Miközben az európai politikai és gazdasági autoritások sokáig nem voltak hajlandók szembesülni a valósággal, amelyet pedig egyetlen valamirevaló közgazdász sem hagyhatott figyelmen kívül, ma már senki sem tagadhatja, hogy az eurót mint közös pénznemet, vele együtt pedig az Európai Uniót és végül az eurózóna valamennyi tagállamát egyedileg is egyre komolyabb válság fenyegeti. A látszólag optimista hivatalos diskurzus többé már alig képes palástolni a növekvő aggodalmat az euró jövőjével kapcsolatban.
A kezdetben szép reményekkel kecsegtető közös európai valuta válsága csupán az egyik láncszeme a gazdasági és pénzügyi rendszer globális válságának, ahogyan egyébként - más módon - az amerikai dollár hanyatlása is. Összefoglalva a helyzetet: a gazdasági rendszer régóta beteg, és immáron menthetetlenül megfertőzte a pénzügyi rendszert is, mivel a kettő szervesen összefügg. Az utóbbi két évben világszerte egymást érő válságok egyre súlyosabb következményekkel járnak a társadalmak jóléti intézkedéseire nézve. A valutaárfolyamok szüntelenül ingadoznak, bármiféle világos irány nélkül, a pillanatnyi spekulációs tendenciák függvényében.
Drámai újdonságként a spekulációt éppen az államok költségvetési pénzei és központi bankjai dagasztják, olyannyira, hogy napjainkra az azonnali legnagyobb haszon elvét követő gátlástalan spekuláció vált a globális gazdasági és pénzrendszer halálos betegségét kifejező működési módjává. Ebben a kontextusban többé már senki és semmi nem állíthatja meg ezt a pokoli gépezetet, kivéve magát a társadalmat, ha megelégeli a végtelenül ismétlődő nadrágszíj-megszorító intézkedéseket, amelyek semmit sem képesek megoldani. Ez a restrikciós gazdaságpolitika csak a spekulatív vírust táplálja, amely lerombolja a reálgazdaságot, lebontja a szociális védőhálót, ellopja az államok pénzét és elszegényíti a társadalmakat.
Az euró válsága tehát az érintett zóna szintjén e látszólag őrült, a rendszer gyógyíthatatlan betegségének a szimptómájaként azonban teljesen koherens folyamat pusztító logikájának a kifejeződése. Bármekkorára hizlalják is az eurozóna államai és kormányai, csak annyit érnek el vele, hogy ez a feneketlen étvágyú, tehát a költségvetési pénzeszközeiket és az Európai Központi Bank új finanszírozási forrásait is felemésztő spekulatív vírus egyre jobban szétzilálja az egyes államok és az egész EU gazdasági, társadalmi és politikai struktúráit.
Halálos fegyverként a 16 állam közös pénznemét, az eurót használja az „elgyengültnek” mondott államok ellen, amelyeket az „elgyengítendő” államoknak kellene kisegíteniük, hogy aztán ők maguk is könnyű prédájává váljanak. Amíg az euró egymáshoz láncolja ezt a 16 államot, hogy valamennyit kivéreztesse, addig mindegyikük és mind a 16 ismétlődő válságoknak lesz kitéve, bármiféle megoldás nélkül, mert a tőke számára jelenleg a spekuláció számít a legvonzóbb, mert legnagyobb haszonnal kecsegtető újratermelési módszernek. Még világosabban: az állami büdzsék minden brutális csökkentése az eurózóna összes tagállamát gyöngíti, hiszen az államok társadalmi és termelési kiadásainak bármilyen csökkentése mechanikusan csökkenő fogyasztást eredményez, tehát az államok és a népek meggyengüléséhez és elszegényedéséhez vezet, ugyanakkor a spekulációt táplálja.
Magától adódik a konklúzió, hogy az eurózóna államai egyrészt kiszolgáltatják állampolgáraikat a vég nélküli megszorításoknak, a határtalan létbizonytalanságnak, a korlátlan munkanélküliségnek, tehát a szegénységnek, amely így egy ördögi kört alkot, másrészt egyre nagyobb közpénzeket szolgáltatnak ki a spekulációnak, amely csak akkor és oly módon korlátozható, ha a népek elszánják magukat a döntő lépésre, és véglegesen szakítanak ezekkel a folyamatokkal.
