Somogyi György vendégszerző megfontolandó gondolatai az evangelizációról, a jól fésültek kitárt karjairól, az ébredések és a könnyűzenei ipar egyházi térnyerésének Luther utcájáról.
A szakkifejezések gyakran a józan észt veszélyeztetik, és akik használják, maguk sem értik. Ilyen az a divatszó is, hogy „evangelizáció”. A legkülönbözőbb keresztény felekezetek alkalmazzák, de nem világos, hogy pontosan mire. Azt állítják, hogy az valami „korszerű” dolog, de úgy látszik, nem eléggé, mert gyakorta még az „új” jelzőt is szükségesnek tartják hozzátenni.
A katolikus Tomka Ferenc Misszió és új evangelizáció címmel írt tanulmánya szerint ezzel a kifejezéssel „paradigmaváltást” jelentő, „új fogalmat” vezettek be „a missziónak, illetve a hit átadásának jelölésére”. De magáról a fogalomról – bár a római kúriának már külön evangelizációs hatósága (dikasztériuma) is van, „teológiai írások is általában csak annyit szoktak” mondani, amennyit a Redemptoris Missio enciklika, miszerint „a hívek hagyományos lelki gondozása, az új evangelizáció és a kimondottan missziós tevékenység közötti határokat nem lehet egyértelműen megvonni”, és hogy „az új evangelizáció… a korábbiaknál határozottabban hangsúlyozza Isten elsőségét az egyházban”. Mintha „a hívek hagyományos lelki gondozása” Isten elsőségét eddig nem elég határozottan hangsúlyozta volna, és nem éppen az „új evangelizáció” lenne az, amelyik inkább az ember elsőségét hangsúlyozza Istené rovására. Tomka atya – VI. Pál pápának a „közösség” szót 58-szor ismétlő, Evangelii nuntiandi kezdetű apostoli buzdítására hivatkozva – még azt is írja: „az ’új evangelizáció’ fogalmának másik döntő újdonsága, hogy teljes elsőséget ad a krisztusi közösség létrehozásának”. Mintha az evangélium nem Krisztus személyes követésénekadna elsőbbséget éppen egy eszményi közösség hiú ábrándjával szemben. Majd hozzáteszi, hogy az „evangelizáció” kifejezést a katolikus egyház az 1970-es évekig nem alkalmazta, és inkább „protestáns egyházakban vagy kisegyházakban használják”.
Valóban. Legtöbb joggal nyilván az evangélikusok „evangelizálnak”, akik a saját felekezetük mintegy ötszáz esztendős útirányát már háromszáz évvel ezelőtt is az evangélium szó „wesleyánus” származékaival tervezték újjá. De mit kezd ezzel egy római katolikus, aki az evangéliumot is a szenthagyomány részének tekinti, és akit eddig a hit átadásának jóval régebbi fogalomkészlete, gyakorlata és szertartásrendje igazított útba. Vagy gondolkodás nélkül a protestánsokat követi, vagy – jó esetben – lefékez, és elgondolkodik. Hová vezethet ez az „új evangelizáció”? Csak nem a Luther utcába? Nomen est omen? Hogy lehet az, hogy az „újratervezés” előtt a katolikusok többsége még hazatalált, most meg a statisztikai helyzet a hazai útelágazásnál is hasonló, mint Amerikában, ahol a szentmisék látogatottsága a II. Vatikáni zsinatot követő ötven év alatt 45 %-ról csaknem nullára esett vissza, vagy például Franciaországban, ahol az Egyház a Dignitatis Humanae évében omlott össze – szemben a protestánsok ugrásszerűen gyarapodó gyülekezeteivel, amelyek „paradigmájukon” nem változtattak.
A protestáns Biblia Szövetség Egyesület weboldalán is olvasható, hogy „az a homiletikai műfaj és gyakorlat, melyet hazánkban is evangélizációnak neveznek, a 18. század terméke”: „ún. lutheránus-pietista ébredések” tömegevangélizációs módszereinek felekezeti határokat túllépő és olyan új felekezetek létrejöttéhez vezető terjedése, amilyenek az „ún. evangélikál jellegű” „ún. karizmatikus ébredések”.
