Szűz Mária istenanyaságának ünnepén az Egyház régebben azt az evangéliumi részt olvasta fel a szentmisében, amely Jézus templomban való megtalálását beszéli el. Mert ez a szakasz megkerülhetetlen tanítás Jézus istenségéről, a Szűzanya anyaságának igazi méltóságáról, de az öröktől elhatározott isteni terv csodálatos, minden részletre kiterjedő összhangjáról is. Ennek tiszteletére ismétlem a korábbi írást.
Az evangéliumokban nincsenek anekdoták, vagy olyan történetek, amelyeket pusztán az érdekesség kedvéért, kíváncsiságunk kielégítésére, netán szórakoztatásunkra írtak meg. Minden evangéliumi történet kinyilatkoztatás, még ha értelme nem is könnyen tárul fel. Ez igaz a tizenkét éves Jézusról szóló evangéliumi történésekre is (Lk 2,41-52) amelyek nem egy édesanya nosztalgikus emlékei, hanem lényegi kinyilatkoztatás Jézus emberi és isteni természetéről.
Lukács evangéliumának második fejezete a Szűzanyától származó történetek sorát zárja, és ezek kiválasztása, sorba rendezése a legnagyobb teológus reflexióját mutatják, azt, amit átelmélkedett és megvilágosított értelemmel felfogott Jézus küldetéséről, Istenségéről, életének eseményeiről és azok jelentéséről. Ezért, ha Jézus megtalálásának története szerepel az evangéliumban, igen súlyos okkal van így. De mit tudhatunk erről a történetről?
Az angyali üdvözletről, Isten Fiának fogantatásáról senki sem szerzett tudomást közvetlenül a Szűzanyától: Szent József, Erzsébet, Zakariás, a pásztorok, a háromkirályok és az agg Simeon sem a Szűzanyától értesült a titokról, hanem angyal révén vagy magától a Szentlélektől. A Szűzanya hallgatásában megnyilvánuló erényeiről hosszú órákat lehet és kell elmélkedni anélkül, hogy kimeríthetnénk a témát, de a lényeg ez: senkinek sem mondta el, mert nem ő volt a titokgazda. Minden esetben észrevette, amikor más mégis jelét adta annak, hogy tud Jézusról és kilétéről, mert ez csak Istentől eredő tudás lehetett. És az ebből kirajzolódó „program” és annak szívében való forgatása révén tudta a legnagyobb teológus, a Szűzanya, már a kánai mennyegző idején, hogy Jézus Isten, hogy mi Jézus isteni küldetése, hogy mi a szerepe neki ebben a küldetésben, és Jézus, aki a kánai mennyegző előtt sosem tett csodát, képes és meg fogja tenni az első csodáját.
Ez a bizonyos program, amit ezeknek az embereknek mondtak Jézusról: Jézus a Magasságbeli Fia, Isten Fia, a Szent, örökre övé lesz Dávid trónja, királyságának nem lesz vége (Szűzanyának az angyal); Jézus szabadítja meg népét bűneitől, benne „velünk van az Isten” (Józsefnek az angyal); a magzat Jézus az Úr (Erzsébetnek a Szentlélek); Jézus az üdvösség jele, benne az Úr, Izrael Istene látogatta meg és váltotta meg a népét (Zakariásnak a Szentlélek); Jézus az Üdvözítő, az Úr Krisztus (pásztoroknak az angyal); Jézus az Úr felkentje, maga az üdvösség, jel, amelynek ellene mondanak (Simeonnak a Szentlélek).
És a hetedik, aki szintén nem a Szűzanyától tudta azt, amit mondott, az maga Jézus. Mert Jézus a „te atyád és én aggódva kerestünk”-re válaszul arról tesz tanúbizonyságot, hogy az ő Atyja a Mennyei Atya: „az én Atyám dolgaiban kell lennem”. És ahogy az előző tanúságtevők nem a Szűzanyától tudták meg azt, amiről tanúságot tettek, úgy Jézus sem. A templomi történetben maga Jézus fedte fel a Szűzanya előtt isteni voltát és erről való nem embertől származó tudását. És ezért a tizenkét éves Jézus megtalálásának története valóban lényegi kinyilatkoztatás, amelynek éppen jelentőségénél fogva más megerősítését is kereshetjük a körülményekben. Érdemes körüljárni ezért ezt a történetet.
Húsvét ünnepe nissan hónap 14. napján este kezdődött, ez ugyanis már a következő naphoz, nissan hónap 15. napjához tartozott, és nissan hónap 21-én este ért véget. Ez az ünnep a hagyományok szerint kizárólag szombaton, vasárnap, kedden és csütörtökön kezdődhet, azaz a hó 15. napjának mindig a hét ezen napjaira kellett esnie.
