Csodás
esemény történt fényeshéten. Levelet kaptam a Leuveni Katolikus
Egyetem könyvtárából, amelyhez mellékelten megküldték az Ambroos
Verheul OSB által jegyzett, kézbeáldozás történetéről szóló hírhedt
tanulmányt.
Ez az a tanulmány, amelyre Dolhai Lajos alapműként hivatkozott a saját kézbe áldoztatás történetéről tanulmányában,
de amelyet eddig sehogy sem sikerült megszereznem. Mert bár mindenki
hivatkozik rá, a kézbe áldoztatás „tudományos” megalapozását szolgáló
alaptanulmány valamiért nem elérhető, sehol nem szerepel belőle még csak
részlet sem. De most megérkezett, elolvastam, csatoltam a jelen
cikkhez, és immár érteni vélem a hallgatás okát.
Miután Dolhai Lajos professzornak személyesen küldtem el állításait megkérdőjelező írásomat,
arra pedig hárító, ugyanakkor igen bicskanyitogató választ kaptam
tőle, még hosszú ideig vártam a cáfolatra. De az csak nem érkezett.
Pedig a Szent Anzelm Egyetemnek, a liturgikus zúzás szellemi
sásfészkének aktuális vezetője, a szép kihalás hivatásának szakértője is olvasgatta, de mégsem vették a fáradságot a cáfolatra. Talán mert nem megy nekik.
Ezért
ráerősítek, és az alábbiakban Verheul frissen kézhez kapott
tanulmányának állításait és hivatkozásait is megkérdőjelezem. Egyúttal
felhívást intézek témát kereső teológusokhoz: gyűjtsék már végre össze a
kézreáldozás állítólagos ősi forrásait, hivatkozásait, végezzék el
végre a munkát, amit hatvan évig nem tettek meg, és tegyék végre
szemétbe a liturgikusan mindig megújulók ideológiáját, melyet azok
azzal akartak elfogadtatni, hogy kitartó és kizárólagos gyakorlatnak
állították a kézbe áldozást. Vegyék végre komolyan azt, amit Szent
Baszileiosz írt a kézbe áldozás korábban megengedett körülményeiről:
»Üldözés
idején, ha nincs jelen pap vagy szolgálattevő, kényszerűségből
bárkinek a saját kezével magához venni az áldozást, egyáltalán nem
abszurd dolog; felesleges ezt bizonygatni, mivel e dolognak a hosszú
szokás is hitelt érdemlően tanúskodik. Mert mindazok, akik a
pusztaságban szerzetesi életet élnek, ahol nincs jelen pap, mivel
otthon tartják az áldozatot, önmaguk által veszik magukhoz.«
Értse
meg végre mindenki: még ha az üldözések elmúltával helyenként
visszaélésként ugyan megmaradt is egy ideig a kézbe áldoztatás
gyakorlata, de azután nem véletlenül szűnt meg, mígnem a huszadik
század eretnekei és lázadói ismét ki nem kényszerítették.
Az
alábbiakban a mellékletben eredeti nyelven a maga egészében is
olvasható Verheul mű tényállításait veszem sorra, arab számokkal
jelölve az eredeti állítást, és utána hozva a cáfolatát.
1. „Az
első nyolc század során az áldozást Keleten és Nyugaton egyaránt
általában kézbe adták. Ezen egész időszak alatt senki sem látott benne
tiszteletlenséget. Sőt, az általunk összegyűjtött tanúságokból
meglepetésünkre az derül ki, hogy ez az egészséges és felnőtt módja az
áldozásnak együtt járt az Úr jelenlétének kijáró tisztelettel. A szent
iránti tisztelet és félelem még nem ment el a szorongásig és a
skrupulusig.”
Verheul
meglepetése igen árulkodó, hiszen ha tiszteletből fakadt volna
igyekezete a kézbe áldozás gyakorlatának alátámasztására, aligha
lepődhetett volna meg azon, hogy az állítólagos ősi példáinál a kézbe
áldozás együtt járt az Úr iránti tisztelettel. De „tanulmányának”
alábbi elemzése bőségesen bemutatja, hogy a tanulmányt bevezető
összegző állításának, valójában az őt vezérlő ideologikus
prekoncepciónak nincs semmiféle alapja, hivatkozásai félreértelmezések,
hamisítások. Így ez alapján bizonyosan nem állítható, hogy a
nyelvreáldozás a kilencedik századból származna. A szorongásig és
skrupulusig fajuló tisztelet és félelem állítása a nyelvreáldozás ellen
érvelők tipikus eljárása, akik mindig az állítólagos túlzásokkal
indokolják a saját magukban hiányzó minimális tiszteletet is.
2. „Már
a jól ismert Pectorius-felirat, amely a második századból származik,
említi ezt az áldozási módot; az eucharisztiát úgy ábrázolja, mint egy
halat, amelyet a tenyérben tartanak (⁴).”
A
Pectorius-felirat az az 1830-ban felfedezett több részre törött és
ismét összeállított görög nyelvű sírfelirat Autun-ból (Franciaország),
amelyet még datálni sem tudnak, hiszen a 2-6 század között számtalan
verzió van keltezésére. Ennek egyik sora sokak szerint a kézbe áldozás
emléke: „ha éhes vagy, egyél, kezedben van a HAL”.
A felirat rajzolt rekonstrukciója:
Átírás – maiuscula:
Átírás – minuscula:
Átíratok forrása: Das
Ichthys-Monument von Autun. Inaugural-Dissertation zur Erlangung der
philosophischen Doctorwürde an der Universität Göttingen. von Otto Pohl –
Kulturpool. A felirat legrégibb, Garucci szerinti átírata megtalálható ezen a linken
A Katolikus lexikon szerinti magyar fordítás:
Az
isteni nemzetségű égi halnak őrizd tisztán szívedet, miután a halandók
között fogadtad a halhatatlan forrás isteni vizét. Barátom, a lelked
kortyolgassa állandóan a gazdagságot ajándékozó bölcsesség csobogó
vizét. Vedd a szentek Üdvözítőjének mézédes eledelét, éhezve edd a
halat, melyet kezedben tartasz. Nyújtsd nekem most a halat, vágyom rá,
Uram, Üdvözítőm. Szelíden ringasd anyámat, esdve kérlek, Holtak
Világossága! Atyám, Aszkandiosz, te szívem leghűbb barátja, a legjobb
anyával és testvéreimmel együtt gondolj a hal békéjében Pektorioszodra.
A tényleges Pectorius felirat:
Az
5-7. sor eleje és ugyanezen sorok vége különös figyelmet igényel, mert
bár nagy a tudomány ereje, és mindent is elhiszek nekik, de azért igen
romlottnak tűnik a szöveg állapota. És ez nem mellékes, hiszen az
utóbbi részben rejtőzik az a bizonyos csodálatos tenyér. A képen
felülről a hatodik, legkevésbé olvasható sor jobb végén szerepel
állítólag az „ichthun ekhón palamain. Vagy ahogy azt éppen a töredék
olvashatatlansága miatt mások olvassák: „palamais”.
