Jacob Tscharntke: Isten ereje szabja meg a mércéket

 Olvasmány:
Ez 36,26-27: „Új szívet adok nektek és új lelket oltok belétek, kiveszem testetekből a kőszívet és hússzívet adok nektek. Az én lelkemet oltom belétek és gondoskodom róla, hogy parancsaim szerint éljetek és szemetek előtt tartsátok törvényeimet és hozzájuk igazodjatok.”

A prédikáció témájául szolgáló szentírási szöveg:
ApCsel 2,1-13: „Amikor elérkezett pünkösd napja, ugyanazon a helyen mindnyájan együtt voltak. Egyszerre olyan zúgás támadt az égből, mintha csak heves szélvész közeledett volna, és egészen betöltötte a házat, ahol ültek. Majd lángnyelvek jelentek meg nekik szétoszolva, és leereszkedtek mindegyikükre. Mindannyiukat eltöltötte a Szentlélek, és különböző nyelveken kezdtek beszélni, úgy, ahogy a Lélek szólásra indította őket. Ez idő tájt vallásos férfiak tartózkodtak Jeruzsálemben, az ég alatt minden népből. Amikor ez a zúgás támadt, nagy tömeg verődött össze. Nagy volt a megdöbbenés, mert mindenki a saját nyelvén hallotta, amint beszéltek. Nagy meglepetésükben csodálkozva kérdezgették: "Hát nem mind galileaiak, akik ott beszélnek? Hogyan hallja hát őket mindegyikünk a saját anyanyelvén? Mi pártusok, médek, elamiták és Mezopotámiának, Júdeának, Kappadóciának, Pontusznak, Ázsiának, Frigiának, Pamfiliának, Egyiptomnak és Líbia Cirene körüli részének lakói, a Rómából való zarándokok, zsidók és prozeliták, krétaiak és arabok: halljuk, hogy a mi nyelvünkön hirdetik Isten nagy tetteit." Csodálkoztak, és ezt kérdezgették egymástól: "Mi lehet ez?" Mások gúnyosan megjegyezték: "Teleitták magukat édes borral."”

Pünkösdkor valami egészen rendkívüli dolog történik. Pünkösd előtt Jézus együtt volt tanítványaival, de Pünkösd után a Szentlélek személyében van jelen tanítványaiban. Ha a Jézussal való személyes kapcsolatról beszélünk, akkor arról szólunk, hogy ez a Jézus nem valahol messze, a mennyben ül az Atya jobbján, nem is mellettünk áll valahol, hanem valóságosan bennünk lakozik a Legméltóságosabb Szentháromság harmadik személye, azaz a Szentlélek által. És a Szentlélek által belülről változtat meg, alakít át minket.
Ez a helyzet, ami kétezer évvel ezelőtt vette kezdetét, valami egészen új, egészen egyedülálló, egészen páratlan. És ez az, amiről a bevezetésben Ezekiel próféta is beszél. Isten azt mondta a próféta által népének: Kiveszem belőletek a kőszívet és hússzívet adok nektek. Új lelket oltok belétek, ami képessé tesz benneteket arra, hogy parancsaim szerint éljetek, betartsátok törvényeimet és azokhoz igazodjatok.
A kőszív, amiről Isten beszél, az elbukott, a bűnben megdermedt szív, ami az Isten ellen való állandó lázadásban és ellenkezésben él, ami nem teljesíti Isten akaratát, vagy ha mégis, akkor csak fogcsikorgatva, és nem szeretetből. A kőszívű ember nem, vagy csak nagyon keveset akar Istenről hallani és beszélni, és nem akarja Istent meghallgatni. Nem tűri, hogy neki Isten bármit is előírjon. És aki ennek következtében engedetlen, konok és csökönyös, hideg, merev, mint a kő – végereményben élettelen, halott.

Ha azonban az ember valóban megtér Istenhez, akkor Isten kiveszi belőle ezt a régi kővé dermedt élettelen szívet, és egy új hússzívet ad neki. A hús kifejezést helyesen kell értelmeznünk. A Bibliában a "hús" rendszerint negatív értelemben fordul elő, és evilágit, önzőt, Istennel, a lelkivel szembenálló lelkületet ír le. De Ezekielnél e helyütt kifejezetten mást jelent: Szemben az élettelen kőszívvel itt egy élő, érző, szellemi szívről van szó, amiben a Szentlélek lakik és működik, ami nem halott, és nem rideg Isten szava iránt. Olyan szív, amit a Szentlélek tölt meg vérrel, ami a Szentlélek által dobog.
És Isten e bejelentés után rögtön ezen átalakulás legfontosabb következményeit is felsorolja.

Mindig újra elmondom, hogy a Bibliában nem csak az a fontos, amit elmond, hanem az is, amiről nem beszél. És a Biblia ezen a helyen határozottan nem beszél jövendölésről, nyelveken való beszédről, se gyógyulásokról, se külsődleges csodatettekről. Ezek helyett Isten itt a lehető legnagyobb csodáról beszél, nevezetesen arról, hogy egy szív bizalomteljesen Isten akaratába helyezi magát, és szíves örömest teszi Isten akaratát. A Szentlélekkel betelt emberi szívnek, azaz Pünkösd ünnepének ez a mindent felülmúló, döntő csodája.

