2015. február 27., péntek

Nagyon Fontos Üzenet ! SÜRGŐS SZŰZANYA -ÜZENET IVÁN LÁTNOK közvetítésével




Minden nap 3 ÜDVÖZLÉGY MÁRIA IMA 18. 30 kor

Nagyon közel van a háború! Mindenki részére! A háború a Közel -Keleten indul el a komoly helyzet miatt és elterjed az egész világon Meg kell akadályoznotok. Az egész világnak minden percben imádkoznia kell.!.
A papok nyissák ki a templomaik kapuját és hívniuk kell az embereket a rózsafüzér imádkozására és nagyon imádkozzanak,
Imádkozzatok, imádkozzatok, imádkozzatok.
Ezt az üzenetet küldjétek szét az egész világra, és minden felett tegyétek gyakorlattá.
Mindennap, 18.30 kor akárhol is vagytok a világon, minden dologgal hagyjatok fel, és imádkozzátok el háromszor az Üdvözlégy Máriát!
Ezt az Üzenetet komolyan kell venni, hogy eljusson mindenkihez, és hogy az ima elinduljon.

Milliókat kapnak a sterilizált amerikaiak

Pont kerülhet egy évek óta húzódó jogi vitára az Egyesült Államokban. Virginia beleegyezett, hogy kártérítést fizet azoknak, akiket erőszakkal sterilizáltak az államban 1920 és 1970 között.
Virginia csak egy volt a 30 amerikai állam közül, ahol a huszadik században erőszakkal tették meddővé azokat, akiket alkalmatlannak találtak a gyereknevelésre, vagy pedig pszichés betegségük volt.

Afro-amerikaiak és nők

Az Egyesült Államokban összesen 65 ezer embert sterilizáltak ily módon, ötödük afrikai származású volt. Az érintettek kétharmada nő volt, akik egész más miatt feküdtek be a kórházba, és csak utólag tudták meg, hogy ezt a műtétet is elvégezték rajtuk.
Hasonló programot több más országban is végeztek, például Svédországban, Kanadában és Japánban – írta a BBC.

Fejenként 25 ezer dollár

Virginia már 2001-ben bocsánatot kért az egykori áldozatoktól, akik közül már csak 11-en vannak életben. Most fejenként 25 ezer dollárt, azaz 6 millió 700 ezer forintot fizet nekik.
„Nem lehetett családom, mint bárki másnak. Elvették a jogaimat” – mondta az AP hírügynökségnek egyikük, a 87 éves Lewis Reynolds.
Virginia a második állam, amely kártérítést fizet sterilizáció miatt. Két éve Észak-Karolina ítélt meg fejenként 50 ezer dollárt, azaz 13 és félmillió forintot az áldozatoknak. Ott jóval több, körülbelül 1800 embert érintett a döntés.

Serdült Viktória

Önellátásra nevelni a gyermekeket

Nagyon szépen látszik ezen a képen, hogy mit is jelent számunkra a Napköziotthon. Háttérben ott van a Bükszádi napközi, melyben közel 4o gyerek kap ellátást mellette a szépen összerakott téli tűzifa már szárad, az előtérben gyermekeink krumplit ültetnek, veteményeznek, körben ott vannak a szép gyümölcsfák. Mi nem az iskolát akarjuk átvinni délutánra is, hanem a család funkcióját vállaljuk át, a bajba került, széthullott családtól és megtanítjuk a gyerekeket mindarra, amit egy normális székely családban a gyereknek amúgy is meg kellene tanulnia. Persze ez nem jelenti azt, hogy minden délután nem kell a leckét elsajátítani, egyszerűen arról van szó, hogy a gyerek megtanul egy rózsatövet, egy veteményes ágyást gondozni, ebédet főzni, önmagáról gondoskodni. Szeretnénk olyan gyerekeket nevelni, akik akár a jéghátán is megélnek, akkor is, ha az állam nem ad segélyt!!

Szeretettel, Csaba t.

2015. február 25., szerda

Égi Édesanyánk üzenete 2015. február 25-én Medjugorjéból

Üzenet, 25. február 2015

"Drága gyermekek! Ebben a kegyelmi időben arra hívlak mindnyájatokat, hogy többet imádkozzatok és kevesebbet beszéljetek. Az imában keressétek Isten akaratát és éljetek Isten parancsai szerint, amelyre Ő hív benneteket. Veletek vagyok és veletek imádkozom. Köszönöm, hogy válaszoltatok hívásomra."

2015. február 24., kedd

„Akiknek fejüket vették a Jézusról való bizonyságtételért”

http://divinity.szabadosadam.hu/album/2015/150224-martirok.pngYa rabbi Yasu!” – kiáltotta egyszerre a 21 narancsruhába öltöztetett kopt keresztény, amikor az IS fekete ruhás hóhérai nekiálltak lefejezni őket a líbiai tengerparton. „Ya rabbi!” arabul olyasmit jelent, hogy „Uram!”, vagy „Ó, uram”, esetleg „Segíts, uram!” Eredetileg Allah megszólítása volt ez, de a térdre, majd kivégzésükhöz hasra fektetett keresztények Jézushoz beszéltek. Majd fejüket vették a Jézusról való bizonyságtételért. Azért haltak meg, mert a  "kereszt népéhez"  tartoztak. Az IS mondja ezt. Ők egyébként nem provokálták, hanem szerették a muszlimokat. Amikor az arab tavasz idején muszlim barátaik a szőnyegükön imádkoztak, ők falként vették körül őket. Egyetlen bűnük az volt, hogy keresztények.
A nyugati újságok címlapjai most nincsenek tele „je suis Copte” feliratokkal. Nem baj. Ennél nemesebb és dicsőségesebb ez a történet. A SAT-7 arab nyelvű műsora telefonon meginterjúvolta az egyik lefejezett fiatalember testvérét, Beshir Estafanos Kamelt. A műsorvezető megkérdezte tőle, hogy mit érez. Beshir először is helyesbített: nem csak egy, hanem két fitestvére is ott volt a tengerparton. „Bisu Estafanos Kamel mártír és Samuel Estafanos Kamel mártír. Büszke vagyok rájuk! Bisu 25 éves volt, Samuel 23 éves volt. Ők a kereszténység büszkeségei. Miattuk felemelt fejekkel, büszkén járhatok!”
„Az ISIS többet adott nekünk, mint amit kérhettünk, mert nem vágták ki azt a részt, amikor megvallották a hitüket és segítségül hívták Jézus Krisztust. Az ISIS megerősítette a hitünket. Hálás vagyok az ISIS-nek, hogy nem vágták ki a videóból, amikor a hitük megvallását kiáltották.” Az interjú aztán végig ebben a tónusban folytatódott. Valami furcsa öröm és reménység zuhant a képernyőre, ami széttörte a döbbenet és a gyász fojtogató páncélját. A reménység az áldozatok testvéréből sugárzott. Őt hallgatva a műsorvezető könnyei is csorogtak, meg az enyéim is.
„Hogy van a családod?” – állítja meg egy pillanatra a műsorvezető. „Hidd el nekem, hogy az emberek itt boldogok és méltatják egymást. Nem gyászolnak, hanem elismerő szavakat mondanak egymásnak, amiért a faluban olyan sokan haltak mártírhalált. Büszkék vagyunk rájuk!”
Az interjú legdöbbenetesebb része azonban csak ekkor következett, mert az eddigieket kis változtatásokkal akár egy öngyilkos merénylő családja is elmondhatta volna. A büszkeség és szégyen mátrixában élő kultúrák számára különös érték, ha családtagjaikat nagy méltóság éri, és ahogy egyes muszlimok között hőstettnek számít a hitetlenek legyilkolása közben elszenvedett hősi halál, keresztények között régi hagyománya van a vértanúság becsületének. Persze az öngyilkos merénylet és a vértanúság között óriási különbség van, de a keresztény hit nemessége másban is meglátszik.
„Hogy éreztél, amikor a légicsapások elkezdődtek és láttad az ISIS tagok holttesteit?” – tereli a műsorvezető a témát a bosszú kérdésére.
„Megmondom neked az igazságot. Egészen a római idők óta mi, keresztények célpontok vagyunk a vértanúságra. Ez megkönnyíti számunkra az ilyen krízisek elviselését, mert a Biblia azt mondja, hogy szeressük az ellenségeinket, és áldjuk azokat, akik bennünket átkoznak.” Vagyis nincs bosszúvágy. Megbocsátás van.
A műsorvezető ezután megkérdezi tőle, hogy tudna-e imádkozni azért, hogy az elkövetők bocsánatot nyerjenek. A testvér ekkor elmeséli az édesanyjukkal való beszélgetését, aki aznap két fiát veszítette el. Hatvanas éveiben járó, tanulatlan édesanyjától azt kérdezte, mit tenne, ha meglátná az egyik ISIS-tagot az utcán, és megtudná, ő volt a fiai hóhéra. Az édesanyja azt válaszolta: „Behívnám a házunkba, és imádkoznék érte, hogy megnyíljanak a szemei, mert segített nekünk bemenni a mennyek országába!”
Az interjú végén a vértanúságot szenvedett kopt fiúk bátyja hangosan imádkozik az IS-tagokért: „Drága Istenem, nyisd meg a szemüket, hogy üdvözüljenek! Szabadítsd meg őket a tudatlanságból és a rossz tanoktól, amiket tanítottak nekik! Ámen.”
Az elmúlt évtizedben rendkívüli evangéliumi ébredés futott végig az egyiptomi kopt egyházon. Bibliatanulmányozó körök alakultak szerte a Nílus-parti városokban, megerősödtek a felekezetközi kapcsolatok, új, hatalmasra duzzadt gyülekezetek jöttek létre, fiatalok tízezreit ragadta magával a megújulás. 2011. november 11-én a muszlim tengerben élő, marginalizált, kívülről fojtogatott keresztények felekezetközi virrasztásra és dicsőítésre gyűltek egybe, hogy együtt erősödjenek hitükben. Több, mint ötvenezer Jézus-követő találkozott a mokkatami barlangoknál. Ezeket nemrégiben egy Simaan nevű alázatos, Szentlélekkel betöltött kopt pap ásta ki és változtatta keresztény gyülekezőhellyé, miközben elképesztően eredményes missziói munkát végzett a szimplán csak szemétvárosnak nevezett szegénynegyedben.
Szippantsunk most bele ennek a levegőjébe, hátha bennünket is megérint valami a menny reménységéből. Itt van egy rövid felvétel a 2011-es felemelő eseményről, nézzetek bele! Néha úgy érzem, a mennyei valóságot igazán csak szorongatott helyzetben lehet megtapasztalni, akkor is a Szentlélek által. Az egyiptomi hívők helytállása kijózanító. Egy nap mi is ott állunk majd egy tengerparton, ha nem Líbiában, akkor Hádész kapuinál, és egyáltalán nem lesz mindegy, hogy van-e olyan imádság a szívünkben, mint a narancsruhás vendégmunkások „Ya rabbi Yasu!” kiáltása volt.
Interjú az egyik megölt egyiptomi keresztény vértanú testvérével

Mi itt Európában, szoktunk-e, tudunk-e imádkozni:
1.       magunkért?
2.       rokonainkért?
3.       idegenekért?
4.       ellenségeinkért?
5.       gyilkosainkért?
6.       testvérünk gyilkosaiért?
7.       fiaink gyilkosaiért?

