Pünkösdkor lesz fél éve annak, hogy a Püspöki Kar megkapta az alábbi levelet, és ugyanekkor telik le fél év azóta, hogy nem válaszolt rá. Krisztus Király ünnepe óta vártam, hogy hátha mégis válaszolnak, de nem tették…

“Dicsértessék a Jézus Krisztus!

Tisztelt Püspök Atyák!

A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia a COVID-19 járvány miatt hozott 2020. március 5-i, a 2020. szeptember 4-i rendelkezéseiben, illetve a 2020. november 9-i rendelkezéséhez tartozó liturgikus mellékletben kéri a nyelvre áldoztatás elhagyását, illetve előírja a kézbe áldoztatást.

A rendelkezések nyomán sok katolikus keresztény került lelkiismeretileg nehéz helyzetbe, sokunkat sokszor megfosztottak a szentáldozástól, kigúnyoltak, szidalmaztak, sőt elüldöztek egyházközségeinkből. Megélhettük azt, hogy „ha valaki Krisztusnak vallja őt, azt kizárják a gyülekezetből” (Jn 9,22).

Biztos vagyok abban, hogy nem ez volt a rendelkezések célja, ezért mint a rendelkezések meghozóit tisztelettel kérem a Püspök atyákat az alábbi, teher alatti megfontolások nyomán született kérdések megválaszolására:

A járványügyi rendelkezések a nyelvre áldoztatás tiltásával megfosztják a híveket attól a jogtól, amelyről a Redemptionis Sacramentum instrukció 92. pontja azt mondja, hogy mindenkor fennáll (RS 92.: „…a hívőnek mindig megvan a joga ahhoz, hogy saját választása szerint a nyelvére kérje a szent ostyát…”).

1. Kérdés: Van-e a híveknek mindig joguk arra, hogy nyelvre kérjék az Eucharisztiát, azaz helyes-e a Redemptionis Sacramentum 92. pontját úgy értelmezni, hogy járvány idején is joga van a hívőnek nyelvre áldozni?

Ugyanez az instrukció kimondja, hogy a fentiekben említett, nyelvre áldozás jogát is kimondó 92. pont is olyan rendelkezés, amelynek megsértését objektíven mindig súlyos cselekményeknek kell tekinteni (RS. 173.). A MKPK rendelkezései a nyelvre áldozás tiltásával súlyos kérdésben hoztak az általános szabálynak ellentmondó liturgikus rendelkezést. A Redemptionis Sacramentum 28. pontja úgy rendelkezik, hogy minden liturgiát érintő szabályt, amit egy Püspöki Konferencia a maga joghatósági területén a jog szabályai szerint megalkot, alá kell vetni az Istentisztelet és a Szentségi Fegyelem Kongregációja felülvizsgálatának, ami nélkül semmiféle kötelező erővel nem rendelkezik.

2. Kérdés: A MKPK megítélése szerint a járványügyi rendelkezéseinek liturgiát érintő részei a RS 28. pontjának hatálya alá esnek-e? Rendelkezik-e kötelező erővel a nyelvre áldoztatás püspökkari tilalma?

3. Kérdés: Lehet-e helyesen formált lelkiismerete annak a hívőnek, aki a maga számára lelkiismeretben kötelezőnek ítéli meg a nyelvre áldozást, az Eucharisztiában jelen lévő Úr iránti teljes önátadás, imádás és tisztelet kifejezésére a járvány idején is, vagy az ilyen lelkiismeret ebben a kérdésben objektíven tévesnek nevezhető?

4. Kérdés: Van-e Istennek joga az emberi imádás és tisztelet adott módon kinyilvánított formájához (pl. az Eucharisztia térdre borulva nyelvre fogadására)? Feltételezhetjük-e, hogy az ezirányú évezredes gyakorlat annak bizonysága, hogy a Szentlélek vezette el erre az egyházat, amihez ezért ragaszkodnunk kell, vagy az ember (remélt) egészséghez való joga megelőzi Isten jogát a tiszteletre?

2020. november 22-én, Krisztus a Mindenség Királya ünnepén, az Úrban bízva, imádsággal:

(aláírás, név, lakcím, email-cím és telefonszám az MKPK-nál)“

Hogy miért nem válaszolt a Püspöki Kar, arról nincs információm, csak találgatni tudok. Néhány lehetőség:

  1. Válaszra sem méltatott, mert hogy jövök én ahhoz, hogy őket kérdezzem;
  2. Nem válaszolt, mert nem látja szükségét erről beszélni, nem jelentős a probléma, csak én lihegem túl az ügyet;
  3. Nem válaszolt, mert azt azért mégsem mondhatja, hogy szíve szerint már a járványtól függetlenül rég eltörölte volna a nyelvre áldoztatást;
  4. Nem válaszolt, mert bár teljesen rossz a megközelítésem és nem látom a dolgok lényegét, nem tart érdemesnek arra, hogy elmondja miért;
  5. Nem válaszolt, mert a hívek kötelessége a püspökök rendelkezéseinek való vak engedelmesség minden körülmények között, nincs joguk kérdezni;
  6. Nem válaszolt, mert sokatmondó néma cáfolatát akarta adni a régi bölcsességnek, miszerint „aki sokat kérdez, annak sokat válaszolnak”;
  7. Nem válaszolt, mert ugyan a rendelkezés szerinte nem mond ellent az egyházjognak, de mi közöm hozzá, hogy miért;
  8. Nem válaszolt, mert tudja, hogy a rendelkezés ellentmond az egyházjognak, de úgy véli, hogy a súlyos helyzet miatt szükséges meghozni azt;
  9. Nem válaszolt, mert érvényes rendelkezés látszatát akarta kelteni, bár tudja, hogy nem az, és ezt nem akarja kimondani;
  10. Nem válaszolt, mert nem tartotta sem jogi, sem szeretetből fakadó kötelességének válaszolni;

Akármely okból nem tette, a nem válaszolásnak önmagán túlmutató jelentősége van.