Jézusban és Jézus által megújított életünkben a döntő csoda az, hogy Isten „parancsai szerint élünk, és betartjuk törvényeit és hozzájuk igazítjuk” életünket, és azt tesszük, ami Isten akarata. És mindezt nem fogcsikorgatva, hiszen mi végülis jámborok és keresztények vagyunk, és be kell tartsuk a parancsolatokat, vagy legalábbis úgy kell tennünk, mintha betartanánk, hanem mert megbízunk Benne, szeretjük Őt bensőnkből őszintén. Nem kényszerből, nem nyomásra tesszük ezt, hanem azért, mert egy Isten Lelkétől megújított szívnek ez a belső szükséglete, a saját igénye.

Rendszeresen kapok olyan leveleket, melyekben súlyos és nyilvános bűnben élő emberek arra kérnek, hogy áldjam meg őket és bűnös kapcsolatukat, hiszen ők szeretik Jézust, és Istennek valamilyen módon az ő kapcsolatukat is meg kell tudni áldania. És nekem azt kell válaszolnom, hogy ez nem így működik. Hogy Isten áldása se a bűnös emberekre, se a bűnös kapcsolatokra nem száll le. Isten áldása olyanokra száll le, akik minden gyengeségük és bűnösségük ellenére határozottan eldöntötték, hogy szakítanak bűnös életükkel, és véget vetnek bűnös kapcsolataiknak. És csak az, aki ezt megteszi, szereti őszintén Istent. Aki erre nem hajlandó, az ugyan bebeszélheti magának, hogy szereti Istent, a valóságban azonban nem Őt, hanem saját önfejűségét szereti. És az önfejűség nem Istennek tetsző dolog.

Az Ezekiel prófétánál felolvasott ígéret valójában és elsősorban a választott népnek, Izraelnek szól: Isten népének lelki megújulásáról beszél. A fentebb idézet versek előtt Isten elmondja, hogy miért szórta szét népét a pogányok közé: Ez 36,17-25: „Emberfia, Izrael háza a saját földjén lakott, de beszennyezte életmódjával és tetteivel. … Ekkor rájuk zúdítottam haragomat a vér miatt, amelyet ontottak az országban, és a bálványok miatt, amelyekkel tisztátalanná tették (az országot). Szétszórtam őket a népek közé, és szétszélesztettem az országokba. Életmódjuk és tetteik szerint ítélkeztem fölöttük. A népek között, ahova kerültek, megszentségtelenítették szent nevemet, hiszen azt mondják róluk: "Ez az Úr népe, mégis ki kellett az ő földjéről menniük." De tekintettel voltam szent nevemre, amelyet Izrael háza megszentségtelenített a népek között, ahová került. Ezért mondd meg Izrael házának: Ezt mondja az Úr, az Isten: Nem miattatok teszem ezt, Izrael háza, hanem szent nevemért, amelyet megszentségtelenítettetek a népek között, amelyek közé kerültetek. Szentté teszem nagy nevemet, amelyet gyalázat ért a népek között, amelyet megszentségtelenítettek közöttük. Akkor majd megtudják a népek, hogy én vagyok az Úr – mondja az Úr, az Isten –, amikor a szemük láttára megmutatom rajtatok, hogy szent vagyok. Kivezérellek benneteket a népek közül, összegyűjtelek minden országból és visszaviszlek saját földetekre. Akkor majd tiszta vizet hintek rátok, hogy megtisztuljatok minden tisztátalanságtól, s minden bálványtól megtisztítalak benneteket.”
Isten tehát nyomatékosan figyelmezteti népét: Ne képzeljétek azt, hogy miattatok hozlak ki benneteket az idegen népek közül, hogy miattatok segítek nektek ismét. Nehogy arra a gondolatra jussatok, hogy mindez miattatok történik. Saját nevemért teszem. Mivel ti a választott népem vagytok, és a pogányok – úgymond – egy kalap alá vesznek benneteket velem, tennem kell valamit, hogy céljaimat veletek együtt érjem el. Hogy a népek, amikor benneteket látnak, felismerjenek engem. Hogy a pogány népek felismerjék, hogy én vagyok az Úr, kihozlak benneteket közülük, összegyűjtelek benneteket minden országból, és újra országotokba viszlek.
Isten e szavakkal ígérte meg, hogy a végidőkben választott népét újra összegyűjti és visszavezeti hazájába; mely esemény az Ezeréves birodalom előtt következik be, és napjainkban immár 70 éve tart. [Izraelnek, mint népnek a megtérése pedig csak ezután, az Ezeréves birodalom alatt következik be – erről Tscharntke pásztor 2021. január 17-i prédikációjában beszélt.]

Ezekiel próféta könyvének e jövendölését nem lehet csak úgy Jézus népére értelmezni. Ha az egész 36. fejezetet elolvassuk, akkor látjuk, hogy Isten teljesen nyilvánvalóan választott népéhez szól, amit korábban szétszórt az idegen népek közé, és nem lelki, hanem nagyonis evilági, a végidőkben megvalósuló eseményekről beszél.
De mivel Izrael visszautasította Messiását, az üdv és az ígéret először nem nekik, hanem a föld többi népének szól, nem Izraelhez, hanem a pogányokhoz. Ily módon rajtuk teljesedik be először, amit Isten eredetileg választott népének ígért meg. Jézus közössége kapja meg a Szentlelket, Jézus közössége [az Egyház] alakul és szilárdul meg előbb, hogy a Szentlélek erejével felfegyverkezve hatalmas és hatékony tanúságot tehessen a világban. Jézus mondta: „Megkapjátok a Szentlélek rátok leszálló erejét, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, s egész Júdeában és Szamariában, sőt egészen a föld végső határáig.” (ApCsel 1,8)
Jézus eme szavai adják a mai prédikáció témáját: Isten ereje – és nem a földi hatalmasságok – határozza meg a történéseket, szabja meg a törvényeket, állítja fel a mércéket.

