Don Bosco 1962-ben álmot látott, amelyben a pápa úgy mentette meg az Egyház hajóját az ellenségtől, hogy két, tengerből kiemelkedő, az Oltáriszentséget és a Szűzanya iránti tiszteletet jelképező oszlophoz pányvázta azt ki. Az álom szerint tehát az Oltáriszentség gyakori vétele és a Boldogságos Szűz tisztelete az a két gyakorlat, amely megmentője és ismertetőjegye az igaz hitet követő Egyháznak. És mivel ez az álom közel negyed évszázaddal előzte meg XIII. Leó látomását, mondhatnánk, hogy az Úr végtelen jóságában előre megadta a százéves terv alatti kitartás fegyvereit.
De vajon ne tudta volna azt az ellenség, hogy a szent maradék a két oszlophoz köti majd magát, és az oszlopokhoz kötött pányvák válnak az őket egymás előtt beazonosító jellé? Ha pedig tudta, és a könnyű préda tömegek után a „szent maradékot” is szerette volna tévútra vezetni, vajon nem mímelné a jelet igazi tartalom nélkül? Tudta és meg is teszi.
De hogyan tudná eltéríteni az Oltáriszentség és a Szűzanya iránti tiszteletet?
Hosszú évekig a hit jelének véltem, ha szentségimádáson értem valakit: nagy naivitásomban így viszonyultam mindenkihez, aki benyitott a szentségi kápolnába, bejött a templomba, és ha még térdelt is közben, az végképp überbiztos jele volt annak, hogy az Úr igazhitű követőjét tisztelhetem a betérőben. Aztán elérkezett a covid-tiltások ideje, és értetlenül láttam, hogy a szentségimádók elfogynak, és még a híres szentségimádó püspök is félreérthetetlen jelét adja annak, hogy nem az Úr tisztelete vezeti naponta az Oltáriszentség elé, mert igen lelkes kitartással tiltotta el az Oltáriszentségtől híveit. Nehéz volt megértenem a jelenséget, mígnem egy nap szóba nem elegyedtem a maradék imádók egyikével, aki naponta többször is betért a Szentségi Úrhoz. Kérdés nélkül elmondta, hogy ő azon szokott az Oltáriszentség előtt gondolkodni, hogy milyen nehezek is voltak számára a több évtizede befejezett gimnáziumi évek, mennyire gonoszak voltak vele az emberek az egyházi iskolában. Mindezt naponta több órában emésztette, éveken keresztül, mert a kápolna volt számára az a csendes hely, ahol zavartalanul önmaga lehetett saját tápláléka, az emlékein kérődzhetett, a kitett Oltáriszentség, mint háttérkép előtt… Sajnáltam ugyan rossz tapasztalataiért, de hálás is voltam, mert megérthettem általa, hogy nem mindenki az Úrért jön naponta az Oltáriszentség elé, és azt is, hogy ki lehet tartani éveken keresztül egy ilyen gyakorlatban, anélkül, hogy valós imádás és istenfélelem lenne mögötte. És mivel ez valószínűleg nem elszigetelt jelenség, megtörténhetett az, hogy a szentségimádás a pányva mímelt jelévé válhatott: mert trendi, neokonzerv katolikus jellemző, ha egy plébánián szentségimádó kápolna nyílik, amelyet akkor is örökimádónak hívnak, ha a nap nagy részében senki sincs a nyitott kápolnában kitett, vitrinben lévő Oltáriszentség előtt. De ha nagy erőfeszítéssel meg is szervezik, hogy legyen valaki, legalább a nap egy részében, a hozzá tartozó templomban mindeközben zavartalanul áldoztatnak kézbe, rendeznek ökumenikus összejövetelt, dicsinek nevezett „dicsőítést”, hirdetnek és követnek eretnekségeket, imádkoznak hamis kinyilatkoztatásból származó imákat, hirdetnek hamis jelenésekhez zarándokutakat. Mert az őket ezekben vezérlő alapelv ugyanaz, mint a „szentségimádásukban”: önmaguk etetése, hol csak érzelmi behatásokkal, hangulatokkal, hol ténylegesen az Úr testével.
Nemrég szembejött velem egy felvétel a Szent István bazilikában rendezett „dicsőítő” szentségimádásról, amelyen fiatalok tömege helyezkedett el a szembemiséző oltáron kitett Oltáriszentséggel szemben, a padokban ülve, miközben hatalmas zenekar játszott keresztény slágereket a főoltár és a kitett Oltáriszentség között, időnként pedig „tanúságtevők” beszéltek hosszan a tömeghez a saját élményeikről. Talán még sírtak is sokan a meghatottságtól… Mert az Úr dicsőítése itt is ugyanaz az érzelmi, hangulati önetetés volt, mint megannyi karizmatikus összejövetelen, amelyen az Oltáriszentség a dekor része, amelyről úgy beszélnek a jelenlétében, mintha nem lenne jelen, irányított érzelmi túltengést okoznak körülötte. Így a saját érzelem válhat istenné, az igaz Isten pedig a hamis úr háttérképévé. Mert ezt érte el az elmúlt hatvan év legkártékonyabb, lázadásból született egyházi mozgalma: hamis viszonyulásai a „katolikusok” alapértelmezett imamódjává tették az érzelemvadászatot.
És vajon más a helyzet a Mária-tisztelettel?