Maga
a felirat nem ad biztos támpontot arra nézvést, hogy vajon Pectorius
tényleg arra buzdítja-e a nyájas olvasót, hogy a HAL testét és vérét is
szó szerint kezében tartva vegye azokat magához, vagy esetleg pars pro toto
értelmében a kezében tartott kehellyel az egész “Halat” jelöli. Ez a
leírás éppen ezért nem bizonyíték arra, hogy a Szent Testet ne nyelvre
vették volna, és kezükkel csak a kelyhet érintették volna, amely
gyakorlatot viszont sok forrás igazol – az alábbiakban is.
3.
„Perpetua és Felicitas szenvedéstörténete, amely a második század
végéről származik, és szerzője valószínűleg Tertullianus környezetéből
való, elbeszél egy látomást Perpetuáról, amelyben egy pásztort lát, aki
szólítja őt, és ad neki egy darab sajtot; ő azt összekulcsolt kezeibe
veszi, ahogyan az eucharisztiát szokták venni (⁵).”
Verheul forrásidézete szerint (C. van Beek, Passio Sanctarum Perpetuae et Felicitatis I, Nijmegen 1936): « Clamavit
me et de caseo quod mulgebat dédit mihi quasi buccellam ; et ego
accepi iunctis manibus (και ελαβον ζεύξασα τάς χεϊράς μου) et
manducavi; et universi circumstantes dixerunt : Amen» (4, 9).
A
latin és görög szöveg is összekulcsolt kézről szól: και ελαβον ζεύξασα
τάς χεϊράς μου / et ego accepi iunctis manibus, ez a latin
hagyományban a mellkas előtt imára összetéve tartott kezet jelentő
terminus technicus, nem pedig áldozásra előrenyújtott tenyereket. Mert a
vértanúk úgy járultak szentáldozáshoz, ahogy a római katolikusok
ismerik a szentek ábrázolásairól az ima kéztartását. „et ego accepi
iunctis manibus” „és én összetett kézzel fogadtam”. Nem kinyújtott
tenyerébe, hanem kezét összetéve vette nyelvre.
4.
„Tertullianusnál is megállapítjuk, hogy aki áldozott, az
eucharisztikus kenyeret a kezébe kapta. Egyik kis traktátusában
szemrehányást tesz azoknak a keresztényeknek, akik részt vettek a
pogány áldozatban, miután kezeikkel megérintették a pogány áldozatokat,
majd ezekkel a kezekkel érintik az Úr testét. Az ilyen kezeket – teszi
hozzá a hajthatatlan Tertullianus – le kellene vágni (⁶).”
Ahogy
láttuk fentebb, valójában nem erről szól az idézett forrás, ahogy a 4.
pont újabb forrásidézete sem. Verheul forrásidézete: „Tertullianus, De
idolatria, c. 6: « Attollere ad Deum Patrem manus matres idolorum… eas
manus admovere corpori Domini, quae daemoniis corpora confecerunt… O
manus praecidendae ». (E. Dekkers, Tertullianus en de geschiedenis der
Liturgie, Brugge 1946, p. 61, 87-88.)”
De
Tertullianus ebben a részben valójában nem a hívekről szól, még
kevésbé a hívek kézbe áldozásáról, hanem a papokról, akik általában
értelemszerűen hozzáérhetnek felkent kezeikkel az Oltáriszentséghez. De
Tertullianus joggal háborodik fel azon, hogy ugyanezen papok a
legszentebb áldozat bemutatása előtt kezeiket bálványokhoz emelik:
„Ezen
a ponton a hit buzgósága sóhajtozva mondja: egy kereszténynek a
bálványoktól jönni a templomba, az ellenséges műhelyből Isten házába
jönni? Istenhez, az Atyához emelni azokat a kezeket, amelyek bálványok
anyjai? A kezekkel, amelyek az ajtón kívül Isten ellenében imádkoznak,
az Úrhoz fordulni? Azokat a kezeket az Úr testére emelni, amelyek
testet adnak a démonoknak? De még ez sem elég. Kis dolog, ha más kéztől
kapják, amit beszennyeznek, de ők adják át másoknak is, amit
beszennyeztek. A bálványkészítők bekerülnek az egyházi rendbe!” (De Idololatria)
Ezek
tehát a botrányokozó kezek, amiket le kellene vágni: a bálványokat
készítő papi kezek. Ahogy azt már korábbi cikkben is írtam, a kihagyott
részeket jelölő hármas pontok véletlenül éppen a kellő irányban
befolyásolták a szöveg értelmet, de a jelek szerint Dolhai a saját
művében csak szolgai módon átvette Verheul tendenciózus hamisítását.
5.
„Egyháztörténetében Euszebiosz († 339) elbeszéli, hogy 259 körül a
rigorista ellenpápa, Novatianus, követőinek kézbe adta az áldozást, és
miközben így tartották, esküt kellett tenniük, hogy nem hagyják el őt,
és nem térnek át Cornelius pápához (⁷).”
Euszebiosz sorai: „Amikor
elkészíti az (eucharisztikus) áldozatot, és mindegyiknek osztja ki a
részét, azzal neki adja, arra kényszeríti a szerencsétlen férfiakat,
hogy esküdjenek a hála helyett. Mindkét kezével fogja annak a kezét,
aki fogadja az Eucharisztiát, nem engedi el őket, amíg nem teszi le az
esküt, és azt mondja – saját szavaival – “Esküdj nekem Urunk Jézus
Krisztus vérére és testére, hogy soha nem hagyod el magam, hogy
átmenjek Korneliushoz.” És a szegény ember nem fogad áldozást, hacsak
előbb nem átkozta meg magát; és ahelyett, hogy azt mondta volna:
“Ámen”, amikor megkapta a kenyeret, azt mondta: “Nem térek vissza
Korneliushoz.“
Ez
a szöveg csak ideologikus belemagyarázással lehet a kézbeáldozás
bizonyítéka, valójában pedig egy blaszfémikus szentségtörés emléke,
amely során az ellenpápa közvetlenül az áldozás előtt eskütételre
kötelezte (összetett kéz az esküvevő kezében) még meglévő híveit.
6.
„Másutt közöl egy levelet Alexandriai Dénesnek II. Sixtus római
pápához (258), amelyben beszél valakiről, aki azt hitte, hogy eretnek
módon keresztelkedett meg, és újra akart keresztelkedni, holott
rendszeresen részt vett az eucharisztián, és «kinyújtotta kezeit, hogy
átvegye a Szent Táplálékot » (⁸).”
Ez Euszebiosz Egyháztörténetének VII. könyv 9. fejezet 4. pontjára vonatkozik (Eusebius History Book 7)
A teljes szöveg: „εὐχαριστίας
γὰρ ἐπακούσαντα καὶ συνεπιφθεγξάμενον τὸ ἀμὴν καὶ τραπέζῃ παραστάντα
καὶ χεῖρας εἰς ὑποδοχὴν τῆς ἁγίας τροφῆς προτείναντα καὶ ταύτην
καταδεξάμενον καὶ τοῦ σώματος καὶ τοῦ αἵματος τοῦ κυρίου ἡμῶν μετασχόντα
ἱκανῷ χρόνῳ, οὐκ ἂν ἐξ ὑπαρχῆς ἀνασκευάζειν ἔτι τολμήσαιμι”
„Mert
nem merném az elejétől megújítani azt, aki hallotta a hálaadást
(eucharisztia), és csatlakozott az Ámenhez; aki az asztalnál állt, és
kinyújtotta a kezét, hogy átvegye az áldott táplálékot, aki elfogadta
azt, és hosszú ideig részesült Urunk testéből és véréből.“
A kéz kinyújtása
nem az Úr testének vételére vonatkozik, ez terminus technicus a kehely
fogadására, ahogy azt a későbbiekben, Andrieu Ordói kapcsán láthatjuk.
