték és megégették a munkásokat, hogy kénytelenek voltak visszavonulni. A gyakori támadások miatt végül fel kellett hagyni a munkával."^[4]

Az egyik fő oka annak, hogy Julián aposztata megkísérelte a jeruzsálemi templom újjáépítését, az volt, hogy megcáfolja Krisztus próféciáját, miszerint a templom el fog pusztulni. Az újjáépítést megakadályozó csodás eseményeket úgy értelmezték, hogy azok igazolják ezt a próféciát, és azt jelzik, hogy a templomot soha nem fogják újjáépíteni.

Mindazonáltal lehetséges, hogy a Templom újjáépítésére egyszerűen nem kerülhetett sor abban az időben.

Egyesek szerint a jeruzsálemi templom will részben vagy egészben újjá kell építeni

Más teológusok azonban úgy vélik, hogy a szóban forgó templom valóban a jeruzsálemi templom. Ezt a véleményt vallják Ss. Irenaeus, Hippolütosz, Jeruzsálemi Cirill, Damaszkuszi János, Suarez és mások.^[5] Aquinói Szent Tamás ezt jogos véleménynek tartja.

A nagy bibliamagyarázó Cornelius a Lapide mindkét véleményt figyelembe veszi, de azt az elképzelést részesíti előnyben, hogy lesz egy próbálkozás újjáépíteni valamilyen a jeruzsálemi templom:

Az Antikrisztus tehát a templomban fog ülni, vagyis a keresztények templomában, vagy még egyszerűbben a jeruzsálemi templomban, amelyet Szent Pál idejében az egyetlen templom volt, amelyet a szó szoros értelmében Isten templomának neveztek. Az Antikrisztus tehát az ő idejében újra felépíti ezt a templomot úgy, ahogyan volt, hogy az őt szolgálja majd. mint egy trónúgymond. [...]

Az Antikrisztus ugyanis meg fogja győzni a zsidókat arról, hogy ő a törvényben megígért Messiás, amint az a János 5:43-ból kitűnik; ezért - mondja Cirill a 15. katekézisben - templomot fog építeni nekik, hogy Dávid fiának, azaz a Messiásnak, mintegy egy második Salamonnak tekintsék, aki az első templomot építette.

Az Antikrisztus tehát ebben a templomában fog ülni, de nem pápaként vagy püspökként, ahogy az újítók akarják, hanem Messiásként, és mint Messiást a zsidók Istenként fogják imádni.^[6]

Jeruzsálemi Szent Cirill szerint Szent Pál a jeruzsálemi templomra utal, és bár szerinte ez elengedhetetlen ahhoz, hogy megtévessze a zsidó népet, hogy elfogadja őt, nem feltétlenül állítja, hogy az Antikrisztusnak sikerülni fog a újjáépítése:

Ha ugyanis Krisztusként jön a zsidókhoz, és azt akarja, hogy a zsidók imádják, akkor a Templomot nagyra fogja becsapni, hogy még jobban megtévessze őket; azt állítva, hogy ő a Dávid nemzetségéből való ember, aki felépíti a Salamon által emelt Templomot.^[7]

Szent Robert Bellarmine hasonlóan érvel, és azt állítja, hogy legalább a próbálkozás a Templom újjáépítése döntő fontosságú lesz:

Az Antikrisztus zsidó lesz, a zsidók Messiása és királya is; ezért kétségtelenül Jeruzsálemben fogja felállítani a trónját, és megkísérli majd helyreállítani Salamon templomát.

A zsidók ugyanis semmi másról nem álmodnak, csak Jeruzsálemről és a templomról; és úgy tűnik, hogy soha nem fogadnak el valakit Messiásnak, ha az nem Jeruzsálemben foglal helyet, és nem állítja helyre valamilyen módon a templomot.^[8]

Bellarmine hozzáteszi, hogy a "templom" szó mindig a jeruzsálemi templomra utal, és hogy az atyák soha nem nevezték a keresztény templomokat "templomoknak", hanem mindig más néven. Azt is hozzáteszi, hogy ez nem függ attól, hogy a jeruzsálemi templom sikeresen vagy teljesen újjáépítették:

[A]z általánosabb, valószínűbb és szó szerinti magyarázat azoké, akik szerint Isten temploma alatt itt Salamon templomát értik, amelyben az Antikrisztus fog helyet foglalni, függetlenül attól, hogy a templom milyen javítási stádiumban van.^[9]

Berry, bár ő támogatja azt a véleményt, hogy a templom lesz nem újjá kell építeni, írja:

Sok teológus úgy véli, hogy az Antikrisztus újjáépíti a jeruzsálemi templomot, amelyben trónra lép és Istenként imádják majd. Szent Pál fentebb idézett szavai minden bizonnyal ezt a hitet támogatják, és nem lehet kétséges, hogy egy ilyen teljesítmény azonnali elismerést biztosítana az Antikrisztusnak és terveinek.^[10]

Mindez nagyon fontos, mert pontosan tükrözi a zsidók általánosan elterjedt hitét a várt Mosechről, és így kapcsolatot teremt az általuk elfogadott ember és az Antikrisztus között.

