Mi is voltunk „Neósok”

Tehát a saját személyes tapasztalataink, következtetéseink, meglátásaink szemszögéből igyekszünk 21 – huszonegy év távlatából, emlékezetből visszaidézni eseményeket, megnyilatkozásokat, történéseket. Egyes momentumokat részletesebben kifejtünk, ahol az összefüggések megvilágítása érdekében szükségesnek tartunk. Magunkat egymás közt, de kifelé is a név rövidített alakjával azonosítottuk. Mi Neósok vagyunk! Vagyis, akik a Neokatukumenális út közösségéhez tartoztunk.

De hogyan is indult éppen Sepsiszentgyörgyön be főegyházmegyénkben az első közösség? A „forradalom” után, mivel már részben a kedélyek megnyugodtak, ahogy a „Nemzeti Megmentési Front” Iliescuval az élen, átvette a hatalmat, megnyílott az út a külföldi egyházi tevékenységek számára is. Elsősorban a segélyek formájában, majd különböző lelkiségi szinteken is. Könyvek, folyóiratok, és közösségek vonatkozásában is.

Erdélyt három „intineráns katekéta” kereste fel – Peppino olasz, Amparo spanyol, és Pál atya lengyel személyében - pontosabban a püspökségeket, hogy ők készek bevezető katekéziseket tartani azokon a plébániákon ahol a helyi plébános befogadja őket, hogy elindulhasson a Neokatekumenális út közössége. Főegyházmegyénkben nem került önkéntes jelentkező plébános. A katekéta olyan mint a piaci légy! Nem adja fel egykönnyen! (mi ha elutasítanak, bocsánatot kérünk és szerényen vissza húzódunk, nem erőltessük rá senkire nézeteinket, lelkiségünket). Bizonyára erősködtek, hogy amit nem ismersz attól óvakodsz. De ha nem adsz esélyt a lehetőségre, akkor nincs módodban meggyőződni róla, hogy eszike vagy isszák!

Nem sokkal előtte került az áthelyezésekkel Csató B. atya helyébe Sepsiszentgyörgyre a Szent József (központi) plébániára Szabó Lajos atya. Ő jó barátságban volt a püspök úrral, így baráti alapon megkérte fogadja be a katekétákat a plébániájára, majd elválik mi hogyan alakul. A katekéták pedig belelendültek, remekül. Meggyőzték a Szt. Gellért (csíki negyed) plébánia papját, Márkus A. Atyát is. A „reklám” akkor még plakátok kifüggesztésével és a szentmisék végén a hirdetésekkel történt, 1991 őszén, amelyekkel meghívták az érdeklődőket hetente 2-3 esténkénti ismertető katekézisekre.

(itt fontos megjegyezni, nem az egyháztól eltávolodottakat hozták vissza, ép ellenkezőleg, azokat fogták meg akik gyakorolták hitüket, de még többre vágytak, mélyebb hitelesebb lelki életre). Olyan remek eredményt értek el, pár hét alatt, hogy 150 – száz ötvenen mentek el a „kivonulásra” amit Kovásznán (fürdőváros) egy megfelelő Hotelben tartottak!  Utána beindult a két plébánián a Neokatekumenális út. Ezt a testvérek elbeszéléseiből tudtam meg.

Megjegyzésként kitérek a szavak értelmezésére: - intineráns katekéta, olyan személy, aki feladja civil foglalkozását, és teljesen a Neokatekumenális vezetőség, (Kiko – Carmen és Márió atya     - az út felfedezői, szűkebb kör, - a tizenkettő – nagyobb kör) közösség, eszme szolgálatában áll, feltétel nélkül, teljes engedelmességben! Általában két laikus, egy férfi, egy nő, és egy pap képezi az intineráns katekéta csoportot. Tulajdonképpen vándor katekéták, mert ide-oda, egy körzetben utaznak, közösségeket indítanak el, majd ezen közösségeket időnként felkeresik, újabb katekéziseket tartanak, végig kísérik a csoportokat  az út szakaszain. Hogy hány közösség tartozik egy i. k. csoporthoz, erről én nem tudok. Kivonulás: - elsősorban annak hitelesítése, elfogadása, amit tanítottak, a bevezető katekézisekben, általában hétvégeken került sor, péntek estétől vasárnap délutánig. Vonulj ki természetes környezetedből, megszokott életformádból, mintegy lelkigyakorlat, hogy szabaddá tedd magad az Isten (és az út) számára. Ekkor történt az első szakasz – vagy következő szakasz - ismertetése, minden szükséges tudnivaló, tennivaló, felelős kinevezése, csoportok és csoport felelősök kinevezése stb. Az utolsó mozzanat az első szakasz kezdetén az ÁMEN! Volt,  ami azt jelentette, önként beléptem a  Neokatekumenális út közösségében, és végi akarom járni az utat!

(három dolgot nyomatékosan ki kell emeljek – azt megmondták, hogy az út szakaszokból áll, a végén mindenki felismeri, aki végigjárja, hogy a közösségen belül milyen szerepe van, de minden egyéb tabú volt. A második – feltétel nélküli engedelmességet követeltek önmaguk számára, és a tanításukkal kapcsolatosan. A harmadik az „Ámen”-ból fakadt, mert akik kimaradtak lelkiismeret furdalással szembesültek, egy ideig,  egyesek még gyógyszerkezelésre is szorultak).

Én  Sepsiszentgyörgyön dolgoztam, 1992 novemberében betértem a központi templomban a du. Szentmisére, és akkor láttam meg a hirdetőtáblán a felhívást: - boldogtalan vagy, az életedben semmi sem sikerült, nem érted mi miért van stb. Jézus Krisztus szeret Téged, választ ad kérdéseidre! Gyere el a katekézisre! Természetesen az időpont és helyiség, terem megnevezésével. Így kezdtem eljárni az esti katekézisekre a plébánia kis termében. Felváltva tartották, Peppino tudott valamennyire magyarul, Ő fordította. Nagyon nehezen beszélte a magyart, olaszos akcentussal, engem nem zavart. A katekézist kivonulás követte, 1992 decemberében, ekkor Ilyefalvára a KIDA központban, mert már nem voltunk sokan a második hullámban. Ottan személyesen is „megtetvésztek” a közösség előtt, erre-arra rákérdeztek, őszintén válaszoltam, talán engem jobban, mert voltam a ferenceseknél (OFM) jelölt, Amparo nagyon a lényegre tört. Kijelentette, ha valóban nem volt, nincs papi szerzetesi hivatásom, akkor az Isten utamba hozta azt a lányt  aki a feleségem lehetett volna, de én nem ismertem fel. Ezen napokon át elgondolkoztam, végiggondoltam a lányokkal való kapcsolataimat, de nem jöttem rá a megoldásra, akkor. Pár hét múlva, igen, jó két hónapra rá megnősültem 

Minket, akik utóbb csatlakoztunk, mivel nem voltunk sokan, felosztottak a még meglévő csoportokban. Mert az egy év folyamán majdnem a felére csökkent a  létszám, sokan lassan kimaradoztak. Jó pár hónapra rá a csíki negyedből a maradék Neósok is hozzánk csatlakoztak. Tehát csak egy közösség maradt, Sepsiszentgyörgyön, kb. 50- 70 személy. Miért volt a lemorzsolódás? Én egyik okként a „felkészüléseket” tartom, mint olyan nehézség, amellyel nem mindenki tudott megbirkózni. Második ok a „visszhang” volt, persze ezt kiegészítette kinek-kinek személyes ügye is. Volt akinek úgy tűnt, mindenki őt nézi, és ez nagyon zavarta, mert U alakban körbe ültünk, kezdetben két sorban, mert többen voltunk. Lajos atya pedig „elnökölte” a találkozót. Ő a negyedik oldalon ült, elől.

