Krisztusban kedves nővérek! (Valószínűleg a püspökszentlászlói szerzetes nővérek szentmiséjén hangzott el a prédikáció. – A szerk.)
A
mai ünnep tartalma szerint talán az egész egyházi év leggazdagabb
ünnepe. Miért? Mert attól a puszta ténytől, hogy Isten örök Igéje
emberi természetet vesz föl, megtestesül, emberi édesanyától
megszületik, itt él, beszél a Földnek egy kis pontján, tanít, meghal,
föltámad, tehát ezektől a tényektől rettentő messze van még az, hogy
ezek behatoljanak az ember fölismerésébe, ott elkezdjék kifejteni
hatásukat, megtérítsék az embert, visszatérítsék Istenhez, és
elvezessék az üdvösségre.
Az
események sorában sokkal, de sokkal nagyobb, tágabb, beláthatatlanabb
eseménysor az, hogy a fölismerésre eljussunk, és hogy Isten nekünk
valóban ki is nyilatkoztassa azt a tényt, amely magába véve a dolgok
alapjában ott van.
Ezt
a nagy távolságot a tény és a fölismerés között éppen az evangéliumban
jelzett esemény mutatja legjobban: Heródes meg Jeruzsálem. Heródes
megtudta a puszta tényt, hogy a várva-várt, a megjövendölt megérkezik,
most kell neki jönnie. És hogyan reagált rá? Milyen mérhetetlen messzi
volt még ez az ember attól, hogy igazán fölismerje, hogy mi ennek a
ténynek a jelentősége, hogy az üdvösségére fordítsa, hogy megtérjen!
Hasonlóan Jeruzsálem is. A szentíráson, jövendöléseken nevelkedett, páratlanul vallásos választott nép és a teológiailag annyira művelt vezetők, a papi réteg, az írástudói osztály tudta, hogy minek kell történnie: el kell jönnie a Megváltónak. Várták, egész történelmük, egész életük beteljesedésének tekintették, elő voltak készítve.
Hasonlóan Jeruzsálem is. A szentíráson, jövendöléseken nevelkedett, páratlanul vallásos választott nép és a teológiailag annyira művelt vezetők, a papi réteg, az írástudói osztály tudta, hogy minek kell történnie: el kell jönnie a Megváltónak. Várták, egész történelmük, egész életük beteljesedésének tekintették, elő voltak készítve.
S
mégis… ugye, milyen messze sodródtak attól, hogy azt a megígért, és
akkor megvalósult eseményt, a Megváltó jöttét, a maga valóságában
fölismerjék; megtérjenek, üdvösségükre fordítsák, és egészen hűségesen
rendezzék az életüket, és eljussanak az üdvösségre! Hogy igazán
kinyilatkoztassa nekik Isten azt, ami megtörtént!
Nézzük
meg: azóta már két évezred vége felé járunk, és minden kor, minden
keresztény nemzedék mennyire más és más utat tett meg a Megváltó
fölismerésében! Mennyire más és más oldalról próbálták megközelíteni,
és közben milyen messze, borzasztó messze tudtak járni keresztény
nemzedékek is a Megváltótól, mikor képesek voltak évszázadokon át
egymással vitákba bonyolódni és összeveszni, gyűlölködni, kardra,
fegyverre menni! Még nemrégen egy, két-, három-, négyszáz évvel ezelőtt
is vallásháborúk törtek ki! S most is: keresztény ágazatok, részek hol
vannak egymástól, hol vannak az Úr Jézus igazi fölismerésétől, vagy
legalább is a fölismerés követésétől? Attól, hogy megértsük, mit akar
az Úr Jézus, mi az a keresztény egység, egy akol, egy pásztor? Mik a
gondolatai az Oltáriszentségről, a szentségekről, az egyházról?
Tehát
látjuk, hogy mennyire külön mozzanata, külön oldala a dolgoknak, hogy
megszületik Jézus a júdeai Betlehemben, és hogy a bölcsek elindulnak:
eljönnek, fölismerik őt és leborulva imádják.