Ezt nemrég Gájer László, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Kara 2-es Számú Keresztény Bölcseleti Tanszékének vezetője is megerősítette, hozzátéve, hogy ez az „ébredés” – más néven „megélés” – „katolikus körökben ritkán használt fogalom, nem úgy a metodista és szentségmozgalmi hagyományokat ápoló közösségekben”, valamint „pünkösdi-karizmatikus gyülekezetekben”, hogy aztán napjainkra „az ébredési tapasztalat felekezetek feletti jellege” legyen „minden korábbinál erősebb”. Egy amerikai keresztény magánegyetem „ébredésének” a közösségi médiát elözönlő híréhez Gájer professzor mindössze ennyit tart szükségesnek hozzátenni. Nem tűnik fel neki az az ellentmondás, hogy a „szentségmozgalmi hagyományokat” olyan közösségek ápolják, amelyek kétszeresen is szakítottak a hagyománnyal – nevezetesen az anglikánnal, amelyik viszont korábban már maga is szakított a katolikussal – és amelyek ténykedése ráadásul „új felekezetek létrejöttéhez” vezet? Nem tűnik fel neki, hogy a „megélés” mint szakkifejezés, vagy a „szentség” és a „mozgalom” fogalmainak társítása mennyire erőltetett?
Nekem kicsit korábban – néhány évvel a II. Vatikáni zsinat után – volt módom fél éven át az akkor „Jézus mozgalom” néven terjedő „ébredést” az Amerikai Egyesült Államok legkülönbözőbb államaiban tanulmányozni. Akkoriban jelent meg nálunk is az efféle ébredésektől elválaszthatatlan „keresztény könnyűzene”, s hogy honnan jött, arról a „beatmise”, a „Hermons” és a „Bolyki Brothers” zenekarok, a „Magyar Continental Singers” vagy a „Soul and Gospel” kórus névadói mindmáig árulkodnak – arról pedig, hogy merre tart, például az a „Keresztény könnyűzenei workshop”, ahol a The Sign zenekar énekese „a könnyűzenei ipar világába is beavatta az érdeklődőket”. Ráadásul, a Jézus-mozgalmárokkal csöppet sem véletlenül egyidőben jelentek meg a „teotanatológia” fedőnevű – extern-, intern- és aktualizáció, valamint objekt- és szubjektiváció, továbbá interakció, korreláció és hasonló szakkifejezések nélkül elképzelhetetlen –„Isten halála” elméletek is, amelyek szerint „speciális nyelvezetre van szükség ahhoz, hogy Istenről egyáltalán beszélhessünk”.
Mindezek okán a budapesti Rk. Hittudományi Akadémián írandó szakdolgozatomnak az „Isten halott – Jézus él?” kérdőjeles címet adtam, és (akkor ott élő testvérbátyámnak hála) elröpültem Amerikába. A címválasztás indokoltnak is bizonyult, mikor a San Francisco-i repülőtéren mindjárt egy olyan szendvicsemberbe botlottam, aki megkérdőjelezhetetlenül hordozta ugyanezt az üzenetet elől-hátul: valahogy úgy, mint a katolikus papok Isten igáját jelképező kazulájának erősen lebutított változatát. Itthon ugyanis csak a templomban figyelhettem meg hasonló „reklámfelületeket” – de ordító volt a színvonal különbség! A katolikus tanítást őrző miseruhák színpompás hittankönyvekként tárták elém az egész üdvtörténetet, az Élet Fájától Krisztus keresztjéig, ez a korszerű igehirdetés viszont igen szűkszavú és rendkívül gyenge minőségű volt. Mindössze azt a hírt közölte, hogy ott, Hollywood és Disneyland vonzáskörzetében Jézus Krisztus nem emberré lett Isten, hanem egy istenített ember. Szupersztár, sőt (a Time magazin címlapján) még annál is népszerűbb: Mikiegér személyesen (sic!). Kapható minden létező anyagból, bármilyen halmazállapotban, méretben és dimenzióban, jó és rossz társaságban, csomagolóanyagként kinyomtatva vagy tűzfalra festve egy hozzá hasonló méretű Odol szájvíz, meg egy Lucky Strike cigaretta között, ahol már csak az a felirat hiányzik alóla, hogy „a kereszténység káros az egészségre”.
