Ádám átkát Krisztus magára vette, a legrosszabb formájukban vállalva az átokban jelzett szenvedéseket: „Tövist és bojtorjánt fog teremni számodra… Arcod verítékével eszed kenyeredet, amíg vissza nem térsz a földbe, amiből lettél.” Az arc munka miatti verítéke Krisztusnál vérrel verítékezés volt, a tövist és bojtorjánt pedig nem a föld teremte neki fáradozásai gyümölcstelen bosszúságaként, hanem az emberek mérték rá elkerülhetetlen szenvedésként. És ez a szenvedés nem törpült el a többihez képest.
A szentírásban tövisre használt megnevezések (LXX-ben: akanthas, tribolus ill. a héberben kotz, dardar) növénytani pontosítására sok írás született már, és bár botanikus sem vagyok, valószínűsítem, hogy a hozzáértők nem véletlenül választották ki a potenciális jelölteket – merthogy ebből több is van: a Szentföld valamiért igencsak gazdag szúrós, tövises növényekben… Ezek alapján úgy tűnik, hogy a magyar fordításban egyes számban szereplő tövis és bojtorján valójában általános megnevezése szúrós, tövises növényeknek – erre utal az is, hogy görögben többes számban állnak ezek a megnevezések. És mivel a Szentföld bővelkedik ilyen szúrós növényekben, Krisztus töviskoronájához is több növény adhatott tövist.
1870-ben Charles Rohault de Fleury megjelentette művét Krisztus Urunk passiójának eszközeiről. ebben pedig alapos emberként számbavette mindazon ereklyéket is, amelyeket Krisztus töviskoronájából valónak tartottak és tiszteltek, és ezek egy részét – kiváló építészhez illően – gyönyörűen le is rajzolta. Megkereste kora híres botanikusait is, majd kutatásait összefoglalva leírta, hogy a töviseket adó növények az ereklyék alapján Ziziphus spina-christi és Rhamnus lycioides voltak.
És bár ő jóval több ereklyét vett számba (103-at vizsgált meg saját maga), mint amennyiről Kálvin egyáltalán tudott, de mivel ő hívő ember volt, Kálvinnal ellentétben a tövisek nagy számából és a növények jellemzőiből nem arra következtetett, hogy minden ereklyeként tisztelt tövis „Megváltónk halála után nőtt”, tehát hamis. Fleury arra jutott, hogy valószínűleg nem a művészetben megszokottan ábrázolt koszorúként kell elképzelni a töviskoronát, hanem egész fejet beborító fonatként, egyfajta pileolusként, amelynek szúrós ágai kívülről vagy belülről voltak rögzítve a Notre-Dame-ban őrzött, tövisektől megfosztott, juncus nemzetséghez tartozó növényből font koszorúhoz. És mindezt két évtizeddel a torinói lepel vizsgálatának nyitányát jelentő Secondo Pia által készített első fotók előtt írta.
Ezt az elképzelést aztán megerősítették a torinói lepel huszadik századi kutatói, szerintük ugyanis ilyen töviskoronára utalnak az egész fejen lévő vérfolyások, amelyeket még aszerint is megvizsgáltak, hogy artériás vagy vénás vérzésre utalnak-e. De a töviskorona ereklyéinek Fleury által beazonosított növényeit is igazolták a leplen talált pollenek vizsgálatából, illetve a rajta felfedezett növények „lenyomatai” alapján. Ez utóbbi vizsgálat Izrael botanikai szaktekintélye, Avinoam Danin nevéhez fűződik (BOTANY OF THE SHROUD), aki szerint a leplen is fellelhető lenyomatok arról tanúskodnak, hogy a töviskoronát Ziziphus spina-christi, Rhamnus lycioides és – a bűnbánat színében virágzó – Gundelia tournefortii növényekből készíthették, éspedig olyan formában, ahogy azt Fleury feltételezte.