A feltételezett Mosech

Az előző részben láttuk, hogy az atyák, teológusok és misztikusok úgy vélték, hogy az Antikrisztust a zsidó nép fogja ünnepelni.

Sok hamis messiás volt, akit a zsidó nép egyes képviselői ünnepeltek, köztük Bar Kokhba és még Napóleon is.

Azonban, ahogy Francisco Suarez SJ rámutat, ezeket csak a zsidó nép egy része fogadta be, és végül nem érte el azt, amit reméltek tőlük - mint például a Templom újjáépítése, vagy egy világuralom megteremtése és bizonyos erkölcsi normák bevezetése, amelyeket a nem zsidóktól vártak.

Mint már máshol említettük, a rendkívül befolyásos Moshe ben Maimon rabbi ("Maimonidész" vagy "Rambam") a tizenkettedik században írt néhány olyan jelről, amelyek engedély egy a feltételezzük, hogy hogy a Mosech megérkezett.

Ha Dávid házából olyan király támad, aki szorgalmasan szemléli a Tórát és betartja a micvákat, ahogyan azt az Írott Törvény és a Szóbeli Törvény előírja, mint őse, Dávid, aki egész Izraelt arra kényszeríti, hogy (a Tóra útján) járjon, és kijavítja a Tóra betartásában lévő hiányosságokat, és Isten háborúit vívja, akkor nyugodtan tekinthetjük őt Másachnak.^[11]

Aztán azt tanította, hogy a Templom újjáépítése lesz egy végleges annak megerősítése, hogy az adott igénylő a Mózes:

"Ha sikerül neki a fentiekben leírtak, felépíti a Templomot a helyén, és összegyűjti Izrael szétszóródott népét, akkor ő minden bizonnyal a Másach."^[12]

És máshol is:

A jövőben a messiási király felemelkedik, és megújítja a dávidi dinasztiát, visszaállítva annak eredeti szuverenitását. Megépíti a Templomot és összegyűjti Izrael szétszórt népét.

Akkor, az ő napjaiban, az összes törvény betartása visszaáll a korábbi állapotába. Áldozatokat fogunk áldozni, betartjuk a szombati és a jubileumi éveket minden részletük szerint, ahogyan azt a Tóra leírja.^[13]

A XIX. században a tanult ex-rabbi, David Paul Drach (aki 1823-ban lett katolikus, majd később egy római kongregáció könyvtárosa) ugyanígy írta le a Mosechre vonatkozó jelenlegi várakozásokat.^[14]

Ha tehát a Templomot újjáépítik, és ennek eredményeként egy bizonyos embert Móziásként ünnepelnek, akkor ez az ember lehet a megjövendölt Antikrisztus.

Mint láttuk másholEnnek a célnak azonban jelentős akadálya az Al-Aksza mecset, az iszlám vallás harmadik legszentebb helye, amely a Templom-hegyen található. Lehetetlen lesz újjáépíteni a Templomot az Al-Aksza mecset lerombolása nélkül, és az iszlám világ képtelen lesz elviselni egy ilyen rombolást egy nagy háború kitörése nélkül.

Ebben az értelemben emlékeztethetünk arra, hogy Maimonidész azt is állítja, hogy a Mosech úgy lesz azonosítható, mint aki "Isten háborúit vívja" és sikerrel jár - és hogy uralkodása a két hatalom, Góg és Magóg közötti nagy háborúval fog kezdődni.^[15]

Következtetés

Miután Titus lerombolta a templomot, és ezzel beteljesedett Krisztus próféciája Kr. u. 70-ben, lehetetlenné vált a templomi áldozatok bemutatása vagy a zsidó vallás különböző, a templomhoz kapcsolódó "micvók" (parancsolatok vagy jócselekedetek) teljesítése.

A templom központi szerepét tekintve lehetetlenné vált e vallás korábbi módon való gyakorlása. Ennek következtében jelentősen megváltozott, olyannyira, hogy Alieza Salzberg a "rabbinikus judaizmus születéséről" beszél a Templom lerombolása után. A judaizmusnak ezt az új formáját úgy határozza meg, mint "egy olyan életmódot, amelynek középpontjában a Tóra és a zsidó törvények állnak, nem pedig a templomimádat vagy a politikai szuverenitás".^[16]

Mindezt jelképezte a templom fátyolának szétszakadása Krisztus halálának pillanatában. Az egyházatya Theofilaktosz is ezt mondta:

[Ez azt jelentette, hogy a templomot meg kell gyalázni, el kell törölni és félre kell tenni, minden szertartásával és áldozatával együtt.^[17]

Ez az oka annak, hogy az evangélium elégséges kihirdetése után az Ótörvény törvényes szertartásait és rítusait mindkettőnek tekintették. halott, mivel már nem hatékonyak vagy kötelező erejűek, hanem halálos, mivel azokat már nem lehetett bűn nélkül betartani.