7. „A
negyedik században egy nagyon szép, részletes leírás található erről
az áldozási rítusról a Misztagógikus katekézisekben, amelyeket hamisan
tulajdonítanak Jeruzsálemi Szent Cirillnek († 386), és valószínűleg
elődje, János († 348 előtt) tollából származnak (⁹): V,
21. Hogyan kell az áldozáshoz járulni és átvenni Krisztus testét.
Amikor tehát közeledsz, ne lépj előre kinyújtott tenyerekkel, sem
szétterpesztett ujjakkal. Mivel azonban jobb kezedre fog ráhelyezkedni a
Király, tedd neki trónussá bal kezedet; kezed mélyedésében vedd át
Krisztus testét, és válaszolj: Ámen! Miután figyelmesen megszentelted
szemeidet a szent test érintésével, vedd azt, és vigyázz, hogy semmit se
veszíts belőle. Ha ugyanis veszítenél belőle valamit, tekintsd azt
úgy, mintha egyik tagodat vágnák le. Mondd meg nekem ugyanis: tegyük
fel, hogy aranyrögöket adtak neked, nem őriznéd-e azokat a legnagyobb
figyelemmel, kerülve, hogy bármit is elveszíts belőlük, és így
elszegényedj? Nem őriznéd-e még nagyobb figyelemmel, hogy egy morzsát se
ejts el abból, ami drágább az aranynál és a drágaköveknél? 22.
Hogyan kell átvenni Krisztus vérét. Ezután, amikor megáldoztál
Krisztus testéből, lépj előre az ő vére kelyhéhez is. Ne nyújtsd ki
kezeidet, hajolj meg, mondd tiszteletteljes imádatként: Ámen!, és
szenteld meg magad Krisztus vérének átvételével. És amíg a vér
nedvessége még ajkaidon van, gyűjtsd össze azt többi érzékszerveiddel.
Majd az ima előtt adj hálát Istennek, aki ilyen magas misztériumokba
engedett be » (¹⁰).”
Ezt
a szöveget, ahogy maga Verheul is megjegyzi, valószínűleg nem Szent
Cirill írta, hanem elődje, János püspök, aki Szent Ágoston és Szent
Jeromos szerint is eretnek volt. Emellett maga a szöveg a nesztoriánus
eretnekek által másolva maradt meg, akik szívesen interpoláltak
szövegeket, így annak ellenére, hogy érdekes leírás, nem tekinthető
katolikus gyakorlat mérvadó emlékének.
8.
„Ebben a szövegben minden a jelenlévő Úr iránti mély tiszteletről
beszél, de soha eszükbe sem jutott az akkori embereknek, hogy a szent
kenyeret közvetlenül a nyelvre adják. Az áldozás személyes cselekedet
volt, egy felnőtt hívő cselekedete, amely nem lett volna elég kifejező,
ha valaki passzívan kapja az áldozást a szájába. Egyébként mind
Keleten, mind Nyugaton az eucharisztiát kovászolt kenyérrel ünnepelték,
ami nagyon megnehezítette volna ezt a módot.”
Ez
a szövegrész ugyan nem érvként, hanem axiómaként szerepel, mégis külön
pontban mutatom be, mert valójában ellenérv Verheul hitelessége ellen.
Kevés helyen lóg ki jobban az ideológia lólába. Verheul állításai
ideologikus kijelentések, amelyek ellentmondanak a tényeknek és eredeti
forrásoknak, ahogy azt az eddigiekben láthattuk, és ahogy az
Mopszvesztiai Teodor kapcsán a következő pontban is látható. Csak
félreértelmezett vagy hamisított források támasztják alá állításaikat.
9. „Néhány
tanúságtételünk van a negyedik század utolsó negyedéből és az ötödik
század első feléből, amelyek nagyon hasonlítanak a Jeruzsálemi János
Misztagógikus katekéziseiben található áldozási rítus leírásához.
Teodor, Mopsvestia püspöke († 428) Kateketikai homíliáiban a következő
leírást olvassuk (¹¹): ’Akkor mindegyikünk közeledik, lesütött
tekintettel és mindkét kezét kinyújtva… Azáltal, hogy az áldozó mindkét
keze egyformán ki van nyújtva, valóban felismeri annak az ajándéknak a
nagyságát, amelyet át fog venni. A jobb kezet nyújtják ki, hogy
átvegyék az adott ajándékot; de alatta helyezzük el a balt, és ezzel
nagy tiszteletet mutatunk; ha az ki van nyújtva és magasabb rangot
(τάξις) tölt be, azért van kinyújtva, hogy átvegye a királyi Testet,
míg a másik támogatja és vezeti nővérét és társát, nem tekintve
sértésnek, hogy szolgáló szerepét (τάξις) töltse be azzal, aki egyenlő
méltóságú vele – és mindezt a rajta hordozott királyi Test (az Úr
Teste) miatt. A főpap tehát, amikor adja az ajándékot, mondja: Krisztus
Teste. Te pedig utána mondod: Ámen!… De te, amikor saját kezeidbe
vetted, imádod a Testet – ami annak elismerése, hogy Aki kezeidbe van
helyezve, az uralkodik…’ ”
A beszéd fellelhető a Raymond Tonnea kiadásában, amely Alphonse Mingana „eredeti” forrásainak képeit is tartalmazzák (Les Homélies Catéchétiques : Raymond Tonnea)
A
szír-francia fordítás helyességét nem tudtam ellenőrizni, maga a szír
forrás hitelessége azonban kérdéses. Ezt ugyanis szintén Mingana, a
kiugrott pap tette közzé, aki hamisításban igen jártas volt.
Alphonse
Mingana (1878-1937) kutatói megbízhatóságáról már szóltam az előző
írásban. Ahogy azt korábban ia jeleztem, ő valójában nem riadt vissza a
hamisításoktól. Papként tanított a mosuli Szent János szemináriumban (https://gedsh.bethmardutho.org/Mingana-Alphonse),
míg az írnoka által az ő megbízásából készített „eredeti 10. századi”
hamisított dokumentum miatt ki nem rúgták a szemináriumból. Ezután
Angliába ment, ahol a hitehagyó papok ősi szokása szerint megnősült, és
szorgos munkával összehozta a nevéről ismert birminghami gyűjteményt.
Amelyből persze fájóan hiányzik az általa összegyűjtött állítólagosan
ősi hetven kézirat, amely talán nem véletlenül semmisült meg mind az
első világháborúban, hogy már csak az ő átiratában lehessen azokat
tanulmányozni.