Ők igen:
http://divinity.szabadosadam.hu/?p=13196

2015. február 23., hétfő

Vatikánban hazudozik az ukrán főpap

Szvjatoszlav Sevcsuk kijev-halicsi nagyérsek, az ukrán ortodoxs egyház áruló 'vezetője', - és Ferenc Pápa. - Fotó Origó
- A Pápa meg hagyja -
Kijevi nagyérsek: Ukrajna orosz invázió áldozata. – “Ukrajnában nem polgárháború zajlik, Ukrajna az orosz megszállás áldozata” – jelentette ki Szvjatoszlav Sevcsuk kijev-halicsi nagyérsek, az ukrajnai görög-katolikus egyház vezetője a Vatikánban tartott hétfői sajtótájékoztatóján. – És ezzel a kijelentésével a bizonyságát is adta annak, – hogy halvány gőze sincs arról, hogy mi zajlik országában.
A nagyérsek úgy fogalmazott, hogy “egyetlen szóval lehet csak leírni azt, ami jelenleg Ukrajnában zajlik: háború van”. Hozzátette, hogy a felek többféleképpen értelmezik az ukrán konfliktust, “de amit mi élünk meg az idegen invázió, amelyet kívülről kényszerítenek ránk, nem pedig polgárháború…” – Persze itt a saját egyházát eláruló ukrán pap ismét az oroszokra célzott, – holott egyetlen orosz reguláris egység sem tartózkodik Ukrajnában.
Annál több nyugati zsoldos, – észtek, litvánok, lengyelek, amerikaiak, olaszok, – bár erősen megfogyatkoztak az utóbbi időben. Az “Akademi” magánbiztonsági cég fegyvereseinek az eredeti létszámát, – már majd 70 %-ban kiirtották az orosz szabadságharcosok Donbassz területén.
Abban ugyan igaza van az áruló ukrán papnak, hogy Ukrajna idegen invázió alatt van, – de ezt nem Oroszország teszi vele, hanem maga az Egyesült Államok, – mely még Ukrajna aranykészletét is pofátlanul ellopta.
Az ukrán ortodox egyház vezetője azt követően beszélt újságírókkal, hogy Ferenc pápa az utóbbi napokban fogadta az ukrán püspöki kar tagjait a Vatikánban.
Ezzel szembe megy Kirill Pátriárkával, az Ortodox Egyház fejével, mely alá elvileg az Ukrán Ortodox Egyház is tartozik, – s inkább a liberálisok kedvenc pápájához szaladgál Rómába.
Szvjatoszlav Sevcsuk érsek elmondta, Ferenc pápa arra kérte az ukrán püspököket, hogy őszintén számoljanak be arról, mi történik Ukrajnában. “Az igazságot akarta hallani, és az igazság az, hogy Ukrajna idegen megszállás áldozata” – hangoztatta a kijevi érsek.
Ám természetesen az igazságot senki nem hallhatja meg annak az áruló papnak szájából, aki segített kiszolgáltatni népét az amerikai globális érdekeknek, – kik frontvonallá akarják változtatni Ukrajnát az Oroszország ellen indított háborújukban.
(S ehhez Magyarországot és Közép-Európát akarják felhasználni, felvonulási területként – a szerk.)
Ezen meghallgatást követően Ferenc Pápa állítólagosan kísérletet tesz majd az ukrán válság békés megoldására, – de előbb javasolt lenne neki, hogy tekintse át a valós tényeket arról a népirtásról, – melyet a kijevi érsek barátai végeznek Donbasszban. A foszforbombázások, a kazettás lövedékek, s a lakónegyedek sorozatvetőkkel történő támadása.
Ha a Pápa elfogadja a véreskezű kijevi népirtók érvelését, – anélkül, hogy utána nézne a valós tényeknek, – a legteljesebb mértékben hitelét veszti a világ még normálisan gondolkodó keresztényeinek körében.
MTI – Szabad Riport / Bornemissza János

Emlékezés Bonajunkta, azaz Kisatyára - ahogy a lelki gyermekei szólítottuk.

Kisatya mindig ezt mondta: "Figyeljünk az indításra!" Ő beszélte el, hogy amikor az Egyházüldözés elkezdődött, az egyik nap kora hajnalban már 2 órakor fölébredt. Összecsomagolt, és az első vonattal Szegedről Budapestre utazott. Ekkor már szerzetes pap volt. Utólag értesült róla, hogy aznap reggel berontottak a szobájába, mindenét feltúrtak, de őt magát már nem tudták elhurcolni. Így úszta meg a börtönt, és esetleg a kivégzést. Milyen nagy ajándék volt ő nekünk, hogy 86 évet élt a jó Isten gondoskodó szeretetéből.

30 évig gyóntatott Makkosmárián. Az ország minden részéből, de még külföldről is jártak hozzá. Ott szólította meg az Úr Jézus a templomban az oltárnál. Így emlékezett rá: Jézus: "Józsi! Kérek tőled valamit." Józsi: "Bármit kérsz Uram, örömmel teljesítem." Jézus: "Tudod, amikor a Szentmisén felolvasod az Evangéliumot, ott vagyok köztetek, de abban hinni kell. Amikor felmutatod az Oltáriszentséget, abban is jelen vagyok, de ebben is hinni kell. Szeress mindenkit az Én szeretetemmel! Ebben nem kell hinni, és az emberek megtapasztalják, hogy köztük élek."

Kisatya ezt mondta: "Egy világ fordult meg bennem." Megkérte, hogy az Úr Jézus szeressen általa. Ő mindig csupa szeretet volt, türelmes, jóságos, és így még jobban tudta Jézushoz vezetni az embereket. 350 lelki gyermeke volt. Akik még élünk azok közül, akik ismerték, most is könnyes szemmel gondolunk rá.

Mindezt azért írtam le, hogy kérd az ő közbenjárását!
Most ezekben a nehéz, zavaros időkben különösen időszerű, hogy kérd minden nap a Szentlelket! Imádkozd el a Szentlélek himnuszt: "Ó Alkotó Lélek jövel..." kezdetűt. Csak Ő tud megvilágosítani. Kérd Tőle magadra és a családodra a tisztánlátás kegyelmét. A Szentlélek állandóan könyörög bennünk, értünk, mert csak Ő ismeri Isten ránk vonatkozó örök szent tervét.

Mária Julianna

2015. február 22., vasárnap

„A misében ugyanazon áldozat vitetik végbe, mely a kereszten bemutattatott”

Káté a lelkipásztorok számára
A TRIENTI ZSINAT HATÁROZATÁBÓL
Kiadva először V. Pius, azután XIII. Kelemen pápa meghagyásábólRészletek
IV. fejezet
AZ OLTÁRISZENTSÉGRŐL
LXVII. Az oltáriszentség, mint az új szövetség tulajdon áldozata, Isten előtt legkedvesebb áldozat
Mert e szentség nemcsak a mennyei kincsek tára, mellyel, ha jól használjuk, Isten kegyelmét és szeretetét szerezzük meg magunknak: hanem azon kiváló tulajdonnal is bír, hogy általa a velünk művelt végtelen jótéteményekért neki némi hálát adhatunk. Mily kedves és tetsző pedig Isten előtt ez áldozat, ha kellően, s törvényszerűen mutattatik be, kitűnik a következőből. Ha ugyanis az ó szövetség áldozatai, melyekről írva van: „Áldozatot és ajándékot nem akartál” (Zsolt 39,7), és ismét: „Mert ha kedvelnéd, bizonyára áldozatot adtam volna, de az égő áldozatokban nem gyönyörködöl” (Zsolt 50,18), annyira tetszettek az Urnak, hogy az Írás bizonyságtétele szerint (Ter 8,21) az Isten „megérzé a gyönyörűség illatát”, azaz: előtte kedvesek és kellemesek voltak: mit kell hinnünk azon áldozatról, melyben azt áldozzuk és ajánljuk föl, kiről kétszer hallatszott a mennyei szózat: „Ez az én szerelmes fiam, kiben nekem kedvem telik?” (Mt 3,17)
     E titkot tehát szorgalmasan magyarázzák meg a plébánosok, hogy, mikor a hívek az isteni tiszteletre összegyűlnek, figyelmesen és vallásosan tanulják megfontolni a szent cselekményeket, melyeken jelen vannak.
LXVIII. Mely okokból rendelte Krisztus Urunk az oltáriszentséget
Főleg pedig azt tanítsák, hogy két okból rendelte Krisztus az oltáriszentséget. Az egyik az, hogy lelkünknek mennyei táplálékul szolgáljon, mely által lelki életünket megoltalmazhatnók és fenntarthatnók; a másik, hogy az Egyháznak szüntelen való áldozata legyen, mely által bűneink eltöröltetnének, és a vétségeink által gyakran súlyosan megbántott mennyei Atya haragból irgalomra, az igazságos büntetés szigorából kegyességre indíttatnék.
     Ennek előképét és hasonlatosságát szemlélhetni a húsvéti bárányban, melyet mint áldozatot és titkot szoktak Izrael fiai fölajánlani és megenni. Nem is adhatta volna Üdvözítőnk, midőn önmagát a kereszt oltárán az Atya Istennek föláldozandó vala, irántunki végtelen szeretetének fényesebb jelét, mint midőn látható áldozatot hagyott nekünk hátra, mely által azon véres áldozat, melynek kevéssel utóbb egyszer s mindenkorra a kereszten kellett bemutattatnia, megújíttatnék, és annak emléke a világ végéig mindennap, az egész világon elterjedt Egyház által legnagyobb haszonnal ünnepeltetnék.
LXVJ. Hogyan különbözik a szentség az áldozattól
E két fogalom azonban igen különbözik egymástól. A szentség ugyanis az átváltoztatás által vitetik végbe. Az áldozatnak lényege pedig abban áll, hogy fölajánltassék. S azért az oltáriszentség, midőn az Úrtartóban van, vagy a beteghez vitetik, szentség tulajdonságával bír, nem áldozatéval. Azután azoknak, kik a szent ostyát magukhoz veszik, az érdem alapját és mindazon hasznokat, mint szentség szerzi meg, melyeket föntebb megemlítettünk. De mint áldozat, nem egyedül érdem, hanem elégtétel erejével is bír. Mert valamint Krisztus Urunk, kínszenvedése által helyettünk érdemeket szerzett és eleget tett, úgy akik ez áldozatot, mely által velünk egyesülnek, fölajánlják, az Úr kínszenvedésének gyümölcseit kiérdemlik és eleget tesznek.
LXX. Mikor rendeltetett ezen új szövetségi áldozat
Ez áldozat rendelése felől semmi kétséget sem hagyott hátra a Trienti szent Zsinat; mert kijelentette, hogy Krisztus Urunk az utolsó vacsorán rendelte azt; s [a szent zsinat] egyszersmind átokkal sújtotta azokat, akik azt állítják, hogy valóságos és tulajdonképpeni áldozat nem mutattatik be Istennek, vagy hogy áldozatot bemutatni nem tesz egyebet, mint hogy Krisztus eledelül adatik.
LXXI. A szenteknek vagy akármely teremtménynek áldozatot bemutatni nem szabad
Azonban [a szent zsinat] azt sem mulasztotta el gondosan megmagyarázni, hogy az áldozat egyedül Istennek mutattatik be. Mert ámbár szokott az Egyház néha a szentek emlékére s tiszteletére misézni: de azt tanította, hogy nekik nem mutattatik be az áldozat, hanem egyedül Istennek, ki a szenteket halhatatlan dicsőséggel koronázta meg. Azért a pap sem szokta soha is mondani: „Fölajánlom neked ez áldozatot, Péter vagy Pál”, hanem, midőn egyedül az egy Istennek mutatja be az áldozatot, hálát ad neki a boldog vértanúk fényes győzelméért, és pártfogásukat úgy kéri ki, hogy ők értünk közbenjárni kegyeskedjenek a mennyben, kiknek emlékezetét üljük a földön.
LXXII. Honnan meríttetik az új szövetségi áldozatról és papságról szóló tan
Azt pedig, mit ez áldozat igazságáról tanított a katholikus Egyház, az Úr szavaiból vette, midőn azon utolsó éjen e szent titkokat az apostoloknak ajánlván, mondá: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.” (Luk 22,19 és 1 Kor 11,24) Mert őket, mint a szent zsinat meghatározta, akkor papokká rendelte, s megparancsolta nekik, hogy ők és a papi hivatalban utódaik az ő testét feláldozzák és bemutassák. Eléggé bizonyítják ezt az apostolnak a korinthusiakhoz írt szavai is, midőn így szól: „Nem ihatjátok az Úr kelyhét, és az ördögök poharát, nem lehettek részesek az Úr asztalában, és az ördögök asztalában.” (1 Kor 10,20) Mert valamint az ördögök asztala által azon oltár értendő, melyen nekik áldozat mutattatott be: úgy az Úr asztala is (hogy az apostol szavaiból valószínű okoskodással vonjunk következtetést) mást nem jelenthet, mint azon oltárt, melyen áldozat mutattatott be az Úrnak.
LXXIII. Mely előképek és jövendölések által jelentetett különösen ezen áldozat
Ha az ó szövetségben ezen áldozat előképeit és jóslatait keressük, legelőször is igen világosan jövendölt róla Malakiás eme szavakkal: „Napkelettől napnyugatig nagy az én nevem a nemzetek között, és minden helyen áldozni fognak, és tiszta áldozatot bemutatni az én nevemnek, úgymond a seregek Ura.” (Mal 1,11) Azonkívül ezen áldozat mind a törvény hozatala előtt, mind utána is az áldozatok különféle nemei által előre jelentetett. Mert mindazon jókat, melyeket azon áldozatok jelentettek, egymaga ezen áldozat, mint mindannyinak tökélye és befejezése magában foglalja. De mégis semmiben sem láthatni képét jobban kifejezve, mint Melkizedek áldozatában. Mert az Üdvözítő önmagát Melkizedek rendje szerint örökre rendelt papnak nyilvánítván, testét és vérét az Utolsó Vacsorán a kenyér és bor színe alatt az Atya Istennek föláldozta.
LXXIV. A misében ugyanazon áldozat vitetik végbe, mely a kereszten bemutattatott
Egy és ugyanazon áldozatnak valljuk tehát és tartjuk azt, mely a misében végbe vitetik, s mely a kereszten bemutattatott, valamint egy és ugyanaz a föláldozandó is t. i. Krisztus Urunk, a ki önmagát csak egyszer áldozta fel véres áldozatul a kereszt oltárán. Mert a véres és vérnélküli áldozat nem két, hanem csak egy áldozat, melynek bemutatása, miután az Úr azt parancsolta: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” az oltáriszentségben naponkint megújíttatik.
LXXV. Mindkettőnek áldozópapja is egy
De az áldozó pap is egy és ugyanaz, t. i. Krisztus Urunk; mert a kiszolgálók, kik az áldozatot bemutatják, nem a maguk, hanem Krisztus személyét viselik, midőn az ő testét és vérét megáldják. Ezt magának az átváltoztatásnak szavai is mutatják. Mert nem mondja a pap: „Ez Krisztus teste” hanem: „Ez az én testem”, t. i. Krisztus Urunk személyét viselve a kenyér és bor lényegét Krisztus teste és vére valóságos lényegévé, s a bor lényegét Krisztus teste s vére valóságos lényegévé változtatja át.
LXXVI. A mise nemcsak dicsőítő, hanem engesztelő áldozat is
Ezek így levén, kételkedés nélkül kell tanítni, amit a szent zsinat is kifejtett: hogy a szent miseáldozat nemcsak dicsőítő és hálaadó áldozat, vagy csupán emlékezete a kereszten bemutatott áldozatnak, hanem valóságos engesztelő áldozat is, mely az Istent velünk kiengeszteli, s irántunk irgalmassá teszi. Ha tehát tiszta szívvel, élő hittel és vétkeink fölötti legbensőbb fájdalommal áldozzuk és ajánljuk föl e legszentebb áldozatot: nem kételkedhetünk, hogy „irgalmasságot nyerendünk az Úrtól, és kegyelmet alkalmas segítségre” (Zsid 4,16), mert ezen áldozat illatában annyira gyönyörködik az Úr, hogy a kegyelem és töredelem ajándékát adományozván, vétkeinket megbocsátja. Azért könyörög ünnepélyesen az Egyház is ekképp: „Valahányszor ezen áldozat emlékezete ünnepeltetik, mindannyiszor üdvünk felújíttatik”, t. i. a véres áldozatnak legbőségesebb gyümölcsei e vérontás nélküli áldozat által reánk áradnak.
LXXVII. A miseáldozat haszna az elhunytakra is kiterjed
Azután pedig a plébánosok e szentségnek azon erejét is adják elő, hogy nemcsak az áldozatot bemutatónak és magához vevőnek használ, hanem minden hívőnek, akár velünk élnek a földön, akár már elhunytak az Úrban, de még bűneikért teljesen ki nem szenvedtek. Mert kétségtelen apostoli hagyomány szerint nem csekélyebb haszonnal ajánltatik fel ezekért, mint az élők bűnei, büntetései, elégtételei, s mindennemű nyomorúságai s szorongattatásaiért.
LXXVIII. Semmiféle misét, mely az egyház közszokása szerint tartatik, sem kell magánmisének nevezni
Ebből könnyen beláthatni, hogy minden misét közösnek kell tartani, mint amelyek az összes hívek közhasznát és üdvét célozzák.

