2017. augusztus 12., szombat

Túl sok rossz felvetés

Az alábbi írás a Church Militant vezetője, Michael Voris S.T.B. 2017. augusztus 11-ei "The Vortex" műsorának magyar fordítása alapján készült. Voris a monológjában az amerikai katolikus egyház állapotára reflektál.
Miféle bölcsességeket hallunk manapság a változások ügynökeitől az Egyházban? Íme néhány a felvetéseik közül -- amelyek mindegyike rossz felvetés:
  • Az Egyház az "átmenet korszakában" van
  • A katolicizmus "élő hagyomány"
  • Minél jobban figyelembe veszed a körülményeket, annál inkább figyelmen kívül hagyhatod az erkölcsi szabályokat
  • Nem cselekedhetjük mindig a "legjobb" dolgot
  • "Irreguláris helyzetek" -- hogyan kezeljük azokat, akik "nem tudnak" az Egyház tanítása szerint élni?
  • Mindenekelőtt a lelkiismeret elsőbbségét kell tiszteletben tartanunk
  • Az Egyház nem erkölcsi "szabályok", hanem a "megkülönböztetés" megtanításáról szól
  • A megkülönböztetés az itt és most konkrét körülményeit nézi, hogy megállapítsa, mi az a legtöbb, ami a pillanatnyi helyzetben Istennek megadható
  • Az Egyház tanítását és elveit mindig tiszteletben kell tartani, de ebben tekintettel kell lennünk az emberi tudás teljes spektrumára -- a biológiára, a pszichológiára, stb.
  • Az Egyház nem igazán tanít erkölcsről a hivatalos kijelentéseiben, ilyenekből csak nagyon kevés van
  • Meg kell vizsgálnunk, hogy egy katolikus tud-e jó lelkiismerettel élni az Egyház tanításával ellenkezően
  • Nem szükséges követnem az Egyház erkölcsi tanítását, elegendő, ha tiszteletben tartom azt
  • Bizonyos dolgokat nem kellene tanításként értelmezni, mivel csak szabályokról van szó, amiket néha muszáj megszegni
  • Tiszteletben kell tartanunk Isten "kegyelmének" jelenlétét azok életében, akik erkölcsileg bűnös kapcsolatokban élnek
  • Úgy kellene hallgatnunk az Egyházra, mint egy apára: tiszteletben tartva, amit mond, majd átgondolva és a saját, egyéni döntésünket meghozva
  • Újra kellene szerveznünk a szemináriumokat, hogy olyan "felnőtteket" képezzünk bennük, akik "kísérik" az embereket
  • El kellene mozdulnunk az "erkölcsi tanítástól" az "erkölcsi formálás" felé, amiben nem szabályokról beszélünk, hanem arról, hogyan kell a szabályokon túllátni
Figyeljük meg, mi az, ami (szándékosan) hiányzik a listáról! Annak teljes elutasításáról van itt szó, hogy a kegyelem fogalmát bármennyire is figyelembe vegyék -- vagyis a meghívást a hősies életre. Az ország legtöbb egyházmegyéjében, és valójában szerte a Nyugaton, ezzel az ördögi tervvel vagy együttműködést vállalnak, vagy ignorálják -- a romlott egyháziak együttműködnek vele, a gyáva vagy helyezkedő egyháziak pedig ignorálják.
Ezek a Cuki Egyház felvetései, ami az embereknek csak hamisságokat és hamis teológiát kínál. A katolikusoknak kötelessége Isten előtt a tanítás igazsága felé tartani, nem pedig "csak annyira megélni, amennyire sikerül", vagy "amennyire akarjuk". A püspökök, akiknek megvan a tekintélye harcolni e gonosz ellen, és akik ezt mégsem teszik, úton vannak a Pokol felé -- és mégis miért? Mit ér az embernek, ha az egész világot megnyeri, de közben elveszíti a halhatatlan lelkét? Mégis ezért -- egy kétes pozícióért egy egyre jobban eljelentéktelenedő egyházi intézményben?
Ezeknek a hatvanas éveikben járó férfiaknak, akik az Egyházat rosszindulattal, önbecsapással, vagy tétlenséggel pusztítják, le kellene mondaniuk a tisztségükről. Formálisan is le kellene mondaniuk a hivataluk tekintélyéről, ahogy lényegében ezt már évekkel ezelőtt megtették. Isten azért adott nekik tekintélyt, hogy a rájuk bízott lelkeket védelmezzék, ők pedig nem ezt tették. Félre kellene állniuk, most, amikor esélyük van még rá, hogy "félve-remegve munkálják" az üdvösségüket (vö. Fil 2,12).
Képzeljék el egy pillanatra azt az örökkétartó borzalmat, ami ezeknek az embereknek a lelkére a halálukkor vár, amiért megengedték, hogy ezek a megtévesztések az ő kihívásuk és ellenállásuk nélkül follyanak a felügyeletük alatt -- és mindez csupán azért, mert az emberek elismerését akarták, nem akartak semmi másban, mint kedvező fényben feltűnni, és nem akartak úgy tűnni, mint akik megbántanának bárkit is. Isten irgalmazzon nekik!

