A
Bibliában oly gyakran szereplő „felebarát” szó egyike azoknak,
melyekkel korunkban a leginkább visszaélnek. Különösen az utóbbi években
– amikor elindult a modernkori népvándorlás, és amikor a zsinati
szekta vezetői, élükön Bergoglioval, a bevándorló tömegek korlátozás
nélküli befogadását követelik az európai népektől – rendkívüli
fontosságot nyert, hogy pontos választ kapjunk arra, hogy katolikus
értelemben valójában kiket kell felebarátunknak tekinteni? Ez ma olyan
kérdés, amit szinte mindenki feltesz, és aminek helytelen
megválaszolásával hívek tömegeit lehet megzsarolni.
A
probléma megoldását természetesen azzal kell kezdeni, hogy
megvizsgáljuk, mit mond a Szentírás erről a kérdésről. Mind a három
szinoptikus szinte szóról szóra ugyanazon szavakkal idézi Jézust, aki
tanításának lényegét így foglalta össze (Mt 22,36-40): „Szeresd Uradat,
Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez a
legnagyobb, az első parancs. A második hasonló hozzá: Szeresd
felebarátodat, mint saját magadat. Ezen a két parancson alapszik az
egész törvény és a próféták.” (A másik két szinoptikus szinte szó
szerint ugyanígy idézik Jézus szavait: lásd: Lk 10,27 és Mk 12,30-31)
Ugyanakkor Jánosnál nem egészen ezt olvassuk a szeretettel kapcsolatban: Nála Jézus erre figyelmezteti övéit: „Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást.” (Jn 13,34) „Ha szerettek, tartsátok meg parancsaimat.” (Jn 14,15) – „Aki ismeri és teljesíti parancsaimat, az szeret engem. Aki szeret engem, azt Atyám is szeretni fogja. Én is szeretni fogom, és kinyilatkoztatom magam neki.” (Jn 14,21) – Jézus János evangéliumában többször is ugyanezen szavakkal ismétli meg eme parancsait, melyekben azonban felebarátról nem tesz említést, mindannyiszor csak az Atya, az Őiránta és a hittestvérek („egymást”) iránti köteles szeretetről beszél. Ebből arra is lehet következtetni, hogy – legalábbis Szent János szerint – Jézus felebarát alatt csak a hittestvéreket érti!
Ugyanakkor Jánosnál nem egészen ezt olvassuk a szeretettel kapcsolatban: Nála Jézus erre figyelmezteti övéit: „Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást.” (Jn 13,34) „Ha szerettek, tartsátok meg parancsaimat.” (Jn 14,15) – „Aki ismeri és teljesíti parancsaimat, az szeret engem. Aki szeret engem, azt Atyám is szeretni fogja. Én is szeretni fogom, és kinyilatkoztatom magam neki.” (Jn 14,21) – Jézus János evangéliumában többször is ugyanezen szavakkal ismétli meg eme parancsait, melyekben azonban felebarátról nem tesz említést, mindannyiszor csak az Atya, az Őiránta és a hittestvérek („egymást”) iránti köteles szeretetről beszél. Ebből arra is lehet következtetni, hogy – legalábbis Szent János szerint – Jézus felebarát alatt csak a hittestvéreket érti!
A
katekizmusból tudjuk, hogy a szeretet keresztény értelemben nem
érzelmet jelent. Tehát a „szeresd felebarátodat” parancs nem azt írja
elő, hogy pozitív érzelmekkel viseltessünk mások iránt, hanem azt, hogy jót akarjunk neki. És ez a jó keresztény értelemben mindenekelőtt a lelkiekre vonatkozik, azaz az örök üdvösségre. A
fizikai segítségadás valójában arra szolgál, hogy a „felebarát”
lelkéhez közel lehessen férkőzni, a lelkiekben történő segítségadás
előtt megnyissa az utat felé.
A
további vizsgálódást érdemes Lukács evangéliumával kezdeni, hiszen
egyedül ő köti össze Jézus fenti parancsát – „szeresd felebarátodat” –
az irgalmas szamaritánus példázatával, vagyis annak elmagyarázásával,
hogy ki is a mi felebarátunk (a másik két szinoptikus nem foglalkozik
azzal, hogy e szónak megadja a pontos értelmét, és mint fentebb láttuk,
János egyértelműen hittársat ért alatta). Lukácsnál a parancs így
hangzik: „Egy törvénytudó felállt, hogy próbára tegye. "Mester –
szólította meg –, mit tegyek, hogy eljussak az örök életre?" … Így
válaszolt: "Szeresd Uradat, Istenedet, teljes szívedből, teljes
lelkedből, teljes erődből és teljes elmédből, felebarátodat pedig, mint saját magadat."” (Lk 10,25/27)
A második mondat latinul így hangzik: „Diliges Dominum Deum tuum ex toto corde tuo et ex tota anima tua et ex omnibus viribus tuis et ex omni mente tua et proximum tuum sicut teipsum.” – Mint látható a Szentírásban a latin szövegben a „felebarát” helyén (az irgalmas szamaritánus példázatban is) mindenütt a „proximus” kifejezés áll, aminek eredeti jelentése „legközelebbi”, más szóval: „szomszédos”. A Györkösy Alajos latin szótárban ez áll: „prope (superl.: proxime) = közel; proximi = legközelebbi rokonok; proximitas = szomszédság, közeli rokonság, nagy hasonlatosság; proximum = közelség; proximus = legközelebbi, a legközelebb álló, legszorosabb kapcsolatban levő”.
Német nyelven a felebarát: „Nächste”, aminek jelentése eredetileg szintén „legközelebbi” (a közel, „nahe” névmás felsőfoka) . A magyar „felebarát” szónak ugyan nincs köze a „közel” névmáshoz, de a barát szóhoz igen, ami alatt szintén csak közeli, bensőséges kapcsolatban levő ismerőst értünk.
A második mondat latinul így hangzik: „Diliges Dominum Deum tuum ex toto corde tuo et ex tota anima tua et ex omnibus viribus tuis et ex omni mente tua et proximum tuum sicut teipsum.” – Mint látható a Szentírásban a latin szövegben a „felebarát” helyén (az irgalmas szamaritánus példázatban is) mindenütt a „proximus” kifejezés áll, aminek eredeti jelentése „legközelebbi”, más szóval: „szomszédos”. A Györkösy Alajos latin szótárban ez áll: „prope (superl.: proxime) = közel; proximi = legközelebbi rokonok; proximitas = szomszédság, közeli rokonság, nagy hasonlatosság; proximum = közelség; proximus = legközelebbi, a legközelebb álló, legszorosabb kapcsolatban levő”.
