Stephan Maeßen 2019. április 1-én, (tehát csaknem 1 évvel a mostani őrült korona-korszak előtt) Volkertshausen-ban „Gesellschaft am Abgrund – Gibt es noch Rettung?”, magyarul „A társadalom a szakadék szélén – Van-e még menedék?” címmel tartott előadást, mely három részben felkerült az internetre.
– 1. rész https://youtu.be/8F1Mn_t-HKc?list=UUXxJwDzb9k-mUCf7fh0zYGw
– 2. rész https://youtu.be/X56n27JqXME
– 3. rész https://youtu.be/4H5jOZJRM5c?list=UUXxJwDzb9k-mUCf7fh0zYGw
A következő írás ebből az előadásból közöl részleteket (a beszédnek elsősorban azon részeit, melyek napjainkban különösen fontosak).
1. rész
A tény, hogy a társadalmak, mégpedig nem csak itt Európában, hanem az egész világon, a szakadék szélén állnak, napjainkban már világosan látható. Vannak, akik még nem érzékelik ezt, hiszen a jégszekrények még tele vannak, az autók tankjaiban még van elég benzin, de hát csak idő kérdése, hogy ez a helyzet is radikálisan megváltozzon, és a most még kételkedők is ráeszméljenek az igazságra. A kérdés számunkra tehát az, hogy mik a kilátásaink, van-e még menekvés, milyen lehetőségeink vannak nekünk, most élő embereknek a megmenekülésre?
XIII. Leó pápa több mint 100 évvel ezelőtt előre látta ezt a mostani helyzetet, amikor az új jog pestiséről beszélt, mely alatt azt értette, amit ma jogállamoknak nevezünk. Mit ért a mai világ jogállam alatt? Biztosan nem olyan államot, melyben az emberek a természettörvényeknek, vagyis Isten törvényeinek vannak alárendelve, e törvények szerint élnek, hanem egy olyan államot, melyben a polgárok a saját kedvük szerint határozzák meg, hogy mi az, ami jogos és mi az, ami jogtalan. Ezt a helyzetet nevezte XIII. Leó az új jognak, a jog pestisének.
XIII. Leó még az első világháború előtt, a régi rendben élt, abban az időben, amikor még monarchikus államformák léteztek. Leó azonban már megsejtette a jövőt, és arra a véleményre jutott, hogyha az említett új jog szerint fogják a népeket kormányozni, és a társadalmakat ezen új jog alapján fogják berendezni, akkor eljön az az idő, amikor a népek kormányozhatatlanná válnak. Mert ha a lakosság egyik része a másik részt kriminalizálja, és börtönbe akarja zárni, akkor az ilyen társadalmi helyzet belülről már nem oldható meg. E helyzet egyfelől az új jog szerint élő társadalmakban eluralkodó istentelenség és erkölcstelenség terméke, másfelől azonban művi úton lesz előállítva. Ha a lakosság egyik része a másikat el akarja zárni, akkor ez a helyzet már se atombombával, se polgárháborúval, se más emberi ellenállással nem oldható meg, hanem ehhez már szükség van Isten közvetlen beavatkozására a történelembe.
Ahhoz, hogy megértsük, hogyan juthattunk el idáig, a múltba kell visszatekintenünk, azt kell megvizsgálnunk, hogyan jöhetett létre ez a törés? Az I. világháború arra szolgált, hogy a régi 1700 éves keresztény rendet lerombolja, a II. világháború pedig arra, hogy tökéletessé tegye, befejezze ezt a pusztítást, és a régi monarchiák pótlékaként – csak ellenkező előjellel – egy Izrael államot létrehozzon. A II. világháború eredményeként a szocialisták létrehozták a „Frankfurter Schule”-t [Frankfurti iskolát – lásd a Herbert Marcuse-ról írottakat], melyben elsőnek azt a kérdést próbálták megválaszolni, hogy a két világháború között Németországban miért volt olyan kevés sikerük a kommunista felforgatóknak. Válaszuk e kérdésre az volt, hogy a németek túlságosan konzervatívok, másfajták, mint a latin országok népei, mint például az olaszok, franciák és spanyolok, ahol gyorsan meg lehet gyújtani a polgárháborúk fáklyáját. Hogy a németeket mégis megnyerjék a kommunista eszméknek, előkészítették a 68-as mozgalmat [a diákok kultúrforradalmát] - amit én női kommunizmusnak szoktam nevezni -, és ami ma már abszolút módon uralja az egész világot, szilárdan kezében tart mindent, és ami a világon mára minden a hagyománynak megfelelő, erkölcsi, biológiai, természetes adottság teljes felbomlasztásához, megszüntetéséhez vezetett.