http://katolikusvalasz.blog.hu/2017/08/12/tul_sok_rossz_felvetes

2017. augusztus 11., péntek

Barsi Balázs atya: Mire megoldás a nős férfiak pappá szentelése?

Válasz Beer Miklós püspök atyának

Az alábbiakban Barsi Balázs ferences szerzetes atya írását közöljük, amelyet Beer Miklós püspök atyának szán, nyílt válaszként. A cölibátus témájában ajánljuk még ezt a korábbi bejegyzésünket.
160110_barsibalazs.jpgBeer Miklós püspök nős férfiak pappászentelésében látja a paphiány megoldását.
Európában általában, és nálunk, Magyarországon, nem paphiány van, hanem hívőhiány. Ha egy-egy fíliában tíz-húsz ember, vagy annyi sem jön össze vasárnaponként szentmisére, akkor hazánk missziós terület lett. Egy évtizeddel ezelőtt a verbiták (missziós atyák) térképén Magyarország a választható missziós országok között szerepelt. Argentína őserdeiben nem a papok számát növelték, hanem remekül felkészített, Istennek szentelt (coelibatust vállaló) papok számára nagyszerű missziós programot dolgoztak ki, és katekétákat neveltek melléjük.
Valóban el kellene hagyni azt a fajta, a fölszentelt nős diakónusok által néha gyakorolt „csonkamise”-szerű liturgiákat, és az Isteni Ige hatékony hirdetését kellene bevezetni helyette. A szemináriumokban arra kellene nevelni a papságra készülő fiatalokat, hogy felkészített katekétákkal és diakónusokkal dolgozzanak együtt.
Helyes, amit a püspök atya mond, hogy nem a papok megházasodásáról van szó, hiszen arról szó sem lehet, mert a coelibatus fogadalmában visszavonhatatlanul átadták magukat a szűz Krisztus Főpap szolgálatára.
Inkább a papok nevelésében az egyéni életszentségre való törekvést kellene a középpontba állítani, bemutatva, hogy éppen ennek a kisugárzása az igazi pasztoráció: „Ti vagytok a föld sója.", "Ti vagytok a világ világossága." (Mt 5,13-14), ld. Vianney Szent Jánost.
Amikor szent buzgalomtól elragadtatva megoldásokon törjük a fejünket, néha elhanyagoljuk megkérdezni magát az Úr Jézust.
Ő, amikor a házasság felbonthatatlanságáról szólt, és az őt hallgató apostolok azon megütköztek (hogy a mózesi felmentéseket nem Isten akaratának tartja), akkor ezen megütközés után nem egy új témát hozott elő, a coelibatust, hanem a házasság kontextusában maradva kijelenti, hogy van, aki lemond a házasságról a Mennyek Országáért. Tehát nem arról volt szó, hogy valaki eleve nem nősül meg, hanem arról, hogy a Mennyek Országa úgy érkezhet el az életébe, hogy abbahagyja a nemi életet a feleségével. Nyilván nem a feleség beleegyezése nélkül.
Ez volt az ősi gyakorlat. Pappá vagy püspökké szentelés előtt éppen a papság vállalásáért mondtak le a házasság gyakorlásáról, a feleségük beleegyezésével.
Az Egyház később, hogy ezt a nehézséget elkerülje (ti. a házasságban élő férj és feleség közös döntését), eleve azon férfiak közül választotta ki papjait és püspökeit, akik a Mennyek Országáért már lemondtak a házasságról.
A trullói zsinat (nem egyetemes zsinat) tévedett abban, hogy ősi szokásra hivatkozva a nős férfiak felszentelését úgy értette, hogy azok továbbra is gyakorlatilag gyermeket nemzhettek. A keleti rítusú püspök miért nem lehet férj? Mert ez az ősi szokás (amely Krisztus szavára hivatkozik) maradványa.
Hogy ezt vállalni nehéz? Az egynejű házasság vállalása sem könnyű a romlott természetnek, de vállalható a kegyelemmel.
Minderről bővebben olvashatunk Stickler bíboros tanulmányában (a Központi Szeminárium adta ki), és Jáki Szaniszló "A coelibatus teológiája" című művében, valamint Jean-Pierre Batut bibliai elemzésében ("Feltámadás, cölibátus, nemiség", Communio 1995/III. évf./III.). Ezek elolvasása nélkül sajnos kiüresedhet az a hitben folytatandó párbeszéd, amely a coelibatust érinti.
A nős papság elterjedésével a coelibatusban élő papság gyakorlatilag megszűnne (ld. a keleti egyházakban). Így aki mégis a coelibatust választaná isteni sugallatra, az nem kerülne-e abba a gyanúba, hogy püspök akar lenni? Illetve: jó volna-e, ha csak szerzetesek köréből kerülnének ki a püspökök?
Természetesen nemcsak a coelibatus úgymond külsődleges betartásáról van szó, hanem az egyetlen Főpap, Jézus Krisztus követéséről mindenben, egészen addig, hogy a papnak a teljesen osztatlan, Jézus Szívével egyesült szíve képes legyen az Ő szeretetével szeretni a rábízottakat.
Ha ez Krisztus akarata, akkor van-e egyházi hatalom, amely efölött áll? Tehát az eljövendő időkben ebben a kérdésben sem csupán egy pasztorális probléma megoldása vezessen bennünket, hanem Krisztus akaratának kutatása.
A kutatás tudományos része mellett a coelibatusban élő szentéletű papok életének és tanításának kutatása, valamint a lincolni egyházmegye példájának és hasonló példáknak a figyelembe vétele is fontos. És természetesen mindezeket meg kell, hogy előzze a mélységes imádság.