Az
általa itt bemutatott gyakorlattal szemben még a Teodor kateketikai
homíliáit tartalmazó könyv is csak egy 6. századra datált szír
aranyozott ezüst áldoztató paténát tett be illusztrációként. Az idézett
könyv 34. oldalán van az illusztráció, amelynek színes fotóját kezdő
képpé tettem, és amely véletlenül éppen egy korabeli nyelvre
áldoztatást ábrázol. Maga Krisztus áldoztatja az apostolokat két szín
alatt: a paténa bal oldalán az Oltáriszentséget adja nekik nyelvre, a
jobb oldalán pedig a kezében tartott kehelyből isznak az apostolok.
10. „Aranyszájú János († 407) (¹²) és Edesszai Narszai († 503) teljesen ugyanilyen értelemben beszélnek (¹³).”
Aranyszájú 47. prédikációjában nincs semmi ilyesmiről szó.
A
Verheul által idézett másik forrás ismét egy nesztoriánus eretnek,
Edesszai Narsai szövege. Narsai 17. homíliájának (memrájának) az
idézett Connolly-műben csak az angol fordítása található meg, az
eredeti szövege nem. Mert meglepetéééés: az eredeti szír szöveget
szintén Mingana találta meg és adta közre a Narsai Doctoris Syri Homiliae et Carmina (Mosul: Typis Fratrum Praedicatorum, 1905) című opusában.
A beszéd kérdéses része olvasható angol fordításban Connolly művének
28-29. oldalán (a linken megnyíló pdf dokumentum 108. oldala: The liturgical homilies of Narsai):
„Az,
aki odalép, hogy vegye a Testet, kinyújtja kezeit, felemeli jobb kezét
és ráhelyezi a másikra. Kereszt alakjában illeszti össze a vevő a
kezeit; és így veszi át a mi Urunk Testét a kereszten. A kereszten
semmibe vettetett a mi Urunk Jézus; és ugyanazon a kereszten repült fel
és magasztaltatott fel a magasságba. Ezzel a típussal közelít az, aki
átveszi. És a pap, aki adja, ezt mondja neki: „A mi Urunk Teste.”
Átveszi kezeibe a Mindenek Ura imádandó Testét; és átöleli azt, és
megcsókolja szeretettel és gyöngédséggel. Bevezeti, elrejti az élet
Kovászát teste templomában, hogy teste megszenteltessék a mi Urunk
Testének átvételével.”
A
közreadó megbízhatóságán kívül az a másik probléma ezzel a szöveggel,
hogy a benne ábrázolt áldozási eljárás furcsa módon nem tartalmazza a
Szent Vér vételének leírását: a Test vételének részletes leírása után
csak az összegző szavakból tudjuk meg, hogy már a Vér vételén is túl
vannak. A dolog Connolly-nak is szemet szúrt, aki meg is jegyzi a
lábjegyzetben, hogy ez eltér az egyéb leírásoktól, amelyek szerint ez
liturgia rendelkezett egy hosszabb formával, amelynek során a test
vétele előtt a pap azt mondta, hogy „A Messiás Király teste”, a Szent
Vér előtt pedig az azt nyújtó diakónus pedig azt, hogy „Krisztus vére”.
Valószínűleg szándékosan vagy véletlenül kihagytak belőle részt vagy
nem jelölték a hiányt, így összecsúszott a Test és Vér vételének
leírása, vagy eleve hamisítás az egész szöveg. Az előző pontban
említett, Szent Cirillnek tulajdonított, de János püspök által írott
vagy eretnekek által interpolált szövegben lévő csókos hasonlóság pedig
szintén nem jó ómen a hitelesség tekintetében.
Ezért
Mingana vagy a nesztoriánusok hamisításával szemben a valóság
valószínűleg az lehet, hogy abban a korban ugyanaz a gyakorlat
lehetett, amelyet később az európai ordókban is láthatunk: a
felszentelt ujjakkal rendelkező pápa, püspök vagy pap nyújtotta a
kenyeret nyelvre a mellkasukra tett kezeikkel keresztet formázó
híveknek, a diakónus pedig a kelyhet nyújtotta nekik, mert ő csak a
szent edényekhez érhetett hozzá. És csak nyújtotta, nem adta át, a
hívek csak a biztonságos iváshoz szükséges mértékben értek a kehelyhez –
ahogy az a nyitóképen is látható.
11.
„Még a hetedik század vége felé is a második trullói zsinat (II.
Justinianus alatt, 602-ben) a 101. kánonban előírja, hogy áldozáskor a
két kezet kereszt alakba kell tenni egymáson, és így kell átvenni a
kegyelem részesedését (¹⁴).”
A trullói zsinat végzése:
Ὁ
μέγας καὶ θεῖος Ἀπόστολος Παῦλος τὸν κατ’ εἰκόνα Θεοῦ πλασθέντα
ἄνθρωπον σῶμα καὶ ναὸν Χριστοῦ μεγαλοφώνως ἀποκαλεῖ. Ὑπερέχων οὖν πάσης
αἰσθητῆς κτίσεως, ὁ διὰ τοῦ σωτηρίου πάθους εἰς τὴν οὐράνιον ἀξίαν
ἀναχθεὶς, Χριστὸν ἐσθίων καὶ πίνων, πρὸς πᾶσαν ἀρετὴν ἐπιτήδειος
καθίσταται, ἁγιάζων ψυχὴν καὶ σῶμα τῇ μετουσίᾳ τῆς θείας χάριτος. Διὸ
εἴ τις βούλεται τῷ ἀχράντῳ σώματι κατὰ τὸν καιρὸν τῆς συνάξεως κοινωνὸς
γενέσθαι καὶ ἑαυτὸν προσάγειν εἰς μετάληψιν, τὰς χεῖρας σχηματίζων εἰς
τύπον σταυροῦ, οὕτως προσιέτω καὶ δεχέσθω τὴν τῆς χάριτος μετάληψιν.
Τοὺς δὲ ἀντὶ χειρῶν χρυσᾶ ἢ ἕτερα ὑλικὰ σκεύη κατασκευάζοντας εἰς
ὑποδοχὴν τῆς θείας δωρεᾶς καὶ δι’ αὐτῶν δεχομένους τὴν ἄχραντον
κοινωνίαν, οὐδαμῶς ἐπιτρέπομεν προσιέναι, ὡς ἀψύχου καὶ ταπεινοτέρας
ὕλης προτιμωμένους τῆς κατ’ εἰκόνα Θεοῦ πλασθείσης. Εἰ δέ τις εὑρεθείη
τὴν ἄχραντον κοινωνίαν τοῖς τὰ τοιαῦτα σκεύη προσφέρουσιν ἐπιδιδούς,
ἀφοριζέσθω καὶ αὐτὸς καὶ ὁ προσφέρων.
Magnus
et divinus Apostolus Paulus eum, qui ad imaginem Dei formatus est,
hominem corpus et templum Christi magna voce appellat. Superans igitur
omnem sensibilem creaturam, qui per salutarem passionem ad caelestem
dignitatem evectus est, Christum comedens et bibens, ad omnem virtutem
idoneus efficitur, sanctificans animam et corpus per participationem
divinae gratiae. Quapropter si quis voluerit immaculato corpori tempore
synaxeos communicare et seipsum ad participationem offerre, manus in
crucis figuram formans, sic accedat et gratiae communionem accipiat.