Német nyelven a felebarát: „Nächste”, aminek jelentése eredetileg szintén „legközelebbi” (a közel, „nahe” névmás felsőfoka) . A magyar „felebarát” szónak ugyan nincs köze a „közel” névmáshoz, de a barát szóhoz igen, ami alatt szintén csak közeli, bensőséges kapcsolatban levő ismerőst értünk.
Még
akkor is, ha a katolicizmus a proximus névmást főnévként használva,
ennek egyúttal új jelentést is ad, annak megfejtésében, hogy ez a főnév
mit is jelöl valójában, döntő fontosságú a szó eredeti jelentése:
vagyis az, hogy a Bibliában „felebarátnak” lefordított szó eredetileg a
legközelebbi rokonság, ismerősök, de még sokkal inkább a hitbeli
társak egyik tagját jelentette – ahogy Szent János is értelmezi. Hogy
egy katolikus számára mindenekelőtt ez utóbbiak a „legközelebbiek”
(proximi), azaz a felebarátok, azt Jézus szavai is alátámasztják:
„Valaki szólt neki: "Anyád és rokonaid kint állnak és beszélni
szeretnének veled." De ő megkérdezte azt, aki szólt neki: "Ki az anyám s
kik a rokonaim?" Aztán kitárta tanítványai felé karját, s így szólt:
"Ezek az anyám és testvéreim! Aki teljesíti mennyei Atyám akaratát, az nekem mind testvérem, nővérem és anyám."” (Mt 12,47-50) – „Aki teljesíti mennyei Atyám akaratát”, Jézus
eme meghatározása szerint tehát egy katolikus számára elsősorban a
kegyelem állapotában élő többi katolikus számít „felebarátnak”, vagyis
őket kell szeretnie, azaz elsősorban az ő számukra kell „jót akarnia”.
A
Szentírásban Jézusnak több más kijelentése is segítséget ad, hogy a
felebarát helyes fogalmát meg lehessen állapítani. Nemcsak az Ószövetség
óvta a zsidókat az idegen népekkel való elvegyüléstől, de a „szeretet
üzenete”, az Újszövetség is többször és nyomatékosan figyelmeztet, hogy a hívek óvakodjanak a pogányoktól. Jézus ilyeneket mond tanítványainak: Ezt a tizenkettőt küldte Jézus, megparancsolva nekik: „A pogányokhoz vivő utakra ne térjetek rá.” (Mt 10,5) – „Ha
valaki nem fogad be benneteket, sem nem hallgat szavatokra, hagyjátok
ott a házát, sőt a várost is, és még a port is rázzátok le a
lábatokról!” (Mt 10,14) – „Ne adjátok a szent dolgokat a
kutyáknak és gyöngyeiteket se szórjátok a sertések elé, különben még
eltapossák lábukkal, és megfordulva széttépnek benneteket!” (Mt
7,6) – „Ha testvéred megbántott, menj, és figyelmeztesd négyszemközt.
Ha hallgat rád, megnyered testvéredet. Ha nem hallgat rád, vigyél
magaddal egy vagy két másik embert, hogy két vagy három tanú bizonyítsa
a dolgot. Ha ezekre sem hallgat, jelentsd az egyháznak. Ha az egyházra sem hallgat, vedd úgy, mintha pogány volna vagy vámos.” (Mt 18,15-18)
Apostolai
is ilyen értelemben tanították a népet. Szent Pál apostol, aki
miközben himnuszokat zengett a szeretetről, a felebarát fogalmát
szintén erősen és élesen behatárolta, például ezekben az intéseiben:
„Legyetek meggyőződve, hogy semmiféle erkölcstelennek, tisztátalannak,
kapzsinak, más szóval bálványimádónak nincs öröksége Krisztus és az
Isten országában. ... Tehát ne vállaljatok velük közösséget.” (Ef 5,5/7)
És még ennél is világosabban és egyértelműbben a korintusiaknak írt leveleiben: „Ne húzzatok egy igát a hitetlenekkel! Mi köze az igazságnak a sötétséghez? Hogyan hozható össze Krisztus Beliállal? Vagy mi köze a hívőnek a hitetlenhez? Hogyan fér össze Isten temploma a bálványokkal? Márpedig mi az élő Isten temploma vagyunk, ahogy Isten mondja: Közöttük lakom majd és közöttük járok, az Istenük leszek, ők meg a népem. Ezért távozzatok körükből, és különüljetek el tőlük – mondja az Úr –, s tisztátalant ne illessetek.” (2 Kor 6,14-18)
Sőt, még azokat sem tekinti felebarátnak, akik ugyan megkeresztelkedtek és egy ideig a hívő közösséghez tartoztak, de utóbb súlyos bűnbe estek, és abban is maradtak: „Most azonban ezt írom nektek: Ne érintkezzetek azzal, akit testvérnek hívnak, de kicsapongó, kapzsi, bálványimádó, átkozódó, részeges vagy rabló. Az ilyennel ne is étkezzetek együtt. Nem tartozik rám, hogy kívülállókon bíráskodjam. Nemde ti is azok fölött ítélkeztek, akik a közösséghez tartoznak? A kívülállók fölött majd Isten ítélkezik. Távolítsátok el a gonoszt magatok közül!” (1 Kor 5,11-13)
És még ennél is világosabban és egyértelműbben a korintusiaknak írt leveleiben: „Ne húzzatok egy igát a hitetlenekkel! Mi köze az igazságnak a sötétséghez? Hogyan hozható össze Krisztus Beliállal? Vagy mi köze a hívőnek a hitetlenhez? Hogyan fér össze Isten temploma a bálványokkal? Márpedig mi az élő Isten temploma vagyunk, ahogy Isten mondja: Közöttük lakom majd és közöttük járok, az Istenük leszek, ők meg a népem. Ezért távozzatok körükből, és különüljetek el tőlük – mondja az Úr –, s tisztátalant ne illessetek.” (2 Kor 6,14-18)
Sőt, még azokat sem tekinti felebarátnak, akik ugyan megkeresztelkedtek és egy ideig a hívő közösséghez tartoztak, de utóbb súlyos bűnbe estek, és abban is maradtak: „Most azonban ezt írom nektek: Ne érintkezzetek azzal, akit testvérnek hívnak, de kicsapongó, kapzsi, bálványimádó, átkozódó, részeges vagy rabló. Az ilyennel ne is étkezzetek együtt. Nem tartozik rám, hogy kívülállókon bíráskodjam. Nemde ti is azok fölött ítélkeztek, akik a közösséghez tartoznak? A kívülállók fölött majd Isten ítélkezik. Távolítsátok el a gonoszt magatok közül!” (1 Kor 5,11-13)
Manapság
azonban, Urunk Jézus Krisztus és apostolainak világos szavait
figyelmen kívül hagyva, elsősorban a zsinati szekta, és abban is
legfőképp Bergoglio tanítása szerint a „felebarát” szó alatt nem csak a
legközelebbi vagy a hitben közös embertársunkat kell érteni, hanem
mindenkit, aki a lelkieket kifejezetten visszautasítva, anyagi
támogatást kér, követel tőlünk. Bergoglio szerint a világ összes
pogányát és eretnekét, bálványimádóját, terroristáját kötelességünk
felkarolni, eltartani, vagyis felebarátunknak tekinteni. (Ezért nem
csoda, hogy azok, akik figyelemmel kísérik működését, a baloldal, a
felszabadítás teológia, sőt a radikális, forradalmi kommunizmus
vezérének tekintik őt.)