"Középutas" próbálkozás a brazil püspöki kar új Amoris Laetitia értelmezése

Újabb "színnel" bővült az a spektrum, ahogyan nemzeti püspöki karok Ferenc pápa Amoris Laetitia (AL) szinódus utáni apostoli buzdítását értelmezik.
Ismeretes, hogy a máltai, a német, és a belga püspöki karok az AL-t értelmező instrukcióikban (különböző fokozatokban ugyan, de végeredményben) a házasságon kívül és a házasságtörésben együttélők saját lelkiismereti döntésének rendelték alá a szentségekhez engedésüket. A lengyel püspöki kar eközben az Egyház korábbi tanításának megfelelően úgy értelmezte az AL-t, hogy az újraházasodott elváltak közül a kizárólag a súlyos okból különválni nem tudó, egyúttal a szexuális élettől tartózkodó párok számára teszi lehetővé a szentségek vételét. Az AL értelmezésére a világ több püspöke is többféle instrukciót kiadott, amelyek között a hagyományos közel teljes tiltástól a házasságtörésben élők áldoztatására külön ünnepi szentmise megszervezéséig mindenféle "árnyalat" szerepelt.
Az első, egyben legszélsőségesebb püspökkari választ az AL-re a háromfős máltai püspöki kar adta: ők -- megfeledkezve Isten segítő kegyelméről, amelyet minden katolikus hisz és vall -- arra hivatkoztak, hogy a párok testvérként való együttélése "emberileg lehetetlen", és ezzel egyenesen szükségtelen feltételnek ítélték az önmegtartóztató életmód folytatását az ilyen párok áldoztathatóságához. A német püspökök, hangsúlyozva a párok lelkiismereti döntése tiszteletben tartásának kötelezettségét, az egyedi elbírálást a plébánosokra bízták, azzal, hogy csak azok a párok részesülhetnek így szentáldozásban, akik a helyzetükért nem "súlyosan vétkesek" [akármit is jelentsen ez - a szerk.]. A belga püspöki kar szintén plébánosi "kíséréssel" szintén szabad döntést hagyott az újraházasodott pároknak abban, hogy szentáldozáshoz járulnak-e, jótékonyan figyelmeztetve azonban őket Szent Pál szavaival, hogy méltatlanul azért ezt ők se tegyék [ismét: akármit is jelentsen náluk ez - a szerk.].
Az Egyház tanítása a kérdésben az AL-ig világos és egyértelmű, a jóváhagyott pásztori gyakorlat pedig egységes volt. Mivel mind a házasságon kívüli, mind a házasságtörő együttélést az Egyház (Krisztus kinyilatkoztatásával összhangban) a belső természete szerint -- azaz a körülményektől és szándéktól függetlenül -- bűnösnek ismerte el, csak az abból való kilépés szándéka mellett, és legfeljebb a különválást külső kényszerből halogató, a házasfeleket megillető szexuális érintkezéstől tartózkodó (azaz "testvérként és nővérként" együttélő) pároknak tette lehetővé a szentségekhez járulást. Az Egyház egyúttal elvárta a pásztoroktól azt is, hogy még az e feltételeknek megfelelő szentségkiszolgáltatásokban is kerüljék a botrányokozást - azaz annak még látszatát is, hogy az Anyaszentegyház bűnös cselekedeteket és életállapotokat jóváhagy.