Fantasztikus,
meseszerű a bölcseknek útja is, a fölismerésük útja. Azt jelzi ezzel a
Szentírás, hogy Istennek éppen olyan nagy műve ám a hit ajándéka, a
hitre elvezetés, a hit létrejöttének a folyamata az emberi lelkekben,
mint amilyen nagy titok maga a megtestesülés.
Isten
műveli mind a kettőt, természetesen a mi közreműködésünkkel. De a
tényhez, a megtestesüléshez a feltétel Mária csodálatos, tiszta,
hűséges közreműködése volt.
Ahhoz azonban, hogy mindnyájan fölismerjük, bizony nem mindig Máriáé a közreműködés.
Ahhoz azonban, hogy mindnyájan fölismerjük, bizony nem mindig Máriáé a közreműködés.
Gondoljunk
mindnyájan a magunk megtett útjára: hogyan működtünk együtt a
kegyelemmel, a lelkünk ajtaján állandóan zörgető, és életünkben jelen
levő kegyelemmel? Mária módjára viselkedtünk?
Addig,
amíg Máriával megtaláljuk Jézust, amíg Máriába öltözködünk, és karunkra
vesszük a Megváltót, nagyon hosszú az út, és nagyon változatos.
Mindegyikünknek más az útja a csillag megjelenésétől és föltűnésétől.
A
bölcsek 1600 km-es utat tettek meg. Ez reális, tényleges történelmi
dolog volt ám! Isten gondviselése azon a vidéken, a Tigris és Eufrátesz
között valóban az akkori Föld csillagászati tudományának izzó
központját hozta létre valahogyan. És ott tudták, hogy a Jupiter
királycsillag, a Szaturnusz pedig a zsidó nép csillaga. És pontosan
Jézus születésekor – az időszámításunk most nem helyes. Dionysius
Exiguus apát, amikor kezdte megszerkeszteni a Diocletian helyett az
időszámításunkat, akkor nagyon egyszerű eljárást választott és
körülbelül hét évet tévedett; tehát hét évvel korábban született meg
ténylegesen az Úr Jézus – tehát akkor a Jupiter és a Szaturnusz egészen
közel álltak egymáshoz, és különleges fényt árasztottak. Ezek a bölcsek
– egy egész papi osztály – akkor állampénzen meg voltak bízva a
csillagok figyelésével. És eljöttek – mint ahogy Sajnovits János idején
elmentek ezek a tudósok föl a lappok földjére megfigyelni egy
napfogyatkozást, ezek is eljöttek – Betlehembe megfigyelni, hogy a
zsidók csillagának és a királycsillagnak a találkozása valóban azt
jelenti-e, hogy megszületett a zsidóknál az a bizonyos király. Az, akit
– Zarathusztra hatására – egész perzsa földön és Babilonban mint
megváltót, mint az igazság tanítóját várták. Valóban eljött-e? S
Jeruzsálemben megtudták, hogy nem tévedtek.
És
mikor Jeruzsálemből a Jaffa kapun elindulva délnyugat irányába
fordultak, valóban ott volt, kiszámították pontosan. Meg is maradtak a
csillagregiszterek: az akkori kor csillagászati följegyzései pontosan
megmaradtak, megtalálták őket.
Jeruzsálemtől
délnyugatnak fordulva ott volt a Szaturnusz és a Jupiter egész közel
egymáshoz, és a kettő együtt rendkívüli fényességet adott. És pontosan
követte az útjukat: mikor Betlehem felé fordultak, ott ragyogott az
akkori Betlehem városa fölött a fényes csillag; vezette őket. Az már a
kegyelem útja volt bennük, a lelkükben, hogy ők mindezt fölismerték, és
hogy imádták, és ajándékokat adtak.
De
azt is tudjuk, hogy Perszepoliszban, az akkori világ középpontjában
(csak Nagy Sándor pusztította el) reliefeket találtak csupa ajándékozó
menetekkel. A föld népe, az egyes iparágak akkor hozták a királyokhoz
az ajándékaikat bemutatni; ez volt az akkori gyakorlat.
A kegyelem műve volt, hogy ez a három bölcs így eljött és az imádásig eljutott.
A kegyelem műve volt, hogy ez a három bölcs így eljött és az imádásig eljutott.