Kezdetben nem így volt (Mt 19,8)

Isten változatlan igazsága a házasságról és a nemiségről
Athanasius Schneider püspök
1.       A mi Urunk Jézus Krisztus, személyében az Örök Ige és Igazság az emberi természet méltóságát egy különösen csodás módon állította vissza (Qui dignitatem humanae substantiae mirabilius reformasti”), méghozzá az ember nemiségére vonatkozóan, amely kezdetben csodás módon teremtetett (mirabiliter condidisti). A bűnbeesés által az emberi nemiség méltósága megsebződött. A régi emberek keményszívűsége miatt Mózes még a válást is bevezette, méghozzá az Isten által eredetileg adott, a házasság abszolút felbonthatatlanságával ellentétben. A farizeusok és az írástudók, bár ismerték az igazságot a házasság eredetéről, azonban a válás széleskörűen elterjedt igazolását keresték egy a nép által elismert tanító részéről. A tan és a pasztorális gyakorlat közti ellentét lehetőségének az első hazugjai kifejezetten a farizeusok és az írástudók voltak. Ők kérdezték tehát Jézust a házasság alapvető felbonthatóságának a jogosságáról. (Vö. Mt 19,3). Jézus nekik hirdette evangéliuma által és minden kor emberének Isten állandóan érvényes és megváltoztathatatlan igazságát a házasságról, miközben azt mondta: „Kezdetben ez nem így volt. Én azonban azt mondom nektek: aki elbocsátja feleségét és egy másikat vagy egy másik elváltat vesz magához, az házasságot tör” (Vö: Mt 19,9). Jézus a házasságról és a nemiségről való isteni igazságot a maga teljes komolyságában és annak teljes szépségében visszaállította. Krisztus ebben az általa tekintélyi alapon hirdetet isteni igazságban nem hagyott semmiféle szofizmákat (pl. pszichológiai okokból való bűnösségeltörlést), és semmiféle állítólagos pasztorális okokra hivatkozó (adott esetben egyes esetekre szorítkozó) kivétel-szabályozásokat érvényesülni, amit a farizeusok gyakoroltak. Sőt odáig ment, hogy azt hirdette: Mindenki, aki egy asszonyra sóvárgó szemmel rátekint, szívében már házasságtörést követett el vele.” (Mt 5,28). Krisztusnak ez a parancsa általános érvényű és azt mondja: Minden egy másik emberre irányuló szexuális vágyakozás, aki nem a jogos házastárs, az szándéka szerint Isten szemében már a házasságtörés bűne és a hatodik parancs ellen irányul. Ezzel Krisztus minden szándékos gondolati, és minden testi, érvényes házasságon kívüli, szexuális aktust (mint parancsellenest, amely Isten  akarata ellen irányul) istenellenesként elítélt. Jézus az ő szavait nem saját tanításaként mutatta be, hanem az Atya tanításaként: „Az én tanításom nem az enyém, hanem azé, aki küldött engem (Jn 14,24), és „Az az Ige, amit hallottatok nem az enyém, hanem azé, aki küldött engem” (Jn 14,24). Ugyanezt mondta apostolainak, és bennük az egyházi tanítóhivatal minden birtokosának minden korban egészen újraeljöveteléig: „Aki titket hallgat, engem hallgat” (Lk 10,16)
2.       Krisztus a házasságról és a nemiségről szóló eredeti igazságot -  figyelembe nem véve sok kortársának keményszívűségét, és a farizeusok és írástudók pasztorális szofizmusát - ünnepélyesen helyreállította, és apostolaira és utódaikra bízta, hogy hűségesen továbbadják és gondozzák olyan kincsként, amelyet nem emberek hoztak létre, és amely nem emberi döntsektől függ. Az apostolok a leglelkiismeretesebb őrzői („episcopi et pastores”, vö Apcsel 20,28) és gondnokai („administratores” vö 1 Kor 4,1; Tit ,7) voltak ennek a hitletéteménynek azon a területen is, amely a házasságra és a nemiségre vonatkozik, emlékezve Jézus hozzájuk intézett szavaira: „Ki a hű és okos szolga, akit az Úr házanépe fölé rendelt, hogy a megfelelő időben a megfelelő táplálékoz nyújtsa neki” (Lk12,42)? Az elmúlt kétezer év során az egyház életében újra meg újra voltak próbálkozások, hogy Krisztus napnál világosabb és kompromisszumok nélküli a házasság felbonthatatlanságáról szóló és mindenféle házasságon kívüli szexuális aktus Isten szándékai ellenére való tanítását átértelmezzék. Az egyház életének első szakaszában „Jezabel” és a „nikolaiták” gnosztikusan liberális tanai voltak azok, amelyeket János apostolnak a pergamoni és tiatirai egyházban bírálnia kellett (vö. Jel 2,4-24). Krisztus és az apostolok házasságról szóló tanításának radikális ellentanítását hozta Luther Márton azáltal, hogy a házasságot pusztán „világi dolog”-nak minősítette, és ezáltal elsőként a keresztény Nyugaton elméletileg és gyakorlatilag is megnyitotta az ajtót a házasság felbontásához (Vö. ehhez Hesseni Fülöp kettős házasságának az esetét!). Nagyon sokféle formában történt a visszaélés Krisztus házasságról szóló tanításával: az irgalmasság fogalmának az elferdítésével („oikonomia”-nak nevezik az orthodox egyházban) vagy gyávaságból és szervilizmusból evilág erőseinek a házasságtörő gyakorlatával szemben. Néhány példa az utóbbira: A görög episzkopátus I. Justinanusz korától kezdve, a frank episzkopátus a német II. Lothar kettős házasságának az esetében, főleg eklatáns módon Anglia majdnem teljes katolikus episzkopátusa VIII. Henrik idején, továbbá egy része a bíborosi kollégiumnak Napóleon érvénytelen második házassága esetén. Néhány bátor bíboros protestált mégis ellene, mire Napoleon megtiltotta nekik a bíborosi öltözet viselését, és a bíborosi jövedelmeket is megvonta tőlük. Ezeket a politikailag lojális bíborosokkal szemben „fekete kardinálisok”-nak nevezték.
3.       Néhány év óta létrejött egy egyházon belüli csoportosulás főleg papokból, de néhány püspök és bíboros is hozzájuk tartozik, amelyik a Római Katolikus egyház kétezer éves gyakorlatának a megváltoztatására törekszik, hogy ti. az elváltak és új partnerrel (civil házassági jellegű kapcsolatban) együtt élők nem járulhatnak szentáldozáshoz, mert ez istenellenes, mivel Isten igéje ezt mondja: „A házasságtörők nem birtokolhatják az országot” (1 Kor 6,9). Ez a nevezett csoportosulás különféle érveket használ. Ezek nagyon is emlékeztetnek a korakeresztény gnosztikusok érveire, akik számára ellentét volt a tan és a gyakorlat, vagyis a lelkipásztorkodás között. Továbbá Luther Márton érveire is, amelyek a hit üdvözítő erejét elválasztják az életvezetéstől, a bánattól és az igazi megjavulástól. A trienti zsinat ezzel szemben ezt tanítja: „Aki azt mondja, hogy a bűnbánatnak csak két része van, ti. a bűn okozta félelem, és az evangélium vagy a feloldozás által fogadott hit (bánat, megvallás és elégtétel nélkül), az ki van közösítve az egyházból” (DS 1704). Ehhez járul még, hogy ez  z említett csoportosulás szofista és cinikus trükkök által az azonos neműek aktusait végső soron igazolni kívánja azáltal, hogy két szodomai kapcsolatban lévő személy más jó tulajdonságairól beszél, mintha ez az istenellenes kapcsolat is önmagában jó volna. Mindezen próbálkozások ellenére Isten Szentírásban lévő szavainak az igazsága ma is érvényes, ahogyan az apostolok korában érvényes volt: „Ne hagyjtátok magatokat félrevezetni: paráznák, bálványimádók, házasságtörők, kéjencek, olyanok, akik homoszexuális aktusokat visznek véghez, nem fogják örökölni Isten országát” (1Kor 6,9), és: „A paráznákat és házasságtörőket elítéli Isten” (Zsid 13,4). Egyetlen katolikust, aki még komolyan veszi keresztségi fogadalmát, sem szabad, hogy megfélemlítsenek a paráznaságnak és a házasságtörésnek ilyen szofista tanai, még akkor sem, ha, Isten bocsássa meg, egy püspök vagy bíboros szájából hangoznak is el. Az ilyen tanítók egyházi hivatalokban biztos, hogy nem Krisztus, hanem inkább Mózes vagy Epikurosz tanítványai. Ez az új tan és a házasságnak és nemiségnek állítólagosan új pasztorálisa a keresztényeket a Krisztus kora előtti időkbe viszi vissza, a szívnek a vakságába és a keményszívűségbe, Istennek eredeti szent és bölcs akaratával szemben. Egy olyan beállítódásba, amely a pogányokéhoz hasonló, akik nem ismerik Istent és az ő akaratát. Így tanít minket a Szentlélek a Szentírásban: „Az ugyanis Isten akarata: a ti szentségetek, hogy tartózkodjatok a paráznaságtól… ne éljetek olyan szenvedélyekben, mint a pogányok, akik nem ismerik Istent” (1 Tesz 4,3-5). Egyedül az eredeti, Krisztus által helyreállított és az egyház által változatlanul áthagyományozott házasságra és nemiségre vonatkozó tanítás és annak gyakorlása, a „Jézusban való igazság” (veritas in Jesus) hozza meg a Krisztusban való új életet, és egyedül ez számít. A Szentlélek ma is int minket a Szentírás szavaival: „Azt mondom tehát, sőt figyelmeztetlek titeket az Úrban, ne éljetek úgy, mint a pogányok, akik hiúságokon járatják az eszüket. Sötétség borult elméjükre és elidegenedtek az istenes élettől tudatlanságukban, amely szívük megátalkodottságának következménye. Lelkileg eltompulva kicsapongásokra adták magukat, és kapzsiságból mindenféle ocsmányságot űznek. Ti azonban nem ezt tanultátok Krisztustól, ha valóban őrá hallgattatok és megtanultátok, hogy Jézusban van az igazság. Korábbi életmódotokkal ellentétben vessétek le tehát a régi embert, akit a megtévesztő kívánság romlásba dönt. Újuljatok meg gondolkodástok szellemében, s öltsétek magatokra az új embert, aki az Isten szerint igazságosságban és az igazság szentségében alkotott teremtmény. (Ef 4,17-24)
Athanasius Schneider az Astana-i érsekség (Kazasztán) segédpüspöke. 1961-ben Kirgistanban született egy feketetengeri német családban, amely 1973-ban kivándorolt Németországba. Iskolái elvégzése után belépett a Szent Kereszt kanonokjaink rendjébe. XVI. Benedek pápa nevezte ki 2006-ban püspökké. Két magyarul is kiadott könyvében (megjelentek a Stella Maris kiadónál) védelmezte a szájba történő áldozást, mint az egyház ősi hagyományát.