A Hittani Kongregáció frissen menesztett prefektusa, Gerhard Müller bíboros az AL-nek az Egyház hagyománnyal összhangban lévő értelmezését hangsúlyozta a menesztése előtt, és azóta is folyamatosan. Az AL kijelentéseinek zavarosságát, és a nyomában a liberális püspökök által eszkalált zűrzavart látva az Egyház négy bíborosa tisztázást kért Ferenc pápától, amelyre a Szentatya, többek és többszöri kérés ellenére, máig válaszolni, a bíborosokkal pedig -- immár kétségtelen tudatossággal -- szóba állni sem volt hajlandó. A négy bíboros egyike, Carlo Caffara, az AL-válságot a Ferenc pápának írt legutóbbi levelében így foglalta össze: "[A] helyzet az - milyen fájdalmas ezt látni! - hogy ami bűn Lengyelországban, az jó Németországban, és ami tilos a philadelphiai érsekség területén, az megengedett Máltán."
Az AL gyakorlatba ültetéséhez az elmúlt héten ezúttal a brazil püspöki kar adott ki hivatalos instrukciót. Az instrukció tartalma a püspökök április 26-án és május 5-én tartott rendes találkozóin állt össze.
A brazil püspökök útmutatója egyfajta "középutat" látszik követni a teljes tanításbeli hagyományhoz világosan ragaszkodó lengyel püspökök, és az újító német és belga püspöki kar között. A püspöki kar dokumentuma több lényeges ponton (értelmezés és az Egyház korábbi tanításának nyílt megerősítése nélkül) visszhangozza csupán az AL sokféleképpen értelmezett, hiányos és kétértelmű szavait; helyenként pedig saját maga is ilyen szabados, újító nyelvezetet használ. Miközben azonban a (liberális) Crux katolikus magazin már a tudósításuk címében is azt hangsúlyozza, hogy a brazil püspökök "nyitva hagyták az újraházasodott elváltak áldoztatásának lehetőségét", a leírt részletekből már inkább tűnik úgy, hogy ez a lehetőség csak a hagyományos tanításnak megfelelő esetekre "maradt nyitva".
A brazil püspökök is azt (az AL-vitában többféle kontextusban is előkerült) kijelentést hangsúlyozzák, hogy a buzdítás összhangban van az Egyház eddigi tanításával. Mint írják, az AL "nincs szakadásban" a korábbi tanítással, hanem annak további kifejtését jelenti.
"Semmi sem áll jobban az Amoris Laetitia 8. fejezetének tartalmával szemben, mint az a gondolat, hogy erkölcsi relativizmust vagy egyenesen szituációs etikát képviselne. Épp ellenkezőleg: megerősíti a tanítást a házasság felbonthatatlanságáról, és a házasságtörés belsőleg bűnös voltáról." - írja a püspöki kar a dokumentum 39. bekezdésében [a kiemelés tőlünk - KV].
A dokumentum a pásztorokat az egyedi esetek vizsgálatára hívja fel, "megtalálva a megfelelő utat rá, hogy segítsék a hívek lelkiismeretének formálását". A pásztorok a "megkülönböztetés folyamatán" hat pontot követve kell, hogy végigvezessék az "irreguláris" együttélésben lévő párokat: megtérés a Krisztussal való "személyes találkozáson" keresztül [ez zavaros protestáns érzelmi szóhasználat; mi, katolikusok, a mi Urunkkal az Egyházban találkozunk misztikusan, és az Oltáriszentségben "személyesen" - KV]; kísérés az erkölcsi és lelki növekedésben [ez is újító szóhasználat; az Egyház növekedésre "tanít" és "vezet", nem "kísér" a növekedésben - KV]; az egyedi helyzetük megértése és átgondolása; az első házasság érvénytelenségét kimondani [kizárólagosan - KV] jogosult egyházi eljárás esetleges megindítása; a szükséges feltételek és enyhítő körülmények számbavétele; a szexuális önmegtartóztatás.