Persze valójában, hasonlóan a többi eretnekséghez és félrevezetéshez, ez a modernkori „jóemberség” sem Bergoglioval, de még csak nem is a zsinati szekta megalakulásával kezdődött, hanem már jóval korábban: Erre utal, hogy már az 1928-ban kiadott Újszövetségben (kiadó: Szent István Társulat) ez a felszólítás áll az irgalmas szamaritánus hasonlat magyarázatában: „Tehát mindenki, aki segítségre szorul, felebarát.” Josef Dillersberger 1940-ben megjelent „Lukács evangéliuma teológiailag és üdvtörténetileg elmélyült szemléletben” című művében is azt az álláspontot képviseli, hogy Jézus csak eleinte – Mt 10,5-ben – szólított fel a pogányok kerülésére, de az irgalmas szamaritánusról szóló példázatában, illetve ettől kezdődően már nem. (Ez sem igaz, hiszen fentebb láttuk, hogy Mt 18-ban is tiltja a pogányokkal való érintkezést.)
Dillersberger olyan mondatokat ír e példázattal kapcsolatban, melyeket nyugodtan Bergoglionak is tulajdoníthatnánk. Például ezt: Jézusnak az úton végbevitt „gyógyításai, ezek a szegények és a gyengék iránti irgalmas szeretet megnyilvánulásai voltak az egyedüli külső jelek, melyek prédikációit kísérték” (a kenyérszaporítás, a halottfeltámasztás, a kereskedők kiűzése stb. stb., Dillersberger ezen megállapítása szerint nem is léteztek). – „Akit neked az út szembehoz, aki veled az úton találkozik, az a te felebarátod!” – Az ember akkor teljesíti Jézus parancsát, ha „szerető ténykedőnek mutatkozik mindenkivel szemben, aki az úton szembejön vele”. – „Már csak egy szeretet létezik, az isteni, mely az emberek viselkedésében tovább gyökeredzik, és ezért se határokat, se korlátokat nem ismer többé, egyszerűen bármely emberen, aki az úton fekszik, megnyilvánul.” – „Amit Jézus tanítványainak példájával előír, az nem más, mint minden betegnek, akivel az úton találkoznak, a meggyógyítása.” – E, mintegy 80 évvel ezelőtt megjelent, mondatok minden további nélkül belekerülhetnének Bergoglio és a többi hitetlen jóember beszédei közé.
[Például annak a „püspöknek” a prédikációiba, aki nem átallott székesegyházából minden, az Isten tiszteletét és hódolatát elősegítő tárgyat bulldózerrel eltávolíttatni, hogy az embereknek ne kelljen az Isten iránti köteles tiszteletüket „elavult” módon kimutatni – amivel természetszerűleg velejár, hogy már szívükben sem fogják Őt tisztelni –, hogy felszabadultabban mozoghassanak a templomban. Magyarul minden szakrálist kiirtott: elpusztította a szentélyt, kidobta az áldoztatórácsokat, a térdeplővel ellátott faragott padsorokat. Éljen az ember, nagy betűvel írva! E romboló magatartás a belső hitvesztés megnyilatkozása: ez mutatja, hogy a mai, ember-csinálta-egyházban már nem Isten, hanem az ember a fő személy, az ember az, akit ki kell szolgálni, aki előtt hódolni kell. Hogy a teremtménynek, azaz az embernek egyetlen feladata Isten dicsőítése, arról ezek az emberek valószínűleg már nem is hallottak.]
Persze valójában, hasonlóan a többi eretnekséghez és félrevezetéshez, ez a modernkori „jóemberség” sem Bergoglioval, de még csak nem is a zsinati szekta megalakulásával kezdődött, hanem már jóval korábban: Erre utal, hogy már az 1928-ban kiadott Újszövetségben (kiadó: Szent István Társulat) ez a felszólítás áll az irgalmas szamaritánus hasonlat magyarázatában: „Tehát mindenki, aki segítségre szorul, felebarát.” Josef Dillersberger 1940-ben megjelent „Lukács evangéliuma teológiailag és üdvtörténetileg elmélyült szemléletben” című művében is azt az álláspontot képviseli, hogy Jézus csak eleinte – Mt 10,5-ben – szólított fel a pogányok kerülésére, de az irgalmas szamaritánusról szóló példázatában, illetve ettől kezdődően már nem. (Ez sem igaz, hiszen fentebb láttuk, hogy Mt 18-ban is tiltja a pogányokkal való érintkezést.)
