Az irgalmasság testi cselekedetei: 6. a börtönben levőket látogatni

Katolikus fogalom-e a szedesvakantizmus?

Egy katolikus pap töprengései

Elfogadható-e egy katolikus számára az az állítás, hogy ma szedesvakancia áll fenn, vagyis az Egyháznak nincs pápája, üres a pápai szék? Más szóval: önmagában katolikus lehet-e az az állítás, hogy az Egyháznak ma nincs legitim pápája?

Ezen alapvető és súlyos, de szükséges konzekvenciákkal járó kérdés eldöntéséhez elsőnek arra kell felelet adni, hogy katolikus-e egyáltalán egy szedesvakantizmus állapot. A válasz: igen, hiszen amióta létezik a katolikus Egyház, azóta a szedesvakantizmus hozzátartozik az Egyház történelméhez. Amikor egy pápa meghal, a pápai szék megüresedik, latinul „sedes” – a szék – „vacans” – üres lesz, tehát beáll az ilyenkor „normális”, szokásos szedesvakantizmus.
Ez az állapot pár héttől kezdve több hónapon át, sőt akár pár évig is eltarthat: A leghosszabb üresedés Szent Marcellinus pápa 304. október 25-én bekövetkezett halála után állt be. Ugyanis a Diocletianus alatti keresztényüldözések ezidőben érték el tetőpontjukat, ezért csaknem négy évig kellett várni, amíg megválaszthatták a következő pápát, Szent I. Marcellust 308. június 27-én. A következő leghosszabb (csaknem három évnyi) sedes vacans viszont békeidőben volt, IV. Kelemen pápa 1268. november 29-én bekövetkezett halála után. „A bíborosok három évig tétlenkedtek Viterbóban anélkül, hogy sikerült volna pápát választaniuk, részben megosztottságuk miatt, részben pedig mivel élvezték a kellemes körülményeket. Végül a viterbóiak leszedették a viterbói pápai-palota tetejét, hogy rávegyék a bíborosokat: Válasszanak az új pápa megválasztása vagy a zord körülmények között. Ők az első lehetőséget választották.” Így lett pápa Theobald Visconti, a későbbi Boldog X. Gergely 1271. szeptember 1-én.

A következő kérdés, hogy akkor is katolikus lehet-e a szedesvakantizmus, ha hivatalosan van „pápa”. Vagyis, hogy létezett-e olyan az Egyház történetében, hogy a pápai trónon ült valaki, de a katolikus tanítás szerint még sem volt az Egyháznak legitim pápája. Az Egyház történelmében nagyon sok úgynevezett ellenpápa volt, vagyis olyanok, akikről az egyházi tekintélyek már saját korukban is megállapították, hogy bitorolják a pápai trónt. Ugyanakkor a nagy nyugati egyházszakadás idején, ami 1378-tól 1417-ig, azaz 39 évig tartott, az Egyháznak előbb kettő, majd három pápája is volt, és mind a három pápa bizton hitte, hogy ő a jogos pápa, és mind a hárman komoly támogató táborral rendelkezett. [Közülük az egyik ellenpápaként nyilvántartottat a katolikus Egyház hivatalosan soha nem sorolta az ellenpápák sorába.] Természetesen évszázadokkal később, visszatekintve könnyebb megítélni, hogy e 39 év alatt, mikor ki volt a legitim pápa, és ki nem, de igen valószínű, hogy a kortárs katolikusok számára ez egyáltalán nem volt mindig nyilvánvaló (következésképpen sokan jóhiszeműen egy később ellenpápának ítélt pápát ismertek el), már csak azért sem, mert a politikai szempontok ezen időkben komoly szerepet játszottak egy-egy „pápa” legitimitásának a megítélésében.

Mindezen tények ismeretében leszögezhetjük, hogy a szedesvakantizmus katolikus fogalom, ami a katolikus történelem egy-egy lehetséges korszakát írja le.

Most azt kell leszögezni, hogy mi a pápa feladata. Erre nagyon egyszerű a válasz, hiszen maga Urunk Jézus Krisztus határozta ezt meg: „Én is mondom neked: Péter vagy, erre a sziklára építem egyházamat, s az alvilág kapui sem vesznek rajta erőt. Neked adom a mennyek országa kulcsait. Amit megkötsz a földön, a mennyben is meg lesz kötve, s amit feloldasz a földön, a mennyben is fel lesz oldva.” (Mt 16,18-19) „Simon, Simon, a sátán kikért titeket, hogy megrostáljon benneteket, mint a búzát. De imádkoztam érted, nehogy megfogyatkozz a hitedben. Amikor megtérsz, te erősíted majd meg testvéreidet.” (Lk 22,31-32) – S mivel ezeket a feladatokat maga Jézus fogalmazta meg, ez isteni hit, megváltoztathatatlan, örök érvényű tanítása a katolikus Egyháznak.