Milyen
szép, hogy ma szentségimádásunk van! Mi is ha visszatekintünk az
életünk csodálatos útjára, ahogy nekünk is átragyogott az emberi
körülményeinken, szenvedélyeinken, hibáinkon, viszonyainkon, korlátolt
fölfogásunkon, vagy akár vallási környezetünk sokszor eltévelyedett
gyakorlatán keresztül is. S a társadalmunk, a kereszténynek mondott
társadalmunk hibáin is mégis csak átragyogott a Megváltó fölismerése.
Aztán eljutottunk a máig: tisztult ez a fölismerés.
Most
igazán le tudunk borulni a mi üdvözítő Istenünk előtt. Karunkra tudjuk
venni, imádni tudjuk, s Máriával megtaláljuk. Hosszú, hosszú út telt
el, és csodáljuk Istennek, a Szentléleknek azt a végtelen kegyelmét,
szeretetét, gyöngédségét, amelyen keresztül elvezetett bennünket ide a
mai napig.
Úgyhogy
valóság ez a Vízkereszt ünnepe az életünkben. Mi karunkra tudjuk venni,
és megyünk, két szín alatt megáldozunk, és ezekben a titkokban teljesen
egyesülünk a mi Üdvözítőnkkel. A bölcsek se látták magát Istent, csak
azt a kis gyermeket látták bespárgázva – ahogy a Szentírás mondja: az
akkori szokás szerint pólyába betekerve –, akit Mária adott oda nekik
egész egyszerű körülmények között.
Megéljük
ezt az ünnepet. Azért van a házszentelés szokása is, hogy mindig adja
meg Isten nekünk a világosságot, hogy minden körülmények között, minden
nap fölismerjük a Megváltónkat, és karunkra vegyük… és megáldozhassunk…
és imádjuk és szeressük és adjuk neki át aranyunkat, tömjénünket… de
mirhánkat, azaz szenvedéseinket is.
Mikor
már ott fekszünk tehetetlenül, és alig tudjuk megmozdítani a kezünket,
mert annyira a kereszthez vagyunk szegezve, akkor is ismerjük föl a mi
Megváltónkat és tudjunk boldogan egyesülni vele a kereszten: a te
kereszteden vagyok, a tiéd vagyok; egész életem a tiéd, te vezetsz
engem arra a végső boldogságra, amelyet szintén megígértél a
Szentíráson keresztül…
Megéljük
azt, hogy minden nép a Föld minden irányából elindul. És jönnek,
jönnek, jönnek azok, akikről nem is gondoltuk volna, hogy ott van a
csillag fénye a szívükben. Fölismerték mindenen keresztül Istenüket,
jönnek feléje és az életük végén leborulnak.
Ha csak egyetlen pillanat volt is az életükben ez a nagy fölismerés: még volt idejük leborulni Istenük előtt.
Nagy
titok ez, amit ma ünneplünk: a kegyelem titka. A mindnyájunk szívében
dolgozó kegyelem titka. Boruljunk is le előtte, és áldjuk Istent ezért
a nagy, csodálatos művéért. Atyám mindez ideig munkálkodik és én is
munkálkodom…
Legyünk
mi is valahogy egymás segítségére, legyünk mi is ilyen szép
csillagfénnyel telve, hogy ne sötétítsük egymás előtt az utat, mint
Heródes próbálta, hanem segítsük egymást a fölismerésben.
A
három bölcshöz azóta hányan csatlakoztak már… olyan bölcsek, akiket
Isten kegyelme tett bölccsé, hogy fölismerjék a csillagfényeket. Milyen
titokzatosak ezek a csillagok, amelyek az embert hitre vezetik! A
természetes fényükön messze túl világosság kapcsolódik hozzájuk. Isten
által, nem is a csillagban, hanem az értelmünkben, lényünkben gyullad
ki ez a fény, amely föltárja előttünk a dolgokat a maguk valóságában;
kapcsolatunkat Istennel.
Ezt a szentmisét a bűnösök megtéréséért ajánlottuk föl, most már látjuk, hogy milyen nagy szándék ez.
http://www.uzenetek.eu/fontos/vacz-jeno-sj-atya/