Dillersberger olyan mondatokat ír e példázattal kapcsolatban, melyeket nyugodtan Bergoglionak is tulajdoníthatnánk. Például ezt: Jézusnak az úton végbevitt „gyógyításai, ezek a szegények és a gyengék iránti irgalmas szeretet megnyilvánulásai voltak az egyedüli külső jelek, melyek prédikációit kísérték” (a kenyérszaporítás, a halottfeltámasztás, a kereskedők kiűzése stb. stb., Dillersberger ezen megállapítása szerint nem is léteztek). – „Akit neked az út szembehoz, aki veled az úton találkozik, az a te felebarátod!” – Az ember akkor teljesíti Jézus parancsát, ha „szerető ténykedőnek mutatkozik mindenkivel szemben, aki az úton szembejön vele”. – „Már csak egy szeretet létezik, az isteni, mely az emberek viselkedésében tovább gyökeredzik, és ezért se határokat, se korlátokat nem ismer többé, egyszerűen bármely emberen, aki az úton fekszik, megnyilvánul.” – „Amit Jézus tanítványainak példájával előír, az nem más, mint minden betegnek, akivel az úton találkoznak, a meggyógyítása.” – E, mintegy 80 évvel ezelőtt megjelent, mondatok minden további nélkül belekerülhetnének Bergoglio és a többi hitetlen jóember beszédei közé.
[Például annak a „püspöknek” a prédikációiba, aki nem átallott székesegyházából minden, az Isten tiszteletét és hódolatát elősegítő tárgyat bulldózerrel eltávolíttatni, hogy az embereknek ne kelljen az Isten iránti köteles tiszteletüket „elavult” módon kimutatni – amivel természetszerűleg velejár, hogy már szívükben sem fogják Őt tisztelni –, hogy felszabadultabban mozoghassanak a templomban. Magyarul minden szakrálist kiirtott: elpusztította a szentélyt, kidobta az áldoztatórácsokat, a térdeplővel ellátott faragott padsorokat. Éljen az ember, nagy betűvel írva! E romboló magatartás a belső hitvesztés megnyilatkozása: ez mutatja, hogy a mai, ember-csinálta-egyházban már nem Isten, hanem az ember a fő személy, az ember az, akit ki kell szolgálni, aki előtt hódolni kell. Hogy a teremtménynek, azaz az embernek egyetlen feladata Isten dicsőítése, arról ezek az emberek valószínűleg már nem is hallottak.]
Dillersberger fenti magyarázata kiváló példája a ködösítésnek, a megtévesztésnek, az alattomos hitbeli butításnak.
[Egyébként nagyon feltűnő, hogy a két világháború között született
katolikus könyvek, írók szinte még a maiaknál is rosszabbak, hiszen sokkal inkább megtévesztők, mint a maiak.
Ugyanis az ő írásaikban még elég sok a valódi katolikus gondolat, ami
miatt nehezebb észrevenni bennük a mérget, azt, ami talán lassan
csírázik ki, de elkerülhetetlen kikelése után szinte bizonyosan alapos
hitvesztést eredményez.]
Ugyanis Dillersberger a legfontosabbat hagyja ki Jézus szavaiból és tetteiből, amikor ilyeneket ír: „..ezek a szegények és a gyengék iránti irgalmas szeretet megnyilvánulásai voltak az egyedüli külső jelek, melyek prédikációit kísérték”. – Pont a lényeget hagyja el: Nevezetesen azt, hogy Jézus minden meggyógyítottat így bocsátott útjára: „Hited meggyógyított téged.” – „Menj és ne vétkezz többé.” – „Hitük láttán így szólt: "Ember, bűneid bocsánatot nyertek."” (Lk 5,20) – A szolgája meggyógyítását kérő századosról ezt mondja: „Mondom nektek, ekkora hittel még Izraelben sem találkoztam.” (Lk 7,9) – „Leányom, hited meggyógyított. Menj békével!” (Lk 8,48) stb. stb.
Vagyis Jézus a gyógyítást, a gyógyulást mindig a hittel, a megtéréssel, Isten országának eljövetelével kapcsolta össze: A Szentírásból vég nélkül lehetne erre idézni az eseteket, például ezt: „Aztán elküldte őket, hogy hirdessék az Isten országát és gyógyítsák meg a betegeket.” (Lk 9,2) – Tehát vagy azért gyógyított meg valakit (például a vérfolyásos asszonyt), mert az illetőnek eleve erős volt a hite, vagy olyan embert gyógyított meg, akin Isten hatalmát akarta megmutatni, azt, hogy a bűnös – és az eset tanúi – a gyógyítás hatására megtér és bűnbocsánatot tart. Ez utóbbira példa a Beteszda fürdőnél meggyógyított ember esete: „Később Jézus találkozott vele a templomban, és azt mondta neki: "Nézd, meggyógyultál. Többé ne vétkezzél, nehogy még nagyobb baj érjen."” (Jn 5,14) Vagy a házasságtörő asszonyé, akit a haláltól mentett meg: „Erre Jézus azt mondta neki: "Én sem ítéllek el. Menj, de többé ne vétkezzél!"” (Jn 8,11)
Ugyanis Dillersberger a legfontosabbat hagyja ki Jézus szavaiból és tetteiből, amikor ilyeneket ír: „..ezek a szegények és a gyengék iránti irgalmas szeretet megnyilvánulásai voltak az egyedüli külső jelek, melyek prédikációit kísérték”. – Pont a lényeget hagyja el: Nevezetesen azt, hogy Jézus minden meggyógyítottat így bocsátott útjára: „Hited meggyógyított téged.” – „Menj és ne vétkezz többé.” – „Hitük láttán így szólt: "Ember, bűneid bocsánatot nyertek."” (Lk 5,20) – A szolgája meggyógyítását kérő századosról ezt mondja: „Mondom nektek, ekkora hittel még Izraelben sem találkoztam.” (Lk 7,9) – „Leányom, hited meggyógyított. Menj békével!” (Lk 8,48) stb. stb.
Vagyis Jézus a gyógyítást, a gyógyulást mindig a hittel, a megtéréssel, Isten országának eljövetelével kapcsolta össze: A Szentírásból vég nélkül lehetne erre idézni az eseteket, például ezt: „Aztán elküldte őket, hogy hirdessék az Isten országát és gyógyítsák meg a betegeket.” (Lk 9,2) – Tehát vagy azért gyógyított meg valakit (például a vérfolyásos asszonyt), mert az illetőnek eleve erős volt a hite, vagy olyan embert gyógyított meg, akin Isten hatalmát akarta megmutatni, azt, hogy a bűnös – és az eset tanúi – a gyógyítás hatására megtér és bűnbocsánatot tart. Ez utóbbira példa a Beteszda fürdőnél meggyógyított ember esete: „Később Jézus találkozott vele a templomban, és azt mondta neki: "Nézd, meggyógyultál. Többé ne vétkezzél, nehogy még nagyobb baj érjen."” (Jn 5,14) Vagy a házasságtörő asszonyé, akit a haláltól mentett meg: „Erre Jézus azt mondta neki: "Én sem ítéllek el. Menj, de többé ne vétkezzél!"” (Jn 8,11)
Ezekből az idézetekből tehát megtudjuk, hogy Jézus nem
vándororvosként vagy csodadoktorként vagy „jóemberségből” gyógyított,
hanem azzal a határozott céllal, hogy a meggyógyult és a körülötte
levők hitét növelje vagy felébressze!