Az első szakaszok – pre katekumenátus

Kezdődik a megkereszteltetésünk  felidézésével, amelyet lépcsőzetes keresztelőmedence formájában szemléltettek, felette egy keresztel. Csak a lényeget érintem: felidézték, mi öntudatlanok voltunk, szüleink, keresztszüleink vállalták, hogy bevezetnek a keresztény életben. DE A valóságban az emberiség nagy része hitetlen, azaz tévhitben él. Még a keresztények legnagyobb része is. És kifejtették valóban a Konstantini fordulat hozta a felhígulást a hit és élet területén. Sőt napjain népegyházának összeomlását is, éppen ezért mert az emberek már nem tudják, mit és hogyan éljenek meg. Nagyon alacsony az aránya azoknak akik élik az Evangéliumot. Kiko és Carmen a Madridi barakkokban (legszegényebbek nyomortanyái) épen ezeknek a mai kihívásoknak egy hiteles útját fedezték fel, ahol együtt éltek velük egy ideig. Innen indul el a Neokatekumenális út, világhódító utjára! 

(Ezzel párhuzamosan megemlítem Teréz anyát, Ő nem csinált ekkora csindarattát maga körül, ellenkezőleg, kerülte a feltűnést, szerette és gyakorolta az egyszerűséget, szerényen, magamutogatás nélkül. Egy más pont, amit nem hoztak szóban, pl. a fönt említett Teréz anyától visszafelé az utóbbi századok kiemelkedő szentjeit, Pió atyát, Don Boscot, Vienai Szt. Jánost, Nagy Szt. Terézt stb. Miért csak egyik oldalát emeljük ki, a hígulást,  a másikat elhallgatjuk? Hisz az elmúlt századok Egyházi életének szerves részét képezték Ők is!).

Hetente két alkalommal volt találkozónk: Szerdán Igeliturgia, Szombaton este Eucharisztia. Egy csoport készült az Igeliturgiára és az Eucharisztiára is egy héten. A következő hétre a sorrakerülő csoport készült, tehát felváltva, hat-hét csoport volt, öt-nyolc létszám között. Lajos atya mindig jelen volt, csak kivételes esetekben, ritkán maradt el a találkozó, ha az atya elutazott, vagy foglalt volt. Ahogy a kimaradások történtek, a csoport létszám csökkent, összevonásokat kellett tartani.

Katekétáink leadták a témákat, sorrendben, és azok alapján történtek a felkészülések. Beszereztük a Szentírásokat, a Biblikus Teológiai Szótárt, ebben voltak a témák, pl. „engesztelés, „bűnbánat”, „kivonulás” stb. Egy csoport tagjai megbeszéltük az időpontot és sorra egymásnál összegyűltünk, „felkészültünk” az adott témát átolvastuk, a Szentírási idézetekkel együtt, kit mi megérintett megjegyezte, a végén összevetettük és kiválasztottuk azokat a szentírási részeket, amelyekből az Igeliturgia előadását tartottuk, ki mit választott, Szerdán a közösség előtt felolvasta a Szentírási idézetet, utána nem túl hosszan elmondta a saját tanítás verzióját. A többiek végighallgatták, majd utána volt a „visszhang”.

Akit a közösségből valami megérintett az röviden hangosan el kellett mondja a témával kapcsolatosan. Általában öt-tíz  hozzászóló volt, fontos volt a visszhang, nem maradhatott el. De az is, hogy mindenkinek lassan be kellett kapcsolódnia, mindenbe. Sőt egy idő után nem volt szabad papírról felolvasni a felkészülés szabadon fogalmazott mondanivalóját, a szentírási résszel kapcsolatosan. Ez az idős nénikéknek nagyon nehéz kihívás volt. Persze mi elnéztük, de Katekétáink lovagoltak rajta, mellőzni kell a cetliket, jegyzeteléseket még a katekézisek alatt is. Figyeljünk oda, és amit megjegyezünk az lényeges.

Befejezésül Lajos atya ahol szükséges volt kijavított, korrigálta az elhangzottakat és ő is elmondta visszhangját. Gyakran hangsúlyozta: „ki jól distingvál, jól dönt” , vagyis ha ismered az Egyház tanítását, hagyományát és a Szentírást, ahhoz viszonyítod, ez az alap, attól nem lehet eltérni se jobbra, se balra, a korok, az emberek változnak, de ez nem, „Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökre ugyanaz, és a tanítása, Evangéliuma is”. Véleményem szerint éppen ezért a Sepsiszentgyörgyi közösség nem esett át a ló túloldalára. Hogy számbelileg nagyon megfogyatkozott, ez tény, jó páran elhunytak, utánpótlás gyenge.

Voltak hangok, felrótták, talán neki is hibája, hogy a közösségnek még ennyi idő után sincs katekétája, szeminaristája, és a „skruténiumokat” elbukta, vagyis nem ment át, pótvizsgáznia kellett. (egy-egy szakasz után volt egyfajta kiértékelés, amit különböző módön neveztek, „semma” „hitre vezetés” „I. Skrutinium”, „II. Skrutinium” stb.).

Az Eucharisztiát szombaton este ünnepeltük, persze a vasárnapi liturgia szerint. Egy szétnyithatos asztal volt az oltár. (tehát ereklye szóba se jöhetett, hogy legyen benne vagy rajta). A soron lévő csoport készítette elő a termet, és a kellékeket. Az olvasmányokhoz a bevezető gondolatokat. Az Evangéliumot az atya fejtette ki. Oltáriszentségül egy nagy kb. 25-30 cm átmérőjű és kb. 1 egy cm vastagságú  tiszta búzalisztből készült, lerben enyhén sütött kovásztalan „kenyér” szolgált. Hasonlóan ahhoz, amit a zsidók a kivonulás éjszakáján fogyasztottak. Az előállítására felkészített személyek feladata volt erről gondoskodni.

A szentáldozásunk alatt, ülve, a bal tenyerünkben a jobbal alátámasztva fogadtuk a darabka Oltáriszentséget. (az atya annyi darabkára törte, ahányan szentáldozáshoz járultunk, tehát nem mindenki, de nem firtattuk, az okokat. Volt olyan személy a ki második házasságban élt. Betartotta az egyházi törvényt, soha nem  áldozott, de nagyon kiegyensúlyozott életet élt, tudatosan. Mindannyian tiszteltük. Miután mindannyiunknak sorra, körbejárva átadta személyesen, visszament az elnöklő székéhez az atya, leült, felmutatta az övét, és akkor egyszerre vettük magunkhoz. Én gyakran miután megkaptam, belsőleg megszólítottam az Úr Jézust, kifejeztem csodálatomat, köszönetemet, hálámat, kértem növelje szeretetemet, hűségemet iránta. Utána következett a kehely körbehordozása a Szent Vérrel, mindannyian egy-egy kortyot ittunk belőle. Mindig két szín alatt áldoztunk.).