A történetben elbeszélt húsvétra Jézus a szüleivel, rokonaival és ismerőseivel zarándokolt fel Názáretből Jeruzsálembe, és ez az út valószínűleg négy napig tartott. Bár a szokások lehetővé tették, hogy a zarándokok hamarabb is elhagyhassák Jeruzsálemet, a szent család végig részt vett a hét napos ünnepen, csak utána indultak haza („Amikor elteltek az ünnepnapok”). Talán feltételezhetjük, hogy a Szentcsalád rögtön az ünnep utáni napon, tehát nissan hónap 22-én indulhatott haza.
Ha pedig a mai történészekkel ellentétben azt is feltételezzük, hogy Dionysius Exiguus helyesen számolta ki Krisztus születésének időpontját, például mert közelebb volt az eseményhez, és olyan dokumentumok is rendelkezésére álltak, amelyek azóta már nem léteznek, akkor Jézus Kr. u. 13. karácsonyán töltötte be a 12. életévét, és a Szűzanya elbeszélése nyomán evangéliumban megörökített történet Jézus már betöltött 12. életévében történt. Ebben az esetben a zsidó naptár szerint a 3774. évről van szó, tehát Jézus megtalálása Kr. u. 14. nissan hó 24-én történt. Ha viszont nem a betöltött 12. életévében járó Jézusról szólt, akkor a betöltött 11. életévétől kezdődő évről van szó, és a Kr. u. 12-13 éveket kell figyelembe venni. Ezek közül egyes kalkulátorok szerint éppen a Kr. u. 12. évben niszán 22. vasárnapra esett (április 3.).
Lukács evangélista nem szól arról, hogy Jézus megtalálása után pontosan mikor indultak vissza Názáretbe, csak annyit ír erről, hogy „lement velük Názáretbe”. Nincs tehát szövegbeli alátámasztása, csak feltételezés, hogy Jézus még megtalálása napján, kedden útnak indult haza szüleivel Názáretbe.
Mindig jó dolog az Úr életének eseményein gondolkodni, de vajon van-e bármi értelme a napokat firtatni, és juthatunk-e valamiféle megerősítéshez a fenti feltételezés tekintetében?
A jeruzsálemi templomban szokásban volt a leviták liturgikus éneklése, amely a napi áldozattal összehangolva történt. Ennek az imának rögzített beosztása volt, nem csak a beosztott éneklő leviták csoportjai tekintetében, hanem az ima időpontja és tartalma szempontjából is. A hét minden napjához egy adott zsoltár volt rendelve, amelyet a reggeli áldozat után énekeltek el a szentéllyel szemben felsorakozó leviták.
De mivel a Templom liturgiájában, ahogy az egész ószövetségben is minden Krisztusra irányult, és rá vonatkozott, talán ismét nem valóságtól elrugaszkodott feltételezés, hogy erre az evangéliumban leírt, tehát igen lényeges, üdvtörténeti eseményre is utalhattak azok a zsoltárok, amelyeket a leviták éppen Jézus Templomban tartózkodásának napjai alatt énekeltek. És talán azért is joggal gondolhatunk erre, mert a zsidó fiúk ebben a korban váltak felnőtté vallási értelemben is, ezért a tizenkét éves Jézus Jeruzsálemben maradása az első teljesen önálló vallási cselekedete volt felnőttnek számító fiatalként. Hogyne lenne jelentősége ennek az eseménynek a Messiás életében, és ha nagy jelentőségű esemény, hogyne utalna rá az evangélium mellett az ószövetség liturgiája is, amely Rá irányul?
Mintha ezt látszanának alátámasztani Jézus Jeruzsálemben maradásának napjaihoz rendelt zsoltárok. Vasárnapra a 24., hétfőre a 48 (47)., keddre pedig a 82. zsoltár volt előírva a leviták imájához. Vajon mi tárul fel, ha ezzel az értelmező kulccsal fordulunk ezekhez a zsoltárokhoz?
Amikor első önálló vallási cselekedeteként Jézus a templomba ment, vasárnap reggel lehetett. A zarándokok igyekeztek időben indulni, mert hosszú út várt rájuk, de indulás előtt biztosan elvégezték a reggeli imáikat, megreggelizhettek, majd összepakolhattak, hogy a találkozás helyére érve együtt indulhassanak. Mindez egy-két órát is igénybe vehetett, tehát korán keltek, talán már a templomi szolgálatra jelentkező papokat ébresztő levita hangjára (akinek hangját Agrippa király állítólag sok kilométerrel odébb is hallotta) nekikezdhettek a készülődésnek. És a készület már a reggeli templomi kapunyitás és a napi áldozat bemutatása előtt befejeződhetett, így Jézus már jelen lehetett a Templomban a reggeli áldozat és a leviták azt követő imájának idején. És mintha a leviták számára erre a napra előírt 24. zsoltár valóban a Templom felé haladó Jézusról szólna:
„Az Úré a föld s ami azt betölti, a földkerekség és minden lakója.”