A tanítványok Jézus szavaiban bízva vártak imádkozva Mesterük mennybemenetele után Jeruzsálemben az Utolsó Vacsora termében: Ez volt a kiinduló bázis, ami az Ószövetség ígéretein nyugodott, és amit Jézus szavai erősítettek meg.
Szent Lukács evangélista az Apostolok Cselekedeteiben, miután idézi Jézus szavait, és beszámol a tanítványok várakozásáról, semmi olyasmit nem mond, ami arra utalna, hogy az apostolok az imán kívül bármi mást, különleges dolgot tettek volna, hogy magukat felkészítsék a Szentlélek fogadására. Hogy csak a szokásos módjukon imádkoztak, vagy várakozásteljesen és nagy bizakodással, nem tudjuk, mindazonáltal az egész helyzet, és kiváltképp korábbi viselkedésük arra enged következtetni, hogy inkább bizonytalanul és félősen várták, hogy bekövetkezzék az, amit Mesterük ígért nekik. Biztosan nem hangos énekléssel és órákon át tartó zajos dicsőítéssel várták a Szentlelket. Az egyházi énekek, himnuszok éneklése, a könyörgések természetesen hozzá tartoznak az imádságos lelkülethez, ünnepi előkészületekhez, de az ember maga nem tudja és nem is képes a Szentlelket és Isten egyéb ajándékait kierőszakolni. A Szentlélek eljövetele és befogadása nem a mi művünk, nem a mi jámbor igyekezetünk következménye. Isten Lelke úgy és ahhoz jön, ahogy és akihez Isten küldi. Ez mindig Isten határozza meg.
Isten többnyire, pláne a mi szemszögünkből nézve, spontán és váratlanul érkezik. Anélkül szól hozzánk, hogy mi tennénk ezért valamit. Miként tette ezt Mózessel az égő csipkebokorból. Mózes gyanútlanul legeltette nyáját, és azon csodálkozott, hogy milyen furcsa, hogy az a bokor ég, de nem porlad el (v. ö. 2 Móz 3,1 ff.)

Isten tehát általában váratlanul érkezik, olyankor, amikor az ember nem számol vele. Ezért mondta Urunk Jézus Krisztus követőinek, hogy legyenek éberek és figyelmesek (ld. Mt 25,13) – Ez a figyelmeztetés napjainkban különös fontossággal bír. Hiszen, mint tudjuk, a láthatatlan világban két erő működik: és e két erőnek a föld feletti uralomért vívott harca éppen napjainkban éri el eleddig soha nem tapasztalt tetőpontját.
Naponta kapok leveleket és telefonhívásokat, melyekben az emberek azt panaszolják, hogy mennyire szenvednek a Gonosz hatalmától. Úgy érzik, hogy tűrőképességük határához értek. És sokan közülük mégis azt hiszik, hogy a jó oldalon harcolnak: ez napjaink igazi drámája. Mert ezek az emberek nem fogják fel, hogy valójában a sötétség oldalán állnak. Ez nem evilági erkölcsi kérdés, illetve ítélet, hiszen sokuk tényleg úgy gondolja, hogy nemes szándék vezérli. Mégis, valójában a Gonosz tereli és irányítja őket. Bizonyos élmények hatására hagyják magukat a Sátántól befolyásolni és vezérelni.
A Biblia szerint ez a jelenség a végidő egyik egészen tipikus jele. (lásd 2 Tessz 2,9-12: „Megjelenését a sátán erejéből mindenféle feltűnő tett, jel és hamis csoda kíséri, meg mindenféle gonosz csábítás is, azok vesztére, akik elkárhoznak, mert nem voltak fogékonyak az igazság szeretetére, ami üdvösségükre szolgált volna. Azért szolgáltatja ki őket az Isten a kísértés hatalmának, hogy higgyenek a hazugságnak. Így azok, akik nem hittek az igazságban, hanem a gonoszságban telt kedvük, mind ítéletet vonnak magukra.” – Jel 13,12-14: „Az első vadállatnak minden hatalmát gyakorolta a jelenlétében. A földet és lakóit rávette, hogy boruljanak le az első vadállat előtt, amely kigyógyult halálos sebéből. Nagy csodajeleket vitt végbe, még tüzet is bocsátott le az égből az emberek szeme láttára. A föld lakóit megtévesztette a csodajelekkel, amelyeket a vadállat előtt véghezvihetett. Rávette a föld lakóit, hogy emeljenek szobrot a vadállatnak.”)
Szent Pál és Szent János tehát világosan figyelmeztet arra, hogy e különös jelenségek a Sátántól származnak. Ráadásul az Isten és a Sátán "jelei" közötti különbség nagyon világosan és könnyen felismerhető.