A katekézisekkel kapcsolatosan még egy pár dolgot kifejtek. Karácsony és Húsvéti időszakban eljöttek Katekétáink, és az ünneppel kapcsolatosan katekézist tartottak. Minden év őszén két három napos Katekézis sorozatunk is volt, az adott témakörrel, úti szakasszal összhangban.

Az első szakasz a „semma” halld Izrael! Kivonulással egybekötve, Ilyefalván volt. Mi nem tudtunk részt venni. Nem volt kizáró jellegű. A lényeg a jobban odafigyelés az igékre, a témákra és a katekézisekre, valamint a belső készség fejlesztése volt, ami tettekben nyilvánult meg. Itt megjegyzem, időközben megnősültem, nemsokára jöttek az „áldások” , gyerekeink, és a városi bérlakásból hazaköltöztünk falura, bérlakásba, mert a nagyik öröksége romokban hevert. Mi feleségemmel faluról jártunk be heti rendszerességgel, két alkalommal, általában vonattal, de a vasútállomásig jó három km-t kellett kerékpározzunk  Amikor sorra kerültünk a felkészülésekre még legalább egy alkalommal be kellett utazzunk. Normális, hogy a mi jelenlétünk ösztönzően hatott a közösség tagjaira, mi bejártunk faluról, akkor ők helyből annál inkább illett, hogy ott legyenek.

Pár év múlva már mi, a közösség felelőse a csoportvezetőkkel kellett elutazzunk a katekéziseikre, Szatmárra vagy Nagyváradra, mert ottan nagy fejlődésnek indultak a közösségek. Utóbb már román nyelven folytak a katekéziseik, a román nyelvű csoportok beindulásával, mert a katekéták könnyebben beszélték a román nyelvet. Közülünk aki nem tudott elégé jól románul, fülhallgatón keresztül fordításban követte az előadásokat. Tehát már idehaza a mieinknek az „átadást” mi végeztük. Akkor  Igeliturgiákat nem tartottunk, a lényeg az átadáson volt.

Ebből az időszakból 3. három esetet idézek: - első, már akkor egy alkalommal a katekézis alkalmával egy kérdéskörívet kellett körbejárjunk kiscsoportos módszerrel, kifejtve nézeteinket éppen a család, a fogamzásgátlás, abortusz stb. Témakörben. Azt mondták katekétáink, az összeredményt fel fogják terjeszteni a Szentatyának. (II. János Pál) Megjegyzem, nem ismertették az Egyház hivatalos tanítását, álláspontját, hogy annak tükrében dolgozzunk, ellenkezőleg a modern világ kihívásainak tükrében kellett megfogalmazzuk. Engem akkor ez egy kicsit elgondolkodtatott. Mi akarjuk tanítani a Pápát?

 (zárójelben említem, amikor már 3. gyerekünk – István – útban volt, és feleségemen jól látszani kezdtek a jelei, egyik testvérkém egy papír cetlit adott át – „Imre vigyázz, a nő nem olyan mint a vonat, felülünk és nem szállunk le” – megértettem a célzását. Megköszöntem. Magamban pedig azt mondtam – „Uram bocsásd meg neki, nem tudja mit beszél, Te tudod, mi tudatosan fogadjuk Ajándékodat”).

A második eset Szt. Józseffel kapcsolatos, és a 12 éves Jézus elmaradásával a jeruzsálemi templomban. Ez volt a ketekézisek egyik témaköre. Kiko festett is egy képet Szt. Józsefről, nyaka között a megtalált „Jézussal”, két lába elől lelógott. Úgy mint ahogy egy kis gyereket felveszünk a nyakunkra, elől fogjuk a lábukat, hogy le ne essenek. Az előadás nem „elmélkedés” volt, hanem „agyalás”. Sajnos ezt a „módszert” mára sok pap is átvette! Az átadásokra jegyzetelhettünk, vázlatosan. Az előadás végén, felszólítottak, a szünetben menjünk közel a festményhez, és jól, nyugodtan vegyük szemügyre.

Kinek mit mond Szt. József? Én nyugodtan legutolsónak maradtam, hogy mennyi ideig néztem, nem tudom. Azt értettem meg, hogy az életben nincs két egyforma helyzet, de a lényeg Istenre és akaratára figyelni, még akkor is ha nem értem, mi miért történik! A meglepetés a vonaton hazafele ért. Általában a témákról beszélgettünk a fülkében, összevetettük, és már körvonalazódott, ki melyiket választja az átadáskor a mieinknek. Szt. József festményével kapcsolatosan pedig döbbenetemre, mind külön véleménnyel voltunk. Volt aki a lelógó lábakat „papi stólának” látta! Amikor tisztáztuk, hogy ez semmiképpen sem lehetséges, mert nem volt pap, és nyilván Kiko sem fest badarságokat, mert kiröhögnék. Akkor az illető döbbent le, hogy ő ezt meg se gondolta. Más azt látta, hogy az Úr Jézus Szt. József háta mögött állott valamin, azért emelkedett föléje, de a kétoldalt lelógó valamit látta, de nem tudta azonosítani. Az eset engem nagyon megdolgozott. Ha mi amit látunk, még azt is így értelmezzük, akkor amit hallunk, azzal hogy állunk? És amit átadunk mennyire hiteles? Jó hogy ott van Lajos atya! És testvéreink, akik be kellene fogadják, mit kapnak?  Ez volt az első eset, amikor a katekumenális úttal kapcsolatosan kétségeim kezdtek lenni.

A harmadik eset, 1995. október elején történt. Ismét el kellett utazni a katekézisekre, megkaptuk a felszólítást, jó előre, a közösség felelőse és a csoportvezetők részvétele fontos. Feleségem a szülés előtt volt. Zsófia, a kislányunk még két éves sem volt. Nem volt könnyű dönteni, még Lajos atyát is megkérdeztem, azt ajánlotta, tekintetre a helyzetünkre, ne menjek. De a negyedik felszólításkor, még a neveinket (csoportvezetőkét) is felolvasta a felelősünk, azt  következtettem, el kell menjek én is, mert nyugtalanított  a dolog, hogy ha nem megyek el.

(azt mondtam magamban – „rendben Uram, hisz én úgy sem tudok segíteni feleségemnek, Tőled függ minden”. Persze ezt elmondtam feleségemnek is, de neki nehezebb volt.  Elmentem. Nem is voltam nyugtalan egész idő alatt. Feleségemnek borzasztó volt, első éjszaka szüleinél aludtak Zsókával, biztosan  mosták a fejét. Többé nem,  éjszaka idehaza aludtak, lefekvés előtt sírva olvasta a keresztúti elmélkedéseket. Miután hazajöttünk, egy hétre rá született fiunk, Mózes).

Egy rendkívüli kivonulás Alvincre! – a Pongrác István lelkigyakorlatos házban, 1996. februárjában. A cél hitet kérni és kapni az Egyháztól! Tamás József Püspök Úr jelenlétében. Pontosan negyvenen voltunk. Vittük a két kicsit is, Mózest hordozható gyerekkosárban. Brassóban a vasútállomáson az emberek le voltak döbbenve, amikor meglátták hogy valóban gyerek van benne. Van két iker keresztlányunk, őket vittük peszrának, hogy mi tudjuk követni az előadásokat. Ez alkalommal beírták neveinket a közösség Szentírásának Ó és Új Szövetsége közé, egy lapra, hangoztatva, hogy ez annak jele, nevünk be van írva az Élet Könyvébe! Megkaptuk a hitet!

