Amikor a pluralizmus egyik zsinati képviselője egy igazi keresztényre talál, vagyis egy keresztényre,
aki Isten szavát és Krisztus igazságát komolyan, azaz szó szerint és
nem saját személyes igazságaként vette, veszi és kezeli, tehát egy
keresztényre, aki Isten szavának és Krisztus igazságának ellentétét
hazugságnak és elítélendőnek és létjogosultságra méltatlannak tartja,
akkor kiderül, hogy a pluralista valójában nem más, mint egy tipikus
liberális: A szabadság ellenségei számára nincs szabadság! – Ma ezt az
alapelvet „legitim pluralizmusnak” hívják – és ennek Giovanni Battista Montini, alias VI. Pál az atyja!
A zsinati egyház
lelkipásztorkodása a béres lelkipásztorkodása, ami az Egyház vezetésének
területén ellentétben a Krisztushoz, a pásztorhoz való hűséghez a
tradicionális katolikus hittanítás permanensen gyakorolt tagadása: negare seipsum non potest (2 Tim 2,13: „de ha mi hűtlenné válunk, ő hű marad, mert önmagát nem tagadhatja meg”).
1976. május 24-én VI. Pál a bíborosok konzisztóriuma előtt kijelentette:
„Az új Ordo alapos átgondolás és a II. Vatikáni Zsinat határozott
unszolására lett promulgálva, hogy a régi Ordo helyét átvegye. Nem
másképp tette kötelezővé elődünk, Szent V. Pius az ő tekintélye alatt
reformált misszálét a Trienti Zsinat következményeként.”
Eltekintve
attól, hogy VI. Pál „Missale Romanum” konstitúciójában egy szó sem volt
ilyen „unszolásról” (csak engedélyt említett), ez az állítás egy
történelmi hazugságot is tartalmaz.
V. Pius semmi esetre sem cselekedett úgy, ahogy VI. Pál.
A pápaság minden mostani pártján felül álló történész, Ludwig Freiherr
von Pastor az 1920-ban megjelent „Pápák története” című művének 8.
kötetében ezt írja:
„Miként V. Pius breviáriuma nem volt teljesen
új alkotás, hanem sokkal inkább a római Egyház régi szokásának a
visszaállítása a kornak megfelelő változtatásokkal, ugyanúgy érvényes ez
a misekönyvre is, mely az 1570. július 14-i bullával emelkedett
jogerőre. Minden olyan egyháznak, melynek nem volt legalább 200 éve
saját liturgiája, kötelezővé vált V. Pius reformjának a bevezetése. Nagy
jótétemény volt az Egyház számára, hogy mindkét liturgikus könyvben
minden változtatás a Szentszék hatáskörébe ment át, és ezzel véget ért
az illetéktelenek önkényeskedése, akik olyan sok helytelent vonszoltak
be magába az istentiszteleti ünnepbe is.”
Msgr. Saier Freiburg érseke 1981.
március 19-én azoknak, akik a tridenti mise újraengedélyezéséért
fordultak hozzá, ezt válaszolta: „A legújabb liturgikus újjárendezés a
II. Vatikáni Zsinat kifejezett utasítására megy vissza.” Tehát megfelel a
II. Vatikáni Zsinat liturgikus konstitúciójának alapelveivel, írja
Saier érsek.
1966-ban Cicogniani bíboros az államtitkárságról még azt írta Beuron
főapátjának, hogy a német misekönyv, a „Schott” akkori, tehát 1966-os
„átdolgozásának [tehát az 1965-ös Ordo] sajátossága és lényege a zsinat
liturgikus konstitúciójának megfelelően végrehajtott csatlakozás”. Az
akkori államtitkárságon tehát úgy gondolták, hogy az 1965-ös új
misekönyvvel már megtörtént a II. Vatikáni Zsinat liturgikus
elképzeléseinek a végrehajtása.
Három évvel később, 1969-ben
azonban VI. Pál úgy gondolta, hogy a végrehajtott csatlakozást még
fokozni lehet: az ő NOM-ja már a legvégrehajtottabb, maga a
szuperlatívusz. De még ezt a szuperlatívuszt is felül lehet múlni. Mert
szemben a természettel és a Szentlélekkel, akik nem csinálnak ugrásokat,
a zsinati egyház vakmerő salto mortale-t hajtott végre, egyébként, ami a
mortale-t illeti, nagyon sikeresen. Ezt még VI. Pál is megállapította –
fájdalommal, ami nem csoda, hiszen a halál fáj –, amikor az egyház
önpusztításáról beszélt.
És most a halott a feltámadás csodájára vár.