Ennek a különbségtételnek sok köze van pünkösdi témánkhoz. Jézus, a Szentlélek és Mennyei Atyánk akkor közelednek felénk, ha Isten igéjét olvassuk, parancsainak engedelmeskedünk, és alázattal imádkozunk. Ha életünket bizalommal az Ő kezébe helyezzük.
Nem lehet elég sokszor és elég nyomatékkal elmondani, hogy itt nem meditációról vagy érzelmekről van szó, hanem akaratunk egyszerű, de egyértelmű döntéséről. Isten ezt kérdezi: Akarsz-e velem élni? Amire a megszólítottnak világos igennel vagy nemmel kell válaszolnia – és pont. Ez egy teljesen józan és világos döntés az ember részéről. Isten senkit nem manipulál, senkit nem fog a vele való kapcsolatba trükkökkel becsalogatni. Csak a lényeget kérdezi, amire ugyanolyan egyszerű és egyértelmű választ vár.

Technikákkal és meditációkkal nem lehet Istenhez férkőzni. Ezekkel a praktikákkal a sötétség szellemei közelednek felénk, de semmi esetre sem Isten szelleme. (Meditáció alatt ehelyütt nem az intenzív magunkba szállás, Isten igazságaiba, szavaiba való elmélyedés értendő, hanem a keleti típusú meditáció.) Sátán csak arra vár, hogy az ember ajtót nyisson neki, és a keleti típusú meditáció egy ilyen ajtó: Ezen az ajtón keresztül a Sátán és démonai közlekednek, nyomulnak az ember lelkébe. A meditációban az ember, a hipnózishoz és a szuggeráláshoz hasonlóan, többé-kevésbé kikapcsolja a tudatát. Ez olyan, mintha egy autóvezető átadná a kormányt egy idegen szellemnek.
Ugyanennyire veszélyesek az érzésekre ható dicsőítések is, melyek arra szolgálnak, hogy a résztvevők felfokozott hangulatba kerüljenek. Miként ez a karizmatikus közösségekben történik, ahol az emberek beleéneklik magukat, másokat pedig belemanőverezik az ilyen érzelemtől túlfűtött, csaknem tudattalan állapotba. Ezek a praktikák nagymértékben hasonlítanak már a pogány szertartásokhoz.
A valódi Isten-dicsőítés szándékosan, tudatosan és egyszerűen fordul Isten felé, így dicsőíti Isten nevét és adja meg Neki a tiszteletet. Isten Lelke a tudatánál levő emberhez közeledik.
A meditáció és más keleti praktikák sajnos keresztény körökben is nagyon elterjedtek; Az ezoterika a maga számtalan válfajával mára már meghódította egész Európát, olyannyira, hogy az egykor keresztény országokban ezerszer, talán tízezerszer is több követője van már, mint hívő keresztény. Holott aki e módszerekkel akarja a gonoszt e világban legyőzni, bármilyen jó vagy kevésbé jó szándékkal, az az ördögöt Belzebubbal akarja kiűzni (v. ö. Lk 11,15), ami nem fog sikerülni, és amivel valójában csak a sötétség hatalmát erősíti meg.
Isten nem lopódzik be tudatunk mellett az életünkbe, Ő teljes világosságban jön és teljes világossággal működik bennünk. Ahol köd van, ott mindig a sötétség erői működnek. Ez ráillik a mostani időkre. Még soha nem volt olyan nagy köd, sőt, szándékos ködösítés, mint napjainkban. Az interneten, az okos-telefonokon, a médián keresztül a Sátán ködje árasztja el a világot.
Ezzel ellentétben Isten Lelke maradéktalanul elfújja a ködöt, és teljes világosságot teremt.

A Biblia mondja, hogy „az Úrnak nagy és nyilvánvaló napja” akkor jön el, amikor Isten szava beteljesül: „a végső napokban kiárasztom lelkemet”, azaz amikor Pünkösd napja betelt (v. ö. ApCsel 2,17-21).
Ez mindenekelőtt egy időpont megadása. A Pünkösd szó „ötvenedik napot” jelent, amíg az 50 nap letelik. Húsvét után Pünkösdig ugyanis pontosan 50 nap telik el. Húsvét után 40 napon át Jézus rendszeresen megjelent tanítványainak, a 40. napon felment a mennybe, és ettől kezdve 10 nap múlt el Pünkösdig.
Izrael is e napon ünnepelte három nagy ünnepének egyikét. Mózes törvénye szerint Izrael népének 50 nappal a Pászka ünnep után kellett a „hetek-ünnepét” megülnie, a hétszer hét nap utáni első napon: Ez a nap pontosan az 50. nap Húsvét után. Mózes 3. könyvének 23. fejezetében ez olvasható: „A szombat utáni naptól, amelyen bemutattátok az áldozati kévéket, számoljatok hét teljes hetet. Számoljatok ötven napot a hetedik szombat utáni napig, és akkor mutassátok be az Úrnak az új kenyér áldozatát.” (3 Móz 23,15-16) – Ez a nap, az „első kenyér napja” az új termésért tartott hála ünnep volt.
Nem véletlen, hogy a keresztény Pünkösd ünnepe is erre a napra esik. Annak idején a zsidók ezen a napon gyűjtötték be a föld termését és vitték a pajtákba. A keresztény Pünkösddel a lelki aratás kezdődik el, az az időszak, amikor Jézus tanítványai emberhalászokká válnak, és lelkeket gyűjtenek és mutatnak be az Úrnak.