Itt kezdődött a sztárkultuszhoz, tapshoz, mosolyhoz és kábítószerhez szokott Jézus-rajongó hippik „karizmatikus ébredése”. Elsősorban zsidó indíttatású „megújulási mozgalom” volt ez: valójában egy túlságosan jóléti társadalom lelkiismeret-furdalása (vö. Theissen, Gerd: A Jézus-mozgalom. Az értékek forradalmának társadalomtörténete. Kálvin Kiadó, 2006). Ábrándos tekintetű Jézus képeik alá gyakorta odaírták, hogy wanted – amivel ugyan nem a zsidó főpapok elfogatóparancsa alapján körözött személyre, hanem rajongásuk hőn óhajtott tárgyára utaltak, ám az „Isten halála” elméletek árnyékában még az is oda kívánkozott, hogy dead or alive (élve vagy halva). Olyan apró ellentmondások ugyanis, hogy például, ha Isten halott, akkor az élő Jézus nem isten, őket egy csöppet sem befolyásolták. A természetbe visszahúzódó kommunáik határán nem egyszer mérföldes körzetben kitáblázták, hogy aki annál tovább megy, azt lelövik, miközben megrögzött pacifisták voltak. Gyermekeiket közösnek, ennélfogva magukat „nagycsaládosnak” tekintették, és gyülekezeteiket (minden idők keresztény szektáinak többségéhez hasonlóan) jobbára egy-egy „családfőről” nevezték el. Ezzel meg is különböztették magukat minden más gyülekezettől, és a társadalom nevű gyülekezetbe sem óhajtottak beilleszkedni. Velük ellentétben a Nagy-tavaknál és az atlanti államokban tömegesen allelújázó fiatalok többsége nem volt hippi, reggel kifogástalan öltönyt öltött, beült ugyancsak kifogástalan autójába, és elment érvényesülni. A yuppie(mint ifjú városi profi) elnevezés akkor még nem jött divatba, de a jólfésült Jézus-rajongók gyülekezeteinek többségében a közös „dicsőítéssel” és „tanúságtétellel” jól megfért a hivatali ranglétrán való kapaszkodás. A hippik Jézust a természetben, ők viszont inkább a társadalomban keresték.
Mind a kétféle gyülekezetben siettek megnyugtatni, hogy Jézus engem is szeret, de mikor meghallották, hogy katolikus vagyok, aggódni kezdtek értem, és minden áron meg akartak téríteni. Hittani műveltségük azonban ritkán terjedt túl a „jóléti teológia” keretein, miszerint „a szeretet mindenkié”, és teljesen kiszolgáltatták magukat érzelmeiknek. Állítólagos „ébredéseik” közben éppen ellenkezőleg, félálomba ringatták értelmüket – illetve kéz a kézben egymásét – de még mielőtt elaludtak volna, a ringatózást gyakorta rángatózás váltotta fel. Látszólag önkívületben „nyelveken” is beszéltek, aminek az volt az első Pünkösdtől eltérő sajátossága, hogy sem a pártusok, sem a médek, sem az elamiták, sem a Rómából való jövevények nem értettek belőle egy szót sem. Ők viszont elájultak a gyönyörűségtől. Mindezt a Szentléleknek tulajdonítva. A gyógyító varázslással is próbálkozó hippiknél olykor az évtizedekkel későbbi Hit Gyülekezetéhez hasonló cipollai hangulat uralkodott, a jólfésültek két kitárt karja pedig – amivel Mózest úgy utánozták, mintha egy amalekiták elleni selejtező mérkőzésen szurkoltak volna – engem (aki sem beat, sem rock koncertekre nem jártam) a fradimeccsekre emlékeztetett. Pontosan „olyan erőfeszítéseket” tapasztaltam, amilyeneket „a metodista-szentségmozgalmi hagyomány egy különösen ébredéspárti szegmensében” még az említett „ashbury ébredést” dicsőítő, ottani teológus is úgy ítélt meg, hogy azok „a Lélek mozgalmainak gyártására” irányulva „nemcsak üresek, hanem károsak is”. ibid. Az „ashbury ébredést” kisérő jelenségek – amelyekkel tele a világháló – pontosan olyanok. Lehet, hogy „nincsenek ott hírességek, csak Jézus” – Jézus viszont mint híresség van jelen.