Ennek a forradalomnak az alapját az isteni rendtől való teljes elszakadás jellemzi. A legnagyobb csalás, melynek az emberiség az áldozata lett, az a téveszme, hogy létezhet olyan birodalom, mely nem Krisztus birodalma, de nem is az Ő ellenségének a birodalma. Vagyis, hogy létezik olyan, mint a humanitás birodalma. Csakhogy ez egy olyan köztes birodalom, mely kikerülhetetlenül bukáshoz vezet. Hiszen ez nem más, mint a kereszténységgel való szakítás, és a sötétség fejedelmének a végleges trónra emelése.
Ezért meg kell válaszolnunk azt a kérdést, hogy létezik-e egy isteni rend, mely nem csak az egyes ember és a család, hanem a társadalmak, a társadalmak alkotmányai számára is érvényes? Nagyon felületes szemlélet azt hinni, hogy a történelemben valaha is létezett olyan állapot, amelyben a népek maguk adtak törvényeket maguknak, úgymond, a hasukra ütve. Nem, mert az emberek hasát, vagyis testét is Isten teremtette, és Ő szabta meg annak működését is. Tehát az emberi közösségek élete, működése soha nem önkény termékei. Az ember testestül-lelkestül Isten teremtménye, és ezért a népek mindig olyan törvények szerint éltek, melyeket a Teremtő adott számukra.
Ádámnak, az első embernek különleges státusz adatott, olyan, ami rajta kívül egyedül még Krisztusnak volt. Ádám nem csak privát személy, hanem egyfelől egy individuum, másfelől az egész emberiség. Ő az emberiség, azaz minden nép ősatyja, személyében az egész emberiség van képviselve. Tehát amikor Ádám vétkezett, akkor általa az egész emberiség, maga az emberi természet vétkezett. Bukása előtt Ádám az egész természet felett uralkodott.
Az első ember eme méltósága, mely Isten végtelen méltóságának látható visszfénye volt, az emberiség emlékezetéből soha nem veszett ki teljesen. Miután (a bűnbeesett) emberiség elkezdett kultúrákat létrehozni, ezen ádámi méltóságot az oltárban és a palotában őrizte tovább. Az emberek kultúrája a templom- és a palotaépítészetben mutatkozik meg. Ami sejtetni enged valamit a bűnbeesés előtti, az ember eredeti állapotából, melyben Isten az embert megteremtette. Ádámnak az anyagi világ fölött való állását jelképezték az uralkodók díszes koronái is.
Oltár és a trón - ez a felosztás az emberi kultúrákban az I. világháborúban befejeződött kultúrforradalomig változatlanul megmaradt!
Felejtsük el az evolúciós ostobaságot, a liberális és kommunista propagandát [a múltból „nichts Gutes gelten zu lassen” (semmi jót meghagyni, elismerni], mely szerint a világ az idő haladtával egyre jobb és fejlettebb lett. A történelem kezdetén Ádám magasan fejlett kultúrája áll, ami azóta nem fölfelé haladt, hanem lefelé, egyre alacsonyabb szintre süllyedt. Ádám természettudományos, teológiai és filozófiai ismereteiről mi csak álmodhatunk. A bűnbeesés óta a hanyatlás korszaka kezdődött el, amelyben azonban a népek mindig igyekeztek valamit megőrizni és továbbadni Ádám kultúrájából. Mégpedig nem csak elvekben, hanem a gyakorlatban is, tehát nem csak eszmei, hanem konkrét dolgokat is.
A régi nagybirodalmak, magasan fejlett kultúrák rendszerint az okkultizmus és a homoszexualitás elterjedése miatt buktak el. Okkultizmus és természetellenes hajlamok, e kettő, ami miatt a társadalmak elpusztulnak; e kettő nagyonis összefügg egymással, felbukkanásukat és elterjedésüket nem lehet szétválasztani.
A természettörvényre épített birodalmakban a lakosságot mindig az isteni törvények szerint kormányozták, a civilizációk ezekre a törvényekre épültek fel. Ne felejtsük el, hogy Nagy Sándor nem csak impulzív ember volt, világhódító hadvezér, de Arisztotelész tanítványa is. És tőle azt tanulta, hogy az uralkodóknak az a feladatuk, hogy népeiket az isteni törvényeknek vessék alá. A természettörvény nem más, mint a természet által adott és rendelt törvény, amit bűntetlenül nem lehet semmibe venni. Ha a népeket nem e törvények szerint irányítják, akkor azok a legrövidebb időn belül el fognak állatiasodni, és az állatokat fogják isteníteni, miként ezt az Arsi plébános is megmondta. Ha az emberek nem az isteni törvényeknek vannak alárendelve, akkor nagyon rövid időn belül teljesen degenerálódnak. Ezért szent küldetés az embereket e törvényeknek alávetni – ez volt a keresztény uralkodók hite is. Már a római jog alapját is ez képezte. Barbároknak azokat nevezték, akik e törvényeknek nem vetették alá magukat, akik például embereket áldoztak és más barbár tetteket követtek el.