Addig is az euró haldoklik, és éppen a gyilkosai kiabálják a leghangosabban, hogy „éljen az euró!”. A jelenlegi helyzetben ugyanis azok, akik az euró védelméről, megmentéséről és örökkévalóságáról beszélnek, valójában az euró gyilkosai, mert a nyilvánvaló, a tagadhatatlan, az anyagi, a matematikai valóság az, hogy az állami közpénzekből vagy az Európai Központi Bankból spekulációs célokra áldozott minden egyes euró közelebb viszi azt a halálához. Nem csoda, hogy az eurózónához tartozó államok közvéleménye az életkörülményük 2008 óta tapasztalható folyamatos romlására, a növekvő gazdasági, társadalmi és pénzügyi bizonytalanságra az euróval - mint mindezen jelenségek szerintük legfőbb kiváltó tényezőjével - szembeni fokozódó ellenszenvvel reagál, amint azt a legutóbbi németországi közvélemény-kutatások is egyértelműen bizonyítják.
Ennek következtében immáron két, egymással teljes mértékben ellentétes és összeegyeztethetetlen koncepció csap össze, egyre nagyobb teret foglalva az eurózóna politikai életében: egyrészt a politikusok által gyakorolt beletörődés irányvonala, akik végtelen hanyatlásba akarják kényszeríteni az eurózóna népeit, hogy tovább táplálhassák a spekulatív vírust, mert nem hajlandók lemondani az euróról, noha az éppen tönkreteszi a zóna gazdaságait, egyiket a másik után; másrészt a népek törekvése Írországtól Németországig, Finnországtól Portugáliáig, hogy megmentsék egzisztenciális vívmányaikat és munkahelyeiket, bérszínvonalukat és nyugdíjkilátásaikat, szociális rendszereiket és az ifjú generációk jövőjét.
Középen az euró, ez a népek által egyre újabb és újabb katasztrófák kiváltójának tekintett pénznem a közéleti viták legfőbb politikai célpontjává fog válni, annál is inkább, mivel a kapitalizmus globális válságával párhuzamosan és azt felerősítve egyre világosabban fog megnyilvánulni a gazdaságokat, a munkahelyeket és a nemzeti szociális rendszereket veszélyeztető mivolta.
Így az eurózónából való kilépésre, illetve az euró mint egy távlatilag mindenképpen - és ráadásul a két antagonisztikus tábor objektív együttműködésével - halálra ítélt pénznem elvetésére irányuló politikai követelés valószínűleg egyre nagyobb szerephez fog jutni az elkövetkező hónapokban, sőt nyilván az eurózónához tartozó országok választási csatározásaiban is jelen lesz. Hívatlan vendégként mindenképpen.
MD 2011. I. 18.Drámai újdonságként a spekulációt éppen az államok költségvetési pénzei és központi bankjai dagasztják, olyannyira, hogy napjainkra az azonnali legnagyobb haszon elvét követő gátlástalan spekuláció vált a globális gazdasági és pénzrendszer halálos betegségét kifejező működési módjává. Ebben a kontextusban többé már senki és semmi nem állíthatja meg ezt a pokoli gépezetet, kivéve magát a társadalmat, ha megelégeli a végtelenül ismétlődő nadrágszíj-megszorító intézkedéseket, amelyek semmit sem képesek megoldani. Ez a restrikciós gazdaságpolitika csak a spekulatív vírust táplálja, amely lerombolja a reálgazdaságot, lebontja a szociális védőhálót, ellopja az államok pénzét és elszegényíti a társadalmakat.
Az euró válsága tehát az érintett zóna szintjén e látszólag őrült, a rendszer gyógyíthatatlan betegségének a szimptómájaként azonban teljesen koherens folyamat pusztító logikájának a kifejeződése. Bármekkorára hizlalják is az eurozóna államai és kormányai, csak annyit érnek el vele, hogy ez a feneketlen étvágyú, tehát a költségvetési pénzeszközeiket és az Európai Központi Bank új finanszírozási forrásait is felemésztő spekulatív vírus egyre jobban szétzilálja az egyes államok és az egész EU gazdasági, társadalmi és politikai struktúráit.
Halálos fegyverként a 16 állam közös pénznemét, az eurót használja az „elgyengültnek” mondott államok ellen, amelyeket az „elgyengítendő” államoknak kellene kisegíteniük, hogy aztán ők maguk is könnyű prédájává váljanak. Amíg az euró egymáshoz láncolja ezt a 16 államot, hogy valamennyit kivéreztesse, addig mindegyikük és mind a 16 ismétlődő válságoknak lesz kitéve, bármiféle megoldás nélkül, mert a tőke számára jelenleg a spekuláció számít a legvonzóbb, mert legnagyobb haszonnal kecsegtető újratermelési módszernek. Még világosabban: az állami büdzsék minden brutális csökkentése az eurózóna összes tagállamát gyöngíti, hiszen az államok társadalmi és termelési kiadásainak bármilyen csökkentése mechanikusan csökkenő fogyasztást eredményez, tehát az államok és a népek meggyengüléséhez és elszegényedéséhez vezet, ugyanakkor a spekulációt táplálja.