A hippik és a jólfésültek között a gitár volt a legszorosabb összekötő kapocs. Az utóbbiaknál ugyan versenyre kelt vele a szintetizátor, de kultikus tiszteletnek mindmáig csak a gitár örvend: az olyannyira ökumenikus célokat szolgál, hogy rövid úton a legkülönbözőbb felekezeteket összeboronáló „lstentiszteleti” kellékké vált. Azóta világszerte benyomult a katolikus templomokba is (például Varga László püspök úr virágvasárnapi szentmiséjére Kaposvárott), és már nem egyedi eset, hogy egy chicagoi „mise” után a „pap” egy keresztként tartott gitárral ad „áldást” ezekkel a szavakkal: Loving God, rock with us as we roll with you. Aminek megértéséhez a rock and roll ismeretén túl azt sem árt tudni, hogy a roll with jelentése az amerikai szlengben „szeretkezés vagy annak előjátéka” – de ezt a helyszínen a gyengébbek kedvéért egy túlsúlyos asszonyka jelnyelven is tolmácsolja.
Amit a pap azon a gitáron, a chicagoi templomban penget és amit az „ébredők” „megélnek”, azt talán maguk sem tekintik egyházzenének, hiszen leginkább úgy hívják, hogy „keresztény könnyűzene”. Olyan zene, amely megméretett, és névadóinak megítélése szerint könnyűnek találtatott. A szóösszetételnek elkötelezett kozepsuli.hu szerkesztője szerint a „könnyű” ebben az esetben korántsem azt jelenti, hogy „kicsi a tömege”, hanem (a pop music Cambridge-i fogalommeghatározása szerint) „erős a ritmusa, s minden fiatal egyén imádja hallgatni”, (a Wikipédia szerint) „széles körben népszerű”, (a tizen- és huszonéves magyar fiatalok szerint pedig) az, „amit legtöbben hallgatnak”, ami „két hónapig a fejedben jár”, ami „könnyen befogadható”, ami „lágy, kellemes, segít ellazulni, kikapcsolni, megnyugodni” és amit „élvezet hallgatni”. Ez a dicséretnek szánt jellemzés valójában a könnyű zene szegénységi bizonyítványa. Azt igazolja, hogy nem a tömege kicsi, hanem a fajsúlya. Úgy is hívják, hogy „relaxációs” zene. Pont nem olyan, mint Krisztus igája, mely valójában édes, és az Ő terhe, mely valójában könnyű [Mt 11,30], hanem éppen az ellenkezője: valami édeskés, ami rabjává tesz, s valami könnyű, amit a kereszténységgel nehéz összeegyeztetni. A kereszthalál ugyanis nem „népszerű”, nem fülbemászó, nem „könnyen befogadható”, nem „lágy”, nem „kellemes”, nem „segít ellazulni, kikapcsolni, megnyugodni”, és nem is „élvezet”. A Feltámadás sem hepiend, hanem katarzis. A könnyűzene – amit „minden fiatal egyén imád hallgatni” – ilyenformán egy trójai faló, amelyik valami nem odavalót igyekszik a templomba is becsempészni és ott „imádat” tárgyává tenni.