(most már tudom, ez is egyike a béklyóiknak, „maszlagaiknak”. De kell nekünk Kiko, ha ostobák vagyunk, nem foglakozunk komolyabban az Egyházunk Katekizmusával. Mi történik amikor megkeresztelnek? Isten gyermekeivé válunk, és az Anyaszentegyház tagjaivá. De növekedni kell nemcsak testben, lelkiekben is. És ehhez csak komolyabb hozzáállás kell, a  felületességet szemétkosárba dobva. Öt kő, és Góliátot le lehet győzni, Isten kegyelméből, segítségével: szentmise, szentáldozás,  napi Szentírás olvasás, rózsafüzér és böjt.)

Két rendkívüli „vizsgatétel”. Az egyik abból állt, hogy kiültettek katekétáink a „keresztünk” elejébe (arról a keresztről van szó, amelyik mindig jelen van a találkozókon, magas kb. 1,80 m rúdon, ott  van a videón is, az „ambó” mellett,  a 8 000 létszámú „pápai” bemutatón), és szerre nyilvános életgyónást végeztünk! Mert mi másnak lehetett nevezni azt aminek lényege ez volt. Hogy ki mennyire volt őszinte, az személyes ügye volt kinek-kinek. Hogy miért volt szükséges ez is? Hozzátartozott az út szakaszához, és kész. De vajon csak ennyi?

A másik a „pénzzel” volt összeköttetésben. Próbára kellett tegyük magunkat, a „szegény özvegyasszony” módjára, erről szólt a katekézis. Fel voltunk szólítva az „önzetlen adakozásra”, nyilván világosan nem mondták meg, hogy hogyan cselekedjünk, sokféle lehetőség van rá, mondták. Mi addig is gyakoroltuk mérsékelten, különböző formákban, de nem vertük dobra. Feleségemmel úgy értelmeztük, oda, a Katekumenális út javára tegyük. És odatettük, perselyezéskor. Fel is tűnt, akkor persze megjegyezték, nem éppen így kell érteni, de nem lepleződtünk le, mert nem firtatták. Megjegyezték, hogy ha valaki tévedésből elnézte az összeget, jelentkezzék, mert vissza adják. Természetesen hallgattunk. Akkor voltak módosabbak a közösségben, sokan azt hitték ők tehették. Nekünk falun könnyebb volt pénz nélkül egy hónapig. Ha mégis szükségünk volt, kértünk kölcsön – megalázkodás – és utóbb törlesztettük. Sajnos, utóbbi értesüléseink szerint a Váradi vagy Szatmári közösségből tragédiával végződött egy eset. Valaki eladta lakását, a pénzt odaajándékozta ahová gondolta, a végén öngyilkos lett. Egyik testvérünk elbeszéléséből értesültünk, aki még akkor járt a közösségbe. Utóbb ő is kimaradt.

Még amit szükségesnek tartok feltárni. A kezdeti katekézisek Ábrahám kivonulásával és az izraeliták Egyiptomból való kivonulásával voltak összefüggésben. Különös hangsúlyt kapott Mózes, aki által az Úr kivezette népét. Egyértelmű volt, hogy számunkra Kiko a mi Mózesünk. Ellenben katekétáink az összekötő láncszemek. Szóba jöttek bálványaink is. Fontos volt felismerni, ahhoz, hogy le tudja dönteni ki-ki a sajátját. Az Egyház, a pápaság ezzel szemben jelentéktelen volt. A lényeg a rendszeres részvétel a közösség Igeliturgiáin, az Eucharisztián, az engedelmességen, és az útmutatások követésén és betartásán volt.            

Ellenezték katekétáink, hogy jelenési helyekre zarándokoljunk, hogy rózsafüzért imádkozzunk, hogy Szentségimádásokon, engeszteléseken vegyünk részt, litániák, keresztúti ájtatosság végzését felesleges időpocsékolásnak tartották. Meg volt nekük a maguk magyarázatuk, amit logikusnak tűnt, de mi egy páran sehogy sem tudtuk ezt megemészteni. Egyik testvérnőnk volt a plébániai engesztelések fő pillére, neki is nagyon nehéz volt, de csinálta, ahogy tudta. Én pedig a Mária jelenésekkel kapcsolatos irodalmat továbbra is böngésztem. Igaz, komoly fejmosást nem kaptunk, de az engedelmesség fontosságát szüntelenül sulykolták belénk.  Így nekem minden katekéziseik után egy-két hétig gondjaim voltak az rózsafüzér imádkozással, még a Kis Zsolozsma végzésével is. Ezeket én Esztelneken a ferenceseknél eltöltött idő alatt elfogadtam és többé kevésbé de végezgettem, lelki életem részéhez tartoztak. Később már ajánlották a Zsolozsma időnkénti végzését.

Egy nagyon fontos  mozzanat a „perselyezés” volt. Különösen a kivonulások alkalmával a pénztálca fenekére is kellett nézni. Mert először is ki kellett fizetni a költségeket, reggeli, ebéd, vacsora, éjszakai szállás, terem, stb. A katekétáink részét is, első körben. A második körben katekétáink útiköltségeit is fedezni illett. A harmadik körben az Út nemzetközi kasszájába is be kellett pótolni, különös tekintettel Kiko nagy „álmának” megvalósulásáért. A evangéliumi nyolc boldogság kihirdetésének hegyén egy „zarándokokat fogadó, szállást adó pavilon” felépítésének megvalósítása  érdekében. Úgy tudom mára megépült, „egy két téglában” a mi pénzünk is benne van. Tiszta és őszinte szándékkal adtuk. Itt megjegyzem, azzal bíztattak katekétáink, hogy akik az út szakaszait végigjárják, a szentföldön egy hétig fehér ruhában fognak járni az Úr Jézus főbb tanítási helyeit felkeresve.

A világifjúsági találkozókra pl. Denverben tőlünk is voltak fiatalok, abban is a közösségnek bele kellett pótolnia, egyszóval mindenhez illett támogatást nyújtani. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy a közösség kasszája a „Neós” ügyet szolgálta. A többlet vérkeringésből Kiko hízott, nem a helyi plébánia, még kevésbé az egyházmegyénk. A végleges kiábrándulásunk akkor következett be, amikor már többen nem bírtuk tartani az iramot és kijelentettük, zsebünk nem bírja a kivonulások fedezését. Ha helyben megtartjuk, jó, különben befejeztük. Beleegyeztek, de a befejező ebédet egy éterembe kellett elfogyasztani. A végső lökést az adta, amikor egy hasonló alkalommal, többször kellett „perselyezni” mert sehogy sem akart összejönni a szükséges pénz. Feleségemmel összenéztünk, nem mindig ültünk egymás mellett, beletesszük még egyszer mindenünket. Éppen fixre kijött az összeg, megmondták, (az érdekesség az, hogy mindig így történt) de a felét mi tettük, utoljára, az utat mi akkor befejeztük, de hogy ne legyen feltűnő, lassan maradtunk ki pár hét múlva.

