Ha megkérdezünk egy keresztényt arról, hogy Isten igazmondó-e, a válasz habozás nélküli igen lesz. De ha nem elégszünk meg ezzel, és tovább kérdezzük, hamarosan kiderül, hogy „nem ennyire egyszerű a helyzet”, „ennél bonyolultabb a kérdés”. És ehhez elég pusztán azt a kérdést feltennünk, hogy vajon történelmi könyv-e a Teremtés könyve? Mert azok közül, akik egyáltalán megértik a kérdés lényegét, az egyszerűbb, emiatt őszintébb lelkek nemmel felelnek majd, a tanultabbak, papok pedig heves „árnyalásba” kezdenek: hallhatunk majd a szentírási elbeszélések műfajairól, a rétegekről, forrásokról, hagyományokról, elméletekről stb. De ha nem fáradunk bele a „magyarázat” hallgatásába, netán impertinens módon ismét feltesszük a kellemetlen kérdést, végül kimondják, hogy nem történelmi elbeszélésről van szó.
Mivel ezt tanulják a teológián, vélhetnénk nehezen érthetőnek a kérdésre előadott nyögvenyelésüket, hiszen miért érzik problémásnak azt adni tovább, amit maguk is kaptak? Hiszen lám, ez a szemlélet megjelenik még az újabb szentírásfordítás lábjegyzeteiben is. Már a lábjegyzet ténye is érdekes jelenség a szentírásban, de az még inkább, ha a lábjegyzetek megkérdőjelezik a szöveg hitelességét. A Káldi-Neovulgátában ilyeneket olvashatunk például a Teremtés könyvénél: „A (jelképesen értendő) életkorok…” – azaz: Noé és leszármazottai nem annyi ideig éltek, amennyit a szentírás tulajdonít nekik, „A bibliai elbeszélés a mezopotámiai árvízkatasztrófát mint Isten ítéletét ábrázolja” – tehát azt feltételezzük, hogy csak Mezopotámiára terjedt ki az „árvízkatasztrófa”, és nem Isten ítélete volt, hanem annak jelképes ábrázolása „Töredékes és homályos hagyomány”.
De valójában a nyögvenyelés mégis érthető és nagyon is beszédes jelenség. Érthető, mert azt a kényelmetlenséget mutatja, amit valaki akkor tapasztal, ha a tanult magyarázatok hittel ellenkezését sejti, ezért kertel és terel, mert nem akar vele foglalkozni, vagy legalábbis nem szeretné kimondani. És beszédes, mert ez a jelenség leginkább a Teremtés könyve esetén érhető tetten. Ennek a könyvnek történelmi hitelességét hiszik manapság legkevésbé, valószínűleg azért, mert elkerülhetetlen szükségszerűségnek vélik a világ „tudományos bizonyítékokban” megnyilvánuló letaglózó „igazságának” elfogadását. És ez az állítólagos igazság mindössze csak két történetet látszik cáfolni a Teremtés könyvéből: a teremtését és az özönvízét. No meg a resztlit…
A hatnapos teremtés szemben áll az evolúció elméletével, amelyet papok és gyalogkeresztények tömegei ugyanolyan megkérdőjelezhetetlen igazságnak vélnek, mint bármely hitetlen korunkfia. Ezért tesznek néha a teremtésbe vetett hit megmentésére kísérletet például a teista evolucionizmussal: mert ha nem is úgy történt, ahogy leírja a Teremtés könyve, de valahogy mégis Isten teremtette a világot, egyeztessük össze hát az evolúciót a teremtéssel, gondolják.
És közben nem veszik észre, hogy mit jelent igyekezetük: az Istenbe vetett hitet akarják megmenteni azzal, hogy kétségbe vonják Isten igazmondását, ezáltal viszont azt a hitet bontják le, amelyet megmenteni szeretnének. Mert ha a Szentírás „történelminek látszó” könyvei nem a megtörtént eseményeket adják elénk, akkor nem ismerhető meg, hogy mely könyvek tartalmaznak történelmi tényeket, így aztán nem megbízható forrásai hitünknek, és akkor hogyan hihetjük sugalmazottnak, hogyan tehetjük fel életünket azokra és az azokból következő valóságra? És hogyan hihetjük Istent igazmondónak, ha hamis információkkal traktál minket, vagy pusztán eltűri az emberi tévedéseket, netán elfogadhatónak tart hazugságokkal, emberi mesékkel, meg nem történt eseményekkel „megvilágosítani” bennünket az igazságról?