A modern odüsszeuszok egyik cselvetése tehát a régi szövegekre kényszerített új dallam, másik viszont a (Luther Márton Gyülekezeti énekeinek mintájára) régi dallamokra és címekre, leginkább zsoltárok „margójára” erőszakolt új szöveg. Az előbbihez sorolhatók azok a se szeri, se száma „modern” misék is, amelyek teljesen indokolatlanul térnek el „a tulajdonképpeni áldozatnak” általuk kiszorított, a római katolikus rítus szövegével eredendően összetartozó (gregorián) zenei hagyományától. Az utóbbira pedig talán az 1975-ben valamennyi német ajkú „katolikus” püspökség által elfogadott és újabb kiadásaiban „gender-semleges” nyelvezetet használó, Gotteslob című, „egységes, német nemzeti” énekeskönyv – és a rajta nevelkedett német egyház – szolgáltat elrettentő példát. Tele van ökumenizált himnuszokkal, amelyeket az újabb kiadások még külön „ö” betűvel is jelölnek, és „az Egyház” helyett mindig azt énekeltetik, hogy „az Úr”. Van benne „Egyesült Nemzetek” ima, mintha azt egyenesen az ENSz fogalmazta volna, jóllehet valójában egy Roosevelt amerikai elnök által 1942-ben, az első „Egyesült Nemzetek Napja” alkalmából megrendelt és felolvasott rádió üzenetnek a kivonata. Ugyancsak tanulságos az “Ein Haus voll Glorie schauet” kezdetű himnusz esete a liberalizmussal. Eredeti változatát a jezsuita Joseph Mohr akkor (1875-ben) komponálta, mikor az Isten csapásának tekintett, Otto von Bismarck vezette Kulturkampf elől katolikusok tömegei menekültek ki Amerikába, és éneklésében a kor modernizmusával szembeni ellenállás nyilvánult meg egészen addig, amíg a dicsőséges házat „a zsinat szelleme” be nem járta. 1972-ben aztán a Gotteslob új kiadásának szerkesztői közhírré tették, hogy pályázatot írnak ki a himnusz modernizált változatára, majd a pályázat kiírása helyett a régi címmel és dallammal a szerkesztő bizottság egyik tagja gyártott egy új himnuszt. A bizottság mindezt elhallgatta, és az új változatot éppenséggel “Marx” álnéven közölte. Az eredetiben az Egyház még Isten háza, falait a pokol támadása elleni küzdelemben magukat hitükért feláldozni kész harcosok mellett a Megváltó győzelmet biztosító szeretete és Mária tisztasága védelmezi. Ezzel szemben az új változatban van „párbeszéd a világgal”, van „béke” és van „Jézus”, de Mária már hiányzik, nincs áldozat, se győzelem, és az örökkévalóságra történő egyetlen utalás is csak a meghagyott – mert mindenki által ismert – első versszakban fordult elő, míg azt is meg nem változtatták arra hivatkozva, hogy „követni kell az egyháztan fejlődését”; jóllehet éppen azt szeretnék elérni, hogy „az egyháztan fejlődése” kövesse őket. Az eredeti első négy, keresztrímes sor még egy Isten által örök kövekből épített, dicsfényt árasztó Házról szólt, ehelyett az újak – amelyek még a rímfaragáshoz sem vették a fáradságot – egy olyan templomról ábrándoznak, amelynek „nincs hatalma”, és „Jézusnak azt az üzenetét hirdeti”, hogy „Isten az emberben él”. Az, hogy Mária antifónák éppen a 666. szakaszban találhatók, ugyanolyan kiváló hitérzékre vall, mint a VI. Pál pápáról elnevezett vatikáni rendezvénycsarnok, amelynek formája történetesen a Kígyó fejét utánozza. De hasonló huncutság a budapesti pápalátogatás „logója” és „hivatalos dala” is: az előbbi kifejezetten reklámipari segédeszköz, az utóbbi pedig a zenés szórakoztató ipar musical nevű termékkategóriáját képviseli. Mindkettő kifejezetten világi érdekeket szolgál. A „hivatalos dal” semmiesetre sem egyházzene, vagyis a pápát nem mint egyházfőt, hanem mint celebet köszönti. Már csak a pom-pom lányok hiányoznak.
