Tibet rejtőzködő katolikusai

Marco Tosatti vatikáni újságíró egyik cikkében a „világ tetején”, vagyis Tibetben elbújva élő katolikus közösség sorsáról tudósít. Tibet az európaiak számára a titkok, a teljesületlen vágyak országa, a Dalai Láma birodalma. Tibetnek azonban keresztény történelme is van, ami legalább olyan ősi, mint az ott ma is uralkodó buddhizmusé.
A buddhizmus a 6. században jutott el Tibetbe, ettől kezdve terjedt el ezen a vidéken. A kereszténység ugyanekkor, vagyis 1500 évvel ezelőtt érte el ezt a barátságtalan felvidéket, miként ezt Philip Jenkins vallástörténész állítja. Az ide eljutott keresztények („káld-keresztények”) a keleti nesztoriánus egyházhoz tartoztak, melynek feje Bagdadban székelt, és akik Indián keresztül, ahol az ú. n. Tamás-keresztények nagy része is csatlakozott hozzájuk, egészen Kínáig jutottak az evangélium terjesztésével. Pátriárkáik a „Katolikus” címet viselték, közülük az egyik, Timóteus 780-ban arról számolt be, hogy „a Szentlélek ezekben a napokban a törökök számára egy metropolitát kent fel, mi pedig egy másik személy szentelését készítjük elő a tibetiek számára”.

Politikai átalakulások, de még inkább a buddhista szerzetesek, a tibeti lámák és az általuk felzaklatott nép ellenállása miatt a keresztény missziók gyökerei mind Kínában, mind Tibetben újra és újra kiszakadtak, gyümölcseik elsorvadtak. Nemrégen azonban a francia Constantin de Slizewicz, aki néhány év óta Kínában él, és útikönyveket ír, Tibetben élő katolikusokról számolt be Les peuples oubliés du Tibet (Tibet elfeledett népei) címmel megjelent művében. A Himalája közepén bukkant egy Baihanluo nevű falura, ahova csak hegyi ösvényen gyalog vagy öszvéren lehet eljutni. És itt, Tibet közepén, Baihanluo faluban egy fából épült katolikus templom áll, amit a párizsi misszionárius szeminárium (Société des Missions Etrangeres de Paris = MEP) katolikus misszionáriusai építettek 19. század végén.

[1846-ban XVI. Gergely pápa állíttatta fel Lhasszában, Tibet fővárosában a tibeti apostoli vikáriátust, és a párizsi missziós rendre bízta Tibet evangelizálását. Azonban az 1905-ös angol expedíció újból lángra lobbantotta a tibetiek idegengyűlöletét, s tönkretette az egész keresztény telepet. Ez alkalommal számos keresztényt és hithirdetőt gyilkoltak le, az életben maradt misszionáriusoknak pedig el kellett hagyniuk az országot. Ez a történet még párszor megismétlődött, a katolikus misszionáriusok újra és újra felkeresték az országot, de mindig elüldözték, vagy megölték őket. 1949. augusztus végén ölte meg négy láma az egyik utolsó misszionáriust, Maurice Tornay atyát hűséges szolgájával együtt.]

Kínában 1949-ben került uralomra a kommunista párt, és a kínaiak ekkor szállták meg ismét Tibetet. Minden külföldi misszionáriust kiűztek az országból, a bennszülött keresztényeknek pedig meg kellett tagadniuk hitüket, amennyiben életben akartak maradni. „A templomokat bezárták, vagy boltokká, vagy iskolákká alakították át. A keresztényeknek megtiltották, hogy vallási tárgyakat tartsanak maguknál”, írja Slizewicz. Aki a keresztények között vezető szerepet játszott, azt koncentrációs táborokba, úgynevezett laogai-ba internálták, ahol kényszermunkát kellett végezniük.

Néhány vidék azonban, melyek különösen el voltak zárva a külvilágtól, és nagyon messze terültek el a politikai központoktól, megmenekültek az üldözéstől. Sőt, néhány félreeső faluban még a katolikus templomok is megmaradtak. Csak papok nem volt többé. E falvak katolikusai több mint 50 év óta pap nélkül tartanak ki hitük mellett. Templomaikban gyűlnek össze, hogy imádkozzanak, úgy, ahogy a misszionáriusaik tanították őket, és arról az időről beszélgessenek, amikor még volt papjuk.
„Életüket a vallásuknak szentelik. Ezek a katolikus hitre konvertált tibetiek nem végeznek fél munkát. Ötven, pap és szentségek nélküli év alatt egyetlen szót sem felejtettek el abból, amit a misszionáriusaiktól egykor tanultak”, írja Slizewicz. És abban reménykednek, hogy egy nap megint jönnek papok hozzájuk. Mindaddig ápolják a misszionáriusaik sírjait. Megünneplik karácsonyt és húsvétot, Jézus Krisztus születését, halálát és feltámadását. Ökör és szamár helyett jakot és nőnemű teherhordóállatot tesznek a betlehemi jászolt mellé. Még a latint sem felejtették el, és a Miatyánkot a katolikus Egyház hivatalos nyelvén imádkozzák.

Baihanluo faluban, ami a világ legmagasabb hegysége közepén egy sziklakiszögellésen fekszik, Slizewicz a 400-500 főt számláló katolikus faluközösséget talált, ahol elevenen él Zakariás barát, katekumen és laikus misszionárius emlékezete, aki a Yunnan [a kínai határvidéken] hegyvidékén élő lahu népből származott, és aki a francia misszionáriusok segítője volt. Zakariás 40-es éveinek közepén járt, amikor a kommunisták átvették a hatalmat. Az üldözések elől a mai Taiwanra menekült. Amikor nyugdíjas lett, hazatért, hogy folytassa missziós munkáját. Ekkor került Tibet e rejtett kis falujába, ahol a megmaradt katolikusokat tanította egészen kb. 10 évvel ezelőttig, amikor csaknem 100 évesen meghalt. „Zakariás a környék összes templomának adott Lourdes-ből származó vizet”, mesélik a falu lakói, akik tudtak Lourdes-ról és az ottani Mária-jelenésekről. „Ha valaki megbetegedett, ebből adtak neki pár cseppet, és az illető három nap múlva megint egészséges volt.”
E félreeső kis templomokban még mindig őrzik a misszionáriusok által itt hagyott és a nedvességtől megviselt könyveket. Ezek között vannak tibeti nyelven írt imakönyvek, melyeket a 19. század végén Hong Kong-ban nyomtattak.

E hegyi katolikusok bizalmatlanok a külvilággal szemben, még a Rómához hű kínai földalatti egyházzal sincs semmilyen kapcsolatuk.

Amikor az új kínai rezsim került hatalomra, a tibeti völgy egyik könnyebben megközelíthető helységében újra felépült a katolikus templom. Itt működik ma a 39 éves kínai pap, Han Sheng, aki szerint Tibetben még mindig legalább 10 ezer katolikus él, akiknek leginkább a pap hiányzik.

(forrás: www.katholisches.info – 2015. augusztus 7.)
http://www.katolikus-honlap.hu/1701/tibet.htm