2. rész
A szent küldetés azt is jelentette, hogy a népeket nem csak alávetni kell az isteni törvényeknek, hanem meg is kell őket tartani e törvényekben. Ezt biztosította mindenekelőtt a család intézménye, valamint Isten helyes tisztelete és dicsőítése. Egyébként e kettő összefügg egymással, hiszen a hatodik parancsolatot nem lehet az első parancsolattól elválasztani, a hatodik parancsolatot nem lehet betartani az első parancsolat megtartása nélkül. A paráznaság tiltása nem érvényesíthető az első parancsolat betartatása nélkül. Ez a humanisták, a moralizálók illúziója, mint amilyen például Wojtyla volt, hogy e kettő egymás nélkül is létezhet. Egy nép erkölcseit, benne a házasság tisztaságát nem lehet megőrizni, ha az emberekben nincs meg Isten tisztelete és félelme. De hogyan is lehetne ez lehetséges? Hiszen az ember teremtmény! Az ember függ a Teremtőjétől! Az ember hajlamos erről elfeledkezni; hogy mennyire, azt kortársainknál világosan láthatjuk.
Az igaz Isten tisztelete, mint az emberi civilizáció alapja, a házasság és a család, mely az élet továbbadásában Isten eszköze, aztán a társadalom, mint az emberi együttélés formája, ezek mind az isteni életet képezik le, és mind a patriarchális (monarchia), a matriarchális (arisztokrácia) és a testvériség (egyenlőség) elvén nyugosznak. De hogyan működhetne a testvériség elve az emberek között, ha a testvéreknek nem ugyanaz az apjuk és az anyjuk? Honnan származzon a testvériség és az egység közös apa és közös anya nélkül?
Az emberi együttélés ezen életformái, a forma vivendi, az élet felépítése, a mód, ahogy éltek, mióta ember él a földön mindig ugyanazok maradtak! Nem csak elvekben, hanem a külsőségekben, például a divatban is! A régi Palesztinában és az I. világháború előtti Európában – lényegtelen eltérésektől eltekintve – az asszonyok ugyanúgy öltözködtek. Ez történeti, konkrét folytonosság volt. Akármilyen messze megyünk vissza a történelembe, az emberek az I. világháborúig évezredeken keresztül lényegében ugyanúgy éltek, gondolkoztak, közlekedtek, illendően öltözködtek. Ahhoz képest, amit az I. és II. világháború óta megélünk, a régi változások minimálisak voltak! Ezt a tényt nagyon fontos tudatosítanunk magunkban, és akkor könnyebben belátjuk, hogy az, amit mi ma átélünk nem egy egyszerű szakítás a múlttal, hanem radikális szakítás az egész emberi tradícióval, ami olyan idős, mint maga az emberiség!
Az életforma az, ahogyan az ember él. Egyházi téren is létezik az „apostoli élet formája”, mint gyakorlat, ami mindannak a szokásnak az együttese, ahogy az apostolok éltek. A mai emberek végtelen ostobasága odáig megy, hogy azt mondják, hogy a cölibátus nem dogma, és ezért megváltoztatható. Mennyire butának kell lennie annak, hogy ilyen mélyre süllyedjen, és ilyet állítson? – A cölibátus nem tanítás, hanem gyakorlat; és csak egy tannak lehetnek dogmái. De Krisztus Egyháza a dogmákon túl is tévedhetetlen. Tévedhetetlen a szentségek hagyományában, az életformák hagyományában, a laikusok egynejűségében és a klerikusok cölibátusában. A szerzetesek, papok, püspökök azért élnek cölibátusban, mert ez volt az apostolok életformája, amit magától Krisztustól örököltek. Aki nem egyes embereket ment fel (valamilyen okból) a cölibátus alól, hanem magát a cölibátust kérdőjelezi meg, az az apostoli és krisztusi hagyománnyal szakít.
Ezek tehát azok az alapok, amiket két évezreden keresztül a generációk nem csak eszmeileg, hanem nagyonis konkrétan, a gyakorlatban adtak tovább. A protestantizmus következménye, hogy ma mindent csak eszmeileg értelmeznek. E gondolkozásmód szerint az evangéliumokban minden csak morális, eszmei, a csodák is csak erkölcsi példabeszédek. Nem, ezek valóságosak! Mindez igenis történelmi, konkrét tradíció. Krisztus történelmi alak, ahogy a keresztrefeszítése és a feltámadása is történelmi, és ahogy az újraeljövetele is történelmi lesz, újraeljövetele és ítélkezése az emberiség történelmének része lesz! Sőt, a mennybemenetele és az újraeljövetele közötti köztes időben sem csak eszmei Krisztus birodalma, hanem történelmi birodalom ebben a világban! Krisztus királysága ebben a világban nem eszme, nem spekuláció, hanem történelmi valóság, konkrét királyság!
