Nemrég olvastam John Hunwicke atyától egy 2017-es írást, amelyben az Amoris laetitia kapcsán felelevenítette John Henry Newman bíboros gondolatát az Ecclesia docens funkciójában való szünetről (felfüggesztésről) az ariánus válság alatt.
Hunwicke egy anglikánból megtért katolikus pap, akinek igazi brit volta nagy klasszikus műveltséggel és igaz hittel párosul, és ebből esetenként roppant érdekes meglátások születnek, ahogy az már az általa idézett Newman bíboros esetében is történt. A bíboros gondolatát az Ecclesia docens funkció szüneteléséről így magyarázza H. atya: az ariánus eretnekség alatt, bár „a niceai dogma de iure teljes mértékben érvényben maradt, sok püspök egyszerűen nem így kezelte, és ezért aztán az nem “működött”. A püspökök hivatalból a hit őrzői és tanítói maradtak; a hit tanítására vonatkozó, Istentől kapott hatalmuknak egy mikrogrammját sem veszítették el; de facto azonban mégis elmulasztották a hit őrzését és tanítását.”
Ez azért fontos meglátás, mert „a dolgok most nagyon hasonlóképpen néznek ki. A Tanítóhivatal tanítása formálisan – nyilvánvalóan – még mindig vigore pleno (teljes hatályban); de a hűtlen vagy hanyag püspökök nagy száma miatt úgy tűnik, mintha nem így lenne. Sok esetben úgy tűnik és/vagy azt állítják, hogy ezt Szent Péter utódjának beleegyezésével teszik.” – mondja Hunwicke atya.
Nem kell tudományos elemzés annak belátásához, hogy igazsága van az atyának, így akár abba is hagyhatnám ezzel a gondolattal… De Newman bíboros Hunwicke által idézett gondolata felvet további kérdéseket is, amelyek ebből a megfontolásból következnek. Az egyik, hogy vajon ez a szüneteltetés vagy felfüggesztés miért fordulhat elő, mi lehet annak igazi oka?
Az ariánus válságnál Newman bíboros két okra vezette ezt vissza: az egyik ok az olyan püspökök nagy száma volt, akik maguk is eretnekké váltak, és az arianizmus csúcspontján ők a klérus döntő többségét alkották. A másik ok a hitben és/vagy erényekben gyenge püspökök, beleértve akár a pápát is, akik a világi hatalomtól vagy az akár gyilkosságra is kész ariánus püspököktől való félelmük miatt, vagy egyszerűen csak a megőrizni remélt nyugalom miatt (a „béke szeretetétől vezérelve”, ahogy Liberius pápa indokolta Szent Atanáz kiközösítésének elfogadását), netán hanyagság miatt nem álltak ki az igaz tanítás mellett, vagy nem tették ezt meg minden erejükkel. Láthatjuk tehát, hogy mindkét ok a püspökök bukásában gyökerezett. Az ő bukásuk miatt megmaradt ugyan a hierarchikus egyházszervezet, de a tanítás és az igaz hit szempontjából mintha álomba merült volna, és megszűnt aktív lenni a hit érdekében.
Ma sok tekintetben hasonló ehhez a helyzet, és ennek okai ugyanott keresendők, mint az ariánus válság alatt. (És aki szerint túlhangsúlyozom a püspökök felelősségét az Egyház mai helyzetében, az olvassa el János apostol jelenéseiben a hét egyháznak szóló üzeneteket). Nagy számban vannak ugyanis olyan püspökök, akik vagy semmit sem tesznek a hit védelmében, vagy az ellen beszélnek és cselekednek, beleértve magát Franciscust is. Így érhettük meg azt, hogy összesen csak négy bíboros volt, aki felszólította a házassággal kapcsolatos tanainak tisztázására (persze ő nem válaszolt), illetve újabban csak ketten – a Hittani Kongregáció korábbi vezetője, Müller bíboros, az ártatlanul börtönviselt Pell bíboroshoz csatlakozva – buzdították az illetékes egyházi hatóságot a német szinodális eretnekség elítélésére.
