„Először is értsétek meg, hogy az utolsó napokban csúfondáros gúnyolódók fognak fellépni…” (2Pét 3,2)
A II.
Vatikáni Zsinat kezdete után két nappal, 1962. október 13-án, a fatimai
napcsoda 45. évfordulóján a zsinati progresszívek elérték az első
győzelmüket: megszerezték a mikrofont. A később szabadkőművességgel is
megvádolt „vörös bíboros”, Achille Liénart révén megtörtént a
forradalmi tett: az a meghökkentően gátlástalan cselekedet, amire a
jóakaratú emberek soha sincsenek felkészülve, ami mindig váratlanul éri
őket. Liénart ugyanis egyszerűen elvette a mikrofont a levezető
elnöktől, és bejelentette, hogy több idő kell a jelöltek megismeréséhez.
Ezután a progresszív oldal sikerre vitte bizottsági jelölt-listáit,
ami a lehetőségi feltétele volt a zsinati forradalomnak. Ez volt a
lázadás alapja, „hogy megbuktassuk a zsinati sémákat”, ahogy Rahner
fogalmazta meg a progresszívok kitűzött célját.
Nem
sokkal később, október 30-án egy másik mikrofonos jelenet zajlott le a
bazilikában: Ottaviani bíboros, a Szent Offícium vezetőjének
hozzászólása közben a levezető elnök, Frings bíboros kikapcsoltatta a
mikrofont. A jelenet hatására a bazilikában jelenlévő zsinati atyák
jelentős része tapsorkánnal kísért röhögésben tört ki. Ez olyan
szokatlan mozzanat volt, amely elképzelhetetlen volt korábban. A jelenet
szokatlanságáról még Rahner is megemlékezett leveleiben, azt a rövid
értékelést adva róla, hogy „a legszebb öröm a káröröm”.
Évtizedekkel
később Monsignor Gherardini, a Szent Péter Bazilika kanonokja, a Pápai
Teológiai Akadémia titkára, a Pápai Lateráni Egyetem professor
emeritusa a zsinatról beszélgetve Dr. Robert Moynihan-nel így beszélt a
jelenetről 2012-ben:
„Mindig,
amikor a zsinaton gondolkodom, ez a kép jut eszembe: az idősödő
Alfredo Ottaviani bíboros, a már majdnem teljesen vak, bicegő, nyolcvan
év körüli vezetője a Szent Offíciumnak, és ebben a funkciójában az
egyház tanításának legfőbb őre…. a mikrofonhoz megy, hogy beszéljen az
összegyűlt 2000 püspökhöz. És miközben beszélt, könyörögve a
püspököknek, hogy vegyék figyelembe a kúria által három év alatt
előkészített és kiküldött szövegeket, hirtelen kikapcsolták a
mikrofonját. Ő folytatta a beszédet, de többé senki sem hallhatta
egyetlen szavát sem. Azután zavarodottan és idegesen abbahagyta a
beszédet, értetlenül nézelődve. És az összegyűlt atyák röhögni kezdtek,
majd ujjongani.”
A sátáni gúnyos kacaj…
A
progresszív Helder Camara ebben a szokatlan tapsban a zsinat szellemét
látta előbukkanni. Ez a mozzanat ugyanakkor sokak számára megvilágosító
erővel bírt. Néhány nappal a zsinat kezdete után ebben az eseményben
sokak számára nyilvánvalóvá vált, hogy a zsinat szelleme nem a
Szentlélek.
Az
események után 14 évvel, egy interjújában Marcel Lefebvre érsek is ezt a
pillanatot jelölte meg a hályog leesésének pillanataként:
„Szégyelltem
magam a püspökök miatt, akik ilyen gyalázatosan viselkedtek a közülük
való egyik legjobbal. Az ilyesmi olyan, mint az átkozódás… Hogyan
hihet valaki a Szentlélek jelenlétében ilyen körülmények között?”
Rahner említette levelében, hogy az eset után „Ottaviani állítólag mindenkitől azt kérdezgeti a Szent Officiumnál, miért gyűlölik ennyire”.
Valójában nem elsősorban őt gyűlölték, hanem a Mesterét, Ottaviani bíborost pedig Őmiatta.
A
papság zsinat után első két generációjának tagjai révén és között
nevelkedvén, olyan optimista zsinati látásmód hatása alatt nőttem fel,
amelyben magától értetődő volt az, hogy a zsinat új kezdet, és a mi
korunk már nem középkori felfogású egyházként, hanem a Lélek új
kiáradásaként írható le, a laza, emberközeli egyház a korábbi merev
dogmatikus egyházzal szemben. Ez a kor az egyházi zsargonban a „zsinat
után” datálással elkülöníthető a zsinat előttitől, az ántivilágtól, a
sötétség korától.
De
sosem gondolkodtunk azon, hogy miként lehetséges kétezer év után egy
ilyen új fordulat, hogyan lehetséges az, hogy a Szentlélek ilyen
váltást hajtson végre. És hogyan lehetséges, hogy a fordulat révén a
korábbiaknak gyökeres ellentétére vezet? Ha a Szentlélek nem változott,
akkor vagy korábban értették Őt félre, vagy mi most. (Egyik sem
megnyugtató opció, és ugyanahhoz az alapproblémához vezet.)