A hit szerinti eljárás az lenne, ha a legkisebb habozás nélkül elvetnénk minden tudományosnak látszó elméletet, amely ellentmond Isten szentírásban megismert szavának. Mert milyen tudomány az, amely emberi gondolatokra alapozva írja felül a teremtő és kinyilatkoztató Isten igazságát, magát a valóságot? Bármely természettudományos evidencia kisebb bizonyossági szintű, mint a szentírásban elénk tárt isteni kinyilatkoztatás! Ha ez nem így lenne, értelmetlen lenne életet áldozni annak igazságaiért, és akkor inkább a tudományért halnának vértanúhalált az emberek. És ugye, milyen szép is lenne arról hallani, hogy a heterotikus-O húrelméletért, netán a konvergens evolucióelméletért ismét életét adta egy vértanú tudós?
Pedig a hit szerint eljárva könnyen beláthatnánk, hogy az evolucionizmus csak egy, az általánosan elterjedt és minden szinten sulykolt elméletek közül, amely ellentmond a hitünknek és a józan észnek, és ebben az esetben nem rettegnénk a hitet választani a világ megvetése közepette sem.
Mert az evolucionizmus az egyetlen teremtő végső ok helyett ezret és milliót feltételez másodlagos okokból, amelyek nem az élet fenntartását szolgálják, hanem a megalapozatlan hamis elmélet újabb hamis elméletekkel való fenntartását kísérlik meg: ha nem elég az ősleves, amelyben az életnek aszteroidák és meteoritok által ideszállított összetevői csak nem akarnak életté összeállni, akkor előkerül a villámlás, mint „életet adó” fizikai jelenség, ha pedig ez sem elég, akkor végső magyarázatként az évmilliók kerülnek elő. És az már azért ütős érv, nemde? Mert mi minden történhet évmilliók alatt! Például az élettelenből élő lesz, az egyszerű élőből összetett, a halak kimásznak a szárazföldre, hogy szárazföldi állatokká váljanak, vagy visszamásznak, hogy lábukat visszafejlesztve ismét halként lubickoljanak, ugye? (Ezért aztán talán nem csak nekem tűnik viccesnek, hogy a rendszertan genetikai alapú felturbózása közepette a cetek (Cetacea) egykoron önálló rendje a párosujjú patások közé lett besorolva. Pedig ennek oka az, hogy az evolucionisták szerint a genetikai hasonlóságok nem a gazdaságosság elvének teremtésben való érvényesülését mutatják, hanem leszármazást jeleznek) Közben pedig milliószor bizonyul a metafizikai lehetetlenség lehetségesnek, mert az alacsonyabb rendű létező magasabb rendűvé válik.
De, hogy a teista evolucionisták se maradjanak ki a jóból: ők azt feltételezik, hogy Isten, mint teremtő, végső ok, megteremti a világot egy kezdetleges állapotra, amelyet a fejlődéssel „áld meg”. Így egy teremtő aktus helyett millió teremtési aktus révén avatkozik bele a világ folyásába, hogy az egysejtű többsejtűvé, vagy a majom emberré váljon. És közben ugyanennyiszer bizonyítja, hogy a teremtés nem volt tökéletes, nem volt jó, tehát tökéletlen világot teremtett, amely csak a fejlődéssel tökéletesedik, tehát nem igaz, amit a Szentírás mond a teremtés eredeti jóságáról. És milliószor bizonyítja azt is, hogy nincs a dolgoknak saját természete, amely mindig ugyanaz maradna, hiszen halak válnak emlősökké, csimpánz emberré. Ennek fényében pedig egyik „kedvenc” fehérvári egyházmegyés papomnak, az igazi lumen gentium-nak is igaza lehet, amikor azt tanítja, hogy a gyerekek a haláluk után angyallá válnak, azon belül is őrangyallá. Mert hát ugyan miért ne válhatna az ember angyallá? Semmivel sem valószínűtlenebb és értelmetlenebb, mint az ősmajom emberré fejlődése, sőt, ez ugyanannyira bizonyítaná, hogy Isten nem Isten, mint bármely más teremtmény fejlődés általi természet-váltása. Mert ha bármi természetet vált, az Istennek és a teremtésnek tökéletlenségét bizonyítja, a tökéletlen isten pedig nem Isten.
Ezért az evolúciós elmélet az, aminek látszik: a végső, sikeresnek tűnő kísérlet Isten jóságának, Teremtői mivoltának meghazudtolására, és az eredeti bűn tagadására. Mert a Teremtés könyve többek között arról is beszél, hogy a halál a bűn következtében jelent meg a világban. Ha ez nem igaz, akkor Isten, amellett, hogy hazudott erről, rossz világot is teremtett, amelyben a halál „gyárilag” benne van, nem a mi bűnünk következménye, és ráadásul minket vádol miatta! Egy ilyen isten pedig nem jó, tehát nem is isten.
Na, de Famulus, szép dolog, hogy erőlteted a dolgot, de mindennek van határa, hiszen azt csak nem állíthatod, hogy a Teremtés könyvének özönvízről szóló leírása is történelmi igazság? Vagy ha a történet magja esetleg az is, az csak egy mezopotámiai lokális árvízkatasztrófa lehetett, ahogy azt a szentíráshoz fűzött lábjegyzetben olvashatjuk!