Vannak olyan keresztény felekezetek, akik a zsidókhoz hasonlóan a szombatot ünneplik meg. Holott teljesen egyértelmű, hogy az Úr napja a hét első napjára, vagyis vasárnapra esik. Jézus ezen a napon, a hét első napján, vasárnap támadt fel, Jézus ezen a napon, a hét első napján, vasárnap küldte el a Szentlelket, és ezen a napon, a hét első napján, vasárnap születik meg Jézus Egyháza. És Mózes 3. könyvében láthatjuk, hogy Isten már 1500 évvel Jézus kereszthalála előtt úgy rendelte el, hogy ez az ünnep a hét első napjára essen. Vagyis a vasárnapot, mint az Újszövetség ünnepét maga Isten vezette be – természetesen hosszú előkészítés után.

Ebből az ószövetségi „Hetek ünnepéhez” való kapcsolódásból is kitűnik, hogy az Újszövetségben az üdvtörténet nem valami egészen új úton halad tovább, hanem minden új egy réginek a folytatása és betetőződése. Isten az Újszövetség ünnepeit szisztematikusan kapcsolja egybe az Ószövetség nagy ünnepeivel. A Pászka ünnepéből lesz Nagypéntek és Húsvét, a Hetek ünnepéből Pünkösd.
Bár az Újszövetség történései előképekben megjelennek az Ószövetségben, mindaz, ami Jézus megtestesülése után valóságosan megtörténik, messze túlszárnyalja az elképzeléseket, messze túlszárnyal minden megelőzőt.

Ha a Biblia arról beszél, hogy egy idő betelt, akkor ez azt jelenti, hogy egy, az Isten által kezdetektől meghatározott időpont elérkezett. Isten már a világ teremtésekor meghatározta Pünkösd eljövetelének idejét. Pünkösddel olyan korszak kezdődött el, melyben sokkal jobban, mint korábban bármikor, nem az emberek lehetőségei és képességei, hanem Isten maga határozza meg a mércéket [azaz mindent, ami történik, mind az egyének, mind a közösségek életében, Isten ereje és akarata hoz létre, enged megtörténni].
Ehelyütt egy újabb félreértést kell tisztázni: Egyes prédikátorok, köztük az amerikai Robert Schuller a maga kristály katedrálisával, azt tanítják, hogy amit az ember el tud képzelni, azt meg is tudja csinálni. Arra buzdítják a követőiket, hogy olyan nagyot álmodjanak magukba, amibe Isten belefér. Nem, ezek a hamis "igehirdetők" tévednek és másokat is tévedésbe visznek: Nem az ember a maga fantáziájával és pozitív gondolkodásával az a hős, aki meghatározza a méreteket, és Isten cselekedeteit saját pozitív gondolkodásával egyáltalán lehetővé teszi és megvalósítja. Ez a pozitív gondolkodás összes variációjával egy borzasztó és veszélyes tévtanítás, ami sajnos már a keresztény világba is beszivárgott. Nem, nem mi hozunk létre bármit is pozitív gondolkodásunkkal, hanem Isten működtet és határoz meg mindent az Ő nagyszerű ígéreteivel és hatalmas tetteivel.
Gondoljunk csak Húsvét vasárnapjára: Vajon milyen nagy pozitív gondolkodással mentek az asszonyok, köztük Mária Magdaléna, Jézus sírjához? Nullával, kevesebb, mint nullával, sőt, a legmélyebb elkeseredéssel és szomorúsággal. Tehát, mivel az asszonyok nem gondolkodtak elég pozitívan, Jézus nem tudott feltámadni?! – micsoda tömény ostobaság, nem is érdemes erről többet mondani.

Nem általunk, nem a mi erőfeszítésünkből, nem a mi akaratunkból történnek a dolgok, hanem Isten ereje irányít és határoz meg mindent. És ezért nem kell erőlködnünk, hogy jámbor gondolataink legyenek, hatalmas ideáink, fantasztikus álmaink, amiket megvalósíthatunk, mert ez csak görcsösséghez vezet. Ellenkezőleg, lehetünk levertek és csüggedtek. Kúszhatunk földig alázva az Úrhoz és a kereszthez, és ott mondhatjuk: Uram, segíts, mert nem bírom tovább. Ez teljesen megváltoztatja a helyzetet; nem kell hősöknek lennünk. Egészen szerencsétlen, csüggedt, levert, széttaposott férgek lehetünk, akik mennek, hogy segítséget könyörögjenek az Úrtól.
Ugyanakkor azonban az ígéreteire is emlékeztethetjük Őt, mondván neki: „De, Uram, Te mondtad, és én most teljes gyengeségemmel a Te ígéretedre hivatkozom, és ennek alapján azt várom Tőled, hogy megtegyed, amit ígértél.”
És ez az, ami Pünkösdben annyira fontos. Isten az, aki cselekszik: következésképpen nem a mi adottságainktól, nem a mi képességeinktől, nem a mi jámborságunktól, nem a mi hitünk erősségétől, hanem Isten erejétől függ minden. Isten az igehirdetésben sincs intelligens, teljesítőképes emberekre utalva. De aki engedelmeskedik Istennek, és magát a rendelkezésére bocsátja, az ugyanannyira jól és ugyanakkora erővel és ugyanannyi áldással működhet, mint a legintelligensebb szónok – nem a maga, hanem a Szentlélek erejéből. (v. ö. Mt 10,19-20)