Müller bíboros megnyilatkozása nem kapott túl nagy figyelmet (a magyar katolikus sajtóban semennyit), pedig érdemes elmélyedni benne. Szólt ugyanis az igazi engedelmességről, azaz az engedelmesség keresztény értelméről is, ami központi kérdés a mai helyzetben:
“Az eretnek püspököknek nem szabad engedelmeskedni, és minden katolikus arra van meghívva, hogy tanúságot tegyen ellenük az igazságról…”
A keresztény engedelmesség igazi célja az Istennek való engedelmesség. A hittagadó vagy eretnek püspök megtagadja a hitben kötelező engedelmességet a kinyilatkoztató Istennek, ezáltal megtagadja magát Istent. Hogyan lehetne Istennek nem engedelmes embernek engedelmeskedni a hit dolgaiban Isten kedvéért?
Hunwicke atya ezt így fogalmazza meg a Newman bíboros által bevezetett fogalmat használva:
„Vajon a “felfüggesztés” alatt azoknak a püspököknek a püspöki szolgálata, akik csak egy kérdésben heterodoxok, más kérdésekben még mindig megköveteli a religiosum obsequiumot (jámbor engedelmességet)? Vagy az egész püspökségüket kötelességünk akár egyetlen heterodox tanításuk miatt romlottnak tekinteni? A válasza: „Ennek megfelelően e siralmas felfüggesztés alatt hajlok a kételkedésre abban, hogy komolyan kell-e vennem a hierarchia egy látszólag kevésbé ortodox tagjának akármely tanítói kijelentését.”
Ez persze annyira óvatos megfogalmazás, amennyire az egy tudós angol gentleman paphoz illik. Figyelemre méltó azonban, hogy ezzel szemben Müller bíboros előbb idézett szövegében nem csak az eretnek püspök tanításának való engedelmességről van szó, hanem minden engedelmességről, amelynek értelemszerűen része az eretnek püspök egyházkormányzati tevékenysége is. És ha megfontoljuk ennek okait, nehéz lenne cáfolni ezen logika igazát.
Az eretnek püspökök esetében az egyházkormányzati hatalom öncélúvá, illetve eretnekséget kiszolgálóvá válik. Az öncélúság a saját hatalom fenntartásának igyekezetében ragadható meg, amely miatt az végső soron az eretnekség terjesztésének és megőrzésének, az igaz hit üldözésének eszközévé válik. Ezzel párhuzamosan válik az egyházjog szelektíven alkalmazott öncélú hatalmi támasszá, amikor az eredeti rendeltetésétől eltérve nem a hit védelmét és a lelkek üdvösségét szolgálja, hanem csak a saját hatalmat. Az egyházjog ilyenkor már pusztán bunkósbot, amely csak akkor sújt le, ha valaki az igaz hithez ragaszkodik, és pusztán ezáltal már megkérdőjelezi az eretnek püspök legitimitását.
Ritka egyházjogi kódex másodkiadása egy naaagy magyar érsek gyűjteményéből
Ez a jellemző ékes módon megnyilvánul például a modern/liberális/progresszív egyháziak esetében, akik Franciscus megválasztása óta lelkes és megalkuvást nem tűrő ultramontánokká lettek. Amióta ilyen ember foglalja Szent Péter trónját, ők a feltétlen pápahűség és vak engedelmesség apostolai, akik semmitől sem riadnak vissza a fősodorrá vált eretnekségek erőltetésében. Ebből a szempontból is érdekes a Müller bíborostól idézett szövegrész. Ahogy láthattuk, van ebben egy utalás az ariánus időszakra is. A bíboros szerint az eretnek püspökökkel szemben akkor is ki kell állni az igaz hit mellett, ha azok „hatalmukat nyers erővel érvényesítik, ahogyan egykor az ariánus és donatista püspökök üldözték az igaz katolikusokat”.