Elárasztottak bennünket a hamis Mária-jelenések, a jámborok eretnekségévé téve a magánkinyilatkoztatások keresését. Az igazi jámborság, az alázat, bűnbánat helyét átvette a kíváncsiság, az újabb üzenetek kényszeres keresése. És ezzel párhuzamosan a rózsafüzér imádkozása ugyanolyan mímelt jellé vált, mint a szentségimádás, mert a Szűzanyához, a „minden eretnekség megrontójához” szóló ima tömegek esetében fér meg gond nélkül súlyos eretnekségekkel, a hazugsággal, és az erények nélkülinek mutatott Mária „tiszteletével”. Mert már nem az Igazság alázatos keresése jellemzi a Szűzanya állítólagos tisztelőit, hanem saját jó érzéseik, „vallásos” áhítatuk kergetése, a kiválasztottságuk hamis tudatának féltő ápolása, netán tüntetés a világ rossz iránya ellen. Még rózsafüzérrel a kézben is könnyebb tüntetve állítólagos erényt villantani, mint csendben imádkozva a tényleges erényekre törekedni. Pedig az erények az igazság keresése révén válnak otthonossá bennünk: „ha valaki az igazságot kedveli, fáradságának gyümölcsei kiváló erények, mert megtanít mértéktartásra és okosságra, igazságosságra és erősségre, melyeknél hasznosabb nincs az életben az embereknek.” (Bölcs 8,7)
A Bölcsesség könyve fáradságról beszél, mert az igazság kedvelői fáradsággal küzdenek az erényekért, a jelek mímelői viszont pont ezt a fáradságot nem kedvelik: ők csak jelet követelnek vagy mímelnek, ahogy a karizmatikus mozgalom ősanyái és apái tették a Duquesne-i hétvégén, amikor „Jelet akarok!” cetlivel tudatták felséges akaratukat, vagy ahogy Kindelmann Károlyné is tette egy bútordarab tetejét verve kezeivel, jelet követelve. Persze nem állítom, hogy vadonatúj zsinat utáni jelenségről lenne szó a karizmata érzelem- és jelvadászatban, mert valójában a legősibb, bűnbeesés utáni törekvés nyilvánul meg az érezhető „Isten” választásában a valóságos Istennel szemben. Az erényre törekvő hétköznapok, a csendes kitartás, azaz Isten akaratának keresése és teljesítése helyett csak Isten javait akarja az ember. De mivel ezeket nem kaphatja meg, mímeli azt magát áltatva, és így helyettük a sátán jeleit kapja meg. Mert szívesebben csiklandozza füleit állítólagos magánkinyilatkoztatásokkal, minthogy Isten kinyilatkoztatott szavának teljesítésében buzgólkodna, szívesebben beszél értelmetlen hablatyolással „nyelveken”, teszi kezeit mások fejére, minthogy megfontoltan beszélne, vagy rátenné kezét az eke szarvára, szívesebben csihol magából örömkönnyeket, minthogy bűneit venné számba és siratná belső szobájában.
A spirituális teológia azt mondja, hogy minden keresztény a misztikus életre hivatott, hiszen Isten megígérte, hogy a Szentháromság lakást vesz a kegyelmi állapotban lévő emberben:
„A kegyelem állapotában potenciálisan minden lélek misztikus, és minden potencia arra vágyik, hogy aktussá váljon. Ha valaki még nem tapasztalja Isten jelenlétét a lelkében (és ez az, ami pszichológiai szempontból a misztikus állapot legjellemzőbb jelenségét képezi), az nem azért van, mert még nem rendelkezik mindazokkal a belé öntött elemekkel, amelyek elengedhetetlenek ehhez a tapasztalathoz, és nem is azért, mert Isten megakadályozza ezt az átlépést a misztikus tapasztalatba, hanem egyszerűen és kizárólag azért, mert még nem oldotta el magát teljesen a földi dolgoktól, még nem győzte le azokat az akadályokat, amelyek megakadályozzák ezt a kimondhatatlan megtapasztalást, még nem tárta ki szárnyait, hogy magasra szárnyaljon, még nem adta át magát teljesen és fenntartás nélkül Istennek, hogy hagyja, hogy Ő munkálja ezeket a csodákat a lélekben.” (Antonio Royo Marín OP).
Mindenünk megvan tehát Isten részéről, ami az üdvösségünkhöz szükséges: a kinyilatkoztatás Isten akaratáról, a kegyelmi eszközök, sőt, Isten kegyelme is. Félve, remegve munkálkodhatunk hát üdvösségünkön, eloldva magunkat a világ dolgaitól, azaz gyűlölve a világot:
„Fordítsátok
tehát minden gondotokat arra, hogy hitetekkel szolgáljátok az erényt,
az erénnyel a tudományt, a tudománnyal a mértékletességet, a
mértékletességgel a béketűrést, a béketűréssel az istenfélelmet, az
istenfélelemmel a testvérek iránti jóindulatot, a testvérek iránti
jóindulattal pedig a szeretetet. Mert ha ezek megvannak, és bőven
vannak meg bennetek, nem lesztek tétlenek, sem meddők a mi Urunk Jézus
Krisztus megismerésében. Akiben viszont nincsenek meg ezek, az vak és
rövidlátó, s megfeledkezett a régi bűneiből való megtisztulásáról.
Ezért annál inkább legyetek rajta, testvérek, hogy biztossá tegyétek
hivatásotokat és kiválasztásotokat, mert ha ezt teszitek, soha nem
fogtok elbotlani.” (2Pét 1,5)
https://invocabo.wordpress.com/2024/08/02/erenyvillantas-vagy-faradsag/