http://engesztelok.hu/irasok-tanulmanyok/917-kezdetben-nem-igy-volt-mt-19-8
A Családszinódusról vele közölt interjú itt olvaható.

2015. február 20., péntek

Az Úr Jézus Krisztusnak Mária Julianna által adott üzenetei

2015. február 3. Szentségimádáson Jézus…



Drága gyermekeim! Az óra itt van. Készüljetek! Egyházam most osztozik sorsomban. Mint ahogy az Én utam a Golgotán és a kereszten át vezetett vissza Atyám dicsőségébe, úgy földi Egyházam is szenvedései, könnyei és vére kiontása által jut el abba a dicsőségbe, amit öröktől fogva készítettem számára. 
Gyermekeim, készüljetek! Imádkozzatok a hűség és a hit kegyelméért, hogy alkalmas időben megvalljatok Engem e bűnös nemzedék előtt, és ha kell, életetek feláldozása és véretek kiontása árán is hűségesek és állhatatosak maradjatok Hozzám mindhalálig. Ezt mondtam: aki mindvégig kitart, az üdvözül. Ha megvallotok Engem az emberek előtt, Én is megvallak titeket Mennyei Atyám előtt. De ha megtagadtok, Én is megtagadlak titeket. Ne féljetek attól, hogy azt mondtam: osztozni fogtok sorsomban. Én olyan ékes szólást és bátorságot adok nektek, hogy senki sem tud belekötni. Maga a Szentlélek Isten fog beszélni általatok. Ne az ideig való rövid szenvedést nézzétek, hanem az örök dicsőséget és boldogságot, amit kaptok Irántam való szeretetetekért és hűségetekért. A mennyországot azoknak készítette Atyám, akik Őt szeretik. Milyen szeretet lenne az, ha megtagadnátok? Ne féljetek! A Szentlélek ereje, hűsége és bölcsessége betölt majd titeket. Ha átadjátok Nekem az életeteket, Én csodákat teszek általatok. 
Gyermekeim, készüljetek! Az idő elérkezett. Most van itt a hűség próbája, a nagy megmérettetés ideje. Most kell állást foglalnotok Isten, és az Ő törvényeinek megtartása mellett, vagy elfogadjátok a tévtanításokat, és ellenfelem, a sátán rabszolgaságát. Újra mondom: Ne féljetek! Én veletek vagyok minden nap a világ végezetéig. Nálam nélkül semmit sem tehettek. Semmi jót, csak rosszat. De ha ki akartok tartani Mellettem mindhalálig, Én minden kegyelmet, hitet, erőt és bátorságot megadok hozzá. 
Kicsinyeim! Vegyetek példát a vértanú szentekről, akik előttetek jártak! Lépjetek az ő nyomukba! Kérjétek közbenjárásukat! Akkor különös kegyelmekkel áldalak meg benneteket. Eltöltelek titeket Szentlelkemmel, az Irántam való lángoló szeretettel. Akkor undort keltek bennetek minden gyávaság és megtorpanás iránt. Hatalmas Isteni erőmmel indítalak rá titeket, hogy szeressetek, hogy megvalljatok és hűségesek legyetek Hozzám mindhalálig. Készüljetek! Az idő elérkezett. Megáldalak benneteket mindenható, megerősítő erőmmel az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. 
Ezt üzenem X-nek: Drága Kisfiam! Ne félj! Én végtelenül irgalmas vagyok, és úgy szeretlek téged, hogy az életemet adtam a te üdvösségedért. Ha te az Enyém akarsz lenni mindörökké, és az üdvösséget választod, akkor Én minden kegyelmet megadok neked, hogy elnyerd azt, amire megteremtettelek. A mennyben helyet készítettem neked is, és mindazoknak, akik Velem akarnak élni örökké. Ne aggódj! Én veled vagyok, fogom a kezed, és vezetlek az örök fény, az örök boldogság országába, Atyám dicsőségébe. Megáldalak téged, hogy hűségeddel koronázd Tőlem kapott kegyelmeidet, az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.”


2015. február 8. Szentségimádáson Jézus…



Drága gyermekeim! Az idő rövid, készüljetek! Nemsokára a véreteket fogják kiontani Értem. A harcok kiszélesednek. A keresztényüldözés tovább terjed. Imádkozzatok a békéért, hogy legalább enyhüljenek a csapások! Kérjétek meg a béke angyalát, hogy őrködjön országotok fölött, és kérjétek meg minden ember őrangyalát, hogy imádkozzanak védenceik üdvösségéért, és azért, hogy ellene mondjanak a sátánnak, és a háború helyett a békét akarják. 
Gyermekeim! Ez a háború soha nem látott pusztítást hoz a világra. Imáitokkal még enyhíthetitek a csapásokat. Gyűjtsetek élelmet! Szárítsátok meg a kenyeret, így tároljátok, így korlátlan ideig eláll. Gyűjtsetek vizet! Egy csapásra megszűnik a kényelem. Az üzletek kiürülnek. Nem lesz víz, villany, gáz. Szerezzetek be gyertyát, és szenteltessétek meg, vagy ti magatok hintsétek meg szentelt vízzel. Vegyetek gyufát! 
Gyermekeim! Elérkezik a világ megtisztítása. Annyira elharapózott a bűn, hogy büntetésért kiált. Imádkozzatok a bűnösök megtéréséért! Ezzel még sok lelket meg tudtok menteni az örök kárhozattól. Az idő rövid. Váltsátok tettekre szavaimat, mert nemsokára már túl késő lesz. 
Gyermekeim! A bűnök már az égbe kiáltanak. Ne csodálkozzatok azon, amik most történnek. A természeti csapásokat, a háborúkat az emberek bűnei vonzzák le a világra. Édesanyám Fatimában ezt mondta: „Ha nem tér meg a világ, egy még szörnyűbb háború fog kitörni.” Sajnos ez bekövetkezett. A világ még rosszabb lett, még mélyebbre süllyedtek a bűn mocsarában. Ezért ki fog törni a harmadik világháború, ami még pusztítóbb lesz, mint az első kettő együttvéve. A fejlett technika, amely a nagy kényelmet hozta, fogja a legtöbb életet kioltani. Egyedüli menedéketek az Én irgalmas Szívem. Én Mindenható vagyok. Én el tudlak rejteni benneteket a legmodernebb fegyverek elől is. Higgyetek Bennem mindenekfölött! Bizalmatok mértékében kapjátok Tőlem a kegyelmet. Én veletek vagyok minden nap a világ végezetéig. Én gondoskodom rólatok. Nálam nélkül semmit sem tehettek. Ne a pénzetekben és a vagyonotokban bízzatok, hanem Bennem! A pénz semmivé válik, a vagyon megsemmisül. Velem legyetek személyes jó baráti kapcsolatban, a szikla szilárd hit és az állandó ima által. Akkor megmenekültök. Ha meg is hal a testetek, a lelketek az örök hazában fog tündökölni, miként a csillagok. 
Gyermekeim! Az élet nem szűnik meg. A test ugyan meghal, és porrá válik, de a lelketeknek örök élete van. Mindenki azt folytatja a túlvilágon, amiben itt élt a földön. Aki szeretetben élt, Istennel és a felebaráttal, az a mennyben az örök boldogságban fog szeretni mindörökké. De aki gyűlöletben és gonoszságban élt a földön, az a pokolban ugyanezt fogja folytatni mindörökké. Ez az örök halál. Jól gondoljátok meg, hogyan éltek! Béküljetek ki egymással, és éljetek szeretetben! Mert ha nem bocsáttok meg, nektek sem fog Mennyei Atyám megbocsátani. Ne tűrjétek, hogy a sátán megkötözzön benneteket a bűneitek által! Ti láncoljátok meg őt úgy, hogy bűnbánatot tartotok, kibékültök, és szentségekhez járultok. Ez az örök élet. A sátánt tegyétek tehetetlenné úgy, hogy nem engedelmeskedtek neki, és nem álltok szóba vele. Azért van ennyi gonoszság és fertelmes bűn a világon, mert az emberek együtt működnek a sátánnal. Van egy mondás: egy alvó ördög le tud dönteni a lábáról egy egész várost. De 12 légió tehetetlen néhány szerzetessel, akik folyton imádkoznak. Ne mondjátok azt, hogy nincs időtök imádkozni! Minden jó szándékú munka imának számít. Ha napközben csak néhány fohászt mondotok Nekem, Aki a szívetekben lakom, már az is elég. Értsétek meg: az ima lényege ez: egy szeretetteljes személyes bizalmi kapcsolat Istennel, Akiről tudom, hogy szeret engem, és a javamat akarja. Aki így éli meg a hitét, az jó úton jár. Én egy akarok lenni veletek, a szívetek ajtaján zörgetek. Aki ajtót nyit Nekem, azzal egy közösséget alkotok. Belépek az életébe, és vezetem az életszentség útján, egészen fel a mennybe. Erre hívtalak meg mindnyájatokat, minden életformában. Gondoljatok bele, mekkora kegyelem Részemről ez a gondoskodás, és milyen nagy jóban részesül, aki ezt elfogadja. Ne féljetek átadni az életeteket Nekem! Ne ragaszkodjatok régi bűnös életetekhez! Én vagyok az út, az igazság és az örök élet. Én a teljes boldog életet kínálom fel nektek. Bízzatok Bennem! Ne féljetek! Higgyétek, hogy a javatokat akarom. Nézzetek fel a keresztre, mennyire szeretlek benneteket! Adjatok hálát, és bizalommal fogadjátok el az üdvösséget, amit megszereztem nektek! Erre áldalak meg benneteket, az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.”