Danin ezeken kívül még sok növény lenyomatát azonosította a leplen, és ezek alapján megállapítható a lepel emberének halálának évszaka is, hiszen a lepel növényeinek virágzási idejében a közös metszet március-április hónapokra tehető.
A töviskorona fejbe fúródó tövisei által okozott szenvedésre vonatkozóan kutatók írnak arról, hogy az agyból kilépő háromosztatú ideg fizikai irritálása olyan rohamszerű, villámcsapásszerű fájdalmat okozhatott (trigeminus neuralgia), amely önmagában – más fizikai szenvedéstől függetlenül – is elviselhetetlen. A töviskorona által okozott szenvedés tehát nem holmi apró szenvedéske.
Mert úgy tetszett a Dicsőség Királyának, az erősnek, a hatalmasnak, a seregek Urának, hogy még hármas koronája is értünk vállalt szenvedését fokozza. És értünk vállalt szenvedése végtelenül fokozta dicsőségét.
Miután példát adott nekünk a szolgálat és szenvedés szelleméből, annak értelméből és értékéből, megmutatva, hogy miként kell a nyáj pásztorának életét adnia a nyájért, közel kétezer év után földi helytartói a dicsőség meg nem érdemelt jeleként mondtak le hivataluk közismert jelképéről, a pápai hármas koronájukról. Hatvan évvel ezelőtt ugyanis VI. Pál egy látványosan végrehajtott szegénységi rohamban eladta a pápai tiarát, hogy árát a szegények javára fordítsa. Tervezett álszegénységi roham, persze, hiszen végül amerikai katolikusok kapták meg tőle addigi adományaik jutalmaként, így a hivatkozott cél valójában hamis indoknak bizonyult.
A pápai tiaráról azt mondják, hogy hosszabb időszak alatt vált hármas koronává, de a korona hármassága csak a legnépszerűbb magyarázat szerint jelentette a pápa egész világra kiterjedő földi és lelki hatalmát (innen a pápai korona triregnum megnevezése is). De értelmezték azt a küzdő, szenvedő és diadalmas egyház, illetve a tanítói, törvényhozói és bírói hatalom szimbólumaként is.
De az értelmezés kulcsát valószínűleg Krisztus Urunk töviskoronájának hármasságában is kereshetjük, amelyre – a hármas számról lévén szó – szebbnél szebb és igazabbnál igazabb lehetőségeink vannak. Ezeken elmélkedve mindössze ’egy gondolat bánt engemet’: tudjuk, hogy Krisztus szenvedésének eszköze valójában a dicsőség koronája volt. De a pápai hármas tiara csak látszólag a dicsőség jele, valójában inkább a hivatallal együtt járó szükségszerű teher és felelősség, tehát a szenvedés jele. Véletlen lehet, hogy amikor hivatalának eme jeléről a tömegmédia nyitányához illő PR-akcióban lemondott a pápa, megkezdődött az Egyház szörnyű vesszőfutása? Mert onnantól kezdve a pápák nem voltak hajlandóak vagy nem tudták megfelelően ellátni a papi, prófétai és királyi feladataikat, nem adtak biztos irányítást, nem tanították és védték az igaz hitet, nem az Istentől kívánt igaz áldozatot folytatták minden korok örök szentmiséjében, hanem gyengekezű vezetőként engedték a hamisságot terjeszteni, nem erősítették meg a jókat, sokszor megjutalmazták a rosszakat, és kitalált, csinált liturgiát végeztetnek.
Ezért
aztán kössön mindenki csomót a zsebkendőjére, aki megérni reméli még az
Egyház dicsőséges megújulását, hogy el ne felejtse majd emlékeztetni
majdani társait: szükséges a pápa fején lennie a hármas töviskoronának,
különben minden katolikusnak aránytalan súllyal kell hordoznia azt
saját fején.
https://invocabo.wordpress.com/2024/05/15/papai-toviskorona/
