AZ ARSI SZENT PLÉBÁNOS, VIANNEY SZENT JÁNOS (1786-1859)
KATEKÉZISE
A
gőg az az undorító bűn, ami az angyalokat a mennyországból kiűzte és a
pokolba taszította. Ez a bűn a világ kezdete óta létezik. Figyeljétek
meg gyermekeim, hogy a gőg által többféleképpen vétkezünk. Lehet valaki
például dölyfös az öltözködésében, a beszédjében, az ülésében, magában
abban is, ahogyan jár. Akadnak emberek, akik az utcán páva módjára
lépdelnek, szinte felszólítva a körülöttük levő világot: „Nézzétek,
milyen nagy vagyok, milyen peckesen, szépen tudok masírozni.” Megint
mások szünet nélkül ismétlik, ha valami jótettet hajtottak végre, ha
azonban valami hibát követnek el, kétségbeesnek arra a gondolatra,
milyen rossz véleménnyel lehetnek róluk most az emberek. Más emberek
bosszankodnak azon, ha ismerőseik közül valaki szegényes társaságban
pillantja meg őket: ezek az emberek mindig a gazdagok társaságát
keresik. Ha egyszer e világ nagyjai közül valaki fogadja őket, nem
szűnnek meg dicsekedni ezzel, és felfuvalkodottá válnak. Megint mások a
beszédükben dölyfösek. Mindig alaposan megfontolják, hogy mit akarnak
mondani. Gondosan keresik a szép szavakat, és ha valamit mégis rosszul
fejeznek ki, mérgesek lesznek, mert attól félnek, hogy kinevetik őket.
Oh, gyermekeim, az alázatos lélek nem ilyen. Egy alázatos léleknek nem
számít, hogy kinevetik vagy nagyra becsülik, dicsérik vagy korholják,
figyelnek rá vagy nem törődnek vele, mert mindez hidegen hagyja öt.
Gyermekeim,
ha tudni akarjátok, hogy valaki gőgös-e vagy sem, figyeljetek a
beszédére. A gőgös ember mindig magához ragadja a szót. Folyton csak
magáról akar beszélni, mindig mindent jobban tud, mint mások. Mindig ő
az egyetlen, aki helyesen cselekszik. Egyfolytában kritizálja mások
tetteit, miközben azt reméli, hogy a sajátjait agyon dicsérheti.
Gyermekeim, olyan emberek is akadnak, akik azért adnak sok alamizsnát,
hogy a figyelmet felhívják magukra. Ez nem jó! Ezek az emberek nem
fognak jutalmat kapni jótetteikért. Ellenkezőleg, alamizsnájuk bűnükké
válik.
Az
ember minden tettét gőggel, mintha az csak só lenne, fűszerezi meg.
Szeretjük, ha jó tetteinket ismertté tehetjük. Boldoggá tesz bennünket,
ha mások felfigyelnek erényeinkre. És szomorúak leszünk, ha észreveszik
hibáinkat. Sokaknál megfigyeltem ezt. Ha ezekre az emberekre valaki
valamilyen megjegyzést tesz, ez az észrevétel kínozza és elégedetlenné
teszi őket. A szentek nem voltak ilyenek. Nekik az fájt, ha valaki
észrevette erényeiket, és akkor voltak elégedettek, ha az emberek a
tökéletlenségüket látták.
A
dölyfös ember azt gondolja, hogy minden, amit tesz, tökéletes. Mindenki
fölött, kivel dolga akad, uralkodni akar. Azt akarja, hogy mindig neki
legyen igaza. Úgy gondolja, hogy mindent jobban megért, mint a többiek.
Ilyennek nem szabad lenni. Az alázatos és jól értesült ember megmondja a
véleményét, ha azt megkérdezik tőle, egészen egyszerűen, és csak
azután, hogy másokat szóhoz hagyott jutni. Akár igaza van, akár nem, nem
beszél többet.
Gonzaga Szent
Alajos például, még amikor iskolába járt sem próbálta kimenteni magát,
ha szemrehányást tettek neki. Megmondta a véleményét, de nem törődött
azzal, mit gondolnak mások. Beismerte, ha tévedett, de ha mégis neki
volt igaza, csak ennyit mondott: „Különben gyakran nincsen igazam.”
Gyermekeim,
a szentek annyira meghaltak a maguk és a világ számára, hogy nagyon
keveset törődtek azzal, mások mit tartanak véleményükről. A világban azt
tartják a szentekről: „Ó, a szentek mind együgyű, jámbor emberek
voltak!” Igen, a szentek valóban sokszor együgyűek voltak az evilági
dolgokban, de a természetfeletti dolgokat tökéletesen megértették.
Érzéketlenek voltak a világ dolgai iránt, ez természetes: hiszen annyira
lényegtelennek tartották őket, hogy semmilyen figyelmet nem szenteltek
nekik.
(Ursprung und Ziel, November 1995)