Wilhelm Busch (1832-1908) protestáns német prédikátor, rajzoló és író mesélte el a következő történetet: Egy alkalommal fiatal emberek előtt tartottam beszédet, ami után olyan parázs vita alakult ki a kereszténységről, hogy egyre nehezebbé vált uralnom a helyzetet. A jelenlevők többsége visszautasította a kereszténységet, és csak gúnyolódott rajta. Már egy idő óta láttam, hogy közülünk is jelentkezik valaki hozzászólásra. Ismertem őt: buzgó keresztény fiatalember volt, de nem kifejezetten éles elme, és elég rossz előadó. Attól féltem, hogy blamálni fog minket, ezért, bevallom, szándékosan nem vettem tudomást jelentkezéséről egészen addig, amíg megtehettem. De aztán nem volt mit tennem, és engedélyt adtam neki a szólásra. Kijött a pódiumra, és néhány szót mondott mindössze, ezzel a tartalommal: „Magasztalom a kegyelmet, ami üdvöt szerzett nekem.” – A teremben halotti csönd állt be. Senki nem akart többé mondani semmit, és ezzel az előadás véget ért. Hazafelé menet azon gondolkoztam, mi is történt tulajdonképpen: És ekkor eszembe jutott ez a mondat: „Az ember Isten Lelkével eltelve hatalommal felruházva beszél Isten üdvösségéről Jézusban.”

Vannak emberek, akik nem különösen intelligensek és vannak, akik intelligensek. De az utóbbiaknak semmi okuk, hogy erre büszkék legyenek. Intelligenciájuk nem az ő érdemük, hanem Isten ajándéka. És akinek kevesebb értelem jutott, az se keseredjen el, ne panaszkodjon emiatt. Isten őt is ugyanúgy felhasználhatja, ő is működhet, dolgozhat Isten országáért, ha hagyja magát Isten Lelkétől vezetni. Ahol Isten Lelke működik, ott nem az adott embertől, hanem mindig és minden Isten Lelkétől és az Úr erejétől függ.

És Isten Lelkének hatalmas erejű működése Pünkösdkor indult el Jeruzsálemből. „Egyszerre heves zúgás támadt az égből, mintha szélvész közeledett volna”. Nem lágy szellőcske, ami ott fújt, nem kellemes puha meleg, politikailag korrekt fuvallatocska. Ez a pünkösdi szél sokkal inkább viharos szél volt. És a ház belsejében fújt, ahol normális szél nem is fújhat. És ez a szél mégis valóságos volt. Közvetlenül Istentől jött. És fura módon nem csak a házban levők, hanem a házon kívüli emberek is meghallották. És „amikor ez a zúgás támadt”, annyira megdöbbentette az embereket, hogy pillanatokon belül „nagy tömeg verődött össze”.
A tévében többször láthattunk már hatalmas szélviharokat, tornádókat, melyek fákat csavartak ki, házakat döntöttek romba. De a Szentlélek e zúgásához képest mindezek pusztán ártalmatlan szellők. Mert Isten Lelke az ember belsejét ragadja meg. Gyökerestől kitépi és kiragadja az embert régi szokásaiból. A bűnben való életből, az önelégültség csalóka talajából. Ebből rántja ki az embert és ülteti be Jézus Krisztus megváltásának talajába. Ez a szél tehát nem csak ledönt és lerombol, hanem mindenekelőtt felépít és életet ad. Valódi életet. Ehhez persze először minden Istennek nem tetsző dolgot ki kell rántson és el kell pusztítson az emberben. Így volt ez már az ószövetségi próféták idejében is: Isten őket is megtisztította előbb, és csak utána küldte őket a nép közé.

Mert Isten Lelke nem cukros mázzal csalogatja és locsolgatja a bűnösöket, akármennyire is vágynak erre sokan. És az ilyen emberek egyre többen vannak, az ú. n. vallásos közösségekben is. Ezek úgy gondolják, hogyha ők hajlandók Jézushoz menni, akkor elvárhatják Tőle, hogy Ő tárt karokkal fogadja őket olyannak, amilyenek. Hogy Jézusnak ne legyenek elvárásai, ne támasszon velük szemben semmilyen igényt. Hanem legyen boldog, amiért hajlandók hozzá jönni, és pátyolgassa őket.
Ez azonban nem így működik. Isten Lelke kiszakítja az embert a bűn és a halál szolgaságából. Gyökerestül tépi ki addigi megszokott közegéből. És az Istennel való közösségbe ülteti át – ez egy fundamentálisan teljes változás.
Ezt teszi a keresztség is. A keresztségben a régi embert szimbolikusan alámerítik a vízbe, hogy a régi bűnös énje megfulladjon, és az új ember egészen tiszta legyen.
Ez a különbség az igazi és az álmegtérés között is: az utóbbiban a megtisztulás nem hatja át az embert, csak a felületen marad. Csak eltakarja, de nem írtja ki a bűnt. De ha a Szentlélek ereje ragadja el és változtatja meg az embert, akkor az ő régi énje nem csak külsőleg kap tisztább borítást, hanem a régi belseje – képletesen szólva – kerül a kukába, a keresztre feszített Jézussal a keresztvízben megfullasztva. És a Jézusban való hitben új ember támad – hófehérre mosva. Nem felületesen, hanem Jézus vérével mélyen átitatódva.