Eos autem, qui pro manibus aurea vel alia materialia vasa fabricant ad
susceptionem divini doni, et per ea suscipiunt immaculatam communionem,
nullo modo permittimus accedere, tamquam inanimatae et vilioris
materiae praeferentibus eum, qui ad imaginem Dei formatus est. Si quis
autem inventus fuerit immaculatam communionem his, qui talia vasa
offerunt, porrigens, excommunicetur et ipse et qui offert.
A
nagy és isteni Apostol Pál azt az embert, aki Isten képmására
formáltatott, nagy hangon nevezi Krisztus testének és templomának.
Mivel tehát minden érzékelhető teremtményt felülmúl, aki az üdvös
szenvedés által a mennyei méltóságra emeltetett, Krisztust eszik és
iszik, minden erényre alkalmassá válik, megszentelve lelkét és testét
az isteni kegyelem részesedése által. Ezért, ha valaki az áldozat
bemutatásának (szünaxisz) idején az ártatlan test részese kíván lenni,
és önmagát az áldozáshoz akarja járultatni, kezeit kereszt alakban
tartva közeledjen, és így fogadja a kegyelem ajándékát. Azokat pedig,
akik kezek helyett aranyból vagy más anyagból készült edényeket
készítenek elő az isteni adomány befogadására, és ezekkel veszik
magukhoz a szeplőtelen áldozást, semmiképpen ne engedjük oda; mert az
élettelen és alacsonyabb rendű anyagot többre becsülik az Isten képére
alkotott embernél. Ha pedig valaki megállapíttatik, hogy a szeplőtelen
áldozatot azoknak adja, akik ilyen edényeket hoznak, legyen kiközösítve
mind ő maga, mind aki hozza.”
Látszólag
a kezek helyett nyújtott edényeket szankcionálják, tehát a kezekbe
megengedetten vehették a szentséget. Valójában azonban Verheul és
társai állításával szemben ez a kánon a szent színek hazavitele ellen
fogalmazódott meg, így nem a kézbeáldozás bizonyítéka. Ezt igazolja a
trullói zsinat CI. kánonjának bizánci kánonjogi gyűjteményben meglévő
összefoglalása is, amely értelmezi a kánont (ANCIENT EPITOME OF CANON CI. Philip Schaff (_MODELLO) NPNF (V2-14):
„Mindenki,
aki az Eucharisztia fogadására jön, kezeivel keresztet formázva
érkezzen, és szájával vegye azt; Aki arany vagy bármi más anyagból
készített edényt a kezei helyett, zárassék ki az egyházból.”
Az
eredeti szöveg tehát valóban nem kézbeáldozást mutathatott, hanem azt,
hogy aki kezeit nem mellkasán keresztet formázva érkezik az áldozásra,
hanem edénybe nyújt, mert haza akarja vinni, azt kellett kiközösíteni.
A
mellkason kereszt formában tartott kéz tipikus görög áldozási mód,
amely annyira erős szokás volt, hogy elhagyását bűnnek, elhagyóit pedig
eleve eretnekeknek tartották. Ennek kapcsán később Miklós pápa is
megnyilatkozott: „Azt mondjátok, hogy a görögök szerint az, aki a templomban nem a mellén összekulcsolt (valójában kereszt formájában tartott. – szerk)
kézzel áll, a legsúlyosabb bűnt követi el. Szerintünk azonban – ha nem
tévedünk – ilyen parancsolat sohasem született, ezért, ha nem
cselekszetek így, nem követtek el bűnt; kivéve az, aki makacsul
elutasítja, hogy azt tegye, amit mindenki más” (Miklós pápa válaszai a bolgároknak 54. fejezet)
12.
„Az utolsó világos tanúságtételek a kézbe áldozásról a nyolcadik
századból származnak. Az Ecclesiastici Ordinis Capitulare-ban, Andrieu
Ordo romanus XV-ében, amely a jól ismert Ordo romanus I frank
adaptációja a nyolcadik század harmadik negyedéből, még azt állítják a
hívek áldozásáról: « A főpap megáldoztatja a népet, aki ki tudja
nyújtani feléje kezeit » (¹⁵).”
A
Verheul által idézett részben valójában a Szent Vér vételéről van szó.
Abban a korban két szín alatti áldoztak ugyanis, és itt konkrétan a
kehely kézbe adásáról van szó, szemben a Righetti–Jungmann-féle
belemagyarázással:
„57. …accedunt omnes episcopi et sacerdotes ad sedem pontificis et communicant de manu eius.
58.
Presbyter qui calicem tenere videtur confirmat omnibus episcopis,
presbyteris vel diaconibus. Deinde accipit eum diaconus de manu
presbyteri et confirmat omnibus subdiaconibus regionariis, primicerii
notariorum.
59. Post haec descendit pontifex a sede sua et communicat
populum, qui manus suas extendere ad ipsum potuerit, et revertitur ad
sedem suam.
60. Reliquum vero populum communicant episcopi et presbyteri, et confirmant semper diaconi.”
Azaz:
„57. …odajárulnak mind az összes püspökök és papok a pontifex székéhez, és a kezéből áldoznak.
58.
A presbiter, aki a kelyhet tartja, megerősít minden püspököt,
presbitert vagy diakónust. Ezután a diakónus átveszi azt a presbiter
kezéből, és megerősít minden regionárius szubdiakónust és az előkelők
elsőit.
59. Ezután leszáll a pontifex a székéről, és megáldoztatja a
népeket, akik ki tudták nyújtani feléje a kezüket, és visszatér a
székéhez.
60. A nép maradékát pedig a püspökök és presbiterek áldoztatják, és mindig a diakónusok erősítik meg.”
A communicant Krisztus testének vételére, a confirmant
pedig a Szent Vérben való részesülésre vonatkozó terminus technicus. A
fenti leírás azt a gyakorlatot mutatja, amelyben csak a pápa áldoztatja
meg a többi püspököt és papot Krisztus testével (nem maguk veszik
magukhoz!), a kelyhet pedig mindig a diakónus tartja, így valószínűleg a
pápai áldoztatás alatt is. A kezek kinyújtása általában a kehelyre
vonatkozik, ebben a részben valószínűleg azt a gyakorlatot rögzítik,
amit mi is láthatunk egy pápai misén: a pápa a klerikusokon kívül csak
azokat áldoztatja meg, akiknek van szerencséjük a közelébe kerülni (akik
karnyújtányira vannak tőle…), a nép többi részét a klérus többi
jelenlévő tagja áldoztatja.
Ugyanez a szófordulat látható a következő részben is, amikor a diakónus kinyújtja a kezeit a kehelyért:
„143. Similiter et diaconus, qui cum calice p[re] altare stare videtur, extendit manus suas ad sacerdotem, dat ei calicem.” (Andrieu_Ordines_Romani_vol_3.pdf 125. oldal)
Az
Andrieu által közreadott ordókban sehol sem szerepel az, hogy az
eucharisztiát kézbe fogadná a nép. Olyan egyértelmű szöveg viszont több
is van, hogy a püspökök, papok, diakónusok a pápa kezéből részesültek
az eucharisztiából, ahogy az a fenti részletben is szerepel. Például
Andrieu II. kötet (Andrieu_Ordines_Romani_vol_2.pdf 102. oldalán:
„108.