Ja, semmit sem szabad túltolni, maradjunk meg az arany középen… De nem furcsa, hogy Noé isteni kinyilatkoztatás nyomán felkészült erre a lokális árvízre, és nem lépett le Mezopotámiából? Pedig később Ábrahám megtette, sőt a Szentcsalád is elmenekült Heródes elől Egyiptomba. Miért nem ment Noé Afrikába, Ázsiába, Európába? Miért fordított száz évet a bárka megépítésére? Persze, persze, tudom, a száz év valójában száz nap, vagy valami ilyesmi, nem? De azért a száz nap nem csak egy kormányprogram elkezdésére elegendő, hanem az angolos távozásra is… És vajon miért van a világ különböző távoli részein élő népek mondáiban jelen az özönvíz története?
Nemrég megnéztem egy régi videót, Dr. John Baumgardner előadásáról, amelyben tudományosnak látszó elméletet ismertet arról, hogy milyen folyamat játszódhatott le az özönvíz idején. És mivel geofizikusról és a tektonikai mozgások modellezésének szakemberéről van szó, annyi hitelt azért adnék neki, mint egyéb szakértőknek. Ő azt mondja, hogy az özönvíz tektonikai katasztrófa is volt: szerinte ekkor vált szét Pangea őskontinens, ekkor alakult ki a ma ismert képe a Földnek. És ez a szétválás volt a kiváltó oka magának az özönvíznek is. Az új kontinensek hirtelen és gyors eltávolodása miatt ugyanis felszakadt a földkéreg, majd az ennek nyomán bezúduló és magmával érintkező tengervíz szuperszonikus jetek formájában kilövődve árasztotta el a világot – negyven napon és éjszakán keresztül. A szétszakadó kontinensek között felemelkedő magma megemelte az óceán szintjét, amely gyorsan mozogva napok leforgása alatt árasztotta el a világot vízzel, és a gyorsan mozgó víz által szállított szilárd anyaggal: ekkor jöttek létre a ma ismert üledékes lerakódások az egész világon, ezért van kontinenseken átnyúlóan azonos rétegződés bennük. És ezért van az, hogy az összes ősi szárazföldi fosszília lelőhelyén vízi élőlények maradványai keverednek azokkal, és ezért vannak az Atacama sivatagban dinótemetők kagylókkal, csigákkal keveredve, ezért van a Szaharában bálnatemető. És szerinte ez az oka annak is, hogy az evolucionisták által sok millió év alatt lerakódottnak mondott rétegekbe megkövesedett fatörzs van függőlegesen beágyazódva, amely így egyszerre van jelen egymás fölötti rétegekben. És ez az oka annak is, hogy a világ különböző szénbányáiból vett minták olyan szén izotópokat tartalmaznak, amelyeket nem tartalmazhatnának, ha több millió évesek volnának. A kontinensekről visszahúzódó víz pedig olyan eróziós képződményeket alakított ki, mint a Grand Canyon.
És hogy mindez pontosan így történt-e? Gőzöm sincs. De ez az elmélet nem mond ellent a Szentírás beszámolójának az özönvíz történetéről, tehát jóval nagyobb valószínűsége van igazának, mint más elméleteknek. Már csak azért is, mert annak a “tudományos” elméletnek, amely ellentmond a Szentírásnak, abszolút semmilyen valószínűségi és bizonyossági foka sincs. Következménye viszont van.
A Szentírás evolúciós alapú megkérdőjelezése megfosztotta az embereket Isten szavahihetőségétől, amely nélkül a hitük inkonzisztens és a levegőben lóg. A levegőben lógó hit viszont csak szubjektív tényezőkkel magyarázható: azért indokolt, mert „én úgy érzem”. Az „én úgy érzem” viszont annyiféle, ahányan úgy érzik. Ennek következménye pedig az, hogy nem ismerhető meg, nem adható át, így a végső valóság nem Isten lesz, hanem a szubjektív érzés és indulat, megszűnik a bűn, az áteredő ugyanúgy, mint a személyes bűn, így értelmetlenné válik maga a megváltás is. Tiszta, becsületes arccal és kerek szívvel érzeleghetünk – ha úgy érezzük jónak, akár közösségi alkalmakon is, amelyek önmagunk ünneplésévé válnak a megváltó keresztáldozat jelenvalóvá tétele helyett. Ismerős?
Miért ne választanánk ehelyett a hitet? Isten igazmondó, ő maga az Igazság.
„Minden szavam igazság, nincs abban hamis, nincs csűrés-csavarás” – mondja az Úr. (Péld 8,8)
https://invocabo.wordpress.com/2023/05/24/minden-szavam-igazsag/