2015. február 19. Szentségimádáson Jézus: „Drága gyermekeim! Az idő közel. Már itt van. Készüljetek! Hamarosan megölnek titeket Miattam. Már itt van a nagy megmérettetés ideje. Valljatok meg Engem az emberek előtt, hogy Én is megvalljalak titeket Mennyei Atyám és szent angyalai előtt. A vértanúság ez: véretek kiontása árán is tanúságot tenni a hitetekről, Rólam, Megváltó Istenetekről. Ne riadjatok vissza az ezzel járó szenvedésektől! Nézzetek fel Rám, a keresztre! Belőlem merítsetek erőt! Ne hagyjátok, hogy hiábavalóvá legyen értetek kiontott drága Szent Vérem! Legyetek bátor harcosok! Értem mutassatok példát gyenge testvéreiteknek! Ti legyetek Egyházam magvetése! Én minden kegyelmet megadok nektek, hogy beteljesítsétek rátok vonatkozó örök szent tervemet. De a döntés a ti kezetekben van. Ha igent mondotok a vértanúságra, örökké ragyogni fogtok országomban, mint a nap. Ha viszont megtagadnátok Engem, úgy Én is megtagadnálak titeket Atyám előtt. Válasszatok: vagy mellettem, vagy ellenem! Jaj, annak, aki nem tart ki mindhalálig: elnyeli azt a pokol. Ezért imádkozom értetek, hogy legyetek erős lelkűek, és mondjatok igent rátok vonatkozó örök szent tervemre. Erre áldalak meg titeket megerősítő áldásommal, az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.”



Szentírási megerősítés: 1 Tesszaloniki 1,8: „az Úr szava”

2015. február 19., csütörtök

A MEGTÉVESZTÉS MAGASISKOLÁJA! A SÁTÁN RAVASZSÁGA HATÁRTALAN! HÚSVÉTVÁRÓ KRISZTUS-TUDAT MEDITÁCIÓ...!!!!húsvétváró Krisztus- tudat meditáció

40 napos kihívás az átalakulásért
2015. 02. 18. - 2015. 03. 29. - Hamvazószerdától - Virágvasárnapig
Húsvétváró Krisztus- tudat meditáció
     IGAZI, VÉRBELI
         MEGTÉVESZTÉS
        TÉVTANÍTÁS!!!
                         
ELRETTENTÉSKÉNT TETTEM KÖZZÉ! 
... Igyál vizet, hogy csillapítsd a tudásszomjadat! Egyél zöldséget, hogy bölcs lehess a misztériumok befogadására!
Mértékkel étkezz, hogy mértéktelenül szerethess! Böjtölj, hogy láss!
Így a lélek bepillantást nyer az élet-halál, kényszer és önkéntesség, lemondás és bőség törvényeibe.
Az imádság csak félútig vezet el Istenhez, a böjt elvisz az ég kapujába...



A kereszténység keresztje az Egótól való megszabadulás szimbóluma. Amikor az EGO megsemmisül, az Isten feltámad. Ez a kereszt jelentése. Jézus keresztútjának követése az EGO halálának spirituális ösvényén a régi énünk keresztrefeszítése, amit a karmikus tartozások, a világi hajlamaink, a harag, a féltékenység, a kapzsiság és testi kötődéseink táplálnak. “Vedd fel a kereszted és kövesd a mestert!” a mester a guru, a belső Tudatosság, ami a belső csendből születő tiszta szeretet frekvenciája. Csak ebben a csendben tudjuk meghallani az Igazság szavát, az Önvalónk tiszta hangját. Ez a hallhatatlan Lélek győzelme a megtestesült világban. Krisztus győzelméről szóló ünnepünk Húsvétkor tanúságtétel a hitről és ráébredés a hallhatatlan, abszolút isteni Tudatosságunk dicsőségére, a fényre. A Húsvét energetikája a legteljesebb megtisztulást generáló erő. Ebben az átalakító időszakban lehetségessé válik az újjászületés lényünk minden magasságában és mélységében, életünk minden dimenziójában.




Van egy lényeges dolog, ami összeköti az összes vallást és spiritualitást, ez pedig nem más mint a MANTRA.
Mindegy, hogy zsidó, keresztény, buddhista vagy muzulmán vagy, az erő a tradíciód szavainak (imáinak) rezgésében van. Eljuttatni az elmét nálánál valami nagyobbhoz és létrehozni egy rezgést a szavak által, mindaddig amíg Ajapa-Japa a kimondatlan szóvá válik. Ez a mantra ereje. Az ösvényeinken keresztül a hang által találkozunk egymással.
Húsvétváró Krisztus-Tudat meditáció

“Ne azt mondd, hogy Jézus nagy volt, mondd azt, hogy Jézus egy nagy mester volt, aki megtanított arra, hogy miként válj naggyá. Ez a meditáció elvezet a gondolat nélküliség birodalmába. Elhozza annak a Tudatosságát, hogy a megváltás nem szükséges - már meg vagyunk váltva. Amikor  a nyugalmat önmagadon belül megtapasztalod, az elvezet az egész Univerzum megtapasztalásához és a természet harmóniában szolgál téged.”
Ez a gyakorlat megnyitja a szívközpontot hogy a pozitív elme minőségén keresztül elhozza az öröm és elégedettség érzetét.  Régi története van és azt mondják róla, hogy sok nagy spirituális vezető gyakorolta, beleértve Buddhát és Krisztust. A kéz mudra az áldás, a boldogság és a bőség szimbólumává vált.
Sajátítsd el ezt a technikát és tapasztald meg ahogy szépséget és békét hozol létre magad között. Oszd meg a boldogságod és nézd ahogy növekszik!

Hogyan gyakorolj?
Póz: Ülj könnyű ülésben. Ha szükséged van rá, ülj székre, vagy támaszd a hátad a falnak dőlve. Tartsd a gerinced egyenesen. Egyenlítsd ki a lábakra nehezedő súlyt.
Mudra: MAHA GYAN MUDRA.- Krisztus mudra. Hajlítsd a gyűrűs és kisujjadat a tenyérbe mindkét kézen és finoman zárd le a hüvelykujjal. A mutató és középső ujjadat tartsd egyenesen kinyújtva. 
A lapockákat emeld fel, majd engedd le, ezáltal megemelkedik és megnyílik a mellkas. Hozd a könyököket a test két oldalához, a kezek a vállak magasságában vannak, a két kinyújtott ujj felfele néz. Ezután engedd előre és lefelé az alkart annyira, hogy a függőlegeshez viszonyítva 30 fokos szöget zárjon be. A vállakat és a könyököket stabilan, de kényelmesen húzd hátra. Végig tartsd megemelve a mellkast. A tenyerek előre néznek.

Mantra és légzés: Mentálisan folyamatosan zengesd, pulzáld a szemöldök központból a Végtelenség felé a :Saa Taa Naa Maa mantrát. Ragadd meg ezeket a hangokat lélegezd be és a belégzésedre halld ezeket a hangokat és a kilégzésedre is halld ezeket a hangokat és vetítsd ki a szemöldökközpontodból. A légzésed hosszú, mély és természetes légzés legyen.
Sa Ta Na Ma (Sa = Végtelenség, Ta = Élet, Na = Halál, Ma = Újjászületés. A teljes mantra azt jelenti: „Igaz vagyok, az Igazság vagyok”. Vagy „Az Igazságon meditálok, azon az igazságon, ami vagyok”.
                     Használhatsz zenei kíséretet, hogy megtartsd a fókuszt, de teljes csendben is végezheted.
Mosolyogj lazán. Nagyon fontos, hogy egy kis mosolyt csalj az arcodra, ezt a meditációt úgy is hívják, hogy mosolygó Buddha meditáció. Képzeld el, hogy ebben a meditációban Buddhával vagy, Jézussal vagy, mindazokkal a nagyszerű bölcsekkel és szentekkel, akik átadták számunkra az utóbbi 40000 ezer évben a tanításaikat, hogy elvezessenek bennünket a Felsőbb Tudatosság fenséges birodalmába.
időtartam: Végezd minimum 11 percig ahhoz, hogy megteremtsd a pozitív elméd békéjét és akkor az életed is pozitívvá válik. De folytathatod 22 vagy 31 vagy 62 percig is.

Szat Nam!

Püspökök részvétele Chilében, egy nyilvános szertartáson, ahol pogány szertartás szerint, Tata inti(napisten), Pachamana (anya istennő),és Mallkus (a hegyek szelleme),hódolnak a bálványistenek előtt.










Az út készen áll az Antikrisztus számára – Vajon mi tartoztathatja még fel… (Eredeti cím: Az új mise – Az Egyház rítusa?)