Deinde venit archidiaconus cum calice ad cornu altaris et adnuntiat
ita: Illo die veniente, statio erit ad sanctum Illum, foras aut intus
civitate. Resp.: Deo gratias. et refuso parum de calice in sciffo inter
manus acolyti, accedunt primum episcopi ad sedem, ut communicent de
manu pontificis secundum ordinem.”
108.
Ezután a diakónus eljön a kehellyel az oltár sarkához, és így szól:
Elérkezvén az a nap, amikor jön, az állomás a szentnél lesz, a városon
kívül vagy belül. Válasz: Istennek hála. És miután a kehelyből egy
keveset az akolitusok kezében lévő sciffóba öntenek, először a püspökök
mennek a székhez, hogy a pápa kezéből, a rend szerint részesüljenek a
szentáldozásban.
13.
„Kissé korábban Beda († 735) is találunk egy explicit utalást erre az
áldozási módra; egyháztörténetében beszél egy haldokló szerzetesről,
aki kifejezi kívánságát, hogy megkapja a viatikumot: „az eucharisztiát a
kezében tartva” bocsánatot kér testvéreitől (¹⁶).”
Az idézett szöveg a költő Caedmon halála előtti áldozásról szól (PL 95, 214D): „Cui
respondentibus illis: ‘Quid opus est Eucharistia? neque enim ad mortem
proximus es, qui tam hilariter nobiscum quasi sospes loqueris.’ Rursus
ille: ‘Et tamen,’ inquit, ‘afferte mihi Eucharistiam.’ Qua accepta in
manu, interrogavit si omnes erga se placidum animum et sine querela
controversiae ac rancoris haberent.”
„Azok
ezt felelték neki: »Mire való az eukarisztia? Hiszen nem vagy közel a
halálhoz, aki ilyen vidáman, mintha egészséges lennél, beszélgetsz
velünk.« Ő azonban újra mondta: »Mégis, hozzátok ide nekem az
eukarisztiát!« Miután kezébe vette, megkérdezte tőlük, hogy mindnyájan
békességes szívvel vannak-e iránta, panasz, vita vagy harag nélkül.”
Azt
tudjuk, hogy Caedmon szerzetessé válása előtt írástudatlan
marhapásztor volt a monostor szolgálatában. Azt viszont nem tudjuk,
hogy miután isteni csoda révén írni-olvasni és misztikus költeményeket
alkotni képes emberré vált, majd szerzetessé lett, vajon pappá
szentelték-e, ahogy az igen valószínűen történhetett. Ha pedig pap
volt, a keze felszentelt volt, tehát esete nem példa a laikus hívek
kézbe áldozására. De mivel nem tudjuk, hogy az volt-e, ahogy azt sem,
hogy nem az volt, erre a példára nem érdemes hegyet építeni.
Egyébként a Patrologia Latina idézett részt tartalmazó kötetében az in manu-hoz adott lábjegyzet idézi Baroniustól a Martyrologium Romanum augusztus 15-nél adott magyarázatát (Patrologiae cursus completus …: Series latina
95. kötet 214. oldalán), amely az üldözések idején keleten és nyugaton
egyaránt megszokottnak mondta, hogy akolitusok vigyék Krisztus testét:
„A
szentségeket hordozóról. Nincs miért csodálkoznod, amikor azt hallod,
hogy Krisztus testének szentségeit akolitus hordozza; egykor ugyanis,
amikor a keresztényekre üldözések törtek, még a világiaknak is meg volt
engedve, hogy hazavigyék az Eucharisztiát, hogy bizonyos napokon
magukhoz vegyék, mivel szabad volt nekik, amikor akartak, a templomba
gyülekezni és a szinaxist (liturgiát) megünnepelni. Ezt megtalálod
Tertullianusnál az Ad uxorem (Feleségéhez) 1. könyvében, Cyprianusnál
a De lapsis (Az elbukottakról) könyvben, Alexandriai Kelemennél
a Stromata 1. könyvében és másoknál. Amin azonban jobban csodálkoznál,
az az, hogy az Egyház békéje idején, keresztény és igazhitű császárok
alatt ez a tartós szokás egy ideig megmaradt.”
14.
„Ugyanebben az időben találjuk az utolsó tanúságtételt erről Keleten,
Damaszkuszi Szent Jánosnál († 749), aki Az ortodox hit kifejtésében a
következőképpen írja le az áldozási rítust: „Járuljunk hozzá égő
vágyakozással, és vegyük át az Úr megfeszített testét nyitott kezekkel,
egyiket a másikra téve, kereszt alakban” (¹⁷).”
Itt ismét nem az van a szövegben, amit Verheul lát, hanem megint a mellkasra kereszt alakba rendezett kezek:
„Προσέλθωμεν αὐτῷ πόθῳ διακαεῖ, καὶ σταυροειδῶς τὰς παλάμας τυπὠσαντες, τοῦ ἑσταυρωμένου τὸ σῶμα ὑποδεξώμεθα”
„Accedamus
ad eum ardenti desiderio, compositisque in crucis formam manibus et
crucifixi corpus suscipiamus” (De orthodoxa fide liber IV, 13) De orthodoxa fide liber – Johannes (Damascenus)
“Közeledjünk hozzá égő vággyal, és kezünket a kereszt formájába rendezve fogadjuk magunkhoz a megfeszített testét”.
15.
„Még ma is ez a rítus van használatban a legtöbb keleti egyházban a
diakónus áldozásánál, valamint a hívek által az eucharisztikus ünneplés
végén átvett antidoron (az áldott kenyér, amelyet felajánlottak, de
nem szenteltek meg az eucharisztikus ünneplés során) átvételénél.
Nyugaton is sokáig megőrizték a klérus áldozásánál. A Saint-Amand-i
Ordo, amely a nyolcadik-kilencedik századi pápai misét írja le, az
oltár bal oldalára helyezi a püspököket és a papokat, a jobb oldalra
pedig a diakónusokat; mindannyian a szent kenyeret a kezükbe kapják,
amelyet az oltárra támasztanak (¹⁸).”
A
klérus áldozási módja nem bizonyítéka a hívek kézbeáldozási
gyakorlatának, márpedig az idézett két rész az Ordo IV-ből származik,
és mindkettő a klérus áldozásáról szól, nem a hívekéről. A 165.
oldalon (67-68. pontok a püspökök és papok áldozását írja le, a 170.
oldalon (112-117. pontok) püspökök, papok és diakónusok áldozásáról
van szó. Ebben a részben ismét megfigyelhető a korábban említett
terminus technicusok jelenléte: az Úr testének vétele a communicatio („Et
veniunt tam episcopi quam presbiteri ad communicandum ante altare –
Ezután mind a püspökök, mind a presbiterek az oltár elé járulnak
áldozni”), a Szent Vér vétele pedig confirmatio („Deinde
communicant diaconi et confirmantur ab episcopo sive a presbitero qui
prius communicavit et calicem tenet – Ezután a diakónusok áldoznak, és a
püspök vagy az a presbiter erősíti meg őket, aki előbb áldozott; ő
tartja a kelyhet”) (Andrieu_Ordines_Romani_vol_2.pdf)
16.