A brazil püspökök nem mondják ki nyíltan, hogy az újraházasodott elváltak egyes esetekben szentáldozáshoz járulhatnak. Ehelyett azt írják, hogy a megkülönböztetési folyamat "nem szimplán visszatérést jelent a szentségi élethez, mivel az nem mindig lehetséges". A dokumentum 45. bekezdésében azonban azt írják: "Vannak olyan korlátozott esetek, ahol az együttélés megszakítatlanságára felmentő körülmények vannak, mint amilyen például a gyermekek léte, vagy bizonyos erkölcsi körülmények, amik csökkenthetik vagy akár semmissé is tehetik az erkölcsi felelősséget, és a törvénytelen cselekedetek felróhatóságát." [A bűnös együttélési forma fenntartásában nem pusztán a közös (pl. akár nagykorú és különélő) gyermekek léte, hanem a közös gyermekek károsodásának reális veszélye jelent enyhítő külső kényszert, ami ugyanakkor nem ment fel az önmegtartóztató életvitel erkölcsi kötelezettsége alól. Ez a külső kényszer is csak a párkapcsolat megszakításának elmaradására jelent enyhítő vagy felmentő körülményt, de nem a megvalósult házasságon kívüli paráznaság vagy házasságtörés tényére, ami mindkettő szándéktól és körülményektől függetlenül menthetetlenül (ti. belső természeténél fogva) bűnös. - KV]
A dokumentum ilyen, erkölcsi felelősséget csökkentő tényezőkért az AL 301. és 303. pontjait idézi, ami azonban ugyanúgy semmiféle konkrétumot nem tartalmaz arról, mik lehetnek ezek, miközben azt a tévesen [a "belsőleg bűnös" erkölcsi kategória igazságával, objektivitásával, és sajátosságaival szemben - KV] értelmezhető és idézhető kijelentést teszi, hogy "többé nem lehet egyszerűen azt mondani, hogy mindazok, akik valamilyen 'irreguláris' élethelyzetben vannak, halálos bűn állapotában élnek, és meg vannak fosztva a megszentelő kegyelemtől." Az AL e kijelentése és ezen pontjai pontosan azok közé tartoznak, amelyek tisztázását a négy "dubia" bíboros és sokan mások is kérték.
Az "irreguláris" együttélési formák közül az újraházasodott elváltak helyzetével explicite a püspökkari dokumentum 46. bekezdése foglalkozik, ami a szexuális önmegtartóztatásról azt írja: "A szexuális önmegtartóztatás gyakorlata a második együttélésben lévő párok számára nem elhagyható. Ilyen pároknál a gyóntató irgalmasságot gyakorolhat az esetenkénti elbukással szemben."
Egyéb források híján a beszámolónk a brazil püspöki kar instrukciójáról lényegében egyedül a Crux magazin tudósítására támaszkodik. Ha a dokumentumról más forrásból több is kiderül, vagy rá más érdemi reakció érkezik, igyekszünk majd arról is tájékoztatást adni. - KV