És hogyan jött el a Szentlélek? A Biblia e szavakkal írja le ezt a rendkívüli eseményt: „Lángnyelvek jelentek meg a tanítványokon szétoszolva.” – Az ilyen és ehhez hasonló látható jelek az első századok elteltével egyre ritkábbak lettek. – Véleményem szerint az üdv elérésének egyik legnagyobb ellensége a különleges jelekre és érzelmekre való áhítozás. Sokan, sőt egyre többen úgy gondolják, hogy aki keresztény lesz, annál különleges érzéseknek kell fellépni. Bár Isten természetesen ezt is megteheti, de általában csak kivételes esetekben tesz ilyet. Miként a prédikáció elején már mondtam, a megtérés egy teljesen józan racionális történés. Isten kérdez, és az ember tudatosan, szabad akaratából válaszol. De eközben nem kell semmit sem éreznie. – Mit kellene éreznie az embernek, ha közjegyzőhöz megy, hogy aláírjon egy házvásárlási szerződést? Talán örül, talán nem, talán ideges, talán nyugodt, hogy házat vásárolt. De akár így, akár úgy, érzelmei semmilyen kihatással nincsenek arra, hogy a szerződés érvényes-e vagy sem, hogy azt mindenki aláírta a jogi előírásoknak megfelelően vagy sem. A szerződés-aláírás egy teljesen racionális, érzelmektől mentes, azoktól semmilyen módon nem befolyásolt történet. És ugyanígy történik, amikor valaki igennel válaszol az Úr hívó szavára.
Jézus a kereszten már réges-régen igent mondott a megtérő bűnösnek. Sőt, Isten könyvében már a kezdetektől minden üdvözülő neve fel van írva. (v. ö. Jel 13,8; 17,8; 20,15; 21,27: „Nem jut oda be tisztátalan, sem gonosztevő, sem hazug, csak azok, akik be vannak írva a Bárány életkönyvébe.”) – Isten már régen beírta azok nevét a könyvébe, akikkel együtt akar élni a mennyországban. Azokét, akik hagyják magukat Általa megmenteni, akiknek Ő ad erőt és vigaszt. Nekünk nem kell Istent kegyelemre hangolni, hiszen Ő maga a kegyelem. Nekünk csak igent kell mondanunk, és eközben semmit nem kell éreznünk. Egyszerűen csak tudatosan, becsületesen döntenünk kell, Ő vagy a Sátán;, az Igazság és a Jóság, vagy a bűn és a halál. Akik Őt választják, akik az Ő nevében bíznak, azoknak Isten megadja az istengyermekség kegyelmét. Ezt Ő maga ígérte meg. És én hiszek neki. Nem az érzelmekre hallgatok, hanem az Ő szavára.

Isten minden emberrel másképpen bánik, de azért általánosságban kijelenthető, hogy Isten rendszerint csak az egészen fontos útelágazásokon küld látható jeleket, például Pünkösdkor ezeket a furcsa lángnyelveket. A tűz sokszor Isten jelenlétének jele. És mint minden tisztátalan elpusztítója a tűz Isten szentségének is szimbóluma. Azután ezek a lángnyelvek szétoszlanak, és egyenként ereszkednek le a tanítványokra. Ez azokat a különböző nyelveket is jelentheti, melyeken ezt követően megszólalnak, de jelentheti azt is, hogy ez a Lélek minden egyes tanítványban a speciálisan rá szabott művet végzi el.

Isten a férfit és a nőt különbözőnek teremtette, és különböző feladatokat bízott rájuk. De minden egyes embert is különbözőnek teremtett, és teljesen egyéni tulajdonságokkal ruházta fel. Ezért, ha hagyjuk, hogy Isten formáljon és vezessen minket, akkor Ő mindannyiunknak saját egyéni feladatot ad az életben. És ehhez a feladathoz Isten mindenkinek megadja a szükséges képességet is.
A Pünkösd különleges adománya az ismeretlen nyelveken való beszéd. Mindazonáltal fontos leszögezni, hogy ez a beszéd nem értelmetlen gagyogás, mint amilyent a karizmatikusok művelnek. Nem, mindannyian érthetően beszéltek azon a nyelven, melyen megszólaltak. Hiszen arról van szó, hogy a körülállók megértsék, amit Isten üzen nekik! A tanítványokon keresztül a sok népből oda sereglettek azt „hallják, hogy a tanítványok az ő nyelvünkön hirdetik Isten nagy tetteit”. Isten működésével áthidalja – Pünkösd még erről is szól – a babilóniai nyelvzavart.
Annak idején Isten az emberek bűnei miatt zavarta össze a nyelvüket, és adott nekik többféle nyelvet. És ezzel szórta szét őket – ma a keresztényellenes, sátánista erők ezt is meg nem történtté akarják tenni. Lélektelen, emberileg önkényes módon.

Isten Lelke szellemi módon hozza össze az embereket: Szent Lelke által a különböző népekből és nyelvekből saját népet gyűjt maga köré. Az egység valóban fontos műve a Szentléleknek, de ez nem a mai embercsinálta önkényes egység és ökumenizmus, hanem a maga Isten által a Szentlélekben alapított egység.

