Szent Pálnak végső tanúságtétele előtt az Úristen két éves lelkigyakorlatot adott Félix helytartó börtönében. Ahogy a mai napon elhunyt George Pell bíborosnak is megadta a két éves lelkigyakorlat kegyelmét, mert az igazság melletti kiállása kivívta számára ellenségei féktelen dühét és a hamis vádak alapján kapott börtönt. Pell bíboros az ausztrál és római szabadkőművesek kedvenc célpontja volt, aki egy évvel ezelőtt ezt mondta egyik barátjának: “Úgy gondolom, hogy a következő évtizedekben, a mi társadalmunkban az Egyház egyik szerepe az lesz, hogy óvja és védje az Igazság fogalmát.” Ő tanúságot tett az igazságról, halála előtt írt egy rövid értékelést és felhívást a szinodális szinódusról, amely püspöktársai különös figyelmére érdemes. Az alábbiakban ezt olvashatják. Vajon lesz olyan a magyar püspökök közül, aki felveszi a stafétabotot?
A Püspöki Szinódus most azzal van elfoglalva, hogy felépítse azt, amit ők “Isten álmának” tartanak a szinodalitásról. Sajnos ez az isteni álom a püspökök bevallott jó szándéka ellenére mérgező rémálommá vált.
Készítettek egy 45 oldalas füzetet, amely a világ számos pontján tartott “meghallgatás és megkülönböztetés” első szakaszának megbeszéléseiről szóló beszámolót tartalmazza, és ez az egyik legösszefüggéstelenebb dokumentum, amelyet Rómából valaha is kiküldtek.
Miközben hálát adunk Istennek, hogy a katolikusok száma világszerte, különösen Afrikában és Ázsiában növekszik, Latin-Amerikában gyökeresen más a kép, ahol a protestánsok és a vallástalanná válás miatt egyaránt csökken.
A dokumentum címe – minden irónia nélkül – ” Tedd tágassá sátradban a helyet…”, és ennek célja, hogy ne az újonnan megkeresztelteket – azokat, akik válaszoltak a bűnbánatra és hitre való hívásra -, hanem mindenkit befogadjanak, aki elég érdeklődő ahhoz, hogy meghallgassa. A résztvevőket arra buzdítják, hogy legyenek befogadóak és radikálisan befogadóak: “Senki sincs kizárva”.
A dokumentum még a katolikus résztvevőket sem buzdítja arra, hogy tegyenek tanítványokká minden népet (Mt 28,16-20), még kevésbé arra, hogy hirdessék a Megváltót akár alkalmas, akár alkalmatlan (2Tim 4,2).
Az első feladata mindenkinek és különösen a tanítóknak az, hogy a Lélekben hallgassanak. A jó hír eme frissített változata szerint a “szinodalitást” mint az egyház létmódját nem meghatározni kell, hanem csak megélni. Öt kreatív feszültség körül forog, a radikális befogadástól kezdve a misszió felé haladva, részvételi stílusban, “a többi hívővel és a jóakaratú emberekkel való társfelelősséget” gyakorolva. Elismerik a nehézségeket, mint például a háború, a népirtás és a papság és a laikusok közötti szakadék, de a püspökök szerint mindezek az élénk lelkiség révén hordozhatók.
Az egyház mint kitáguló sátor képe, amelynek középpontjában az Úr áll, Izajás könyvéből származik, és a lényeg az, hogy hangsúlyozza, hogy ez a kitáguló sátor egy olyan hely, ahol az embereket meghallgatják, és nem ítélkeznek felettük, nem zárják ki őket.
Azt olvassuk tehát, hogy Isten népének új stratégiákra van szüksége; nem veszekedésekre és összecsapásokra, hanem párbeszédre, ahol a hívők és hitetlenek közötti különbséget elvetik. Isten népének valóban meg kell hallgatnia – hangsúlyozza – a szegények és a föld kiáltását.
Az abortuszról, a fogamzásgátlásról, a nők pappá szenteléséről és a homoszexuális tevékenységről való véleménykülönbségek miatt egyesek úgy érezték, hogy ezekben a kérdésekben nem lehet végleges álláspontot kialakítani vagy javasolni. Ez a helyzet a többnejűséggel, valamint a válással és újraházasodással kapcsolatban is.
A dokumentum azonban világosan fogalmaz a nők hátrányos helyzetének sajátos problémájáról és a klerikalizmus veszélyeiről, bár elismeri sok pap pozitív hozzájárulását.
Mit lehet kezdeni ezzel a katyvasszal, a new age-es jóakarat eme kiáradásával?
Ez nem a katolikus hit vagy az újszövetségi tanítás összefoglalása. Hiányos, jelentős mértékben ellenséges az apostoli hagyománnyal szemben, és sehol sem ismeri el az Újszövetséget Isten Igéjének, a hit és erkölcsre vonatkozó minden tanítás normatívájának. Az Ószövetséget figyelmen kívül hagyja, az ősatyákat és a mózesi törvényt elutasítja, ideértve a Tízparancsolatot is, amelyet nem ismer el.