Ahogy Szent Tamás mondja, "halálos bűn lenne most betartani azokat a szertartásokat, amelyeket a régi atyák áhítattal és hűséggel teljesítettek".^[18]

Ezek a szertartások arra mutattak, ami mostanra beteljesedett; további megfigyelésük a Krisztus általi beteljesedés tagadását jelentette.

Ezért érthetetlen, hogy az önjelölt keresztények a templom helyreállításán dolgoznak, a vörös üszőkkel és más eszközökkel való segítségükkel. A legjobb szándék ellenére ez annak tagadását jelenti, hogy Krisztus testet öltött és beteljesítette a törvényt.

A következő részben többet fogunk látni arról, hogy ez mit jelent az Antikrisztus vallására nézve.

De hogy ezt a részt zárjuk, a Templom esetleges újjáépítése és az ezzel járó Krisztus-tagadás közötti összefüggések miatt illik, hogy Szent János pontosan ezt mondja az Antikrisztusról:

Mert sok csábító ment ki a világba, akik nem vallják, hogy Jézus Krisztus testben jött el. Ez egy csábító és egy antikrisztus. (2János 1.7)

A LifeSiteNews munkatársa, Dr. Maike Hickson hozzájárult a jelentéshez.

https://www.lifesitenews.com/hu/opinion/az-antikrisztus-es-a-jeruzsalemi-templom-ujjaepitese-a-katolikus-tanitasban-es-a-profeciaban/

Hivatkozások

↑1	Aquinói Szent Tamás, Kommentár a 2 Thess. C2. L1. n. 40.2. Elérhető a következő címen: Bp: https://aquinas.cc/la/en/~2Thess.C2.L1.n40.2
↑2	Szent János Krizosztomosz, In II ad Thessal., II., in: Fr. Denis Fahey, The Kingship of Christ and the Conversion of the Jewish Nation, 189. o. Christian Book Club of America, Palmdale CA., 1953.
↑3	Szent Tamás, Ibid.
↑4	Fr. E. Sylvester Berry, Szent János apokalipszise, 137. o. Első kiadás, The Catholic Church Supply House, Coloumbus Ohio, 1921.
↑5	Lémann, in Fahey 189.
↑6	A Lapide 2 Thessz 2. fejezetéhez írt kommentárjának német nyelvű változatából készült fordításból.
↑7	Jeruzsálemi Szent Cirill, Katekétikai előadások 15, n. 15. Fordította Edwin Hamilton Gifford. A címről. Nikaiai és poszt-nikaiai atyák, második sorozat, 7. kötet. Szerkesztette Philip Schaff és Henry Wace. (Buffalo, NY: Christian Literature Publishing Co., 1894.) Átdolgozta és szerkesztette az Új Advent számára Kevin Knight. <https://www.newadvent.org/fathers/310115.htm>.
↑8	Szent Róbert Bellarmine, in Controversies of the Christian Religion, 894. o. A Harmadik általános vita a szuverén pápáról, III. könyv, Az Antikrisztusról, 12. fejezet. Trans. Fr Kenneth Baker, Keep the Faith Press, 2016.
↑9	Ibid. 895
↑10	Berry 136
↑11	Maimonidész, Misna Tóra, Sefer Shoftim, Melachim uMilchamot 11.4
↑12	Ibid.
↑13	Ibid. 11.1
↑14	Azt írja: A Messiás, akinek eljövetelét a zsidók makacsul várják, annak ellenére, hogy ő a maga részéről makacsul elutasítja a megjelenést, egy nagy hódító lesz, aki a világ összes nemzetét a zsidók rabszolgáinak állapotába fogja taszítani. Utóbbiaknak az a rendeltetése, hogy diadalmasan térjenek vissza a Szentföldre, a nem zsidóktól elvett gazdagsággal megrakodva. Jeruzsálemnek új temploma lesz. L'Harmonie entre l'Eglise et la Synagoge, 98. o., in Fahey 100. o.
↑15	Azt írja: "A próféták szavainak egyszerű értelmezése azt látszik sugallni, hogy a Góg és Magóg háborúja a messiási korszak kezdetén fog lezajlani". Maimonidész, Iajánlat., 12.2
↑16	Alieza Salzburg, 'Judaizmus a templom után,' Zsidó tanulásom, hozzáférés: 2024. április 11. Elérhető a következő címen: https://www.myjewishlearning.com/article/judaism-after-the-temple/
↑17	Cornelius a Lapide Nagy Máté-kommentárjából, 27.51.
↑18	Summa Theologica I-II Q103, A4.