Hogy mit jelentett akkor a nyers erő?
Az ariánusok és donatisták mindenre elszánt gazemberek voltak, akik nem riadtak vissza a gyilkosságtól sem: próbálták megölni Szent Atanázt, ami ugyan nem sikerült nekik, de megölték például Szamoszatai Szent Euszébioszt. Remélhetjük, persze, hogy ez a mi korunkban nem fog ismét megtörténni, de ebben ne legyünk olyan biztosak. Mivel minden eretnekségnek azonos a „felbújtója”, aki „gyilkos kezdettől fogva”, nem érdemes nagy tétekben fogadni arra, hogy most megússzuk. Vannak erre utaló jelek most is: mert ha előfordulhat az, hogy egy szentségek érvénytelenségét jelentő gyakorlatra vonatkozó testvéri figyelmeztetés miatt a vétkes pap gyilkossággal fenyeget, a püspök pedig minden bizonyíték ellenére a helyén hagyja, akkor nem csak a gyilkosságra kész pappal van alapvető gond, hanem az álságos, hamis “béke szeretetétől vezérelt” püspökkel is. És ez aktuális magyarországi probléma.
A gyilkosságok bekövetkeztéig pedig zajlik minden más üldözés, ami már korábban is közel állt az eretnek szívekhez, akik császári hatalom által száműzettek püspököket, letették püspökségükből, hazudtak, hamisan esküdtek, ami éppen szükségesnek látszott. Ismerős?
A letétel azért is érdekes, mert ez a klerikusok esetében manapság alkalmazható büntetések közül a felfüggesztéshez, illetve laicizáláshoz állt közel, amire újabban Magyarországon is igen nagy püspöki érdeklődés mutatkozik a katolikus papok büntetéséül. Keleten, a császári hatalomnak a püspököket államigazgatásba bevonó törekvése miatt is elég szigorúan értelmezték az ilyen letételt, a világi hatalomgyakorlókéhoz hasonlóan. Emiatt a hivataltól megfosztás akkoriban már-már magát a püspöki mivoltot függeszthette fel „megszűnéshez” közel álló módon (természetesen nem állítom a felszenteltség megszűnését az ő esetükben, Bár az ortodoxok között ma sem használják a nyugati Egyházban bevetté vált „eltörölhetetlen jegy” (character indelebilis) fogalmát az egyházi rendnél, gyakorlatuk mégis feltételezi ennek csíráját, és ismeretes számukra a „szent és törhetetlen pecsét” patrisztikus fogalma).
És mit tettek akkor az így letett püspökök? Pontosan azt, amit Müller bíboros is mond: figyelmen kívül hagyták az őket letevő eretnekek által kívánt engedelmességet, és Istennek engedelmeskedtek: “ellenük tettek tanúságot az igazságról“.
A már említett Szamoszatai Szent Euszébiosz például éppen száműzetése alatt fejtette ki fő tevékenységét, így az munkásan, az eretnek püspökök iránti totális „engedetlenségben” telt. Katonának öltözve bejárta Syria, Phoenicia, Palestina és Thracia tartományokat a katolikus hit melletti kitartásra buzdítva a megmaradt híveket. Papokat és püspököket szentelt, nem törődve az eretnekek „egyházkormányzati” tiltásával (sem). Kétségtelen, hogy “rendezetlen” volt a jogi helyzete püspökként. De ez nem akadályozta püspöki feladatainak teljesítésében, hanem szabaddá tette azok szélesebb körű végzésére.
Miért is írtam mindezt le? Nem is tudom. Csak úgy. Vagy mert megértettem Müller bíboros szavait a kötelességemről?
https://invocabo.wordpress.com/2022/03/29/az-ecclesia-docens-felfuggesztese/