“Majdnem ugyanezt az áldozási módot találjuk a klérus számára a
püspöki misén leírva még a kilencedik és tizedik században is. Az
egész időszak alatt, amíg kézbe áldoztak, mindig gondoskodtak arról,
hogy minden a lehető legnagyobb tisztelettel történjen. Így a
laikusoknak először meg kellett mosniuk a kezüket. Hasonló előírást már
a negyedik században találunk Keleten (²⁰). Ez
a szokás folytatódott a hatodik századi gallikán liturgiában. Így
arles-i szent Caesarius egyik prédikációjában olvassuk: „Minden férfi,
amikor áldozni akar, mossa meg kezeit, és minden nő tartson tiszta
kendőt a kezein, hogy azon felül vegye át Krisztus Testét” (²¹). Nem
tudjuk, hogyan történt a hívek kezeinek ez a rituális mosása.
Feltételezik, hogy erre a bazilikák atriumában gyakran elhelyezett
medencék szolgáltak. Nem lehetetlen, hogy egyházi bevonuláskor a
szenteltvíz vétele szokásunk innen ered. Ahogyan azt már a fentebb
idézett arles-i Cézár prédikáció mutatta, a nőkre vonatkozó előírások
szigorúbbak voltak. Ők soha nem érinthették az eucharisztiát puszta
kézzel, hanem kendővel kellett befedniük.“
Bár
a Verheulhoz hasonló liturgikusok kétségkívül szívesen foglalkoznak
kitalált rítusokkal, mert addig sem az igazival kell szembesülniük, az
általuk feltételezett rituális kézmosás nagy valószínűséggel sosem volt
gyakorlatban a hívek esetében, mert ugyan mi értelme lett volna nekik
rituális kézmosást végezni az áldozat előtt, és nem a lelkiismeretük
tisztaságára koncentrálni?
A
hivatkozott előíráshoz adott 21-es lábjegyzet Arles-i Caesarius 27.
beszédére utal, de a megadott PL jelzet téves, azon ugyanis a CCCXXX
beszéd van, amiben nem található az idézett szöveg. Ez a rész valójában
Caesarius 227. beszédében van. (Sermons : Caesarius, of Arles, Saint, 470?-542 167. oldal)
Ami
pedig a tartalmát illeti: ha igaz lenne az idézet, az akkor is csak
azt mutatná, hogy a férfiak akkor is fontosnak tartották a
földművelésben vagy egyéb szakmában összeszedett ragaszkodó
szennyezéseket eltávolítani mielőtt misére mentek volna, a hölgyek
pedig már akkoriban is szívesen viseltek pompás és csinos ruhákat. De
Verheul interpretációja hamis, az idézet pedig nem is erről szól, hanem
a testi tisztaság és a hölgyeken viselt drága ruha ellentétével
érzékelteti a lelki szennyel oltárhoz járulás elfogadhatatlanságát.
Mert a kérdéses textil természetesen nem az asszonyok tenyerén lévő
kendő volt, hanem a rajtuk lévő pompás ruha:
„Az
a férfi, aki ehhez az oltárhoz tiszta testtel, tiszta szívvel és
őszinte, tiszta lelkiismerettel járul, boldog átkeléssel fog megérkezni
ahhoz az oltárhoz, amely a mennyben van. Végül, legkedvesebb
testvéreim, amit javaslok nektek, nem terhes és nem nehéz; azt mondom
nektek, amit gyakran látok, hogy tesztek. Amikor áldozni kíván, minden
férfi megmossa a kezét, és minden asszony megmutatja pompás ruháit,
amikor fogadják Krisztus Testét. Amit mondok nektek, az nem terhes,
testvéreim. Amint a férfiak vízzel mossák a kezüket, úgy kell
megtisztítaniuk a lelkiismeretüket alamizsnával. Ugyanígy, amint az
asszonyok pompás ruháikat mutatják, amikor átveszik Krisztus Testét,
úgy mutassanak ők is tiszta testet és tiszta szívet, és jó
lelkiismerettel vegyék át Krisztus szentségeit.”
A
fenti idézet fényében sem tudom elképzelni, hogy vajon a liturgikus
mélysutyerákok miért nem értik a szavak értelmét és kontextusuk
jelentőségét, azon kívül, hogy nem akarják.
17.
„Az auxerre-i zsinat (578 vagy 585) hasonló előírást hoz: „Nem szabad
asszonynak puszta kézzel venni az eucharisztiát” (²²).” (36. kánon;
Mansi IX, 915.)
Erről
a zsinati előírásról a korábbi írásban már megemlékeztem. Ahogy ott is
írtam, ez az előírás nem arról szólt, hogy a hölgyeknek egy kendőt
kellett volna tenniük a tenyereikre mielőtt kézbe kapták volna az
Oltáriszentséget. Mert a „Non licet mulieri nuda manu eucharistiam accipere” (Sacrorum conciliorum nova et amplissima collectio, cujus Johannes Dominicus … – Giovan Domenico Mansi –
915. oldal) nem letakaratlan tenyereket (palma) jelent, hanem
letakaratlan karokat, azaz a nőknek tilos volt csupasz karral
eucharisztiához járulni: Nem nem szabad az asszonynak csupasz karral
fogadnia az Eucharisztiát.
És
akinek még nem dereng semmi, az gondoljon először a régi római
élményeire, amikor még nem engedtek be hölgyeket a Szent Péter
bazilikába csupasz karokkal, aztán idézze fel azt, amit a gaul
dress-ről tud. Mert ezek a gall nők nem átallottak
ujjatlan tunikában járni (ld. a kép bal oldalán), nem véletlenül éppen
gall területen kellett foglalkozni ezzel a kérdéssel zsinatnak. Ezért
írták elő a tiszta (fehér) kendő, a velum dominicale használatát
hölgyek számára: ez arra szolgált, hogy csupasz karjaikat takarják vele
a szent szemérem jegyében.
Verheul
és a többi moderni liturgikus mentségére írható, hogy a dominicale
félreértelmezésének ötlete eredetileg nem tőlük származott. Már
Baronius fentebb idézett művében feltűnik a gondolat, talán mert az ő
korára már megszelídült vagy visszaszorult a gall ruha, így vsz. nem
ismerte templomba nem illő sajátosságait, sem az amiatt hozott
rendelkezés pontos értelmét, ezért maga is az Oltáriszentség fogadására
szolgáló kendőként értelmezte a dominicalét Szent Ágostonnak
tulajdonítva Arles-i Caesarius fentebb idézett beszédét: „Ugyanezen
rítus használatáról a Nyugati Egyházban többek között Szent Ágoston is
tanúságot tesz a 252. »de tempore« beszédében, amikor azt
mondja: »Minden férfi, amikor áldozni kíván, megmossa a kezét, és
minden asszony tiszta vászonkendőt vesz fel, ahol Krisztus testét
fogadja.« Ezt írja Ágoston. Továbbá emiatt a dolog miatt magát azt a
vászonkendőt őseink »Dominicale«-nak (az Úréinak) nevezték, amelyről az
Auxerre-i zsinat 42. fejezetében ezek olvashatók: »Hogy minden egyes
asszony, amikor áldozik, rendelkezzen a saját Dominicale-jával; ha
pedig nem rendelkezne vele, a következő vasárnapig ne áldozzon.« Innen
van az is, hogy feljebb a 36. kánon így szól: »Ne legyen szabad az
asszonynak puszta kézzel venni az Eucharisztiát.« És a 38.
kánonban: »Ne legyen szabad az asszonynak a kezét az Úr oltárterítőihez
(pallas) érintenie.« Ezekből tehát látjuk, hogy bár a férfiaknak igen,
az asszonyoknak azonban tilos volt puszta kézzel venni az
Eucharisztiát, hanem csak fátyollal (vászonnal).”
