Amikor a pluralizmus egyik zsinati képviselője egy igazi keresztényre talál, vagyis egy keresztényre, aki Isten szavát és Krisztus igazságát komolyan, azaz szó szerint és nem saját személyes igazságaként vette, veszi és kezeli, tehát egy keresztényre, aki Isten szavának és Krisztus igazságának ellentétét hazugságnak és elítélendőnek és létjogosultságra méltatlannak tartja, akkor kiderül, hogy a pluralista valójában nem más, mint egy tipikus liberális: A szabadság ellenségei számára nincs szabadság! – Ma ezt az alapelvet „legitim pluralizmusnak” hívják – és ennek Giovanni Battista Montini, alias VI. Pál az atyja!
A zsinati egyház lelkipásztorkodása a béres lelkipásztorkodása, ami az Egyház vezetésének területén ellentétben a Krisztushoz, a pásztorhoz való hűséghez a tradicionális katolikus hittanítás permanensen gyakorolt tagadása: negare seipsum non potest (2 Tim 2,13: „de ha mi hűtlenné válunk, ő hű marad, mert önmagát nem tagadhatja meg”).
1976. május 24-én VI. Pál a bíborosok konzisztóriuma előtt kijelentette:
„Az új Ordo alapos átgondolás és a II. Vatikáni Zsinat határozott unszolására lett promulgálva, hogy a régi Ordo helyét átvegye. Nem másképp tette kötelezővé elődünk, Szent V. Pius az ő tekintélye alatt reformált misszálét a Trienti Zsinat következményeként.”
Eltekintve attól, hogy VI. Pál „Missale Romanum” konstitúciójában egy szó sem volt ilyen „unszolásról” (csak engedélyt említett), ez az állítás egy történelmi hazugságot is tartalmaz. V. Pius semmi esetre sem cselekedett úgy, ahogy VI. Pál. A pápaság minden mostani pártján felül álló történész, Ludwig Freiherr von Pastor az 1920-ban megjelent „Pápák története” című művének 8. kötetében ezt írja:
„Miként V. Pius breviáriuma nem volt teljesen új alkotás, hanem sokkal inkább a római Egyház régi szokásának a visszaállítása a kornak megfelelő változtatásokkal, ugyanúgy érvényes ez a misekönyvre is, mely az 1570. július 14-i bullával emelkedett jogerőre. Minden olyan egyháznak, melynek nem volt legalább 200 éve saját liturgiája, kötelezővé vált V. Pius reformjának a bevezetése. Nagy jótétemény volt az Egyház számára, hogy mindkét liturgikus könyvben minden változtatás a Szentszék hatáskörébe ment át, és ezzel véget ért az illetéktelenek önkényeskedése, akik olyan sok helytelent vonszoltak be magába az istentiszteleti ünnepbe is.”
Msgr. Saier Freiburg érseke 1981. március 19-én azoknak, akik a tridenti mise újraengedélyezéséért fordultak hozzá, ezt válaszolta: „A legújabb liturgikus újjárendezés a II. Vatikáni Zsinat kifejezett utasítására megy vissza.” Tehát megfelel a II. Vatikáni Zsinat liturgikus konstitúciójának alapelveivel, írja Saier érsek.
1966-ban Cicogniani bíboros az államtitkárságról még azt írta Beuron főapátjának, hogy a német misekönyv, a „Schott” akkori, tehát 1966-os „átdolgozásának [tehát az 1965-ös Ordo] sajátossága és lényege a zsinat liturgikus konstitúciójának megfelelően végrehajtott csatlakozás”. Az akkori államtitkárságon tehát úgy gondolták, hogy az 1965-ös új misekönyvvel már megtörtént a II. Vatikáni Zsinat liturgikus elképzeléseinek a végrehajtása.
Három évvel később, 1969-ben azonban VI. Pál úgy gondolta, hogy a végrehajtott csatlakozást még fokozni lehet: az ő NOM-ja már a legvégrehajtottabb, maga a szuperlatívusz. De még ezt a szuperlatívuszt is felül lehet múlni. Mert szemben a természettel és a Szentlélekkel, akik nem csinálnak ugrásokat, a zsinati egyház vakmerő salto mortale-t hajtott végre, egyébként, ami a mortale-t illeti, nagyon sikeresen. Ezt még VI. Pál is megállapította – fájdalommal, ami nem csoda, hiszen a halál fáj –, amikor az egyház önpusztításáról beszélt. És most a halott a feltámadás csodájára vár.
1981 októberében a „Theologisches” című lapban Dr. Bökmann professzor egy, a Szentháromságról szóló cikk előszavában H. Staudinger professzor nemrég, a „Deutsche Tagespost” című újságban tett megjegyzéseire utalt:
„A háromszemélyű egy Istenről való tudásunkat illetően ma egyre jobban fenyegetve látjuk magunkat a »totális monisztikus koncepciótól, melyek átsuhannak a valóság személyes komponensein«. Az sem érthető, miként gondolják, hogy nekünk – mint egyisten hívőknek – közünk van a zsidósághoz és az iszlámhoz, mintha a Szentháromság a monoteizmushoz csak egyfajta toldalékot vagy külön aspektust tenne hozzá. Nem csak Hans Küng képviseli ezt a nézetet, hanem Karl Rahner »A hit alapkurzusa« című munkájában is hasonlót találni.”