Mindazonáltal e hatalmas esemény ellenére az első keresztény Pünkösdkor sem a tömeges megtérés volt az első reakció, hanem a gúnyolódás: „Mások gúnyosan megjegyezték: "Teleitták magukat édes borral."” – Ez vigasztaljon bennünket, ha velünk is ilyesmi történik. Ugyanakkor ez nem annak a jele, hogy a Szentlélek és az Ő ereje ne lenne jelen. De az embereknek a keresztet aligha tehetjük kellemessé anélkül, hogy a lényegét ne tagadnánk meg, ne hallgatnánk el. Mert az ember büszkeségének soha nem tetszik, ha valaki a vétkeire emlékezteti őket. Ha azt mondjuk nekik, hogy rendben vagy, én is rendben vagyok, mi mindannyian rendben vagyunk, és szeretjük egymást, akkor azt szívesen hallgatják.
De ha azt mondjuk nekik, hogy te bűnös vagy, és ezért szükséged van a bűnbánatra, különben örökre elvesztél, és a pokolba kerülsz, azt nem hallgatják szívesen, attól égnek áll a hajuk, és felháborodnak. Pedig pont ez az üzenet, amivel tartozunk nekik. De ez nem tetszik nekik, ma valószínűleg még kevésbé, mint bármikor eddig a történelemben.
Mi mindannyian szívesebben vagyunk ragyogó hősök, mint szánalmas, kudarcot vallott emberek. De pont ez a probléma, miként már maguk a szavak is sejtetni engedik: Csak szánalmas embereknek van szükségük Isten könyörületére. Világos: aki úgy gondolja, hogy nem szorul szánalomra, annak nincs is szüksége erre, legalábbis ő ezt hiszi.

De nem csak gúnyolódók jöttek; Kétezer évvel ezelőtt ezen az egyetlen napon háromezren tértek meg, és lettek Krisztus-követők. Pünkösddel tehát valóban valami egészen új dolog kezdődik. Ezentúl a Szentlélek révén maga Isten lakozik gyermekeiben. Amit Egyházának Pünkösd óta Isten mind a mai napig ajándékoz, az annyira gigantikus, hogy nagyságát soha nem fogjuk tudni teljesen felfogni. És a Szentléleknek ez a működése nagy bátorítás a számunkra is.

Ismétlen: Isten a kezdetektől világossá teszi, hogy az Ő működése nincs a mi képességeinkhez kötve. Soha nem arról van szó, hogy az ember mit tud, vagy bír megtenni, hanem egyedül arra, amit Isten tesz. Isten maga irányít mindent függetlenül minden emberi mesterkedéstől és stratégiai, technikai meggondolástól. Isten az, aki megszabja a mércéket, Ő az, aki irányít és végez.

Korunk önkényes tetteket elkövető jogtalanul uralkodó hatalmasságai mögött nagy erők állnak: a látható, de még inkább a láthatatlan világ erői. És sokan kérdezik: Ellen fogunk tudni állni ennek a jogtalanságnak, ennek az önkénynek? Meg fogjuk valaha is élni, hogy ezen a földön megint a jog, a szabadság és az emberméltóság határozza meg a mindennapokat? Sajnos, azt kell válaszoljuk, hogy ez nem valószínű. Még akkor sem, ha olykor könnyebbségek jönnek. Sokkal inkább úgy néz ki, hogy már abban az időben vagyunk, és egyre inkább abba kerülünk, melyben ezen önkény, és a jogtalanul uralmon levők és a kimondhatatlan gonosz ellen, amit ők a föld népei ellen elkövetnek, saját lehetőségeinkkel és erőinkkel már semmit sem tudunk tenni. És ezért lenne elviselhetetlenül elkeserítő, ha saját lehetőségeinkre és erőinkre lennénk utalva. De pont ezért és pont ebben a helyzetben olyan fontos Pünkösd. Mert ez az ünnep azt mondja nekünk, hogy Isten az Úr, egyedül Tőle függ minden, egyedül Ő dönt, amikor a mércéket megszabja.
Nem is kell annyira biztosan tudnunk, hogy kik állnak e borzalmak mögött, és mekkora befolyásuk és lehetőségeik vannak. Ezek – emberi szemmel nézve – bizonyára igen nagyok és kiterjedtek. De ha áttekintjük a különböző szinteket, akkor látjuk, hogy alul vannak a helyi vezetők, polgármesterek, képviselők, kormánytagok, miniszterelnökök, és ők mind egészen alul állnak. Felettük jön még egy látható szint: például Bill Gates és Soros György. A nevüket is ismerjük, például Klaus Schwab nevét, akinek sötét terveit írásban is elolvashatjuk. Kaján vigyoraikat is ismerjük a képernyőkről.
Most menjünk még egy szinttel feljebb: És akkor még az evilági területen is látunk lényegesen magasabban ülőket, akik az előzőek mögött rejtőznek: az ő kilétükről csak spekulálni lehet.
Mind ezek felett pedig a láthatatlan világban ott van a Sátán, aki az alul levőknek megmondja, hogy mit kell tenniük. De még Sátánnal is csak körülbelül itt, a térdünk szintjén vagyunk.

De az, aki bennünk lakik, akiről Pünkösdkor szó van, sokkal-sokkal feljebb van. Ő ott egészen, egészen, egészen messze fent van, és mégis az Ő ereje határoz meg mindent ebben az egész küzdelemben. Ez Pünkösd üzenete a számunkra! Őbenne, egyedül az Ő erejéből állhatunk ellen a gonosznak. Egyedül az Ő erejéből tudhatunk hűek maradni. Egyedül az Ő erejéből tarthatunk ki a végsőkig, hogy célunkat, az örök üdvösséget elérhessük. És ezért teljes szívünkből adjunk hálát Neki. Amen.

http://katolikus-honlap.hu/2101/predik6.htm