Elsősorban két dologra kell felhívnunk a figyelmet. A 2023-ban és ’24-ben Rómában tartandó két legutóbbi szinódusnak tisztáznia kell majd az erkölcsi kérdésekről szóló tanításukat, mivel a relátor (előkészítő és vezető) Jean-Claude Hollerich bíboros nyilvánosan elutasította az Egyház alapvető tanításait a szexualitásról, azzal az indokkal, hogy azok ellentmondanak a modern tudománynak. Normális időkben ez azt jelentette volna, hogy relátori működésének folytatása nem helyénvaló, sőt lehetetlen.
A szinódusoknak választaniuk kell, hogy a hitről és erkölcsről szóló apostoli hagyomány szolgái és védelmezői, vagy pedig a megkülönböztetés arra kényszeríti őket, hogy érvényesítsék szuverenitásukat a katolikus tanítással szemben. El kell dönteniük, hogy az olyan alapvető tanításokat, mint a papság és az erkölcs, parkoltathatják-e egy pluralista limbóban, ahol egyesek a bűnöket újraértelmezik, és a többség pedig tisztelettel elfogadja a különbözőséget.
A szinóduson kívül a fegyelem lazul – különösen Észak-Európában, ahol néhány püspököt még azután sem marasztaltak el, hogy érvényesítették a püspök jogát az eltérő véleménynyilvánításra; néhány plébánián és szerzetesrendben már szélesebb körben létezik egy de facto pluralizmus olyan dolgokban, mint a homoszexuális cselekmények megáldása.
Az egyházmegyés püspökök az apostolok utódai, az egyes egyházmegyék legfőbb tanítói, akik népük helyi egységének és a pápa, Péter utóda körüli egyetemes egységnek a középpontjában állnak. Lyon-i Szent Iréneusz óta a püspök egyben a Krisztus tanításához, az apostoli hagyományhoz való folyamatos hűség garanciája is. Ők kormányzók és néha bírák, valamint tanítók és szentségek celebrálói, és nem csupán fali díszek vagy pecsétnyomók.
A ” Tágítsátok a sátrat ” a püspökök gyengeségeire figyel, akik néha nem hallgatnak meg, autokratikus hajlamúak, klerikálisok és individualisták lehetnek. Vannak jelei a reménynek, a hatékony vezetésnek és együttműködésnek, de a dokumentum úgy véli, hogy a hatalom piramisszerű modelljeit le kell rombolni, és az egyetlen valódi hatalom a szeretetből és a szolgálatból fakad. A keresztségi méltóságot kell hangsúlyozni, nem pedig a papi felszentelést, és a vezetési stílusnak kevésbé hierarchikusnak, inkább körkörösnek és részvételi jellegűnek kell lennie.
Minden katolikus szinóduson (és zsinaton) és minden ortodox szinóduson a püspökök voltak a főszereplők. Ezt szelíd, együttműködő módon a kontinentális zsinatokon is érvényesíteni és gyakorlatba átültetni kellene, hogy a lelkipásztori kezdeményezések a helyes tanítás keretein belül maradjanak. A püspökök nem azért vannak ott, hogy egyszerűen igazolják a megfelelő eljárást, és “nihil obstat”-ot nyújtsanak arról, amit tapasztaltak. A szinódus egyik résztvevőjének sem tesz jót, legyen az laikus, szerzetes, pap vagy püspök, ha a szinóduson az a szabály, hogy nem lehet szavazni, és nem lehet javaslatokat tenni. Csak a szervezőbizottság véleményét továbbítani a Szentatyának, hogy az aztán úgy tegyen, ahogyan ő dönt, a szinódussal való visszaélés, a püspökök háttérbe szorítása, amit sem a Szentírás, sem a hagyomány nem indokol. Ez nem megfelelő eljárás, és könnyen manipulálható.
A gyakorló katolikusok óriási többsége nem támogatja a jelenlegi szinódus megállapításait. Az egyházi felsőbb szinteken sincs nagy lelkesedés. Az ilyen jellegű találkozók folytatása elmélyíti a megosztottságot, és néhány jólértesült ember kihasználhatja a zűrzavart és a jóakaratot. A köztünk lévő ex-anglikánok teljes joggal kifogásolják a mélyülő zűrzavart, a hagyományos erkölcs elleni támadást és a kirekesztésről, elidegenedésről, identitásról, marginalizációról, a hangtalanokról, az LMBTQ-ról szóló neomarxista zsargon beemelését a párbeszédbe, valamint a megbocsátás, bűn, áldozat, gyógyulás, megváltás keresztény fogalmainak kiszorítását. Miért hallgatunk a jutalom vagy büntetés túlvilágjáról, a négy végső dologról, a halálról és az ítéletről, a mennyről és a pokolról?
A szinodális út eddig elhanyagolta, sőt lefokozta a transzcendens dolgokat, a Szentlélekre való hivatkozással elfedte Krisztus központi szerepét, és ellenérzéseket szított ezekkel szemben, különösen a résztvevők körében.
A munkadokumentumok nem részei a tanítóhivatalnak. A megbeszélések egyik alapját képezik; azokat Isten egész népének és különösen a püspököknek kell megítélniük a pápával együtt és a pápa vezetésével. Ez a munkadokumentum radikális változtatásokra szorul.
A püspököknek fel kell ismerniük, hogy van tennivaló, Isten nevében, inkább előbb, mint utóbb.