Pár évvel ezelőtt Magyarországon találkoztam valakivel egy eseményen, és rövid beszélgetés után  kiderült, Ő is „Neós” volt, de kimaradt mert már előbbre jártak, több „skrutiniumon” átment, de már megkövetelték, hogy a jövedelmének 10%-át a „Neós” célokra kell átadja, természetesen önként, a családja végül kitört és így szakított velük. Egy idő után ő is rájött, hatalmas megtévesztés az egész, a nagy katekézisekkel, kivonulásokkal, látványos magamutogatásokkal, titkolózásokkal.

Közel áll a vallási személyi kultusz rejtett formájához az, amit Kiko művel. Talán az a háttér is a videón erre ad választ. Mert felül az ember semmiképpen nem lehet dicsőségében az ég felhőin visszatérő Krisztus. Ellenben a halottaiból dicsőségben feltámadó Krisztus sem lehet, mert a lepel összehuppanva ott maradt ahol a holtest volt, és nem a testtel emelkedett a levegőbe. A kendő pedig összehajtva más helyen maradt. (ti. A dicsőséges test a leplen ép úgy átillant, ahogy a zárt ajtókon, falon). Ami az ember fejen lévő hajat illeti, feltéve ha azt ábrázolja, mintha balra szél fújná, a dicsőséges testre már nem érvényesek a fizikai törvények, tehát a szélfúvás sem.  Ezeket a „megvilágosodott” Kiko figyelmen kívül hagyta volna, amikor a hátteret megtervezte? Nem valószínű.  Sőt! Nagyon kifejező a háttér. Az emberre utal, aki kiemelkedik és Istennek akar látszani, mutatkozni, superman!

Több mint valószínű, pünkösdre ismét megjelennek a gitáros „Neós” csoportok, ahol csak tudnak. Majd ne lepődjünk meg ha később az Egyesült Keresztény Egyház Új Evangéliumának buzgó hirdetőiként is találkozni fogunk velük. Aki követni akarja őket, ajánlom nagyon jól fontolja meg lépését. Ennyit róluk, dióhéjban!

Ami pedig a hiteles keresztény életet illeti, meg lehet élni, még egyszerű rózsafüzér társulati szinten is, egy kis odafigyeléssel, kitartással, hűséggel, pár testvérrel  egymást támogatva.

Testvéri szeretettel Imre. Áve Mária!   

http://www.uzenetek.eu/news/mi-is-voltunk-neosok/

Roberto de Mattei: Egy civilizáció vége

2013-2014: Motus in fine velocior

2013. február 11-e olyan dátum, mely mára már bevonult a történelembe. XVI. Benedek ezen a napon jelentette be a meglepett bíborosok gyülekezetének döntését, hogy lemond a pontifikátusáról. Angelo Sodano bíboros-dékán szavai szerint, melyet a pápához intézett, a bejelentést „mint derült égből a villámcsapást” fogták fel, és a villám képe, mely még ugyanezen a napon valóságosan is becsapott a Szent Péter bazilika kupolájába, az egész világot bejárta.

A leköszönés február 28-án történt meg, de XVI. Benedek előtte még közölte, hogy nyugalmazott [?] pápaként is a Vatikánban akar maradni. Ilyesmi eleddig még soha nem történt, és még megdöbbentőbb volt, mint maga a lemondás. Abban a hónapban, mely a bejelentés és a március 12-én kezdődő konklávé között eltelt, az új pápa megválasztásának előkészülete zajlott, akkor is, ha ennek személye később a világ számára váratlannak tűnt. Még jobban, mint a választott, az argentin Jorge Mario Bergoglio személye, lepte meg a világot az általa választott név – Ferenc – példanélkülisége, mely úgy hatott, mintha az újonnan választott ezzel egy unikumot akart volna megtestesíteni. És meglepő volt az első beszéde is, melyben egy társalgási „Buonosera” [Jó estét] után magát mint Róma püspökét prezentálta, vagyis olyan címmel, mely ugyan a pápáé, de csak a Krisztus Helytartója és Péter utóda címek után, melyek az előfeltételét képezik a Róma püspöke címnek.

A két pápa [?] fotója, akik március 23-án Castel Gandolfo-ban közösen imádkoznak és ezzel egy új pápai „diarchia” képét közvetítették a világnak, csak növelte azon napok zűrzavarát. De ez csak a kezdet volt. Ezt követte 2013. július 28-án a Rio de Janeiro-ból való visszaúton adott interjú e szavakkal: „Ki vagyok én, hogy ítélkezzek felette!”, melyet azóta mindig felhasználnak, hogy mindenfajta törvényszegést igazoljanak vele. Ezt követte a jezsuitáknak adott interjú szeptemberben és a La Repubblica napilap alapítójának adott interjú októberben, melyek nagyobb sajtó visszhangra találtak, mint első enciklikája. Azt mondták, hogy ezen interjúkban elhangzottak nem részei a tanítóhivatalnak, csakhogy minden, ami azóta az egyházban történik, mindenekelőtt ezen interjúkból fakadnak, melyek, ha nem alapvetően, akkor legalább de facto tanítóhivatali jelleggel bírnak.

A Gerhard Ludwig Müller bíboros, a Hittani Kongregáció prefektusa és Tegucigalpa érseke, Oscar Rodriguez Maradiaga bíboros, Ferenc pápa [?] tanácsadóinak koordinátora közötti konfliktus a zűrzavart a csúcspontjára emelte. Maradiaga szerint a hagyományos tanítás nem elégséges, hogy „a mai világnak korszerű válaszokat” kínáljon. Megtartják ugyan, de vannak „lelkipásztori kihívások”, melyekre nem lehet „tekintélyelvűséggel és moralizmussal” válaszolni, mert ez „nem újevangelizálás”.
Maradiaga kijelentéseit a 2014. októberi püspöki szinódus számára elrendelt a családok kelkigondozására készített körkérdések eredményei követték. Az olasz püspöki konferencia sajtóhírügynöksége közzétette az első válaszok összefoglalóját, melyek Közép-Európából érkeztek. Ezek szerint Belgium, Svájc, Luxemburg és Németország püspökei szerint a katolikus hit túl szigorú és nem felel meg a hívek szükségleteinek. Az egyháznak akceptálnia kellene a házasság előtti nemi kapcsolatot, el kellene ismernie a homo-házasságot [?] és a bejegyzett kapcsolatokat, meg kéne engednie a születésszabályozást és a mesterséges fogamzásgátlást, meg kéne áldania az elváltak második házasságát és meg kéne engednie nekik a szentségek fogadását.