Jómagam Budapesten, a „nyóckerben”, a Szent Rita kápolnában voltam elsőáldozó, ahol az 1950-es évek elején olykor tűzoltó-, máskor meg cigányzenekar szolgáltatta a térd alá valót. Esténként ugyanazok a cigányok szolgáltak az „egyesház” sarkán lévő talponállóban is, ahol éppen úgy a helyükön voltak, ahogy a tűzoltók a Dologház utcai laktanyában – a kápolnában viszont a külvilágot képviselték, és az nem volt egészen összhangban a szertartással. A szentmiséhez – „amint a pap mondja” – a helybéli lágyszívű kántor által harmónium kísérettel érzékenyített nép- (és mű-) énekek sem igazán illeszkedtek. „Különszámok” voltak, amelyek a reformációnak tett engedményként kerülhettek oda, és olyan magánájtatosságot csempésztek be a liturgikus ünneplésbe, amelynek inkább a „rejtekben” vagy – mint a symphonia Ungarorum a Szent Gellért legendában gabonát őrlő asszony ajkán – a hétköznapokban lett volna hivatása, hogy azokat megszentelje. A tűzoltók, a cigányok, meg a kántor úúgy, de úúúgy fújták és húúzták, hogy ott szem nem maradhatott szárazon: ki a saját egyszülött fiát siratta, ki a férjét, ki könyörgött, hogy az övé a fogságból hazatérjen, ki hálából sírt, hogy onnan az már hazatért. Ám a könnyek és az indulatok mégsem szabadultak el. Nem volt szükség „zsebkendőtartós padokra”, mint az ashbury „ébredésen”, mert a férfiak inkább este, a talponállóban vigadtak sírva, az asszonyok könnyét pedig a reménytelen esetek védőszentje szárította fel. Valamennyiünket a szertartásrend tartott kordában: nem egymásba, hanem az oltárba kapaszkodtunk. A templomban akkor még nyilvánvalóan az oltár volt a lényeg, és abból ott három is volt, jóllehet – maga a helyszín egy gumiszerelő műhelyből átalakított, zegzugos szükségmegoldás lévén – egyiket sem tájolták kelet felé. A külvilágtól képletesen elrekesztett, apró szentélyekben azonban olykor egyszerre három oltárnál három pap is áldozatot mutatott be. Nem úrvacsorát szolgált fel, és nem a hívek kegyeit kereste, hanem bement az Isten oltárához, és ott nálunk nyilvánvalóan sokkal jelentősebb Személyek felé fordult. Természetesen velünk azonos irányba, hiszen Istent a mi nevünkben is – jobbára többesszám első személyben – szólította meg. Mi meg a kazulája hátáról le tudtuk olvasni az egész megváltástant.
Később, az Egyetemi templomban mindehhez még az építészet, a képző-, ipar- és zeneművészet egysége járult hozzá. A „kispapok” még a Második Vatikáni Zsinat idején is latinul dicsőítették Istent, tanáraink pedig a szószékről prédikáltak. Szavaik ott is illeszkedtek ahhoz a nem hétköznapi hanghordozáshoz, amely az oltárnál ajkukon a legnagyobb természetességgel tudott beszédből énekké válni, és szinte észrevétlenül kezdett el díszített dallamokat követni. Kétség sem férhetett ahhoz, hogy ez a kereszténység ősi liturgikus éneke, zenei anyanyelve. A hozzám hasonlóan „civil” hallgatók számára nyilvánvaló volt, hogy az a „tevékeny és tudatos részvétel”, amit a zsinati atyák szorgalmaztak, mindenek előtt belső részvételre, az értelem és az akarat teljes odaadására vonatkozik, aminek a részvétel külső, visszafogottjelei – mint a keresztvetés, a térdhajtás, a nyelvre áldozás vagy az éneklés módja – természetes következményei: azt juttatják kifejezésre, amit a bensőnkben tapasztalunk. Érzelmeinknek ennél feltűnőbb kinyilvánítását képmutatásnak és szemérmetlenségnek tartottuk volna, mert úgy gondoltuk, hogy azt, ami az oltárnál történik, a figyelmünket összpontosítva, értelmünkkel befogadni sokkal nagyobb kihívás. Nem a protestáns kegyességgel, hanem inkább az ortodox kereszténységgel kacérkodtunk, ahol a liturgia megőrzött egységében az állhatatosság és a hűség erényeit ismertük fel. És éppen ezért becsültük meg a saját, katolikus örökségünket. Biztosra vettük, hogy bármilyen fedőnevű, keresztény ellenes világhatalmi törekvésekre nem a hozzájuk való hasonulással, hanem kizárólag a saját hagyományainkhoz való ragaszkodással kell válaszolnunk.