Magától adódik a konklúzió, hogy az eurózóna államai egyrészt kiszolgáltatják állampolgáraikat a vég nélküli megszorításoknak, a határtalan létbizonytalanságnak, a korlátlan munkanélküliségnek, tehát a szegénységnek, amely így egy ördögi kört alkot, másrészt egyre nagyobb közpénzeket szolgáltatnak ki a spekulációnak, amely csak akkor és oly módon korlátozható, ha a népek elszánják magukat a döntő lépésre, és véglegesen szakítanak ezekkel a folyamatokkal.
Addig is az euró haldoklik, és éppen a gyilkosai kiabálják a leghangosabban, hogy „éljen az euró!”. A jelenlegi helyzetben ugyanis azok, akik az euró védelméről, megmentéséről és örökkévalóságáról beszélnek, valójában az euró gyilkosai, mert a nyilvánvaló, a tagadhatatlan, az anyagi, a matematikai valóság az, hogy az állami közpénzekből vagy az Európai Központi Bankból spekulációs célokra áldozott minden egyes euró közelebb viszi azt a halálához. Nem csoda, hogy az eurózónához tartozó államok közvéleménye az életkörülményük 2008 óta tapasztalható folyamatos romlására, a növekvő gazdasági, társadalmi és pénzügyi bizonytalanságra az euróval - mint mindezen jelenségek szerintük legfőbb kiváltó tényezőjével - szembeni fokozódó ellenszenvvel reagál, amint azt a legutóbbi németországi közvélemény-kutatások is egyértelműen bizonyítják.
Ennek következtében immáron két, egymással teljes mértékben ellentétes és összeegyeztethetetlen koncepció csap össze, egyre nagyobb teret foglalva az eurózóna politikai életében: egyrészt a politikusok által gyakorolt beletörődés irányvonala, akik végtelen hanyatlásba akarják kényszeríteni az eurózóna népeit, hogy tovább táplálhassák a spekulatív vírust, mert nem hajlandók lemondani az euróról, noha az éppen tönkreteszi a zóna gazdaságait, egyiket a másik után; másrészt a népek törekvése Írországtól Németországig, Finnországtól Portugáliáig, hogy megmentsék egzisztenciális vívmányaikat és munkahelyeiket, bérszínvonalukat és nyugdíjkilátásaikat, szociális rendszereiket és az ifjú generációk jövőjét.
Középen az euró, ez a népek által egyre újabb és újabb katasztrófák kiváltójának tekintett pénznem a közéleti viták legfőbb politikai célpontjává fog válni, annál is inkább, mivel a kapitalizmus globális válságával párhuzamosan és azt felerősítve egyre világosabban fog megnyilvánulni a gazdaságokat, a munkahelyeket és a nemzeti szociális rendszereket veszélyeztető mivolta.
Így az eurózónából való kilépésre, illetve az euró mint egy távlatilag mindenképpen - és ráadásul a két antagonisztikus tábor objektív együttműködésével - halálra ítélt pénznem elvetésére irányuló politikai követelés valószínűleg egyre nagyobb szerephez fog jutni az elkövetkező hónapokban, sőt nyilván az eurózónához tartozó országok választási csatározásaiban is jelen lesz. Hívatlan vendégként mindenképpen.
Akinek van jelzálog a házán, vagy legalább 3 hónap közmű, vagy közösköltség tartozása van, és semmiképpen nem tudja elkerülni a kilakoltatást, készüljön fel, hogy a végrehajtók 5 percet hagynak arra, hogy elhagyja a házát. Ennyi idő alatt nem tudja a fontos dolgait összeszedni. Ahogy elhagyta a lakást, oda soha többé nem térhet vissza. Nem adnak rá engedélyt, hogy a személyes holmiját összepakolja, és elvigye. Ha az iratai ott maradtak, az sem érdekel senkit. Az új tulajdonos azonnal elhordat onnan mindent. Aki nem ússza meg a kilakoltatást, legalább készüljön fel rá, és próbálja meg előre kimenteni a fontos dolgait!