Ha ez az az út, amin menni akarnak, akkor eljött az a pillanat, amiben ki kell mondani, hogy ez az út a szakadásba és az eretnekségbe vezet, mert ezzel az isteni és természetes hitet tagadják meg, mely parancsaiban nem csak a házasság felbonthatatlanságát nyilvánítja ki, hanem a házasságon kívüli nemi életet is tiltja, pláne, ha ezek még természetellenesek is.
Az Egyház mindenkit befogad, aki megbánja tévedéseit és bűneit, és kész arra, hogy azt az erkölcsi rendetlenséget, melyben élt, feladja. Ugyanakkor nem tudja, semmilyen módon se, a bűnös státuszát legitimálni. Az se használ, hogyha azt állítják, hogy a változás csak a pasztorális gyakorlatot fogja érinteni, de a tant nem. Ha a tan és a gyakorlat között nem uralkodik egyezés, akkor ez azt jelenti, hogy a gyakorlat válik tanná, ahogy ez egyébként is a II: Vatikáni Zsinat óta sajnos már történik.
Az egyháznak „a kor színvonalán” új válaszokat kell adni? Az egyháztörténelem nagy újítói egészen másképp viselkedtek. Például, amikor a 11. században a nikolaiták a simóniát és a papok nősülését legitimálni akarták, hogy az egyház a kor realitásától ne szakadjon el, Damjáni Szent Péter és Hildebrand bíboros (a későbbi Szent VII. Gergely pápa) tüzes szavakkal panaszolták fel ezt a romlott helyzetet, és az erkölcsök megtisztítását és az igazi tan restaurációját vezették be. (Damjáni Szent Péter és Szent VII. Gergely szavai a cikk végén olvashatók.)
A szenteknek ez a hajthatatlan és megalkuvást nem ismerő szellemisége az, ami ma olyan drámai módon hiányzik. Sürgősen szükség lenne az acies ordinata, azaz a rend csatasorára, egy csatasorba felsorakoztatott hadseregre, ami az Evangélium fegyvereivel a haldokló modern világnak az élet igéjét hirdeti, ahelyett hogy annak hulláját ölelje át.
A Trienti Zsinat és a francia forradalom közötti időszakban a jezsuiták adták e harcosok élvonalát. Ma minden vallásos közösség pusztulásának korát éljük, és ha ezek között akad egy, amelyik jogot ad a reményre, akkor azt megmagyarázhatatlan okok miatt elnyomják. Az Immaculata ferenceseinek gyászos esete, mely 2013. júliusában vette kezdetét, világra hozta azt a nyilvánvaló ellentétet, mely Ferenc pápának [?] az irgalmasságra való állandó felszólítása és aközött a husáng között áll fenn, amit ő nyomott Fidenzio Volpi biztos kezébe, hogy az azon kevés rendek egyikét, mely ma is virágzik, szétverje, kiirtsa.
A paradoxon nem ér itt véget. Soha eddig nem mondott le jobban az egyház egyik isteni tulajdonságáról, az igazságosságról, mint Ferenc pápa [?] pontifikátusának első évében, hogy magát a világ előtt irgalmasnak és boldogítónak mutassa. Ugyanakkor soha eddig nem volt az egyház annyira a világ kemény támadásainak célpontja, mely felé pedig kezét nyújtogatja.
A homo-házasság [?], melyet mindenekelőtt a nagy nemzetközi szervezetek és csaknem minden nyugati kormány támogat, nem csak az egyház hitével áll frontálisan szemben, hanem a természetes és isteni törvénnyel is, mely minden egyes ember szívébe be van vésve. Mert mi más lenne az a nagy tömegmegmozdulás, mely elsősorban Franciaországban zajlik e törvények ellen, ha nem egy nép lelkiismeretének reakciója egy igazságtalan és természetellenes törvényhozás ellen? De az erkölcstelen lobbik nem elégszenek meg ennyivel. Ami őket hajtja, az nem az állítólagos homo-jogok elérése, hanem a keresztények emberi jogainak az eltiprása.
Christianos esse non licet: Néró császár és Voltaire szentségtörő kiáltása visszhangzik ma a világban, miközben Jorge Mario Bergoglio-t a világi média az év emberének választja!
Az események egyre gyorsabb tempóban következnek. A motus in fine velocior latin szólást szokták egy történelmi periódus végén jelentkező felgyorsult tempó megnevezésére használni. Az események megsokszorozódása megrövidíti az idő múlását, mely önmagában nem létezik azon dolgokon kívül, melyek változnak. Az idő, mondja Arisztotelész, a mozgás mértékegysége (Physik IV, 219b). Pontosabban úgy definiáljuk, mint a változó dolgok tartamát. Isten örökkévaló éppen azért, mert változatlan: minden mozgásnak Benne van az oka, de Benne semmi nem változik. Minél jobban eltávolodunk Istentől, annál jobban növekszik a káosz, melyet a változás hoz létre.
Február 11-e jelzi az idő felgyorsulását, mely egy szédítő mozgás következménye. Történelmi órában élünk, mely nem jelenti egyúttal szükségszerűen az idők végét, de minden bizonnyal egy civilizáció pusztulását és egy korszak végét az Egyház életében. Ha e korszak végén a katolikus klérus és a katolikus hívek nem vállalják magukra az utolsó konzekvenciáig a felelősségüket, akkor elkerülhetetlenül az a sors fog vár rájuk, ami a fatimai látnok szemei előtt fellebbent.
[És ekkor Roberto de Mattei idézi az ú. n. harmadik fatimai titok 2000-ben nyilvánosságra hozott szövegét. Én ehelyett inkább a látnokok „pokol-vízióját” idézném, melyet a harmadik jelenés alkalmával, 1917. július 13-án láttak:
»A Szent Szűz újra kitárta karjait, és mintha fénysáv hatolt volna belőlük a földre. Láttunk valamit, mint egy tűztenger, és benne elsüllyedve fekete, elégett lényeket, ördögöt és lelkeket emberi alakban, amelyek izzó, áttetsző szénnek látszottak. A lángban magasra csaptak, majd minden oldalról leestek, súlytalanul, mint a pernye egy nagy tűzből, közben rettenetes panaszhangok, fájdalmas és kétségbeesett kiáltások hallatszottak, amelyek borzalmától megrettegtünk. .. Ez a látvány csak egy pillanatig tartott. Meg kell köszönnünk égi Anyánknak, hogy előbb megígérte a mennyországot, különben a rémülettől meghaltunk volna.«]
A fatimai drámai látomásnak elegendőnek kell lennie arra, hogy elgondolkodtasson bennünket, imára és cselekvésre unszoljon. A város már romokban fekszik és az ellenséges katonák már a kapuk előtt állnak. Aki szereti az Egyházat, az védelmezi, hogy Mária Szeplőtelen Szívének a diadala minél hamarabb bekövetkezzen.