Később
aztán értesülhettünk arról, hogy a válságra utaló jelek a zsinat alatt
és után nem a zsinat következményei. A nyugati nemzeti egyházak
lázadása és hitvesztése nem a zsinat következménye, a missziók leállása
nem a zsinat következménye, a papság és szerzetesség számának
drasztikus csökkenése nem a zsinat következménye, egyáltalán semmilyen
rossz egyházi jelenség nincs összefüggésben a zsinattal. Míg a Tridenti
Zsinat hatalmas, hosszan tartó hatású megújulást hozott az Egyházban, a
második vatikánum utáni „megújulás”, a „Lélek kiáradása” egyre inkább
apologetikus magyarázatra szorul.
És
mivel a tévedhetetlen tanítás megfogalmazását deklaráltan kerülő zsinat
időközben maga lett a dogma, nehezen feloldható problémába ütköztünk.
Pontosan azért, mert a II. Vatikáni Zsinat a több évtizede dokumentált
kivétel a mi Urunk, Jézus Krisztus fa és gyümölcs kapcsolatáról szóló
példabeszédének hatálya alól. Ez a csillaggal jelölt, lábjegyzetben
részletezett apróbetűs kivétel Urunk axiómájánál, amely bemutatja, hogy
lehetnek a jó fának rossz gyümölcsei, illetve, hogy a fa jóságának
egyáltalán semmiféle összefüggése nincs a gyümölcs rosszaságával,
szemben azzal, amit Jézus állított.
Ebben a
vonatkozásban a Joseph Ratzinger által képviselt kontinuitás
hermeneutikája egy kísérlet volt arra, hogy magát a zsinatot megmentse.
Sokáig úgy tűnt, hogy ez lehetséges, II. János Pál pápa és XVI. Benedek
pápa személyes hitelessége, szent élete vagy tudós, szelíd
személyisége sokunkkal elhitették, hogy lehetséges a zsinat katolikus
értelmezése.
Franciscus
kellett ahhoz, hogy sokan közülünk belássák, hogy ez nem lehetséges.
Mert amikor Franciscust a követői a zsinat szellemének továbbvivőjeként
és beteljesítőjeként ünneplik, igazat mondanak. Ő valóban csak
kiteljesíti azt, amit csírában a zsinati dokumentumok már tartalmaztak.
Ő a zsinat szellemének képviselője, általa láthatjuk kifejlődni a
gyümölcsöt. És ez nem tetszetős gyümölcs. És ezt látva óhatatlanul
szükséges és logikus cselekedet a fa jóságának kérdőre vonása.
Joseph
Ratzinger fiatal teológusként a mikrofonkapcsoló Frings bíboros
szakértője volt a zsinaton, és nagy szerepe volt a zsinat
meghekkelésében, a progresszív fordulatban. A zsinat után azonban ő volt
az, aki nagyon hamar jelezte egyet nem értését sok zsinat utáni
jelenséggel kapcsolatban. Emiatt sokszor vádolták őt azzal, hogy a
zsinat után konzervatív fordulatot vett. A Ratzingert személyesen jól
ismerő Peter Seewald tavaly megjelent életrajzában ennek ellenkezőjét
állítja: az állítólagos konzervatív fordulat és a progresszivizmus
elárulása, amely révén reakcióssá vált valójában sosem következett be.
Ratzinger a zsinat előtt és után is progresszív teológus volt, annyi
különbséggel, hogy akkor ő a progresszivizmus fogalma alatt nem a ház
lerombolását, hanem megújítását értette. De együttműködött azokkal, akik
nem így értették, és ez nem múlhatott el büntetlenül.
Ez az
együttműködés bizonyos értelemben megmagyarázza Ratzinger későbbi
pályafutását, a sok évtizedes vesszőfutásként is értékelhető életutat,
amely során a zsinati lázadásban fontos szerepet játszó progresszív
teológus a sors fintorából arra kényszerült, hogy a Hittani Kongregáció
prefektusaként évtizedekig küzdjön a progresszívok ellen, küzdjön a
zsinat katolikus értelmezése érdekében, küzdjön a
felszabadítás-teológia ellen, belássa a liturgikus reform elhibázott
voltát, szembesüljön az abúzus-cunamival, a homoszexuális klikk
eluralkodásával, a német teológia végzetes lesüllyedésével, egyáltalán
küzdjön a kontinuitás hermeneutikája érdekében, hogy aztán, amikor a
közelgő halálát várva visszavonult, a halál hosszú éveken keresztül
elkerülje, és így világos értelemmel, tehetetlen szemlélőként követhesse
végig a szakítás és új kezdet hermeneutikájának győzelmét, a zsinat
szellemének kiteljesedését utóda ámokfutásában, aminek lehetőségét ifjú
teológusként maga is elősegítette, majd aminek idős pápaként
lemondásával ő maga adott végleges utat.
https://invocabo.wordpress.com/2021/05/03/a-mikrofon-avagy-a-tortenelmi-rohoges-jel-morzsak-3/