Mert Jézus „a tulajdonába jött” (Jn 1, 11), amikor a világba, Jeruzsálembe és a Templomba érkezett.
Ez a zsoltár Dávid zsoltára, a királyé, akinek trónja Jézusé lesz örökre, ahogy maga a Szűzanya hallhatta Gábriel arkangyaltól, ahogy azt is, hogy Jézus a Szent. És éppen így folytatja a zsoltáros:
„Ki mehet fel az Úr hegyére? Ki állhat meg az ő szent helyén? Az, akinek keze ártatlan, akinek szíve tiszta, aki magát hiúságra nem adja, s nem tesz hamis esküt.”
Ki másra lehet mindez igazabb, mint Jézus Krisztusra, a Szentre?
„Ez a nemzedéke az ő keresőinek, arcod keresőinek Jákob Istene” – folytatja a zsoltár. A nemzedékkel fordított kifejezés jelentéstartalma többrétű: jelentheti egy ős leszármazottait (család, nemzetség, faj); az egy korban születetteket (nemzedék, generáció, kortársak); egy adott időbeli korszakot. A szó jelentéstartalmához kapcsolódik az időbeliség, ebben több a pusztán leszármazást jelentő szavak jelentéséhez képest. De a nemzedék jelenti az egy időben élő, és az egy korszakban élésen felül valamilyen közös tulajdonságban, rokonságban osztozókat is. Itt ez a közös tulajdonság az Isten arcának keresése, és ez alapján a fenti jelentés mellett akár így is fordítható: „Ez a nemzedéke/családja/ideje az ő keresőinek, arcod keresőinek, Jákob Istene”. Mindegyik értelem vonatkozhat a jelzett kontextusra, és különösen is megidézheti a Szent Családot és Jézus keresését. Isten keresése a szentírásban általában egy magatartásformát jelent, amely az istenfélők jellemzője, de néha vonatkozhat egyszeri eseményre is. A Szűzanya és Szent József egyszerre teljesítette mindkét értelmet, így esetükben is bekövetkezett az, ami a Kivonulás könyvében állt az istenkeresőkre: „És mindenkinek, aki az Urat kereste, ki kellett mennie a kijelentés sátrához a táboron kívülre” (Kiv 33,7) Mert ők is elhagyták a zarándokok táborát, hogy majd a Templomban találják meg Jézust, Isten arcát. Mert Isten arcának keresése a megtestesüléssel nyerte el teljes értelmét, amikor az élő Isten látható arca megjelent: „Aki engem látott, látta az Atyát” (Jn 14,9).
Jézus azon a vasárnap reggelen már a Templom nyitásakor a keleti kapu előtt állhatott, hogy annak megnyitásakor belépjen a templomba. Az itt említett bemenetelt vagy bevonulást a keresztények a mennybemenetelre és Isten világba lépésére is értették, ez utóbbi jeles eseménye a Templomba való bevonulása is, így talán erre is érthető. Így folytatódik a zsoltár:
„Táruljatok fel, hatalmas kapuk, táruljatok fel, örök kapuk, bevonul (eljön) a dicsőség királya! Ki az a dicsőség királya? Az erős és hatalmas Úr, a harcban hatalmas Úr.
Táruljatok fel, hatalmas kapuk, táruljatok fel, örök kapuk, bevonul (eljön) a dicsőség királya! Ki az a dicsőség királya? A seregek Ura, ő a dicsőség királya.”
Jézus, az őt kereső szüleinek Istene, Isten arca, a seregek Ura, a dicsőség királya, aki sajátjaként ment a Templomba…
És a hétfői napot is a Templomban tölthette, amikor a leviták a 48 (47). zsoltárt énekelték, amelynek görög felirata megőrizte a zsoltár liturgikus helyének emlékét: „a második szombat [utáni nap]-ra”. És ez a zsoltár mintha éppen a templomban lévő Jézus helyzetképével indulna:
„Nagy az Úr és minden dicséretre méltó (Ő) az Istenünk városában. Pompás magaslat az ő szent hegye, gyönyörűsége az egész földnek. Sion hegye messzi észak, a nagy király városa.”