---

Végezetül idézek Roberto de Mattei professzornak egy 2013. október 13-án írt tanulmányából, melyet a katholisches.info 2013. október 18-án közölt le.
Máriának egy másik, alig ismert üzenete még a fatimai üzenetnél is nyomatékosabban hangzik. 2013. október 13-án volt a 40. évfordulója, hogy Japán egyik városában, Akitában a Szent Eucharisztia Szolgálóleányai rendje egyik tagjának, Agnes Katsuko Sasagawa nővérnek Isten Anyja megjelent. 1973. október 13-án kapta Agnes nővér Isten Anyjának utolsó és legfontosabb üzenetét, melyben azt a büntetést írta le, ami az emberiségre vár.
1984 áprilisában a helyi püspök (Niigata püspöke) Msgr. John Shojiro Ito (1909-1993) alapos vizsgálat után bejelentette, hogy az akitai jelenéseket természetfelettinek kell tekinteni és megengedte egyházmegyéjében az Akitai Szűzanya tiszteletét. 1988 júniusában Ratzinger bíboros, a Hittani Kongregáció prefektusa hitelesnek jelentette ki a jelenéseket. Ez időben Fülöp-sziget Szentszékhez akkreditált követe, Howard Dee nyilvánosan közölte, hogy Ratzinger bíboros azt mondta neki, hogy Fatima és Akita üzenetének tartalma azonos.
A fatimai és akitai üzenetek büntetést jövendölnek az emberiség és az egyház számára természetes, politikai és mindenekelőtt szellemi síkon, és arra emlékeztetnek bennünket, hogy Isten végtelenül irgalmas, mert végtelenül igazságos. Most nincs idő az illúziókra, az optimizmusra, a felületes mosolygásra, hanem ez a komolyság és a harc ideje. És ha harcolunk, a Szeplőtelen megígérte, hogy mellettünk áll a végső győzelméig.
Az akitai üzenet:
»Ha az emberek nem bánják meg a bűneiket és nem térnek meg, a mennyei Atya az egész emberi nemre borzalmas büntetést fog róni. Olyan büntetést, mely sokkal rosszabb lesz, mint az özönvíz volt, olyan büntetést, amilyen idáig még nem volt. Tűz hull majd az égből, és az emberiség nagyobb része megsemmisül, a jók csakúgy, mint a rosszak. Nem kíméli sem a papokat, sem a hívőket. Akik túlélik, annyira szenvednek majd, hogy irigyelni fogják a halottakat. Az egyedüli fegyverek, amelyek megmaradnak számotokra, a rózsafüzér és a kereszt, amelyet Fiam nektek hagyott. Imádkozzátok naponta a rózsafüzért a pápáért, a püspökökért, és a papokért. Sátáni erők hatolnak be még az egyházba is; bíborosok kelnek fel bíborosok ellen. Az engem tisztelő papokat, paptársaik megvetik és kinevetik. .. Templomokat és oltárokat fognak kifosztani. Az egyház olyanokkal lesz tele, akik elfogadják a kompromisszumokat és a Sátántól félrevezetve sok pap és szerzetes felhagy az Úr szolgálatával. Az ördög főleg az Istennek szentelt lelkek ellen fog kérlelhetetlenül eljárni. A gondolat, hogy olyan sok lélek fog elveszni, az oka az én szenvedésemnek. Ez az én nagy kínom. Ha nem történik változás és a bűnök számukban és súlyosságukban tovább növekszenek, az emberek többé nem részesülnek irgalomban.« – [Hol vagyunk ma 1973 vétkeitől, hol van az emberiség 1973 vétkeitől?]
(Az első fotón Roberto de Mattei professzor, a másodikon Fidenzio Volpi apostoli biztos, a harmadikon az Akitai könnyező Madonna látható)

---

Damiáni Szent Péter püspök, hitvalló és egyháztanító (1027-1072, ünnepe február 23.) intelmei
Az erőteljes nyelvezetű Damiáni Péter egyháztanító írásaiból árad az Egyház szentségéért lelkesedő, energikus, szinte zordon buzgóság illata.
Komor színekkel festi korának állapotait: „Egyre mélyebben hempereg a romló világ a mocsárban. A szemérem kihalt, a becsületérzés kialudt, a vallás omladozik. Mindenki azt keresi, ami hasznos neki, a menny utáni vágyódás nélkül, kielégíthetetlenül hajszolják a földi dolgokat. Látjátok, hogy az egész világ hogyan rohan hanyatt-homlok a bűn síkos útján a szakadék felé; hogyan sokasodnak a bűntettek, ahogy a szakadék közeleg. Az egyházias lelkület kimúlt, a papoknak nem fogadnak szót. A lopás, rablás, hamis eskü, fajtalankodás és szentségtörés mindennapos esemény. A legszörnyűbb tettektől sem riadnak vissza, és úgy látszik azért, mert itt vannak azok az utolsó idők, amelyekről az Apostol beszél.”
A lesüllyedt papságnak ezt veti a szemére: „Ó fájdalom! A papsággal már odáig fajultak a dolgok, hogy éppen azok vakítják el az embereket sötét, helytelen tanításukkal, akiknek világoskodniuk kellene a világ előtt! Régen elmúltak azok az idők, amikor a tiszteletreméltó fegyelmet, az illő komolyságot és a papi szellemiséget megtartották. Ma papi összejövetelek alkalmával számtalan tréfát, könnyelmű szójátékot, profán fecsegést és a finom városi élet hízelkedő beszédeit lehet hallani, úgyhogy a papok inkább haszontalan frátereknek és bohócoknak tetszenek, mint az Egyház szolgáinak és Jézus Krisztus fölkentjeinek. Mi vagyunk az oka, hogy a papok iránti tisztelet kipusztul. Életünk, amelynek tükörnek kellene lennie a hívők előtt, rászolgál, hogy a kevés jó lélek sírjon fölötte. A püspököt nem a klerikusok sora követi, mint illene, hanem hadi tábor és parittyás zsoldosok serege. Naponta királyi lakomákat rendez. Amivel a szegényeket kellene táplálnia, azt bohócok kapják. Ahelyett, hogy a szegényeket megajándékozná, barátait tömi tele a püspöki asztalnál. A báránybőrt megvetik, hermelin, nyest és róka prémje kell nekik.”
Bíboros-társaihoz így kiált, önmagát sem kímélve: „Én, aki kénytelen vagyok most magamat azok közé számlálni, akik az egyházi hadsereg sátrait őrzik, felemelem nyers hangomat, hogy felriasszam magunkat az álomból; nem is annyira titeket, akik lelkiismeretesen vigyáztok másokra, hanem önmagamat, aki – ó szégyen – langyosan és lustán állok a csatamezőn. Gyakran úgy tanul az ember, hogy tanít. Saját szánk ösztönöz minket, hogy azt tegyük, amire másokat biztatunk. Látjátok, kedveseim, hogy a világ a rosszból a még rosszabba zuhan. Akik kereszténynek mondják magukat, csak látszatra azok. Mi, akik prédikációinkban az angyal feladatát vállaljuk magunkra, hirdessük az élet igéjét szóval és példával. A prédikált szó a nyelvből ered, erejét a prédikáló életmódjától kapja.”
Egy levélben így ír a római egyház kancellárjának: „Ha a Római Szék nem tér vissza a helyes állapotába, az egész világ megmarad a tévedésben. A régi Egyház lelkületéhez való visszatérés feltétlenül szükséges.”
II. Kelemen pápa előtt intő beszédet tartott: „Mit ér, ha azt mondjuk, hogy az Apostoli Széket visszavezettük a sötétségből a világosságra, és közben ugyanabban a sötétségben járunk? Mit használ, ha bőséges eledelünk van elzárva, és közben éhenhalunk? Mit ér, ha éles kard függ az övünkön, de nem húzzuk ki a rohamozó sorok előtt? A mindenható Isten téged állított maga helyett oda, hogy eledelt ossz a népnek. Tebenned adott fegyvert Egyházának az ellenség támadásai ellen. Tőled vártuk, hogy Izrael szabadítója légy! Ezért, Szentatya, törekedj arra, hogy az elvetett és eltiport igazságosságot újra fölemeld!”