Az elvek tisztázása után jönnek a gyakorlati megfontolások. Pápa lehet-e Bergoglio?
Elsőnek vizsgáljuk meg azt a helyzetet, ha elfogadjuk Bergogliot pápának. Ebben az esetben, a logika szigorú, megkerülhetetlen szabályai szerint, egyetlen pápa sem vehető komolyan, se az ezelőttiek, se az elkövetkezendők. Hiszen ha Bergoglio-t a katolikus Egyház, Krisztus Egyháza fejének tartjuk, akkor ebből az is következik, hogy egy pápa kijelentéseit, tetteit, tanbeli, egyházfegyelmi, liturgikus döntéseit bárki mérlegelheti, kritizálhatja, hiszen Bergogliot – teljes joggal – mindenki kritizálja, mindenkinek kritizálnia kell. Vagyis, akkor azt állítjuk, a) hogy teljesen normális, katolikus állapot, ha egy pápa szavait a híveknek – mielőtt elfogadják – előbb mérlegelniük kell; továbbá, b) hogy teljesen katolikus állapot, ha a hívek – legyenek bármilyen képzettek is a katolikus tanításban – szubjektív ítélet alapján döntik el, hogy elfogadják-e Bergoglio szavait vagy sem.
A „tradicionalisták” „elfogadni és ellenállni” elmélete, viselkedése valójában eretnekség, hiszen Jézus nem azért nevezett ki egy pápát földi helyettesének, hogy a hívek saját maguk döntsenek arról, hogy mit fogadnak el és mit nem e helyettes tanításából. Ellenkezőleg, Jézus Pétert és utódait minden (keresztény) ember legfelsőbb tekintélyének és tanítójának tette meg.
A „tradicionalisták” azon kedvenc érve, hogy a pápát csak akkor kell feltétlenül követni, ha egy hitigazságot ünnepélyesen dogmává nyilvánít, azért hamis, mert a pápának az a Krisztustól kapott feladata és küldetése, hogy folyamatosan a hit autentikus tantója és őrzője legyen, azaz egy katolikus hívőnek mindent, amit a pápa mint pápa a hívek okítására, vezetésére mond vagy előír, feltétel nélkül hinnie és tennie kell. De a logikának is ellene mond ez a hiedelem, hiszen egy jó Atya, egy igazságos mindenható Isten nem hagyhatja Egyházát évtizedekig, sőt évszázadokig megbízható tanító nélkül, esetleg olyanra, aki felrúgva az isteni tanítást, egyenesen a kárhozatba vezeti gyermekeit, ezért Pétert és utódait a hit és erkölcs dolgában – vagyis tanítóként és vezetőként – a tévedhetetlenség kegyelmével ruházta fel.

Mint fentebb láttuk, Jézus a pápai hivatalt Péter személyében a hit őrzőjévé tette meg, ezt tette Péter legfőbb feladatává, következésképpen a Péter-utódok legfőbb feladatává. A következő kérdés tehát ez: Megfelel-e ennek a szerepnek, elvégzi-e ezt a feladatot Bergoglio? Erre talán még a legnagyobb Bergoglio-rajongók sem válaszolhatnak igennel, hiszen azt még nekik is be kell látniuk, hogy Bergoglio nem őrzi, hanem – bevallottan – „meglepetésszerűen” változtatgatja a katolikus tanítás tételeit.

A logika szabályai szerint, az egyetlen elfogadható válasz tehát az, hogyha Bergoglio valóban pápa, akkor a pápai hivatal szűnt meg. És ha Bergoglio pápa, akkor a pokol kapui erőt vettek Krisztus Egyházán, hiszen az eretnekség legyőzte az Egyházat.

Ha végigtekintünk Bergoglio munkásságán, akkor azt is megállapíthatjuk, hogy ő valójában minden cselekedetével azon dolgozik, hogy a Krisztusi értelmű pápai hivatalt eltörölje, és belőle egy tiszteletbeli hivatalt csináljon. „A pápai főség nem tiszteletbeli, hanem joghatósági elsőbbség, az »egyházegység« és a »hitegység« fenntartása és biztosítása érdekében”, írja a katolikus lexikon. Nos, azt semmiképpen nem lehet állítani, hogy Bergoglio egységesítené az egyházat, és még kevésbé, hogy egységesítené a hitet – következésképpen nem lehet pápa. És mivel Bergoglio nem pápa, a logika és a katolikus tanítás szerint ma szedesvakantizmusban élünk. Hogy meddig, ezt egyedül Isten dönti el.


http://katolikus-honlap.hu/1601/szedesv.htm