De az
irgalmas szamaritánus példázatban további fontos tudnivalókat is kapunk
a keresztény könyörület természetéről. Az elbeszélés szerint a
Jerikóból Jeruzsálembe tartó ember csak zsidó lehetett, mint ahogy a
Jeruzsálemből lefele tartó két személy, a pap és a levita is zsidó volt.
Ők tehát egy saját népükből való bajbajutottól tagadták meg a
segítséget. Az sem véletlen, és Jézus azzal is biztosan valami fontosat
akart közölni, hogy az, akinek végül megesik a szíve a félholtra vert
zsidón, éppen egy szamaritánus. A szamaritánusok nem voltak tiszta vérű
zsidók. [Szamaria eredetileg zsidó népének nagy részét Kr. e. 722-ben
asszír fogságba hurcolták. Helyükbe asszír és babiloni telepesek jöttek,
akik az otthonmaradt zsidókkal összekeveredtek. Így jött létre a
szamaritánus nép, melynek tagjait az igazi zsidó lenézte, sőt akiket
gyűlölt, és akikkel minden érintkezést megtagadott.]
János evangéliumából azonban tudjuk, hogy Jézus nem kerülte el Szamariát, oda is elment, ott is tanított (lásd Jn 4,4-43), mégpedig eredményesen, hiszen ezt olvassuk a történet végén: „S az ő szavát hallva még többen hittek benne. Meg is mondták az [szamariai] asszonynak: "Most már nem a te szavaidra hiszünk, mert magunk is hallottuk, és most már tudjuk, hogy valóban ő a világ Üdvözítője."” (Jn 4,41-42)
János evangéliumából azonban tudjuk, hogy Jézus nem kerülte el Szamariát, oda is elment, ott is tanított (lásd Jn 4,4-43), mégpedig eredményesen, hiszen ezt olvassuk a történet végén: „S az ő szavát hallva még többen hittek benne. Meg is mondták az [szamariai] asszonynak: "Most már nem a te szavaidra hiszünk, mert magunk is hallottuk, és most már tudjuk, hogy valóban ő a világ Üdvözítője."” (Jn 4,41-42)
A
példázatbeli szamaritánus, miután ellátta a sérültet, a fogadóba vitte,
és ott ápoltatta tovább. Ez a fogadó az összes katolikus egyháztanító
szerint nem más, mint Krisztus Egyháza, a katolikus Egyház képe.
Mindezek alapján joggal feltételezhető, hogy Jézus az irgalmat gyakorló
szamaritánus alatt olyan valakit szerepeltetett a példájában, aki azok
közé tartozott, akik „hittek benne” (Jn 4,41), vagy legalábbis már
hallott róla és tetteiről. Hiszen nyilvánvaló, hogy a szamaritánus
tettében Jézus tanítása, és nem a benne talán meglevő zsidó vér
játszotta a fő szerepet, mert a felebarát iránti szeretetet a zsidók nem
ismerték, nem gyakorolták, ez a zsidó szokásokban és a zsidó
irodalomban nem volt megtalálható (sőt, a kereszténységen kívül az
idegenek iránti könyörületet egyetlen más vallás sem tanítja). Ők
maguktól soha nem jutottak volna arra a gondolatra, hogy az Isten és az
embertársaik iránti szeretetet összekapcsolják: a pap és a levita –
akik „csakis a jeruzsálemi templomból jöhettek, azt követően, hogy
teljesítették a számukra a törvény által előírt Isten iránti szeretet
gyakorlását” (idézet Dillersbergertől) – közönyös viselkedése pont ezt
bizonyítja.
Érdemes
talán még két példát megemlíteni a Szentírásból, még akkor is, ha
ezekben Jézus közvetlenül nem a szeretet parancsáról beszél, mert arról
tudósítanak, hogy Jézus gondoskodása, aggodalma kik felé irányult meg:
„Amikor mindegyiket kivezeti, elindul előttük, s a juhok követik, mert ismerik a hangját. Idegen után nem mennek, hanem elfutnak tőle, mert az idegennek nem ismerik a hangját.” (Jn 10,4-5) – „Ha közületek valakinek van száz juha, és egy elvész belőlük, nem hagyja-e ott a pusztában a kilencvenkilencet, hogy keresse az egy elveszettet, amíg meg nem találja? Ha megtalálja, örömében vállára veszi, hazasiet vele, összehívja barátait és szomszédjait: Örüljetek ti is – mondja –, mert megtaláltam elveszett bárányomat!” (Lk 15,4-6) – Jézus mindkét példázatban az övéiről, tehát olyanokról beszél, azokért aggódik, akik már hozzátartoznak, akik már az ő nyájának tagjai.
„Amikor mindegyiket kivezeti, elindul előttük, s a juhok követik, mert ismerik a hangját. Idegen után nem mennek, hanem elfutnak tőle, mert az idegennek nem ismerik a hangját.” (Jn 10,4-5) – „Ha közületek valakinek van száz juha, és egy elvész belőlük, nem hagyja-e ott a pusztában a kilencvenkilencet, hogy keresse az egy elveszettet, amíg meg nem találja? Ha megtalálja, örömében vállára veszi, hazasiet vele, összehívja barátait és szomszédjait: Örüljetek ti is – mondja –, mert megtaláltam elveszett bárányomat!” (Lk 15,4-6) – Jézus mindkét példázatban az övéiről, tehát olyanokról beszél, azokért aggódik, akik már hozzátartoznak, akik már az ő nyájának tagjai.