Ehelyett, mikor visszatértem Amerikából, már az Egyházat is kezdte elárasztani az érzelmekre és előítéletekre támaszkodó demagógia. Itthon is azt tapasztalhattam, amiről Siri bíboros (1975-ben) Olaszországban nyilatkozott úgy, hogy „jelszavakat pufogtatnak, de nem tanítják a hittant; ’pasztorációt’ emlegetnek, de már alig van pásztor; Isten Igéjéről beszélnek, de úgy, mintha az csak tündérmese volna; és értekezéseket írnak Isten közelségéről, miközben az Oltáriszentséget kigúnyolják”. Az „új felekezetek” gombamód szaporodtak, és a „karizmatikus” katolikusok egyre inkább rájuk kezdtek hasonlítani ahelyett, hogy a nem „karizmatikus” katolikusokra hasonlítottak volna. A „tömegevangelizációs” módszerek a kereszténységnek valamilyen könnyített változatát kezdték terjeszteni, amelyikhez sem templomra, sem papra nincs feltétlenül szükség. Akik Isten dicsőítése közben is „ellazulni” és „kikapcsolódni” szerettek volna, azok a hittant „mentálhigiénés tanácsadássá”, a templomot gyülekezeti teremmé, az oltárt úrasztallá, a szentmisét úrvacsorává és igehirdetéssé, a papot lelkésszé, az áldoztatást falatozássá, a békecsókot pedig parolázássá igyekeztek lefokozni, és ezt az igényt csak hozzá igazított „liturgikus reformmal” lehetett kielégíteni. „Szentségmozgalmi” hagyományokra hivatkozva.
A szentség azonban nem mozgalmi tevékenység, ahogy a templom sem akármilyen istentiszteleti hely, hanem a külvilágtól szellemi főútvonalak kereszteződésében elhatárolt szentély, amelynek oltárán kizárólag egy fölszentelt pap mutathat be Istennek tetsző áldozatot. Ő viszont akkor is, ha már mindenki elveszíti a hitét rajta kívül, és egyszál maga marad. A népszerűség tehát nem alapkövetelmény, az áldozat pedig nemcsak az oltárnál, hanem bárhol, bármikor, bárki számára, a fogalom természeténél fogva nehéz. Gyakorta nagyon nehéz. De megéri! És a nem mozgalmi, hanem kezdettől fogva szent hagyomány éppen az áldozatnak ezt a kettős örökségét őrzi. Ez a hagyomány – Szentírásban és -képben, térben és időben, liturgikus énekben, zenében és mozdulatokban egyaránt – az Egyház kebelében fogant, és az Egyházon kívül nincs is helye, ott viszont nélkülözhetetlen. Benne a bánat és az öröm könnyei közös forrásukból fakadnak: abból a mélységből törnek fel, amelynek színén egykor sötétség volt, és azokból a vizekből táplálkoznak, amelyek fölött már akkor is Isten Lelke lebegett, mielőtt még a világosságot a sötétségtől elválasztotta volna.
Ezzel szemben az „evangelizáció” gyakorlatilag nem egyéb, mint elvilágiasítás: a saját hagyományainkról való leszoktatás fedőneve. A protestáns Karl Barth ma is joggal kérdezhetné meg tőlünk azt, amit egykor az aggiornamento fogalmára vonatkoztatott: „Honnan fogjátok tudni, hogy az egyház már elég korszerű-e?” A keresztények – akiket „a mai naphoz igazodás”, meg a vele ellentétes értelmű ressourcement („a forrásokhoz való visszatérés”) kellőképpen összezavart – már régen túl vannak „evangelizálva”. Nem lenne jobb – esetleg, legalább a katolikusokat – katolizálni?