Szent VII. Gergely pápa és hitvalló (1020/25?-1085, ünnepe május 25.) mondásai:
Gergely – amint maga mondja – izzón és szenvedélyesen tudta gyűlölni a gonoszságot. Nem volt megnyerő, szeretetreméltó egyéniség, sőt, nem ritkán „goromba volt, mint az északi szél”.
Nagymértékben birtokolta viszont az ellenségszeretet erejét, az igazi Krisztus-követés csalhatatlan ismertetőjelét. Gergely szentsége éppen abban áll, hogy mindenestül hivatala követelményeinek élve kiüresítette önmagát: elfeledte Hildebrandot, hogy Gergely legyen. Így tudta magát a végsőkig odaadni, minden nagyszerű adottságával szolgálva és önmagát fölemésztve. A cél, amelyre nem lankadó szenvedéllyel tört, az Egyház szabadsága és tisztasága volt.
Kortársa és kritikus barátja, Damiáni Szent Péter így ír Gergelynek: „Az alapján, amilyen módon és formában Ön közölte velem ezt a megbízatást, nagy ellentétet látok Önben. Miközben egyrészről az atyai kegy jóindulatával kedveskedik nekem, másrészről borzasztó perpatvarral fenyeget. Míg egyrészt melengető fénnyel sugárzik rám, mint a nap, másrészt úgy támad rám, mint a goromba északi szél.” Damiáni nem tudta megmondani, hogy szerette-e inkább, vagy félt tőle: „Mint valami zsarnok, mint egy Néró, mint egy oroszlán kényszerített mindenre, ami helyes. Úgy uralkodott rajtam, mint egy szent sátán.”
Vitathatatlan, hogy VII. Gergelyt teljesen átitatta szent küldetése és felelőssége. Főpásztori hivataláról így ír: „Isten a pápát őrnek állította minden egyes ember és az egyetemes Egyház fölé. Az utolsó ítélet napján számot kell adnia róluk. Ezért nem hallgathat, amikor az lenne a kényelmesebb. Vállalnia kell inkább még a halált is. Ha mindenki siketnémává lesz is, neki föl kell emelnie hangját: »Magas hegy tetejére állítottál, hogy kikiáltsam és pellengérre állítsam Isten népének gonosztetteit és az egyház gyermekeinek bűneit!«”
Szívesen idézte a próféták mondásait: „Ha a gonosznak nem beszélsz gonoszságról, lelkét a te kezedből kérem számon” (Ez 3,18), és: „Legyen átkozott, aki kardját kíméli a vértől” (Jer 48,10).
Gergely amilyen pontosan különbséget tudott tenni magával kapcsolatban a személy és a hivatal közt, ugyanolyan jól megkülönböztette mások esetében is a személyt és annak ügyét: „Hivatali kötelességem, hogy szeressem az embereket, miközben elutasítom hibáikat, hogy gyűlöljem istenellenességüket, de sohasem személyüket.”

folytatása hamarosan következik


(forrás: www.katholisches.info – 2014. február 11.)

Felhívás a Maradék Hadseregnek!

Kedves testvérek!

Maria Divine Mercy a következő felhívást juttatta el a világszerte hozzá, - illetve az általa közvetített üzenetekhez - kötődő csoportokhoz, így nekünk is:

" Maradék Hadsereg! Kérem, hogy imádkozzatok úgy, ahogy eddig még soha azelőtt!
Imádkozzatok, imádkozzatok, imádkozzatok! Kérem, hogy ezt az üzenetet továbbítsátok
Mindenkinek csoportotokban."

Kedves testvérek, MDM tudatta velünk, hogy a tegnapi sürgető kérés, miszerint "imádkozzunk úgy, mint azelőtt még sohasem" a gonosz fokozódó, és egyre fenyegetőbb támadásai miatt történt. Ezeket a támadásokat most főképp az Üdvösség Érme hihetetlen nagy ereje váltja ki belőle, mivel az a lélek, aki ezt az érmet viseli, nem kerül az ellenőrzése alá. Így tehát most mindent megragad, amivel akadályozhatja az Üdvösség Érme elkészítését és közreadását. MDM ismételten kér mindenkit, - és minden imacsoportot- hogy folytassák imáikat annak érdekében, hogy a gonosz által állított akadályokat mielőbb legyőzhessük. Isten áldását kéri mindnyájunkra.

Az európai látnoknő (Maria Divine Mercy) által kapott üzenetek - 'The Warning'

Nem tudjátok, hogy Második Eljövetelem megtörténte után a lelketek örökké létezni fog?

2014. február 10. hétfő, 15:43

Drága szeretett leányom, az Én Időm közel van, és a Mennyország már készül a nagy lakomára, amikor az Ég a Földdel egyesül, hogy eggyé váljon.

Számos előkészület van most folyamatban, és szeretett Atyám azt tervezi, hogy sok Ajándékot hozzon azok számára, akik Őt nem ismerik. Az angyalok és szentek mind egyesültek, hogy minden lélekért imádkozzanak, abban a reményben, hogy minden ember megkaphassa az Igazságot, különösen azok, akiknek nincs tudomásuk a Mennyország és a Pokol létezéséről.

Amikor Isten Igéje bemutatásra kerül a lelkek számára, akkor azt ők nem mindig fogadják szívesen. Ehelyett kerülik az Igét, holott számukra az Ige üdvösségük egyetlen eszköze. Miért olyan makacs az ember, és miért feltett szándéka, hogy csak abban higgyen, amiben akar, és ami az ő saját önző énjét kielégíti? Miért nem sikerül az embernek felismernie az összefüggést az életében elkövetett bűn és az elégedetlenség érzése között, amelyet éppen azért érez, mert nem tudja elfogadni, hogy ő egy semmi? Egyedül csak Atyám Szeretetének köszönhető, amelyet a világ és minden gyermeke iránt érez, hogy az ember egészségessé válása érdekében oly sok esélyt kapott. Mégis ő inkább csak egy fél életet élne, ahol Isten az ő életének csak egyes részeiben kapna helyet, és csak ott, ahol az embernek megfelel.

Én, Jézus Krisztus, rövidesen meg fogom nyitni azoknak az elméjét, akik ezekben az Üzenetekben nem ismerik fel Isten Szavát. Én meg fogom érinteni, és az Igazság utáni vággyal fogom eltölteni a szívüket.

Ha a hamisságok bemutatása miatt tele vagytok tévedésekkel, és a bűnt illetően, ahogyan azt Isten látja, hazugságokkal etetnek benneteket, akkor Én korlátként fogok állni mellettetek, hogy megvédjelek titeket.

Sokakat zavarba fogok ejteni, mert Én egykönnyen nem adom fel, amikor az ember figyelmen kívül hagyja a Szentlélek Ajándékát. Olyan leszek, mint tüske az oldalatokban, mint az alkohol égető érzése, amit nyílt sebre öntenek. Csak nagyon kevesen lesznek képesek figyelmen kívül hagyni Engem, de nem mindenki fogja elfogadni Végső Ajándékomat – az Örök Élet Ajándékát.

Sajnos, sokan el fogják utasítani Végső Hívásomat, és helyette ők a fenevadat fogják követni, és ez azt jelenti, hogy örökre el fognak veszni. Nem tudjátok, hogy Második Eljövetelem megtörténte után a lelketek örökké létezni fog?

Nektek majd választanotok kell: vagy a Velem való Örök Élet, vagy az ördöggel való örök kárhozat. Középút nincs.

Minden ember a döntésének megfelelő utat fogja választani.

Jézusotok