2017. augusztus 9., szerda

Beer Miklós: katolikus pappá kellene szentelni a rátermett nős férfiakat.

Beer Miklós: katolikus pappá kellene szentelni a rátermett nős férfiakat
Néhány évtizeden belül elfogyhatnak a katolikus papok – húzta meg a vészharangot a magyar püspöki kar elnöke. Nyugaton kényszermegoldásként plébániák százait vonják össze, és egyre kevésbé ördögtől való gondolat a nős férfiak felszentelése. Amint a csütörtöki Heti Válaszból kiderül, Beer Miklós váci püspök kifejezetten támogatja az utóbbi elképzelést.

Tavasszal először fordult elő, hogy a hazai katolikus egyház valamely püspöke nyilvánosan, ráadásul drámai szavakkal figyelmeztessen a paphiányra és annak következményeire. Veres András, a győri egyházmegye vezetője, a püspöki kar elnöke körlevelében imaközösséget hirdetett a hivatásokért.
A Heti Válasz tucatnyi egyházi embert megszólaltatva világítja meg a válság okait, hátterét, és a lehetséges megoldásokat. Utóbbiak közül minden bizonnyal Beer Miklós szavai fogják a legnagyobb visszhangot kiváltani, a váci püspök ugyanis – Ferenc pápa hasonló értelmű felvetése nyomán – kijelentette: „Nagy álmom, hogy még az én hivatali időmben pappá lehessen szentelni az arra méltó, családos férfiakat. Emellett egyre inkább új megközelítésben hiszek: nem arra kellene várnunk, hogy végre valaki lelkipásztornak jelentkezzen, hanem az egyháznak kellene felismernie a rátermett személyeket, és meghívni őket a szolgálatra.”


A VILÁG számos vallásában, például a római katolikus egyházban, az ortodox egyházakban vagy a buddhizmusban elvárják a vallásvezetőktől és a papoktól, hogy cölibátust fogadjanak. De sokan úgy érzik, hogy a papok körében egyre inkább felbukkanó szexuális botrányoknak eredendően a cölibátus az oka.
Ezért jogosan merül fel a kérdés, hogy valóban követelmény-e az egyházi vezetőknél a cölibátus. Vizsgáljuk meg, hogyan alakult ki és terjedt el ez a szokás, és nézzük meg, mi Isten nézőpontja róla.