Vizsgálódásaink végén tehát kijelenthetjük, hogy a Jézus parancsában (szeresd felebarátodat, mint magadat) szereplő felebarát
kifejezés alatt egy katolikusnak saját hittársait és legközelebbi
rokonait, és ha vannak ilyenek, az ő felügyeletére bízottakat kell
értenie. Az ő javukért felelős, az ő javukat kell akarnia,
vagyis őket kell szeretnie, ők a felebarátai, ők azok, akiknek bajukban
önzetlen segítséget kell neki nyújtania.
Így értelmezi Sziénai Szent Katalin is a felebarátot, amikor Istennel folytatott dialógusában Jézus eme parancsát így magyarázza: „Ugyanakkora szeretetet követelek tőletek, mint amekkorát ÉN adok nektek. … De ti azt a szeretetet, amit ÉN tőletek követelek, sohasem adhatjátok ajándékba, ezért adtam mellétek felebarátokat, hogy neki adjátok azt, amit NEKEM nem tudtok adni, a fenntartás nélküli, ingyenes és önzetlen szeretetet, és Én arra, amit a felebarátnak tesztek, úgy akarok tekinteni, mintha NEKEM tennétek.” – „Minden jó és minden igazságtalanság a felebaráttal kapcsolatban történik. Aki VELEM szemben szeretet nélkül marad, az felebarátjának és saját magának, mint a legközelebbi embernek, árt. Általában arra vagytok kötelezve, hogy felebarátotokat úgy szeressétek, mint magatokat. Lelkileg imával szeretve, szavakkal pedig tanácsolva kell neki segítsetek. Szükséglete szerint lelkiekben és evilági dolgokban is kell támogatnotok őt, legalább szándékotok szerint, ha másképp nem megy. … Mert az IRÁNTAM való szeretet a felebarát iránti szeretetet is felöleli, és benne teljesedik ki a törvény.”
De nemcsak értelmezi, hanem meg is indokolja, hogy 1) miért olyan fontos számunkra, üdvösségünk elnyeréséhez a felebarát iránti szeretet: „Ezért adtam mellétek felebarátokat, hogy neki adjátok azt, amit NEKEM nem tudtok adni, a fenntartás nélküli, ingyenes és önzetlen szeretetet, és Én arra, amit a felebarátnak tesztek, úgy akarok tekinteni, mintha NEKEM tennétek.” – 2) Hogyan kell ennek a szeretetnek megnyilvánulnia: „Azért adtam nektek a felebarátokat, hogy azt tegyétek velük, amit velem [kell tennetek, de teremtmény voltotok következtében] nem tudtok megtenni – nevezetesen, hogy szeressétek őket, anélkül hogy ezért hálát vagy bármilyen előnyt várnátok el.”
Szent Katalin művében nem győzi ismételni a legfontosabbat: Ahogy az Isten-szeretet legfőbb feltétele az önszeretetről és a saját akaratról való lemondás, ugyanígy a felebarát iránti szeretet is csak az ezekről való lemondás, azaz az erények gyakorlása, és az erényekben való folytonos növekedés által valósulhat meg. Ez az a mód, ahogy a felebarát iránti szeretetet a mindennapokban, szünet nélkül, elsősorban a hozzá közel álló embereken gyakorolnia kell egy katolikusnak. És aki rokonaival, mindazokkal, akikkel együtt él, vagy akikkel nap, nap után találkozik így viselkedik, annak a bajban való segítségnyújtás is természetes gesztusa lesz. Mindazonáltal az ilyen esetleges, ritkábban előforduló alkalmakkor mutatott viselkedés, legyen az bármilyen nagyvonalú, bármilyen gazdag, nem helyettesíti a felebarát iránti türelem, elnézés mindennapi kisebb és nagyobb megnyilvánulásait. Sőt, a mások elviselése, mindennapi felkarolása valójában hősiesebb tett, mert sokszor nagyobb lemondást jelent, és sokkal jobban elősegíti az erényekben való növekedést, mint az olykor-olykor [mondjuk évente egyszer karácsonykor] tett nagyobb felajánlás.
Így értelmezi Sziénai Szent Katalin is a felebarátot, amikor Istennel folytatott dialógusában Jézus eme parancsát így magyarázza: „Ugyanakkora szeretetet követelek tőletek, mint amekkorát ÉN adok nektek. … De ti azt a szeretetet, amit ÉN tőletek követelek, sohasem adhatjátok ajándékba, ezért adtam mellétek felebarátokat, hogy neki adjátok azt, amit NEKEM nem tudtok adni, a fenntartás nélküli, ingyenes és önzetlen szeretetet, és Én arra, amit a felebarátnak tesztek, úgy akarok tekinteni, mintha NEKEM tennétek.” – „Minden jó és minden igazságtalanság a felebaráttal kapcsolatban történik. Aki VELEM szemben szeretet nélkül marad, az felebarátjának és saját magának, mint a legközelebbi embernek, árt. Általában arra vagytok kötelezve, hogy felebarátotokat úgy szeressétek, mint magatokat. Lelkileg imával szeretve, szavakkal pedig tanácsolva kell neki segítsetek. Szükséglete szerint lelkiekben és evilági dolgokban is kell támogatnotok őt, legalább szándékotok szerint, ha másképp nem megy. … Mert az IRÁNTAM való szeretet a felebarát iránti szeretetet is felöleli, és benne teljesedik ki a törvény.”
De nemcsak értelmezi, hanem meg is indokolja, hogy 1) miért olyan fontos számunkra, üdvösségünk elnyeréséhez a felebarát iránti szeretet: „Ezért adtam mellétek felebarátokat, hogy neki adjátok azt, amit NEKEM nem tudtok adni, a fenntartás nélküli, ingyenes és önzetlen szeretetet, és Én arra, amit a felebarátnak tesztek, úgy akarok tekinteni, mintha NEKEM tennétek.” – 2) Hogyan kell ennek a szeretetnek megnyilvánulnia: „Azért adtam nektek a felebarátokat, hogy azt tegyétek velük, amit velem [kell tennetek, de teremtmény voltotok következtében] nem tudtok megtenni – nevezetesen, hogy szeressétek őket, anélkül hogy ezért hálát vagy bármilyen előnyt várnátok el.”