Sajnos konzervatív katolikus körök tudatos vakságukban vagy tudatlanságukban nem vesznek tudomást arról, hogy a katolikus hit ilyesfajta ökumenikus deformációi teljes mértékben a II. Vatikáni Zsinat irányvonalában állnak, és hogy II. János Pál is [és utána Ratzinger és Bergoglio is] ezt képviseli és propagálja, akinek [akiknek] köztudottan kinyilvánított szándéka a II. Vatikáni Zsinat eredményeinek további megvalósítása.
E megvalósítás egyik gyümölcse megtalálható Wojtylának Párizsban tett látogatása alkalmából, 1980. május 31-én mondott beszédében:
„Nagy örömmel köszöntelek benneteket, benneteket, muzulmánokat, fivéreinket az egy istenben való hitben.”
Noé köpenyét kiteríteni egy ilyen nyilvános beszédre (eretnekségre), nem más, mint az igazsághoz való zavaros viszony jele. Szegény konzervatív katolikus nép, aki ilyen vezetőkkel van megáldva! Aki a muzulmánokkal kapcsolatban fivérekről beszél, vagyis a hitben való közösségről, annak nincs fogalma, hogy mi a katolikus hit!
Gondoljunk annál inkább Szent V. Pius pápára, aki az 1571. március 5-én megjelent „Salvatoris Domini” apostoli konstitúciójában, amiben az október 7-i Rózsafüzér ünnepet bevezette, ezt írta: „Különös fontosságot tulajdonítunk annak, hogy a Lepanto-i nagy győzelem emléke soha ne homályosuljon el, azé a győzelemé, amit 1570. október 7-én a dicsőséges Szűz érdemei és közbenjárása által Istennél elnyertünk a mohamedán törökökkel, a katolikus hit ellenségeivel szemben.”
(A fotókon Wojtyla koráncsókja, és Bergoglio zsidó barátaival még érsek korából)
(forrás: forrás: KYRIE ELEISON – 1981. 10. évf. 10-12. szám)
Függelék I.:
Ehhez az 1981-ben íródott cikkhez kapcsolódva közlök egy olvasói levelet:
Részlet Bergoglio október 9-i, a Santa Marta vendégházban elmondott homíliájából:
Források: http://w2.vatican.va/content/francesco/it/cotidie/2014/documents/papa-francesco-cotidie_20141009_il-di-piu-di-dio.html
http://www.famigliacristiana.it/blogpost/santa-marta_27651.aspx
http://www.lastampa.it/2014/10/09/esteri/vatican-insider/it/il-papa-dio-non-uno-spray-unidea-nellaria-c8nQM6XDGzWlJ3oPEikktO/pagina.html
http://novusordowatch.org/wire/index.htm
"La nostra preghiera dev'essere trinitaria. Tante volte se si chiede: "Ma lei crede?", la riposta e "Si! Si!"; "In che crede?"; "In Dio!"; "Ma cosa e Dio per lei?"; "Dio, Dio!". Ma Dio non esiste: non scandalizzatevi! Dio cosi non esiste! Esiste il Padre, il Figlio e lo Spirito Santo: sono persone, non sono un’idea nell’aria... Questo Dio spray non esiste! Esistono persone! "
Magyarul:
„Imádságunknak Szentháromságosnak kell lennie. Sokszor kérdezik meg az embertől: De Ön hisz? A válasz: Igen, igen! Miben hisz? Istenben. De mi Önnek Isten? Hát Isten, Isten. De Isten nem létezik: ne botránkozzanak meg! Az Isten így nem létezik. Létezik az Atya, a Fiú és a Szentlélek: ezek személyek, nemcsak valami homályos eszme az égben. Ez az Isten-spray nem létezik! Személyek léteznek!”
De akkor kihez imádkozott 2014. június 8-án Peres-szel és Abbas-szal a vallásközi imán a békéért?
A nem létező Isten-sprayhez? Vagy az Atyához? És megtagadta a Fiút és a Szentlelket?

Függelék II.:
Jeruzsálemben a Templomhegyen, az egykori szent Isten-kinyilatkoztatások helyén, a mostani Sziklamecset körüli frízen a Koránból a következő idézetek olvashatók: „Hála istennek, akinek se fia, se társai nem voltak a kormányzásban. … Ne mond, hogy hárman vannak. Isten csak egy, és távol legyen tőle, hogy fia lett volna.” (Sure 17,11 és 4,169)
http://katolikus-honlap.hu/1402/holzer.htm