CÖLIBÁTUS A VALLÁS TÖRTÉNELMÉBEN.

Az Encyclopædia Britannica szerint a cölibátus kifejezés nőtlenséget, illetve szexuális kapcsolattól való önmegtartóztatást jelent, melyet rendszerint egy vallási hivatást betöltő személlyel vagy vakbuzgó hívővel kapcsolatban használnak. XVI. Benedek pápa 2006-os, római kúriához intézett beszédében „az apostolok utáni időkbe visszanyúló hagyományként” utalt a kötelező cölibátusra.
Azonban az első századi keresztények nem fogadtak cölibátust. Az akkor élő Pál apostol figyelmeztette a keresztényeket, hogy lesznek olyan férfiak, akik majd félrevezető tanításokat terjesztenek, és „tiltják a házasságot” (1Timóteusz 4:1–3).
A cölibátus a második században kezdett utat törni magának a nyugati, keresztény egyházakban. Egy könyv szerint ez a gyakorlat jól összefért a szexuális önmegtartóztatás új irányzatával, ami akkoriban megfigyelhető volt a Római Birodalomban (Celibacy and Religious Traditions).
A következő századokban az egyházi zsinatok és az úgynevezett egyházatyák is támogatták a cölibátust. Azt vallották, hogy a szexuális kapcsolat beszennyezi az embert, és nem egyeztethető össze a papi hivatással. Ennek ellenére az Encyclopædia Britannica rámutat, hogy „a X. században már sok papnak, sőt püspöknek volt felesége”.
A cölibátust a Rómában tartott lateráni zsinatokon is megerősítették 1123-ban, majd 1139-ben, és a római katolikus egyháznak a mai napig ez a hivatalos állásfoglalása. Ez az intézkedés megakadályozta, hogy az egyház elveszítse a hatalmát és a vagyonát. Ellenkező esetben a házas papok a gyerekeikre hagyták volna végrendeletükben az egyház tulajdonát.

ISTEN NÉZŐPONTJA A CÖLIBÁTUSRÓL.

Isten álláspontja a cölibátusról világosan látszik Szavából, a Bibliából. Jézus beszélt azokról, akik hozzá hasonlóan „az egek királysága miatt” egyedülállók maradtak (Máté 19:12). Pál apostol pedig úgy fogalmazott azokról a keresztényekről, akik az ő példáját követve nem házasodtak meg, hogy „a jó hírért” tettek így (1Korintusz 7:37, 38; 9:23).
De sem Jézus, sem Pál nem kötelezte a keresztényeket arra, hogy cölibátust fogadjanak. Jézus szerint az egyedülállóság ajándék, melyet nem kap meg mindenki a követői közül. Amikor Pál azokról írt, akik sosem házasodtak meg, őszintén elismerte: „A szüzek felől pedig nincsen parancsom az Úrtól, de. . . közlöm véleményemet” (Máté 19:11; 1Korintusz 7:25).
Továbbá a Bibliából kiderül, hogy sok első századi keresztény, például Péter apostol, házas volt (Máté 8:14; Márk 1:29–31; 1Korintusz 9:5). Valójában Pál a Rómában egyre inkább terjedő erkölcstelenség miatt írta azt, hogy ha egy keresztény felvigyázó nős, akkor „egyfeleségű férj” legyen, „akinek gyermekei alárendeltségben vannak” (1Timóteusz 3:2, 4).
Elmondhatjuk, hogy nem szűzies házasságokról volt szó, hiszen a Biblia nyíltan kijelenti, hogy „a férj adja meg a feleségének, ami megilleti őt”, illetve hogy a házastársak ne fosszák meg egymást a szexuális kapcsolattól (1Korintusz 7:3–5). Nyilvánvaló, hogy a cölibátust nem várja el Isten, és nem is lehet kötelező az egyházi vezetők számára.
https://www.jw.org/hu/kiadvanyok/folyoiratok/ortorony-2017-2-szam-marcius/colibatus/