A levélben idézett RS rendelkezik arról, hogy liturgiát érintő panasz, liturgikus visszaélés esetén a megyéspüspökhöz, vagy a római Pápa primátusa alapján az Apostoli Szentszékhez közvetlenül lehet fordulni, és kéri, hogy a szeretet jegyében először az illetékes püspöknek jelezzék a problémát, akinek meghatározott számú napja van a kivizsgálásra. Nyilván az egyházjogász tudja, hogy fordulhatnék közvetlenül az illetékes kongregációhoz panasszal. És bár gyorsan változnak az idők, a hitletétemény sem tűnik mindig biztosnak, mégis lehet, hogy pozitív választ is kapnék valamikor, és nyilván ezt is tudja, de úgy tűnik, hogy nem érdekli. És ez a fájdalmas ebben.

A kérdésre, hogy megáldoztatható-e nyelvre az, aki lelkiismereti okból kéri ezt, a saját püspökömtől azt az üzenetet kaptam, hogy „hivatalosan nem, a gyakorlatban igen”.

A Püspöki Karnak címzett levelet személyes bizalmam okán külön is elküldtem egy másik püspök atyának. Ő postafordultával egy személyes, igazán atyai levélben külön írt nekem. Bár a feltett kérdésekre nem válaszolt, az volt a gyakorlati tanácsa, hogy az ilyen hívő keressen olyan bölcs papot, aki megáldoztatja nyelvre, ahogy ő és ismeretségi körében minden normális pap a járvány alatt is megáldoztatta azokat, akik nyelvre kérték. Úgy vélte, hogy azzal vétenék Isten akarata ellen, ha ebből túlságosan nagy ügyet csinálnék, elítélve esetleg azokat, akik kézbe áldoznak, vagy akik a rendeletet hozták.

De én nem arra kértem a püspököket, hogy tiltsák be a kézre áldoztatást, és nem ítéltem el azokat, akik így áldoznak, a rendeletet meghozóktól pedig tisztelettel kérdeztem, nem ítéletet mondtam felettük. Már tavaly márciusban azért könyörögtem nekik, hogy irgalmazzanak nekünk, ne tagadják meg tőlünk a szentségeket, ne tiltsák be a nyelvre áldoztatást, majd miután betiltották, novemberben kérdéseket tettem fel a tilalommal kapcsolatban. És talán joggal, mert ahogy a püspök atyának is írtam: ha érvényes és jó rendelkezésről lenne szó, amely a törvényalkotó megfontolt szándéka szerint szolgálja a lelkek üdvösségét, miképpen jelenthetne megoldást kibújni alóla, azaz engedetlen lenni és engedetlen papot keresni, aki nem tartja be, bár be kellene? Ha pedig mégis bölcsnek nevezhető az a pap, aki nem tartja be a rendelkezést, akkor viszont nem bölcs dolog betartani a rendelkezést. De akkor meg miért hoztak ilyen rendelkezést és hogyan állhat fenn?

Az egyházjog az egyház tanításából fakadó, azon alapuló szabályrendszer, amelynek végső célja a lelkek üdvösségének elősegítése. Ha az egyházjogot figyelmen kívül hagyják, vagy úgy alkalmazzák, hogy elszakad a tanítástól, attól független vagy annak ellentmondó hatalomtechnikai, bürokratikus vagy egészségügyi szabályozó eszközzé válik, akkor már nem a lelkek üdvösségét szolgálja, és elveszti létjogosultságát. Nem az ilyen rendelkezés megkérdőjelezése a botrány, hanem az, hogy a rendelkezéssel ellentmondanak az egyházjognak és az egyház tanításának, és ezzel, bármennyire patetikusnak vélik a megfogalmazást, veszélyeztetik lelkek üdvösségét.

Mostanában sokan, egyre többen keresnek jeleket égen, földön, csillagokban, küszöbön álló nagy figyelmeztetésekről beszélnek. Én nem tudok nagyobb figyelmeztetést és jelet elképzelni annál, hogy a pásztorok nem akarják szívükön viselni Krisztus titokzatos teste zarándokló tagjainak üdvösségét, nem akarják megerősíteni azokat, akik halálukon vannak, nem akarják megőrizni és továbbadni a tanítást. Mert innentől kezdve bármi megtörténhet.

„Ezt mondja az, akié az Isten hét lelke és a hét csillag: Tudok tetteidről. Tudom, hogy élőnek neveznek, de halott vagy. Ébredj fel, és erősítsd meg a többieket, akik halálukon vannak. Tetteidet nem találom Istenem előtt teljeseknek. Emlékezzél, hogyan kaptad és hallottad; tarts ki mellette, és térj meg!” (Jel 3,1-3)

https://invocabo.wordpress.com/2021/05/12/aki-elonek-tunik-de-halott/