Szent Katalin művében nem győzi ismételni a legfontosabbat: Ahogy az Isten-szeretet legfőbb feltétele az önszeretetről és a saját akaratról való lemondás, ugyanígy a felebarát iránti szeretet is csak az ezekről való lemondás, azaz az erények gyakorlása, és az erényekben való folytonos növekedés által valósulhat meg. Ez az a mód, ahogy a felebarát iránti szeretetet a mindennapokban, szünet nélkül, elsősorban a hozzá közel álló embereken gyakorolnia kell egy katolikusnak. És aki rokonaival, mindazokkal, akikkel együtt él, vagy akikkel nap, nap után találkozik így viselkedik, annak a bajban való segítségnyújtás is természetes gesztusa lesz. Mindazonáltal az ilyen esetleges, ritkábban előforduló alkalmakkor mutatott viselkedés, legyen az bármilyen nagyvonalú, bármilyen gazdag, nem helyettesíti a felebarát iránti türelem, elnézés mindennapi kisebb és nagyobb megnyilvánulásait. Sőt, a mások elviselése, mindennapi felkarolása valójában hősiesebb tett, mert sokszor nagyobb lemondást jelent, és sokkal jobban elősegíti az erényekben való növekedést, mint az olykor-olykor [mondjuk évente egyszer karácsonykor] tett nagyobb felajánlás.
Szent
Pál apostol gyakran fejezi be leveleit a „felebaráti szeretet
kötelességeire” való buzdítással: „Kérlek benneteket, én, aki fogoly
vagyok az Úrban, hogy éljetek méltón ahhoz a hivatáshoz, amelyet
kaptatok, teljes alázatban, szelídségben és türelemben.
Viseljétek el egymást szeretettel. Törekedjetek rá, hogy a béke
kötelékével fenntartsátok a lelki egységet.” (Ef 4,1-3) – „Ezért
szeretett testvéreim, akik után vágyódom, örömöm és koronám: így
álljatok helyt az Úrban, szeretteim! Evodiát és Szintihét nagyon kérem, értsenek egyet az Úrban.
Téged is kérlek, igaz munkatársam, légy segítségükre azoknak, akik
velem együtt fáradtak az evangélium hirdetésében, Kelemennel és a többi
munkatársammal együtt, akiknek neve föl van jegyezve az élet
könyvében.” (Fil 4,1-3: ezekkel a versekkel fejeződik be a Pünkösd
utáni huszonharmadik vasárnap szentleckéje) – (Lásd még többek között:
Ef 4,25-32; 5,1-2, 1 Tesz 4,9-12, Gal 6,1-5/10 stb.)
Mindazonáltal
mindezek ismeretében mégis magától értetődő, hogy hitéből következően
egy katolikusnak – akinek Jézus parancsa szerint ellenségeit is
szeretnie kell –, ha egy módja van rá, segítenie kell minden bajba
jutottnak, még ha az nem is tartozik valódi felebarátai közé: Csakhogy
eközben egyáltalán nem mindegy, hogy a bajbajutott hogyan és miért került bajba?
És az sem, hogy a legszükségesebb segítségadás után, mikor kötelező az
illetőnek a továbbiakban is segíteni? Az sem mindegy, hogy a segítségre
szoruló önhibáján kívül, előre ki nem számíthatóan, vagy ellenkezőleg, tervezetten, előre kiszámítottan került bajba.
Hogy egyedül, egyénenként vagy egy szervezett tömeg tagjaként, akik
terveikhez előre számításba veszik mások, jelen esetben a két évezrede
keresztény erkölcsön szocializálódott emberek segítségét, önfeláldozó
gondoskodását.
Hiszen egyedül a keresztény vallás ismeri a könyörületet, az emberi irgalmasságot. Akik kételkednek ebben, azoknak el kellene gondolkodniuk azon, hogy a bevándorlók, akiknek legnagyobb része muzulmán, csak a volt keresztény országokba tart, eszébe sem jut Japánba, Indiába, Kínába vagy a dúsgazdag arab országokba menni. Vagyis a muzulmánok tudatosan kihasználják egy általuk hitetlennek, sőt ostobának tartott vallás parancsait, azokat a népeket, akikről tudják, hogy évszázadokig ebben a vallásban nevelkedtek.
Az iszlám sem ismeri a könyörületet, pláne nem a nekik „hitetlennek” számítókkal szemben. A segítségnyújtás az iszlám számára ismeretlen és érthetetlen, mert a mohamedánok a predesztinációban hisznek, azaz az ő istenük, Allah önkényesen, kiszámíthatatlanul dönt az emberek sorsáról. Ha tehát egy mohamedán egy bajbajutottnak segít, Allah terveibe avatkozik, amit az iszlám tilt. (Az iszlám tanulmányozásához nagyon ajánlom H. V. Morton: „Az Üdvözítő nyomában” és „Pál apostol nyomában” című, magyarul is megjelent, és antikváriumokban kapható könyveit. A szerző az 1930-as években járta végig Urunk és apostola életének helyszíneit, amikor Izrael állam még nem létezett, úgy hogy szinte csak mohamedánok között járt. Autentikus útleírásai kiválóan bemutatják az eleve elrendeltetésben hívő mohamedánok irgalmatlan viselkedését minden segítségre szoruló emberrel szemben. Vagy az Arábiai Lawrence című film is jó leckét ad e tárgyban. A japán, kínai, tibeti, hindu mentalitást, melyek szinte még a mohamedán közönynél is rosszabbak, szintén jól meg lehet ismerni a régi, autentikus útikönyvekből.)
Hiszen egyedül a keresztény vallás ismeri a könyörületet, az emberi irgalmasságot. Akik kételkednek ebben, azoknak el kellene gondolkodniuk azon, hogy a bevándorlók, akiknek legnagyobb része muzulmán, csak a volt keresztény országokba tart, eszébe sem jut Japánba, Indiába, Kínába vagy a dúsgazdag arab országokba menni. Vagyis a muzulmánok tudatosan kihasználják egy általuk hitetlennek, sőt ostobának tartott vallás parancsait, azokat a népeket, akikről tudják, hogy évszázadokig ebben a vallásban nevelkedtek.
