Végszó
A
hitélet kétezer éves történetének és a keleti és nyugati egyetemes
Egyház hagyományának hátterében, de mindenek előtt a patrisztikus
örökség szerves fejlődésére való tekintettel, a következő
végkövetkeztetéseket vonhatjuk le:
- Az eucharisztikus jámborság szerves fejlődése, mint az egyházatyák jámborságának gyümölcse minden egyházat keleten és nyugaton egyaránt arra vezette már az első évezredben, hogy az Oltáriszentséget közvetlenül a hívek szájába szolgáltassák ki. A második évezred elején nyugaton ehhez hozzátették a térdelés mélyen biblikus gesztusát. A különböző keleti liturgikus hagyományokban az Úr teste vételének pillanatát emelkedett szertartásokkal veszik körül és gyakran megkövetelik a hívektől, hogy előzetesen hajoljanak meg a földig.
- Az Egyház előírja az áldoztató tálca használatát, annak megakadályozására, hogy a Szentostya bármely darabkája a földre essen (v.ö. Missale Romanum, Institutio generalis, Nr. 118; Redemptionis sacramentum, Nr. 93) és kötelezi a püspököt, hogy áldoztatás után mosson kezet (v.ö. Caeremoniale episcoporum, Nr. 166). Ha viszont kézbe áldoztatnak, nem ritkán megtörténik, hogy az Ostyáról leválnak darabkák, amelyek a földre esnek vagy az áldozók tenyerén illetve ujjain maradnak.
- Amennyiben a szentáldozás pillanata a hívek számára a Megváltó isteni személyével való találkozást jelenti, ez természetszerűen megköveteli a külsőleg is látható szakrális jeleket, mint amilyen a térdelés. Húsvétvasárnap reggelén az asszonyok imádták a feltámadt Urat, oly módon, hogy földre borultak előtte (v.ö. Mt 28,9) és ezt tették az apostolok is (v.ö. Lk 24, 52), sőt talán Tamás apostol is, amikor felkiáltott „én Uram és én Istenem!” (Jn 20,28).
- Ha engedjük magunkat táplálni mint egy kisgyermek, amikor az Oltáriszentséget közvetlenül a szánkba fogadjuk, ez magánál a rítusnál fogva a legjobb módon kifejezi a befogadás jelleget és a Krisztus előtti gyermeki állapotunkat, aki minket táplál és lelkileg „szoptat”. A felnőtt ember ellenben saját kezével helyezi szájába az ételt.
- Az Egyház előírja, hogy a hívők a szentmise bemutatásakor az átváltoztatás pillanatában térdeljenek le. Nem lenne-e liturgikusan ugyanígy illő, ha a hívő a szentáldozás pillanatában, amikor az Úrhoz, a királyok Királyához testileg is a lehető legközelebb kerül, térdelve köszöntené, és ugyanígy fogadná?
- Az Úr Testének szájba és térdelve történő fogadása láthatóan tanúskodna az Egyház eucharisztikus misztériumba vetett hitéről, de ugyanakkor gyógyító és nevelő tényező lenne a modern kultúra számára, amelyben a térdelés és a lelki gyermekség teljesen idegen jelenségnek számítanak.
- Az a vágy, hogy Krisztus magasztos személye előtt a szentáldozás pillanatában is kifejezzük látható módon hódolatunkat és imádásunkat, kerüljön összhangba az Egyház kétezer éves hagyományának szellemével és példájával, amelyet oly szépen kifejez az első évezred egyházatyáinak mottója „cum amore ac timore!” (szeretettel és félelemmel), valamint Aquinói Szt. Tamás Lauda Sion, Salvatorem szekvenciájának sora „quantum potes, tantum aude!” (amint bírod, aként merjed!), mint a második évezred mottója.
Végül
szeretnénk idézni Anna Stang megható imáját, aki egy Volga vidékéről
származó német anya és nagyanya, és akit a sztálinista rezsim
Kazahsztánba deportált. Ez a papi lélekkel megáldott asszony őrizte az
Oltáriszentséget és a kommunista üldözés alatt elvitte a Kazahsztán
végtelen sztyeppéin szétszórt híveknek. Eközben a következő szavakkal
imádkozott:
„Ott,
ahol szeretett Jézusom lakik, ahol a szentségházban trónol, ott fogok
én is mindig térdelni. Ott fogok szüntelenül imádkozni. Jézusom,
szeretlek Téged szívem mélyéből. Rejtőző szeretet, imádlak Téged.
Elhagyatott szeretet, imádlak Téged. Megvetett szeretet, imádlak Téged.
Lábbal tiport szeretet, imádlak Téged. Végtelen szeretet, Aki a
kereszten meghaltál értünk, imádlak Téged. Szeretett Uram és Üdvözítőm,
add, hogy teljesen szeretetté váljak, teljesen engesztelő áldozattá
váljak a legméltóságosabb Oltáriszentséget ért sérelmekért, Szűz
Máriának, legkegyesebb Édesanyádnak Szívében. Amen.”
Adja
a Jóisten, hogy az Egyház pásztorai meg tudják újítani Isten házát, az
Egyházat, úgy hogy középpontba helyezik az eucharisztikus Jézust,
biztosítják számára az első helyet, és úgy cselekednek, hogy a
szentáldozás pillanatában is kimutatják Előtte a tisztelet és imádás
jeleit. „Az Egyházat az Eucharisztiából kiindulva kell megújítani”.
(Ecclesia ab Eucharistia emendanda est!) A Szentostya nem valami, hanem
Valaki. „Ő van itt!” – így foglalta össze Vianney Szt. János, Ars
szentéletű plébánosa, az Eucharisztia titkát. Mert itt nincs szó semmi másról és senki nagyobbról, mint magáról az Úrról: „Dominus est!” – Az Úr az!
-----------------------
Athanasius
Schneider, született 1961 ben Kirgisztánbab (közép Ázsia), német
szülőktől, akiket kitoloncoltak; 1973 ban kivándoroltak Németországba;
1990 ben pappá szentelték; 1997 ben az Augustinianumon (Róma)
patrisztikából doktorált; 1999 óta a karagandai (Kazahsztán, közép
Ázsia) papi szeminárium professzora; 2006 ban celerinai címzetes püspök
és Karaganda segédpüspöke
A
szentáldozás vétele nemcsak a lelki asztalközösség pillanata, hanem
mindenek előtt a lehető legközelebbi személyes találkozás a hívő és az ő
Ura, Istene között ebben az életben. Ehhez a találkozáshoz legjobban
illik a befogadás, az alázat, a lelki gyermekség magatartása. Egy ilyen magatartás önmagától megkívánja az imádás és tisztelet kifejezett gesztusait. Erről tanúskodnak az Egyház kétezer éves hagyományának jól dokumentált tényei, amelyeket
az első évezredből a „szeretettel és félelemmel”, a második évezredből
az „amint bírod, akként merjed” mottóval jellemezhetünk. A szerző
leírja három „eucharisztikus asszony” példáját is, akiket személyesen
ismert a szovjet üldöztetés idejéből. Az ilyen tanúságtételek a
harmadik évezred katolikusait is bátoríthatják és taníthatják, miként
kell bánni az Úrral a szentáldozás magasztos pillanatában.
Francis Arinze bíboros, az Istentiszteleti Kongregáció prefektusa ezt írta: „Az egész könyvet nagy örömmel olvastam. Kiváló.”
(Vége)