A katolikusokon olykor mély bánat vesz erőt, amikor az elmúlt időkre gondolnak, azokra, amelyekben a társadalmakat és a mindennapi életet még az Anyaszentegyház formálta csodálatos, Istentől kapott alakjában. Az életnek ez a formálása mindenekelőtt a szentliturgia által történt, tehát a napról napra elimádkozott hit által, ami által mindazoknak, akik akarták, feltárultak az ég kegyelem-kincsei. A katolikus hívő a hét szentségen keresztül kapcsolódik a természetfeletti világba, és ebben a természetfeletti világban az Egyház tartja meg őt napról napra, mert az Egyház kapta meg Istentől az ehhez szükséges segítségeket, mindenek előtt a tévedhetetlenség ajándékát mindabban, ami a hitet és az erkölcsöket, a kultuszt és a törvénykezést illeti.
     Ma teljes józansággal meg kell állapítani, hogy ez már nincs így. Az ú. n. II. Vatikáni Zsinaton megalapított ember-csinálta-egyház egyetlen katolikusnak sem tud már természetfeletti támaszt nyújtani, mert ő maga nem bírja már a természetfeletti életet. A benne uralkodó modernizmus ugyanis a természetfeletti hitet először aláásta, hiszen a modernisták minden intézménybe beszivárogtak, majd végül elfoglalta a hierarchia csúcsát, hogy azután tökéletesen elpusztítsa.
A legtöbb katolikusnak ez egyáltalán nem tűnt fel, mert egész egyszerűen nem akarták és nem akarják ezt tudomásul venni. Ez a tény az ú. n. II. Vatikáni Zsinat után bevezetett és az emberekre kényszerített új liturgiához való különböző kapcsolatokból tűnik ki. Mindenki másképp rendezi el magában a dolgokat, hogy ebben az ember-csinálta-egyházban eligazodjon. A NOM bevezetése óta a tábor sokszorosan szétforgácsolódott. Először azok a katolikusok – illetve azok, akik magukat még katolikusoknak nevezték, bár legtöbben már nem voltak és ma sem azok – három táborra oszlottak: az új mise pártolóira és ennek ellenzőire, és azokra, akik egyszerűen elfogadták az újításokat, anélkül, hogy ezeknek örültek volna.
     Az új mise ellenzői között az évtizedek alatt különböző csoportosulások keletkeztek, aszerint miként viszonyultak az új miséhez és az új-római hierarchiához. Az egyik csoportba tartoztak azok, akik az új mise mellett a most tridenti rítusnak nevezett régit, vagyis a valódi katolikus rítust is olvasták. Egy másikba azok, akik csak az ú. n. tridenti rítusú misét olvasták és az új misét, mint protestantizáló rítust elutasították. De az utóbbiak megint két táborra oszlottak, mégpedig egy olyanra, akik az új misét érvényes rítusnak tartották – mégha mindenképpen kerülendőnek, mert a hitet veszélyeztetőnek, az eretnekségnek kedvezőnek –, és egy olyanra, akik az új misét nemcsak rossznak, de érvénytelennek is ítélték meg. De van még egy további nüánsz is: némelyek a rítust 1962-ben akarják befagyasztani, mások még tovább mennek vissza, mert ők az 1962-es rítusban már az új miséhez vezető út egyik közbenső állomását látják.
     Látható tehát, hogy az idő haladtával ú. n. tridenti misét tekintve mennyi variációs lehetőség alakult ki, ráadásul e lehetőségek számát a posztmodern Rómával való viszony különbözősége még tovább növelte. Az egyik tábor elfogadja az új misét, mert a posztmodern Rómában még mindig a legitim autoritást látja, egy másik csoport úgy véli, hogy egyszerre elismerheti ezen autoritás legitimitását, de az új misét mégis rossznak, a hitre nézve károsnak tarthatja, megint mások azt mondják, hogy éppen, mert az új mise nem lehet többé katolikus rítus, az a tekintély, amely ilyen rítust az egész Egyház számára kötelezővé tesz, nem lehet többé legitim. Szent X. Pius pápa katekizmusában arra a kérdésre: „Miért nevezik az Egyházat egységesnek?”, ezt válaszolja: „Az igaz Egyházat egységesnek nevezik, mert gyermekei minden időben és mindenütt egyesülve vannak egymással ugyanabban a hitben, ugyanabban a kultuszban, ugyanabban a parancsokban, ugyanazokban a szentségekben való részesedésben ugyanazon látható fő, a római legfőbb pásztor alatt.” – Hogyan lehetne ez még mindig igaz, amikor a katolikusok egy része vonakodik azon az istentiszteleten részt venni vagy papként azt bemutatni, melyet a római legfőbb pásztor naponta bemutat, ahogy ez az új misét illetően történik?
Az úgynevezett új mise kérdése tehát sokkal nagyobb nehézséget rejt magában, mint amit a legtöbb tradicionalista neki tulajdonítani hajlandó. Valójában minden igazi katolikusnak fel kéne tűnnie, hogy az itt ismertetett liturgikus káosz soha nem illhet bele a katolikus Egyházba. Mert ennek az Isten által alapított és tévedhetetlenül vezetett Egyháznak mindig van egy Istentől ajándékozott és a szent Egyház által előírt szent rítusa, mert egyedül ez felel meg az Egyház szent voltának!
     Az ettől a normától eltérő rítusok ezért voltak minden időben biztos bizonyítékai egy újonnan keletkező vagy keletkezett szektának. Mert egy új hit szükségszerűen egy új rítust alakít ki, tehát egy új nyilvános ima- és istentiszteleti formát, ami megfelel az új hitnek. A középkor óta a különböző szekták támadásai mindig a szentmise, mint áldozat, az átváltoztatásba vetett hit és ebből következően Jézus Krisztus testének és vérének a kenyér és bor színe alatti valóságos jelenlétében való hit ellen irányultak.
     Luther Márton a római Egyház és ennek szent miséje elleni leplezetlen gyűlöletében ezt írta: „Első helyen nyilvánítjuk ki, hogy soha nem volt az a szándékunk, hogy mindenfajta istentiszteletet eltöröljünk, hanem csak azt, ami használatban van, minden hozzátoldástól megtisztítani, amikkel beszennyezték: arról a förtelmes kánonról beszélek, mely csatornalyukak gyűjteménye; A miséből áldozatot csináltak, áldozati imákat toldottak bele. A mise nem áldozat vagy az áldozó tette. Tekintsük szentségnek vagy testamentumnak. Nevezzük áldásnak, Eucharisztiának vagy az Úr asztalának vagy az Úr vacsorájának vagy az Úr emlékezetének. Tetszés szerint bármilyen nevet lehet neki adni, csak nem szabad az »áldozat« vagy »áldozási tett« névvel beszennyezni.” (Formula Missae, összegyűjtött művek XI. kötet 774. oldal)
     Ezek a szavak valósággal démoni gyűlöletet árulnak el a szentmiseáldozattal és a kenyér és bor színe alatt csodálatosan jelenlevő isteni Úrral szemben. Ahhoz, hogy ezt a gyűlöletet megértsük meg kell vizsgálnunk a történelmi összefüggéseket.
     Dom Prosper Guéranger OSB (†1875) misemagyarázatában erre a tényre így utal: „Ezekből az Anyaszentegyház által használt kifejezésekből kitűnik, mennyire különbözik a szentmise minden privátimádságtól. Minden más áhítati formát felülmúl, és intencióit tisztelni kell. Az Anyaszentegyház minden tagját meghívja a nagy áldozatban való részvételre; és ha lehetséges lenne, hogy a szentmiseáldozat egyszer véget ér, hogy hasonlóan a lánghoz, mely nem kap több táplálékot, ő is kialszik, akkor mi azonnal abba a méltatlan állapotba zuhannánk vissza, melyben a bálványimádással megfertőzött népek élnek. Erre irányul majd az Antikrisztus igyekezete is. Minden eszközt fel fog használni, hogy a szentmiseáldozat bemutatását megakadályozza, hogy ez az uralkodása elleni hatalmas ellensúly eltűnjön, és ezért Isten megsemmisítse a teremtést; mert akkor már nincs több ok arra, hogy ezt továbbra is fenntartsa. Ezt a tényt a protestantizmus fennállása óta tapasztaljuk, ami eltörölte a misét. Ez idő óta csökken az erő jelentősen a társadalmak ölében. Egy társadalmi harc keletkezett, aminek reménytelen állapotok lettek a következményei, és amelynek végső gyökerét abban kell keresni, hogy a szentmisét többé nem ugyanabban a számban és ugyanannyi helyen mutatják be, mint korábban. Ez a kezdete annak, ami történni fog, amikor az eloldozott ördög és démonai a föld felett zűrzavart és reménytelenséget fognak elterjeszteni, ahogy ezt Dániel megjövendölte. Meg fogja akadályozni a papszenteléseket, a papokat hagyja kihalni, és ily módon a nagy áldozat bemutatását mindig szűkebb határok közé szorítja. És akkor jönnek a szerencsétlenség napjai.”
     E mondat drámaiságát aligha lehet felülmúlni: „Erre irányul majd az Antikrisztus igyekezete is. Minden eszközt fel fog használni, hogy a szentmiseáldozat bemutatását megakadályozza, hogy ez az uralkodása elleni hatalmas ellensúly eltűnjön, és ezért Isten megsemmisítse a teremtést; mert akkor már nincs több ok arra, hogy ez továbbra is fenntartsa.”
Nagy sajnálattal kell ma megállapítani, hogy időközben odáig jutottunk, hogy az Egyház ellenségei sokkal jobban tudják, mint a katolikusok, hogy Isten a kegyelem természetfeletti birodalmát hogyan állította fel. Ez a birodalom az örök Főpap, Jézus Krisztus áldozatára van felépítve, aminek minden időben a szentmiseáldozatban szentségi, vérontás nélküli valóságnak kell lennie. Istent nap mint nap ki kell engesztelni az emberek megszámlálhatatlan bűne miatt. Az isteni Főpapnak nap mint nap meg kell ismételnie titokzatos szentségi módon áldozatát, hogy megváltásának gyümölcseit az emberek megkaphassák. Ez annyira igaz, annyira valóság, hogy „Isten megsemmisíti a teremtést”; ha ez az Istennek egyedül kedves áldozat az oltárokon megszűnik, „mert akkor már nincs több ok arra, hogy ezt továbbra is fenntartsa”.
     Ezt a mondatot egyszer nyugodtan végig kellene gondolni és annyira komolyan venni, amennyire szerzője szánta. Csak ekkor lesz Pio atya kijelentése egészen érthető, hogy a világ inkább fenn tudna állni Nap, mint szentmiseáldozat nélkül. Dom Prosper Guéranger művében a protestantizmus példájára utal: „Ezt a tényt a protestantizmus fennállása óta tapasztaljuk, ami eltörölte a misét. Ez idő óta szenvedett el az erő a társadalmak ölében jelentős csökkenést. Egy társadalmi harc keletkezett, aminek reménytelen állapotok lettek a következményei, és melynek végső gyökerét abban kell keresni, hogy a szentmisét többé nem ugyanabban a számban és ugyanannyi helyen mutatják be, mint korábban.”
Miközben a protestantizmus megjelenésekor a protestánsok a szentmise ellen küzdöttek, a katolikus Egyház annál inkább kiemelte a szentmiséről, mint valóságos és tényleges áldozatról vallott tanítását, és ebben való hitét a Trienti Zsinaton a lehető legvilágosabb módon kifejtette a protestánsok sokfajta tévtanával szemben: „Ez a mi Istenünk és Urunk ugyan egyszer s mindenkorra magát akarta feláldozni Istennek, az Atyának a kereszt oltárán beálló halálával [lásd: Zsid 7,27], hogy némelyek számára [ugyanott] örök megváltást eszközöljön ki; de mert az Ő papsága a halál által nem oltathatott ki [lásd Zsid 7,24], az Utolsó Vacsorán, »azon éjjel, amikor elárultatott« [1 Kor 11,23], hogy szeretett menyasszonyának, az Egyháznak látható áldozatot hagyhasson hátra, mely által az a véres, amit egyszer a kereszten kellett bemutatnia, megjelenítődjön, emlékezete az idők végezetéig fennmaradjon és ennek üdvöt hozó ereje az általunk naponta elkövetett bűnök megbocsátására felhasználtassék, magát örökre mint Melkizedek rendje szerint kinevezett papnak kijelentve, testét és vérét a kenyér és a bor színe alatt Istennek, az Atyának felajánlotta, és ezeket ugyanezen dolgok színe alatt az apostoloknak (akiket ekkor az Újszövetség papjaivá tett) átnyújtotta, hogy azok vegyék, és nekik és utódainak a papi hivatalban a következő szavakkal megparancsolta, hogy bemutassák: »Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre« [Lk 22,19; 1 Kor 11,24] stb., ahogy ezt a katolikus Egyház mindig értelmezte és tanította [Kan. 2]” (DH 1740). – [Ezt az általam fordított zsinati szöveget hiteles fordításban és kicsit bővebben ITT lehet olvasni.]