Az iszlám sem ismeri a könyörületet, pláne nem a nekik „hitetlennek” számítókkal szemben. A segítségnyújtás az iszlám számára ismeretlen és érthetetlen, mert a mohamedánok a predesztinációban hisznek, azaz az ő istenük, Allah önkényesen, kiszámíthatatlanul dönt az emberek sorsáról. Ha tehát egy mohamedán egy bajbajutottnak segít, Allah terveibe avatkozik, amit az iszlám tilt. (Az iszlám tanulmányozásához nagyon ajánlom H. V. Morton: „Az Üdvözítő nyomában” és „Pál apostol nyomában” című, magyarul is megjelent, és antikváriumokban kapható könyveit. A szerző az 1930-as években járta végig Urunk és apostola életének helyszíneit, amikor Izrael állam még nem létezett, úgy hogy szinte csak mohamedánok között járt. Autentikus útleírásai kiválóan bemutatják az eleve elrendeltetésben hívő mohamedánok irgalmatlan viselkedését minden segítségre szoruló emberrel szemben. Vagy az Arábiai Lawrence című film is jó leckét ad e tárgyban. A japán, kínai, tibeti, hindu mentalitást, melyek szinte még a mohamedán közönynél is rosszabbak, szintén jól meg lehet ismerni a régi, autentikus útikönyvekből.)
Kétség
sem fér hozzá, hogy a katolikus, ha egy valóban segítségre szorulóval
találkozik, minden tőle telhetőt megtesz, hogy a bajba jutotton
segítsen. Mindazonáltal ezt is a katolikus bölcsesség és mértékletesség
alapján teszi, tehát egy idegennek, aki önhibáján kívül jutott bajba,
annyit és addig segít, amíg annak arra feltétlenül szüksége van. És egészen
biztosan nem támogat egy olyan kampányt, mely vallásának, saját
hittársainak, hazájának, családjának, saját magának is a kárára van!
A lényeges különbség tehát: A katolikusnak, amíg csak él,
felebarátaival szemben állandó kötelességei vannak, melyeket vallása, az
Egyház, tehát Isten írt elő számára. Idegennel szemben azonban
nincsenek előre meghatározott kötelezettségei, ezért is könnyebb a
„jóemberek” számára ez utóbbiaknak segíteni (és ezért elismerést
learatni), mint egy életen át alázattal és türelemmel viseltetni a
valódi felebarátok iránt (nem várva és nem kapva ezért semmilyen
köszönetet).
Aki az
ilyen viselkedésen az irgalom nevében kivetnivalót talál, az nézzen
szembe a tényekkel: Minél több segítséget gyakorol valaki a számára
hitben és világnézetben és kultúrában idegen emberekkel szemben, az
annál kevesebb irgalmat tanúsít a valódi felebarátja iránt. Erre kiváló
példa Bergoglio és követői: lásd ezzel kapcsolatban a honlap egyik
régi cikkét: A római egyházmegye megtagadta egy katolikus nyilvános eltemetését – politikailag korrekt a halálon túl is,
és e cikk folytatásait. Vagy Bergoglio egész eddigi működését: például
azt, hogy hány embert rúgott ki, alázott meg „uralkodása” óta stb.
[Nem véletlenül jelent meg most róla egy könyv Diktátor címmel, mely
egész eddigi működését feltérképezi.]
Mindazonáltal ezt a fajta „irgalmasságot” nem csak Bergoglio gyakorolja, hanem a mai jóemberek is, akiknek szinte mindegyikére érvényes, hogy minél távolabb megy segíteni, annál jobban elhanyagolja állapotbeli kötelességét saját hozzátartozóival szemben. Minél többet szónokol valaki a „népek megmentéséről”, annál kevesebbet törődik azokkal, akikről pedig neki kellene otthon gondoskodnia.
Az Egyház ebben a kérdésben is mindig bölcs volt: Csak azt engedte kolostorba belépni, akinek nem maradtak otthon ellátatlan rokonai. Csak azt engedte misszióba, akinek otthon nem voltak feladatai hozzátartozóival szemben.
Mindazonáltal ezt a fajta „irgalmasságot” nem csak Bergoglio gyakorolja, hanem a mai jóemberek is, akiknek szinte mindegyikére érvényes, hogy minél távolabb megy segíteni, annál jobban elhanyagolja állapotbeli kötelességét saját hozzátartozóival szemben. Minél többet szónokol valaki a „népek megmentéséről”, annál kevesebbet törődik azokkal, akikről pedig neki kellene otthon gondoskodnia.
Az Egyház ebben a kérdésben is mindig bölcs volt: Csak azt engedte kolostorba belépni, akinek nem maradtak otthon ellátatlan rokonai. Csak azt engedte misszióba, akinek otthon nem voltak feladatai hozzátartozóival szemben.
Végezetül
még két megjegyzés: 1. A Közel-Kelet keresztényeinek szenvedését
látva, óhatatlanul is felmerül a kérdés: miért történik ez velük? Nem
egészen megengedetten fogalmazva: Mivel vétkeztek, hogy ezt érdemelték?
Én a magam részéről csak egy „emberi” magyarázatot találok erre: Több
mint 1300 éve élnek együtt a mohamedánokkal. Hogy ezt megtehessék,
teljesíteniük kellett az iszlám hatalom különböző követeléseit. Ezen
részben vallási, részben politikai és gazdasági törvények közé
tartozott az is, hogy a törökök alatt (de talán már korábban) minden
elsőszülött fiúgyermeküket oda kellett adniuk a muzulmánoknak (ez volt
az ú. n. emberadó, e gyermekekből lettek a janicsárok). Egyszerűen nem
hiszem el, hogy erre a latin kereszténység népei hajlandók lettek
volna. Ráadásul helyben maradásukkal a muzulmán hatalom fennmaradásához
nagy mértékben hozzájárultak, hiszen az iszlám nem képes magát
eltartani, ehhez keresztény munkaerőre van szüksége. – Magyarországon a
keresztény lakosság inkább elhagyta lakóhelyét, de nem maradt a
törökök által elfoglalt területeken. Nem mindegyik megszállt európai
ország népei viselkedtek így…
2. Az irgalmas szamaritánus példázatának egyik tanulsága talán ma is az, ami Jézus idejében volt: A fogadóba, azaz Jézus igaz Egyházába nem a hivatalos klérus tagjai viszik a segítségre szorulót…
http://www.katolikus-honlap.hu/1701/felebarat.htm
2. Az irgalmas szamaritánus példázatának egyik tanulsága talán ma is az, ami Jézus idejében volt: A fogadóba, azaz Jézus igaz Egyházába nem a hivatalos klérus tagjai viszik a segítségre szorulót…
http://www.katolikus-honlap.hu/1701/felebarat.htm