Valójában
a laikus férfiaknak sem volt szabad az Úr Testét venniük puszta
kézzel, tehát nem a nemek alapján volt megengedett vagy tilos az Úr
testét kézzel érinteni, hanem a felszenteltség megléte vagy hiánya
szerint.
18.
„De ahogyan az eucharisztikus szentség iránti tisztelet növekedett, és
egyre szorongóbbá vált, fokozatosan elkezdték a nyelvre adni az
eucharisztiát.”
Idióta.
19.
Browe (²⁵) néhány elszigetelt hetedik századi példát ad, de ezek
világosan a körülményekkel magyarázhatók. Az igazi szakítás a múlttal
csak a kilencedik században következik be. Már 839-ben Spanyolországban
találkozunk a cordobai zsinat döntésével, amely egy bizonyos Cassianus
szektája ellen lépett fel, amely megtagadta az áldozás adását vagy
vételét a nyelvre (²⁶).Frank területen csak ugyanezen század végén (†
878) találkozunk az első igazán világos döntéssel a roueni zsinaton:
„Nem szabad semmilyen laikusnak, férfinak vagy nőnek kézbe adni az
eucharisztiát, hanem csak a szájába” (²⁷).
Végre
az utolsó idézetei, amelyek már szerinte sem a kézbe áldoztatást
igazolják, így nem részletezem tartalmukat. Már nagyon vártam ugyanis
az utolsó idézetét, hogy végre abbahagyhassam a foglalkozást Verheul
tendenciózus írásával. És hogy más is érthesse a felettébb nagy herót
fentieken kívüli okát, mutatom Verheul zárógondolatait, azzal az indító
kommentárral, hogy minden egyes ebben szereplő állításának pont az
ellenkezője igaz. És ezt mindenki értse szó szerint.
”
A történelmi áttekintésből eléggé világos, hogy a nyelvre áldozás
meglehetősen későn terjedt el. Ennek az új szokásnak az oka a növekvő
tisztelet kellett legyen a Krisztus iránt, aki az eucharisztikus
szentség alatt jelen van – tisztelet, amely fokozatosan a
tiszteletlenségtől való félelemmé változott. Egy közvetlenebb ok a
kovászos kenyérről a kovásztalan kenyérre való áttérés lehetett. Meg
kell azonban állapítani, hogy az első nyolc században nem mutattak
kevesebb tiszteletet a kézbe áldozás átvételével. A kézbe áldozás
együtt járt nagy tisztelettel és békével, minden skrupulózus szorongás
nélkül.
Mindez
nagyon viszonylagossá teszi hagyományos áldozási módunkat, amely ellen
a kritikák jogosan egyre nőnek. A kézbe áldozáshoz képest ugyanis
kissé gyerekesnek és passzívnak tűnik. Egy másik embertől ételt a
szájba venni olyan evési mód, amelyet alig lehet elképzelni felnőttek
esetében, míg a saját kezű átvétel sokkal jobban kifejezi a személyes
cselekedetet. A kézbe áldozás messze előnyösebb, mint a nyelvre
áldozás. Természetesen keresni kell a módját, hogy a szükséges
tisztelettel kísérjük. (…)
Kívánatos,
hogy ezt az áldozási módot hamarosan hivatalos jóváhagyásban
részesítse Róma. Addig is szembesülünk a kézbe áldozás szokásával,
amely egyre több hívet szerez Hollandiában, de Belgiumban is. Ezért a
püspököknek jól meg kell fontolniuk ezt a fejlődést nemcsak jogi
szempontból, hanem főleg pasztorális szempontból. Itt egy olyan
áramlattal van dolgunk, amelyet már nem lehet megállítani. Szembenállni
egy önmagában jó áramlattal, amelyről egy kis józan ésszel előre
látható, hogy hamarosan egyetemes és törvényesen elismert lesz,
felesleges nyugtalanságot okozna; ez szélmalomharc lenne. A törvény
iránti engedelmesség mellett van az is, amit Isten egyházában az élő
Isten Lelke indít. Amit törvény iránti engedelmességnek nevezünk, az
néha az Isten Lelke iránti engedetlenséggé válhat. Ezért a lelkipásztor
nem cselekedne bölcsen, ha szembenállna ezzel az áramlattal, amely ősi
és hosszú hagyományra támaszkodik, és amely mellett sok érv szól.
Legalább azt tanácsolnánk neki, hogy alkalmazkodjon az áldozás
osztásakor a hívőhöz; ha az kinyújtja a kezét, hogy átvegye, egyszerűen
adja neki kézbe. Nyitottaknak kell lennünk arra, ami a laikusokban él:
a pasztorációban hallgatnunk kell a közösség hangjára is. Jogunk van
megengedni, hogy itt bizonyos szabadság és pluriformitás fejlődjön ki;
ezek kétségtelenül kívánatosak az átmeneti szakaszban, amelyben élünk.”
Eddig
Verheul gondolatai, amelyek a kézbe áldozás engedélyeztetésért
folytatott szentségtelen, hazugságokkal, lázadással és klerikusi
lázítással terhelt kampány utolsó fázisában született. Semmi sem volt
igaz ebben a kampányban, így Verheul “tudományos” tényei sem.
Állításaival
szemben a valóság az, hogy a laikus hívek kézbe áldoztatása nem volt
elterjedt és elfogadott gyakorlat az egyházban, csak a kezdeti
üldözések alatt, kényszerből, majd az eretnekek között, akikből a hit
mellett természetesen az Úr iránti tisztelet is hiányzott. Nem a
kilencedik században terjedt el tehát a nyelvre áldozás, hanem mindig
ez volt az alapértelmezett mód a Szent Test vételekor. A kézbeáldozás
huszadik századi bevezetése pedig lerombolta az Oltáriszentség iránti
tiszteletet, mert természetesen ennek hiánya volt bevezetésének oka és
célja is.
Ezért
nem jár el helyesen az a pásztor, aki engedi híveit kézre áldozni, még
akkor sem, ha a törvény lehetővé teszi, ahelyett, hogy az Isten
Szentlelke sürgetésének tenne eleget a tiszteletre méltó legősibb
áldozási mód, a nyelvre áldozás kötelezővé tételére. Az ilyen
pásztornak érdemes megfontolnia Verheul kontextusból általam örömmel
kiragadott szavait:
„A
törvény iránti engedelmesség mellett van az is, amit Isten egyházában
az élő Isten Lelke indít. Amit törvény iránti engedelmességnek
nevezünk, az néha az Isten Lelke iránti engedetlenséggé válhat. Ezért a
lelkipásztor nem cselekedne bölcsen, ha szembenállna ezzel az
áramlattal, amely ősi és hosszú hagyományra támaszkodik, és amely
mellett sok érv szól.”