Üzenet a Generális Elöljárótól és asszisztenseitől az 1974. november 21-i Nyilatkozat ötvenedik évfordulója alkalmából
Ötven évvel ezelőtt Marcel Lefebvre érsek úr közzé tett egy emlékezetes nyilatkozatot, amely a Szent X. Piusz Papi Testvérület eszményévé vált. Ez a nyilatkozat, mintegy örökérvényű hitvallásként kifejezi a testvérület lényegét, létjogosultságát, tanbeli és erkölcsi identitását és ebből következő irányvonalát. A Testvérület egy jottányit sem térhet el az alapító dokumentum tartalmától és szellemiségétől, amely ötven évvel később is tökéletesen megfelelő marad a mai kor számára.
Ez a nyilatkozat két alapvető gondolatot tartalmaz, amelyek kölcsönösen kiegészítik és támogatják egymást. Az első megerősíti az alapvetően tanbeli lényegét a harcnak, amely a Testvérület sajátos karaktere. A második kifejezi azt a célt, amelyért ezt a küzdelmet folytatják.
Ez egy tanbéli küzdelem egy egyértelműen beazonosított ellenséggel szemben: a Zsinat reformjai mint mérgezett valóság, tévedésben fogantak és tévedéshez vezetnek. Ezen reformoknak megkérdőjeleződik az alapvető szellemisége, és következésképpen mindaz, amit ez a szellem eredményezett: „Ez a reform, amely a liberalizmus és a modernizmus szülötte, ízig-vérig mérgezett; eretnekségből ered és eretnekségben végződik, még akkor is, ha formálisan nem minden tette eretnek. Ezért lehetetlen, hogy bármely lelkiismeretes és hithű katolikus ezt a reformot támogassa, vagy bármilyen módon alávesse magát neki.
Az egyedüli járható út az Egyházzal szembeni hűség és a Hagyományához való ragaszkodásban áll, amely üdvösségünk érdekében a reform kategorikus elutasítását jelenti.”
Az elmúlt ötven év eseményei csak megerősítették ennek az elemzésnek a helytállóságát. Mivel a reform önmagában és elveiben romlott volt, lehetetlennek tűnik bármit is helyreállítani a Katolikus Egyházban anélkül, hogy előbb ne vitatnánk meg magának a Zsinatnak az alapelveit, és ne utasítanánk el az abban foglalt összes tévedést. Mindazok, akik megpróbálták mind a Hagyományt, mind a II. vatikáni reformokat fenntartani, megpróbálva összebékíteni és kölcsönösen gazdagítani egymást, elkerülhetetlenül kudarcot vallottak. Ugyanakkor a Hagyomány és a tridenti szentmise iránti megvetés és gyűlölet tovább nőtt, konkrétan megmutatva, hogy a két összeférhetetlen tanítás két összeegyeztethetetlen istentiszteleti formának felel meg, és két összeegyeztethetetlen elgondolása a Katolikus Egyháznak és küldetésének a lelkek javára.
Ez a Zsinaton elkezdett reform még mindig folyamatban van, és továbbra is hozza gyümölcseit. Ma a szinodalitás révén az Egyház struktúrájának teljes megdöntésének vagyunk tanúi. A megtestesült Igétől kapott isteni Igazságok közvetítését egy olyan, az ember által kidolgozott rendszer váltja fel, amelyben magának Istennek már nincs helye, és amelyben az emberi szellem lélegzik, és nem a Szentlélek szelleme. Ez magának az Evangéliumnak az ördögi érvénytelenítése.
Szembenézve az Egyház egyértelműen lerombolásának szándékával, Lefebvre érsek úr arra bátorít bennünket, hogy folytassuk a tanbeli harcot, és ezért szent meggyőződéssel harcoljunk Urunk Jézus Krisztus uralmáért, aki az Út, az Igazság és az Élet. Ma is, mint a múltban, küldetésünk nem más, minthogy mindent helyreállítsunk Krisztusban.
Mindennek a helyreállítása – kezdve a katolikus papsággal, annak teljes tanbeli tisztaságában és teljes missziós küldetésében. Helyreállítani a Szentmiseáldozatot is, amely az Egyház életének szíve. Helyreállítani az igazi katolikus életet, amely nem más, mint maga Jézus Krisztus élete, amelyet a Kereszt szelleme határoz meg az Ő Atyjának szeretetére és dicsőségére. Helyreállítani a katolikus Igazságot, visszaadva annak ragyogását, és lehetővé tenni, hogy megvilágítsa a világot.
Visszaállítani végre az Egyházban és a polgári társadalomban Krisztus jogainak elismerését, aki minden nemzetek Királya.
„Jézus Krisztus ugyanaz tegnap, és ma, és mindörökké. Sokféle és idegen tanítással ne engedjétek magatokat félrevezetni; mert legjobb, ha a szívet kegyelemmel erősítjük meg” (Zsid 13,8-9).
A 1974-es nyilatkozatban a második meghatározó gondolat az az egyértelmű és határozott szándék, hogy egyedül a Római Katolikus Egyház javára cselekedni.
Ahhoz, hogy birtokolhassuk az Igazságot, és így képesek legyünk hirdetni és szolgálni; a garancia csak minden idők egyházában, a Katolikus Egyházban és az ő változatlan Hagyományában van.
Mindenekelőtt tisztában vagyunk azzal, hogy a Hagyomány megőrzése, és minden szükséges lépés megtétele annak megőrzése és továbbadása érdekében a szeretet kötelessége, amelyet minden lélek és az egész Katolikus Egyház javára teljesítünk.
Ebből a szempontból a mi harcunk mélységesen önzetlen. A Testvérület nem elsősorban a saját túlélésére törekszik. Elsősorban az egyetemes Egyház javát keresi, és ezért a Testvérület legnagyobb mértékben az Egyház műve, amely egyedülálló szabadsággal és erővel adekvát módon válaszol egy példátlanul tragikus korszak sajátos szükségleteire.
Ez az egyetlen cél ma továbbra is a miénk, ahogyan ötven évvel ezelőtt is az volt.
„Ezért a lázadás, a keserűség vagy a neheztelés szelleme nélkül folytatjuk a papképzés munkáját, minden idők Tanítóhivatalának zászlaja alatt. Meggyőződésünk, hogy ennél nagyobb szolgálatot nem tehetünk a Katolikus Anyaszentegyháznak, a szuverén pápának és az utókornak.”
A Hagyomány a Katolikus Egyházhoz tartozik. Benne és érte őrizzük azt teljes integritásában, „mindaddig, amíg a Hagyomány igaz fénye el nem oszlatja az Örök Róma egét elhomályosító sötétséget”. Ápoljuk azt a természetfeletti és rendíthetetlen bizonyosságot, hogy ugyanez a Hagyomány győzedelmeskedni fog, és vele együtt az egész Katolikus Egyház – valamint azt a megújult bizonyosságot, hogy a pokol kapui soha nem vesznek erőt rajta!
Menzingen, 2024. november 21.
Davide Pagliarani Generális Elöljáró
+Alfonso de Galarreta Első Asszisztens
Christian Bouchacourt Második Asszisztens
(DvH fordítása)
https://invocabo.wordpress.com/2024/11/22/semper-idem/