Szent József és a Szűzanya gyorsabban haladhatott vissza Jeruzsálembe, így hétfőn visszaérve talán még volt idejük körbejárni a városban sötétedés előtt Jézust keresve, az éppen ebben a zsoltárba foglalt jövendölés szerint:
„Járjátok körül Siont, nézzétek meg, számláljátok meg tornyait! Tekintsétek meg erődítéseit, járjátok be házait, hogy elmondhassátok a jövendő nemzedéknek: Valóban ő az Isten, a mi Istenünk örökké, mindörökkön-örökké, ő vezet minket mindörökké!”
A Szűzanya pontosan ezt tette meg a történet elmesélésével: az evangélista révén elmondta a jövendő nemzedéknek, hogy Jézus valóban az Isten. Mert a templomban való megtalálás története is erre bizonyság.
Szülei kedden reggel már a templomban keresték Jézust. És amikor rátaláltak, egy ideig a háttérből figyelhették a történéseket, hiszen Mária szavai nyomán arról ír Lukács evangélista, hogy „megtalálták őt a templomban, amint a tanítók közt ült, hallgatta és kérdezte őket. Mindnyájan, akik hallották, csodálkoztak okosságán és feleletein.” Erről pedig csak úgy tudhatott a Szűzanya, ha hosszabb ideig figyelte a történéseket – talán az esemény miatt összesereglett tömeg mögött állva, türelmesen megvárva a kellő pillanatot, amikor szólhatott Jézushoz. Az egyházatyák arról szólnak e jelenet kapcsán, hogy Jézus azért kérdezett, mert nem lett volna illendő az idősebb tanítókat nyíltan tanítania gyerekként, de csak az kérdez feltűnően okosan, akinek a nem mindennapi okosságon felül megvan ehhez a tudása is.
Ezen a napon a leviták a 82. zsoltárt imádkozták a reggeli áldozat után. Ez a zsoltár Ászáf zsoltára, akit prófétának neveznek. Talán azért is, mert ezt jövendölte általa az Úr erről a napról ebben a zsoltárban: „Áll az Isten az istenek gyülekezetében”. Jézus kérdezve is fölémagasodott az írástudóknak, és ő maga értelmezte így ezt a sort János evangéliumának beszámolója szerint (Jn 10, 35): „azokat mondta isteneknek, akikhez az Isten igéje szólt”, így az írástudókat is, akik a törvény magyarázói, de nem teszik és ezért nem is értik Isten parancsát: „ők sem nem tudnak, sem nem értenek, sötétben járnak”, hamisan ítélnek – mondja ezért ez a zsoltár. Ezért amikor Isten megjelenik közöttük, az a hamisan ítélkező „istenek” fölötti ítélet kezdete:
„Ítélet van most e világ felett, most fogják kivetni ennek a világnak a fejedelmét.” (Jn 12,31) „Aki hisz benne, az nem esik ítélet alá, de aki nem hisz, az már ítélet alá esett, mert nem hitt az Isten egyszülött Fia nevében. Az ítélet pedig ez: a világosság a világba jött, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mivel cselekedeteik gonoszak voltak.” (Jn 3,18-19)
És íme, ebben a zsoltárban Jézus valóban meghirdeti az ítéletet: „Én azt mondtam: »Ti istenek vagytok, mindnyájan a Fölséges fiai.« De meghaltok, mint más ember, elhullotok, mint akármelyik főember. Kelj fel, Isten! Ítéld meg a földet, mert a te örökséged minden nemzet.”
„Meddig ítéltek még hamisan, és meddig vagytok tekintettel a gonoszok személyére?” -kérdezi a zsoltár. „Szolgáltassatok igazságot a szűkölködőnek s az árvának, juttassátok jogához a nyomorultat és a szegényt! Szabadítsátok meg a szegényt és a szűkölködőt mentsétek ki a gonoszok kezéből!” -ez pedig nem más, mint a messiási program, ahogy maga Jézus mondta, amikor a prófécia beteljesedését kijelentette:
„Az Úr Lelke van rajtam; azért kent föl engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, elküldött, hogy szabadulást hirdessek a foglyoknak és látást a vakoknak, hogy szabadon bocsássam a megtörteket, és hirdessem az Úr kedves esztendejét”.(Lk 4,18-19)
A Szűzanya mindenben kereste és felfedezte Isten akaratát, a legnagyobb szentként és ebből fakadóan minden idők legnagyobb teológusaként értelmezte mindazt, amit megtudott arról, forgatta szívében, amíg egésszé nem állt össze. És talán éppen ezen zsoltárok is segítették ebben, hiszen ezek is Jézus személyére és életére mutatnak.
https://invocabo.wpcomstaging.com/2026/10/11/az-isteni-terv-csodalatos-osszhangjarol/