     „És mert ebben az isteni áldozatban, ami a misében végbevitetik, ugyanaz a Krisztus találtatik és vérontás nélkül feláldoztatik, aki a kereszt oltárán egyszer s mindenkorra saját magát véresen feláldozta [lásd Zsid 9,14/27]: ezért a szent zsinat azt tanítja, hogy ez az áldozat valóságosan engesztelő áldozat [Kan. 3]. És hogy mi azáltal, hogy őszinte szívvel és igaz hittel, tisztelettel és hódolattal, bűnbánóan és töredelmesen Isten elé lépünk, hogy »irgalmat találjunk és kegyelmet kapjunk, amikor segítségre szorulunk« [Zsid 4,16]. Bemutatása által kibékítve ugyanis az Úr kegyelmet ad és a vezeklés ajándékát, és még a legnagyobb vétkeket és bűnöket is megbocsátja. Mert az áldozati adomány egy és ugyanaz; ugyanaz, aki magát annak idején a kereszten feláldozta, áldozza fel most magát a pap szolgálata által, csak az áldozás módja másmilyen” (DH 1743).
     A Trienti Zsinat ezen tanításából következnek az ennek ellentmondó tévtanoknak megfelelő elítélések, amelyekből most csak kettőt emelünk ki: Kan. 1 (DH 1751): „Ki van közösítve, aki azt mondja, hogy a szentmisében nem mutatunk be Istennek igazi és valóságos áldozatot, vagy, hogy föláldoztatni itt nem más, mint hogy Krisztus nekünk eledelül adatik” [Schütz: Dogmatika].
     Kan. 3. „Ki van közösítve, aki azt mondja, hogy a miseáldozat csupán dicsőítő- és hálaáldozat vagy a kereszten bemutatott áldozatnak puszta megemlékezése, nem pedig engesztelő áldozat; vagy egyedül annak használ, aki fogadja, és nem szabad élők és halottak számára is, bűnökért, büntetésekért, elégtételük és más szükségekért bemutatni” (DH 1753).
Ha a Trienti Zsinat ezen tanítását átgondoljuk és az ú. n. zsinati egyház liturgiáját áttanulmányozzuk, nem lehet elkerülni, hogy belássuk, hogy az új mise ezzel a tanítással pontosan szemben áll, illetve egészen a megnevezett tévedéseknek megfelelően van kialakítva. Az ú. n. új mise tényleg a liturgiának egy teljesen új formája, egy a katolikus tradícióban mindenfajta előkép nélküli szabadon kitalált rítus, amire példát inkább a protestáns szekták pszeudo-hagyományában lehet találni.
     Ennek felvázolására megmutatunk egy rövid részletet az 1549-es anglikán reformok és az 1969-es Montini-féle reformok összehasonlításából, amit Pater Noël Barbara 1973-ban a Forts dans la Foi nevű újságjának 35. számában hozott nyilvánosságra. Ez a kiválasztott kis rész is elégségesen mutatja a Montini, alias VI. Pál-féle mise-rítus és az 1549-es anglikán reform közötti meghökkentő megegyezést. (A szöveg a Verax kiadónál 2002-ben megjelent Pater Barbara: Érvényes az 1969-es miserítus? című művéből való.)
1549-es reform:
     A népfelkelések leverése után, melyek az új istentiszteleti forma kötelezővé tételét követték, a vallási forradalom nagy léptekkel haladt előre. Az oltárokat profanizálták és lerombolták, azokat az oltárokat, melyek az ország minden templomában beszédes, még ha néma tanúi voltak a miseáldozatban való időtlen hitnek. Egyszerű asztalokkal helyettesítették őket.
1969-es reform:
     A hívő nép egy esetleges lázadását megelőzendő, az új reformálás sokkal nagyobb óvatossággal ment végbe. „Miért változik a mise állandóan?” – teszi fel önmagának a kérdést Heenan bíboros 1969. október 12-i pásztorlevelében. Itt a válasza: „Vakmerőség lett volna minden változtatást egyszerre bevezetni. Nyilvánvalóan bölcs dolog volt lépésről lépésre és lassan változtatni. Ha minden változtatás egyszerre lett volna bevezetve, Önök megbotránkozhattak volna rajtuk.”
     Ezen óvintézkedések ellenére az eretnekek gyűlölete az áldozati oltár ellen az új, az egyház legfelsőbb csúcsára befurakodó „reformátoroknál” is megmutatkozik. Az oltárokat szintén asztalokkal váltják fel azzal a céllal, hogy a katolikusokból az áldozatra való gondolatot kioltsák. Ez olyan intézkedés, mely tökéletesen megegyezik az új ordoval, mely a szentmiséről szóló egész tanítást eltörléseivel és kihagyásaival hatályon kívül helyezi, azáltal, hogy egy egyszerű megemlékezési vacsorára pusztán szellemi jelenléttel redukálja, ahogy ezt minden ima tartalmazhatja: „Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük.” Mt 18, 20)
1549-es reform:
     1550. márciusában adták ki az anglikán szertartásrendet. Azon ürügy alatt, hogy az ősi rítust állítják helyre, eltörölték az alacsonyabb egyházi rendeket és a szubdiakonátust.
1969-es reform:
     Montini, alias VI. Pál 1972. augusztus 15-én szintén eltörölte az alacsonyabb egyházi rendeket és a szubdiakonátust. [Igazán kiválóan „megfelelő” napot választott erre a célra!]
1549-es reform:
     Ridley püspök Londonból volt az első, aki az újításokat egyházmegyéjében bevezette. Alig foglalta el hivatalát, plébánosait egy rendelkezésében arra bátorította, hogy „az Úr asztalát egy szokványos asztallal állítsák fel”. És mialatt ehhez saját maga adott példát, 1550. június 11-e éjszakáján a Szent Pál székesegyház oltárát leromboltatta, és a szentélylépcsők alján felállított asztallal helyettesíttette. Pár hónappal később egy királyi dekrétum megparancsolta a püspököknek, hogy a még meglevő oltárokat rombolják le, és asztalokkal helyettesítsék. „Mindaddig, amíg az oltárok megmaradnak”, prédikálta Hooper, „a tudatlan nép és a gyanútlan papok mindig az áldozatról fognak álmodozni.”
1969-es reform:
     Ugyanezzel az eretneki őrjöngéssel tüntették el, rombolták le az oltárokat, vagy ha a műemlékvédők ellenálltak ezek elpusztításának, faliszőnyeggel takarták el őket. [Sajnos Mátraverebélyt nem védték meg a műemlékesek, ott a pusztítás „tökéletesre” sikeredett.] Egyetlen székesegyház sem tartotta meg a használatukat, de a legtöbb plébániatemplom és kápolna is lerombolta a sajátját vagy félretolta. A szentély bejáratánál, mint a protestánsoknál egy egyszerű asztal szolgálja az áldozatra való gondolat kiirtását.
1549-es reform:
     A katolikus érzületű püspököket és papokat, akik a misét és a régi hitet védelmezték, elbocsátották hivatalukból és az új hit buzgó híveivel helyettesítették.
1969-es reform:
     Ugyanez a konokság figyelhető meg a hagyományos mise elpusztításában a neo-reformátoroknál, akik még azt sem tudják elviselni, hogy az öreg papok, akik megkapták a jogot, hogy a régi misét olvassák, ezt nyilvánosan és résztvevőkkel tegyék. [1970 után egyes országokban az idős papok engedélyt kaphattak pár évre, hogy a régi misét mondják, Németországban ezt például 1974-ben vonták vissza.] Ugyanígy, ha egy hivatalban levő pap csak megpróbálja megtartani a hagyományos rítust, amit az ú. n. II. Vatikáni Zsinat atyái ünnepélyesen megígértek, hogy „megőrizni és minden elképzelhető módon támogatni” fognak (De Sacra Liturgia, Nr. 4), vagy a hagyományos katekizmust tanítja, akkor rá, mint „az általános lelkipásztorkodás akadályozójára” tekintenek, és szükségszerűen „az új vallás egy tüzes rajongójával” pótolják, míg őt kiszolgáltatják a nyomornak.
Aligha lehet nem észrevenni, hogy e két reform ikrekként hasonlít egymásra, vagyis, hogy Montini/VI. Pál „reformerei” szorgalmasan jártak iskolába az anglikánoknál, hogy biztosítsák a sikert saját „reformjaik” számára is. Mégis csak akkor lehet ezt a sikert megérteni, ha egy alapvető különbségre utalunk, mely az összehasonlításból nem tűnik ki. Luther Márton utalt arra, hogy a szentmise tanítása, mint igaz és valóságos áldozat szorosan összekapcsolódik a papságról szóló tanítással. Ez volt a meggyőződése: „Ha a misét pusztítottuk, az a véleményem, hogy akkor a papságot is le fogjuk tudni rombolni. Mert mint a sziklára, úgy támaszkodik az egész pápaság kolostoraival, testületeivel és oltáraival a misére. Minden törvényszerűen össze fog dőlni, ha káromló és förtelmes miséik összedőlnek.” (Contra Henricum Angliae Regem)
Miközben az anglikánok „misereformjukat” Róma ellen hajtották végre és céljuk egy saját nemzeti „egyház” létrehozása volt, addig a „zsinat” utáni reformokat „Róma” hajtotta végre, „Róma” által, és a római autoritások erőszakolták rá az egész világegyházra. Ez az egyháztörténelemben példa nélkül álló, egyszeri helyzet, olyan helyzet, mely sürgető módon magyarázatot igényel. Egy kicsit másképp kifejezve: Előfordulhat-e, hogy az Egyház egyik legitim pápája olyan liturgiát erőszakol rá az Egyházra, melyről azt kell mondani, hogy szinte hajszálnyira hasonlít az anglikánok liturgiájára? Egy mise-liturgiára, melyről Ottaviani és Bacci bíborosok a „A NOM rövid kritikai vizsgálata” című írásukban a következőképpen ítélkeztek: „Mind ezek nem tartalmazzák se a valóságos jelenlétet, se az áldozat ténylegességét, se a konszekráló pap felszentelt voltát, se az eucharisztikus áldozatnak a gyülekezet jelenlététől független legbelsőbb érték-tartalmát. Ugyanennyire hiányoznak belőlük a dogmatikus és a mise számára lényeges értékek, melyek egyedül alapozzák meg a mise igazi definícióját. Önkéntes elhagyásuk egyet jelent az »elavultnak tartásukkal« és ezért, legalábbis a gyakorlatban totális tagadásukkal.”
     Lehetséges ez? Lehet az Egyháznak egy olyan rítusa, mely a korábbi rítusokkal olyan mértékben szakít, hogy ez „legalábbis a gyakorlatban totális tagadásukkal” jelent egyet?
Hogy ezt a tényt valahogyan megmagyarázhassák, sok „tradicionalista” egy igencsak kétes tézishez menekül. Többnyire Montini/VI. Pálra utalnak, aki már 1972. június 29-én ezt mondta: „Az az érzésünk, hogy valamilyen résen keresztül a Sátán füstje beszivárgott Isten templomába. … Egy ellenséges hatalom beavatkozása történt, melynek neve »ördög« (diavolo) … Úgy gondoljuk, hogy egy természeten kívüli hatalom nyomult be a világba, csak hogy romboljon, a zsinat gyümölcseit megfojtsa.”
     [szerk. megj.: Azt hiszem keresve sem lehet szebb példáját találni a történelem-, azaz a beszéd-hamisításoknak, melyek nyilván minden időben voltak, de korunkban soha nem látott, és soha elképzelni nem tudott mértékben öntötték el és uralják a világot. Nekem még olyan könyvem is van, melynek ez a híres idézet a címe – persze ez is torzítottan –, és annak a könyvnek az írója sem tudta, sem említette meg – mint ahogy ezen mondat összes többi idézője sem –, hogy Montini nem az általa elképzelt értelemben értette és használta ezt a kifejezést. Az első torzítás: Montini nem azt mondta, hogy az „Egyházba” szivárgott be Sátán füstje, hanem „Isten templomába”, ami egyáltalán nem ugyanaz; 2. torzítás: Montini szerint a Sátán, azaz egy „ellenséges hatalom” azon munkálkodik, hogy a „zsinat”, azaz az ő zsinatának a „gyümölcseit megfojtsa”. Micsoda luciferi tett ez is: évtizedeken keresztül az egész FSSPX és az ú. n. tradicionalisták ezt az idézetet, illetve ennek torzítottját használták egyik fő fegyverüknek a zsinati szekta és zsinati álpápák legitimitásának védelmében, merthogy, lám, aki ilyet észrevesz és ki is mond, az csak nem lehet teljesen eretnek.]