1981 októberében a „Theologisches” című
lapban Dr. Bökmann professzor egy, a Szentháromságról szóló cikk
előszavában H. Staudinger professzor nemrég, a „Deutsche Tagespost” című
újságban tett megjegyzéseire utalt:
„A háromszemélyű egy Istenről
való tudásunkat illetően ma egyre jobban fenyegetve látjuk magunkat a
»totális monisztikus koncepciótól, melyek átsuhannak a valóság személyes
komponensein«. Az sem érthető, miként gondolják, hogy nekünk – mint
egyisten hívőknek – közünk van a zsidósághoz és az iszlámhoz, mintha a Szentháromság a monoteizmushoz csak egyfajta toldalékot vagy külön aspektust tenne hozzá. Nem csak Hans Küng képviseli ezt a nézetet, hanem Karl Rahner »A hit alapkurzusa« című munkájában is hasonlót találni.”
Sajnos konzervatív katolikus
körök tudatos vakságukban vagy tudatlanságukban nem vesznek tudomást
arról, hogy a katolikus hit ilyesfajta ökumenikus deformációi teljes
mértékben a II. Vatikáni Zsinat irányvonalában állnak, és hogy II. János
Pál is [és utána Ratzinger és Bergoglio is] ezt képviseli és
propagálja, akinek [akiknek] köztudottan kinyilvánított szándéka a II. Vatikáni Zsinat eredményeinek további megvalósítása.
E megvalósítás egyik gyümölcse megtalálható Wojtylának Párizsban tett
látogatása alkalmából, 1980. május 31-én mondott beszédében:
„Nagy örömmel köszöntelek benneteket, benneteket, muzulmánokat, fivéreinket az egy istenben való hitben.”
Noé köpenyét kiteríteni egy ilyen nyilvános beszédre (eretnekségre),
nem más, mint az igazsághoz való zavaros viszony jele. Szegény
konzervatív katolikus nép, aki ilyen vezetőkkel van megáldva! Aki a
muzulmánokkal kapcsolatban fivérekről beszél, vagyis a hitben való
közösségről, annak nincs fogalma, hogy mi a katolikus hit!
Gondoljunk annál inkább Szent V. Pius
pápára, aki az 1571. március 5-én megjelent „Salvatoris Domini” apostoli
konstitúciójában, amiben az október 7-i Rózsafüzér ünnepet bevezette,
ezt írta: „Különös fontosságot tulajdonítunk annak, hogy a Lepanto-i
nagy győzelem emléke soha ne homályosuljon el, azé a győzelemé, amit
1570. október 7-én a dicsőséges Szűz érdemei és közbenjárása által
Istennél elnyertünk a mohamedán törökökkel, a katolikus hit
ellenségeivel szemben.”
(A fotókon Wojtyla koráncsókja, és Bergoglio zsidó barátaival még érsek korából)
(forrás: forrás: KYRIE ELEISON – 1981. 10. évf. 10-12. szám)
Függelék I.: Ehhez az 1981-ben íródott cikkhez kapcsolódva közlök egy olvasói levelet:
Részlet Bergoglio október 9-i, a Santa Marta vendégházban elmondott homíliájából:
Források:
http://w2.vatican.va/content/francesco/it/cotidie/2014/documents/papa-francesco-cotidie_20141009_il-di-piu-di-dio.html http://www.famigliacristiana.it/blogpost/santa-marta_27651.aspx http://www.lastampa.it/2014/10/09/esteri/vatican-insider/it/il-papa-dio-non-uno-spray-unidea-nellaria-c8nQM6XDGzWlJ3oPEikktO/pagina.html http://novusordowatch.org/wire/index.htm
"La nostra preghiera dev'essere
trinitaria. Tante volte se si chiede: "Ma lei crede?", la riposta e "Si!
Si!"; "In che crede?"; "In Dio!"; "Ma cosa e Dio per lei?"; "Dio,
Dio!". Ma Dio non esiste: non scandalizzatevi! Dio cosi non esiste!
Esiste il Padre, il Figlio e lo Spirito Santo: sono persone, non sono
un’idea nell’aria... Questo Dio spray non esiste! Esistono persone! "
Magyarul:
„Imádságunknak
Szentháromságosnak kell lennie. Sokszor kérdezik meg az embertől: De Ön
hisz? A válasz: Igen, igen! Miben hisz? Istenben. De mi Önnek Isten? Hát
Isten, Isten. De Isten nem létezik: ne botránkozzanak meg! Az Isten így
nem létezik. Létezik az Atya, a Fiú és a Szentlélek: ezek személyek,
nemcsak valami homályos eszme az égben. Ez az Isten-spray nem létezik! Személyek léteznek!”
De akkor kihez imádkozott 2014. június 8-án Peres-szel és Abbas-szal a vallásközi imán a békéért?
A nem létező Isten-sprayhez? Vagy az Atyához? És megtagadta a Fiút és a Szentlelket?
Függelék II.:
Jeruzsálemben a Templomhegyen, az egykori szent Isten-kinyilatkoztatások
helyén, a mostani Sziklamecset körüli frízen a Koránból a következő
idézetek olvashatók: „Hála istennek, akinek se fia, se társai nem voltak
a kormányzásban. … Ne mond, hogy hárman vannak. Isten csak egy, és
távol legyen tőle, hogy fia lett volna.” (Sure 17,11 és 4,169)
http://katolikus-honlap.hu/1402/holzer.htm