Elsőnek tehát azt kell csodálkozva megállapítani, hogy Montini eredeti szavai szerint Sátán füstje egyáltalán nem a modernizmus és az ő új liturgiájának alakjában hatolt be „Isten templomába”, hanem hogy „a zsinat gyümölcseit megfojtsa”! Micsoda megcsúfolása az igazságnak ez a kijelentés, ha meggondoljuk, mi mindent tett ez az ú. n. zsinat tönkre! George A. Lindbeck amerikai professzor, a „zsinat” idején a Lutheránus Világszövetség delegáltja, már 1963 tavaszán a liturgia-konstitúcióval kapcsolatban az „ellenreformáció végéről” beszélt, és „A liturgia-reform teológiai alapelvei” című cikkében jelentette meg véleményét, amiben többek között ez áll: „Nem lehet kétség afelől, hogy a (a II. Vatikáni Zsinatnak a liturgiáról szóló) sémának alapelvei nem kevesebbek, mint forradalmiak – legalábbis protestáns szemszögből nézve. Minden esetre az utolsó – talán vissza lehet idáig menni – 15 század jelentős liturgikus törekvéseinek (és irányainak) a megváltoztatásának a manifesztumát vázolják fel.”
     Mi is ennek a forradalmi változásnak a célja? Ezzel kapcsolatban néhány ú. n. tradicionalista önpusztításról beszél az Egyházban. De ismételten csak csodálkozva kérdezzük: Hogyan lehetséges ilyesmi? Létezhet olyan, hogy Jézus Krisztus elpusztíthatatlan Egyháza hirtelen elpusztítja saját magát? Szent X. Pius katekizmusában erre a kérdésre: Lerombolható-e vagy elpusztulhat-e a katolikus Egyház? – ezt válaszolja: „Nem, a katolikus Egyházat lehet üldözni, de nem lehet lerombolni és nem pusztulhat el. Az idők végezetéig fent fog állni, mert Jézus Krisztus, ahogy megígérte, vele lesz a világ végéig.” – Aki az Egyház önelpusztításáról beszél, az láthatóan már régóta fontos dolgokat összekever.
Próbáljuk meg ezt az Egyház rítusát illető összevisszaságot egy kicsit kibogozni. Billot bíboros ezt írja „Parusia” című művében [a német nyelvű kiadás 47-48. oldalán]: „Az örök áldozat, amiről itt szó van, az Újszövetség áldozata; ami az Ószövetség áldozatát követte, amit Mózes törvénye szerint este és reggel mutattak be a jeruzsálemi templomban. .. Egy szóval, ez oltáraink áldozata, amit akkor azokban a szörnyű napokban törvényen kívül fognak helyezni, száműzni fognak a nyilvánosságból, és ezért – eltekintve azoktól a szentmiseáldozatoktól, melyeket a katakombák földalatti eldugott sarkaiban mutatnak be – mindenütt meg fog szűnni. .. De mi lesz ekkor a »vészt hozó undokság« (Dán 9,27; 11,31)? Nyilván valami hasonló, mint ami Antiochusz Epifánesz üldözésekor volt, amikor a jeruzsálemi templomot Jupiternek szentelték, és mindenfajta tisztátalansággal és megszentségtelenítéssel beszennyezték. Valami hasonló, mondjuk, miközben természetesen tisztában vagyunk az idő és hely, valamint egy helyi és egy világméretű üldözés, mint amilyen az Antikrisztus idejében lesz, közötti különbségekkel. De mi áll még előttünk? A bálványimádásnak milyen új borzalma fog a mi templomainkban helyet foglalni, amelyek ily módon az emberiség istenének, az értelem istenének, a világban rejlő istennek a templomaivá válnak, és ami végül, a szabadgondolkodók mind ezen igyekezetei után a keresztény Kinyilatkoztatás természetfeletti Istene felett diadalmaskodik? Valamilyen luciferi titok lesz, amit a szabadkőművesek sötét gyülekezeteiben agyaltak ki, és ország-világ szeme láttára a ledöntött vagy eltakart tabernákulumok helyére tesznek.”
     Az Egyház ellenségei meg fogják kísérelni az Újszövetség áldozatát tökéletesen eltüntetni a föld színéről. Fent utaltunk már arra, hogy már az ú. n. reformáció idején ezt a célt követték. Az ellenségek nyilván nem fognak azonnal mindenfajta keresztény kultuszt betiltani, hanem először csak azon igyekeznek, hogy ezeket a modern szellemnek vagy jobban mondva, rossz szellemnek megfelelően átformálják. Ez azonban a katolikus Egyházban csak akkor lehetséges, ha a legfőbb tekintélyt megnyerik e célra. Egy „pápa” nélkül, aki ezt a rombolást irányítja és levezeti, aligha sikerülhet valaha is egy ilyen vállalkozás.
     Ami az Ószövetségben „Antiochusz Epifánesz üldözésekor volt, amikor a jeruzsálemi templomot Jupiternek szentelték, és mindenfajta tisztátalansággal és megszentségtelenítéssel beszennyezték”, az Újszövetségben akkor történt, amikor az ú. n. zsinat után a szentmiseáldozatból egy úrvacsorát, egy eucharisztikus ünnepséget, egy baráti lakomát, egy karizmatikus összejövetelt stb. csináltak. Aki egy modern kultuszhelyet józanul megszemlél, egy modern beton-„templomot” az oltárszigettel és középen a druida-kővel, annak be kell világosan látnia, hogy itt egy új kultuszú új vallásról van szó!
     Világosan ki lehet mutatni, hogy az új mise készítőinak az volt az egyértelmű céljuk, hogy a miseáldozatot lerombolják, és egy új kultusszal helyettesítsék. Mindazonáltal keveseknek tűnt fel ez a tökéletes átalakítás, mert egyfelől a változtatás megfelelő démoni ravaszsággal ment végbe, másfelől a legtöbb katolikus a szentmiseáldozattal kapcsolatos tudását már régen elvesztette.
Az igazi szentmiseáldozat Ábel, Isten igaz szolgája áldozatának megfelelő áldozat, ahogy ez a szentmise kánonjában áll. [Supra quae propitio ac sereno vultu respicere digneris; et accepta habere, sicuti accepta habere dignatus es munera pueri tui justi Abel, et sacrificium Patriarchae nostri Abrahae: et quod tibi obtulit summus sacerdos tuus Melchisedech, sanctum sacrificium, immaculatam hostiam. – Tekints ezekre kegyes irgalmas és derűs tekintettel: és fogadd el, mint ahogy kegyesen elfogadtad igaz szolgádnak, Ábelnek ajándékait, és ősatyánknak, Ábrahámnak áldozatát: és azt a szent és szeplőtlen áldozatot, melyet Melkizedek, a te főpapod mutatott be neked.]
     Ábel egy szeplőtelen bárányt áldozott (Ter 4,4), amit közvetlenül „Isten bárányára, aki elveszi a világ bűneit” kell és lehet érteni. Ábelnek ez az áldozata csak előképe volt Jézus Krisztus kereszten meghozott áldozatának, amelyben beteljesedését és tényleges értelmét találja meg, ahogy a Trienti Zsinat kimondta:
     „És ez az a tiszta áldozat, melyet azoknak, akik bemutatják se méltatlansága vagy gonoszsága nem tud beszennyezni, amiről az Úr Malakiás által megjövendölte, hogy az ő nevének, ami nagy lesz a nemzetek között, és minden helyen, mint tiszta áldozatot fognak bemutatni [lásd: Mal 1,11], és amire Pál apostol a korintusiaknak írt levelében egyértelműen utal, amikor azt mondja, hogy azok, akik a gonosz lélek asztalánál beszennyezik magukat, nem részesedhetnek az Úr asztalából [lásd 1 Kor 10,21], miközben asztal alatt mind a kétszer az oltárt érti. Ez az az »áldozat«, ami a természet és törvény idején az áldozás sokfajta példázata által [lásd: Ter 4,4; 8,20; 12,8; 22,1-19; Kiv: mindenütt] előrajzolódott, mivel mindazon javakat, melyek ezek által jelöltettek meg, mint mindezek beteljesülése és tökéletesítése felölel” (DH 1742).
Ha az új mise rítusát pontosan áttanulmányozzuk, akkor különösen a tökéletesen újonnan alakított ú. n. áldozati adományok előkészítése tűnik fel. Ott ez áll: „Áldott vagy te, Úr, a mi Istenünk, a világ teremtője. Nekünk ajándékozod a kenyeret, a föld és az emberi munka gyümölcsét. Fölajánljuk néked ezt a kenyeret, hogy ez számunkra az élet kenyere legyen.” És: „Áldott vagy te, Úr, a mi Istenünk, a világ teremtője. Nekünk ajándékozod a bort, a szőlőtő és az emberi munka gyümölcsét. Fölajánljuk néked ezt a kelyhet, hogy ez számunkra az üdvösség kelyhe legyen.” – Ezzel szemben a tridenti mise felajánlási imáiban a pap ezt imádkozta: „Suscipe, sancte Pater, omnipotens, aeterne Deus, hanc immaculatam Hostiam” – „Fogadd el, szent Atya, mindenható örök Isten, ezt a szeplőtelen áldozatot, melyet én, méltatlan szolgád, felajánlok neked, élő és igaz Istenemnek, számtalan bűnömért, sértéseimért és hanyagságaimért: fölajánlom minden itt körülállókért, sőt minden keresztény hívőkért, élőkért és holtakért, hogy nekem és nekik üdvösségünkre váljék az örök életre. Amen.” – A szeplőtelen áldozat alatt természetesen Isten szeplőtelen báránya értendő.
Hogy az új misében az áldozat alapvető átértelmezését világosan megértsük, a Teremtés könyvében kell azt a verset elolvasnunk, amire a Trienti Zsinat utalt: „Bizonyos idő elteltével történt, hogy Káin a föld terméséből áldozatot mutatott be az Úrnak. Ábel is áldozatot mutatott be, nyája zsenge bárányaiból, azok zsírjából. Az Úr kegyesen tekintett Ábelre és áldozatára. Káinra és áldozatára azonban nem tekintett. Ezért Káin nagyon haragos lett és lehorgasztotta fejét. … Káin közben így szólt testvéréhez, Ábelhez: »Menjünk a mezőre!« Amikor pedig a mezőn voltak, Káin rátámadt testvérére, Ábelre és agyonütötte.” (Ter 4,3-8) – Nos, ki áldozza fel itt a „föld és az emberi munka gyümölcsét”, ahogy az új mise felajánlási imáiban kétszer is megneveztetik? Láthatóan, Káin! De hogyan ítéli meg Isten Káin áldozatát szemben Ábel áldozatával? „Az Úr kegyesen tekintett Ábelre és áldozatára. Káinra és áldozatára azonban nem tekintett.”
     Az új mise csinálói tehát az új, íróasztalon kitalált rítusukat Káin áldozatának alapjaira konstruálták meg, tehát arra az áldozatra, amit Isten elvetett! Káinnak ez az Isten által elvetett áldozata az ő új rítusuk értelmezési alapja! Ezáltal ez a rítus már alapjaiban ellen-rítusként lett megtervezve, mint olyan rítus, ami olyan áldozatot mutat be, amit Isten elvetett! Ez az a rítus, amit Billot bíboros előre megsejtett, amikor ezt kérdezte: „A bálványimádásnak milyen új borzalma fog a mi templomainkban helyet foglalni, melyek ily módon az emberiség istenének, az értelem istenének, a világban rejlő istennek a templomaivá válnak, és ami végül, a szabadgondolkodók mind ezen igyekezetei után a keresztény Kinyilatkoztatás természetfeletti Istene felett diadalmaskodik?”
     Senki nem vitathatja, hogy ezzel tökéletesen találóan az új mise, mint az ember, az értelem, a világban benne rejlő isten kultusza van megírva.
És az utolsó mondat is megborzongatja az embert, ha meggondoljuk, hogy Annibale Bugnini, az új mise fő csinálója, bizonyítottan szabadkőműves volt: „Valamilyen luciferi titok lesz, amit a szabadkőművesek sötét gyülekezeteiben agyaltak ki, és ország-világ szeme láttára a ledöntött vagy eltakart tabernákulumok helyére tesznek.”
     Bár Billot bíboros ehelyütt a még eljövendő Antikrisztusra gondolt, aki számára azonban az új liturgia már szabaddá tette az utat. A tabernákulumot már félretették, a szentmiseáldozat teológiáját már lerombolták, az oltárt asztalokkal helyettesítették – ily módon alapjában véve az út már készen van az Anikrisztus számára. Vajon mi tartoztathatja még fel…

(forrás: www.antimodernist.org/am – 2015. február 19.)
http://katolikus-honlap.hu/1501/weinzierl2.htm