Mi most abba az időbe jutottunk el, melyet Leó pápa megjövendölt. Olyan világba, melyben az emberiség a maga erejéből már nem tud kimászni abból a slamasztikából, amibe istentelensége miatt került. Egyházi körökben él egy elmélet, mely az 1950-es éveket glorifikálja (mint az Egyház aranykorát). Ez olyan téves elképzelés, mintha Krisztus birodalmát az Adenauer-érára korlátoznánk. Ez az időszak tele volt kompromisszumokkal. A történelemben azonban vannak olyan pillanatok, amikor kompromisszumokkal már nem lehet megoldani semmit, amikor már csak a kiindulópontra való visszatérés segít, amikor már az EGÉSZET, egész teljességében, megalkuvások nélkül kell visszaállítani.
Az ilyen pillanatokban nem támaszkodhatunk saját életünk tapasztalataira, hanem azon túlra, még hátrábbra kell visszatekintenünk, jelen esetben az I. világháború előtti, vagy még korábbi időkre (amikor az emberek még tisztelték Istent, tisztelték a szentségeket, tiszteletben tartották az emberi méltóságot, betartották az isteni törvényeket): az utcán letérdeltek, ha egy pap az Oltáriszentséget vitte egy haldoklóhoz, bármit csináltak éppen, az Úrangyalára való harangozáskor letérdelve imádkoztak, a férfiak kalapot emeltek a templomok, a keresztek előtt [és a nők előtt] stb. stb. Az akkori emberek közül senki nem tudott olyan időre visszaemlékezni, melyben nem ez lett volna a szokás! Ellenkezőleg, legfeljebb olyan időre emlékeztek, amikor az emberek még ennél is komolyabban vették az Isten (és a másik ember) iránti tiszteletet. Akármennyire is furcsának, abnormálisnak tűnik ma ez a fajta viselkedés a mi számunkra, nem a mienk, hanem ez a régi volt a normális!
Tehát nekünk azokba az időkbe kell visszamennünk, ha meg akarunk menekülni, ha ki akarunk jutni a mostani feneketlen szakadékból, ahova az emberiség belavírozta önmagát.
Az 1980-as évtized végén, és az 1990-es évtized elején Magyarországon (is) végeztem papi szolgálatot. Amikor a vasfüggöny leomlott, a magyarok ösztönösen ott akarták folytatni életüket, ahol az az I. illetve II. világháború után abbamaradt: oda akartak visszamenni, ahol a történelmi szálakat természetellenesen elvágták, vagyis a keresztény királysághoz. Nem rajtuk múlt, hogy ez nem sikerült.
Az első ember, ősatyánk, Ádám birodalma Dávid birodalmán át Krisztus birodalmában teljesedett ki. Krisztus uralkodik a föld összes népe felett. Krisztus a szentekkel és a mártírokkal győzte le és győzi le ma is a keresztényellenes pogány világot. Ezért játszanak a mártírok relikviái olyan nagy szerepet a keresztény birodalomban. Krisztus a birodalmában mindegyik vértanúnak kijelölte működési területét. Ezeken a vértanú-relikviákon keresztül uralkodik Krisztus a népek felett. A keresztény uralkodók tudták, hogy isteni törvény alatt állnak, és ezért relikviáik tiszteletével a vértanúk védelmére bízták országukat. Nem véletlen műve tehát, hogy a hitújítók elsőként a szentek, a vértanúk relikviáit szórták szét, semmisítették meg. Ez a gyűlölet a relikviákkal szemben nagyonis tudatos volt.
Ma már a legtöbb ember, még a klerikusok is, sőt, sokszor ők a leginkább, azt sem tudják, hogy mik azok a relikviák. Mi az emberi történelem legostobább korszakában élünk.
3. rész
[Megjegyzés: A harmadik rész elején hívja fel S. M. a figyelmet arra az érdekes, de nemigen hangoztatott tényre, hogy a zene mint művészet, tehát nem mint népzene, csak Európában létezik. Dávid hárfája csak a keresztény társadalomban szólt tovább, termett gyümölcsöt.]
Ádám birodalma Dávid birodalmán át Krisztus keresztény birodalmában teljesedett ki, mely kultúrtörténetileg (szokásait, életformáit tekintve), mindennapos megnyilvánulásaiban az I. világháborúig ugyanaz maradt: azaz több évezreden keresztül töretlen folytonosságot garantált a népek életében. Ebből következik, hogy ami az I., és II. világháború, de kiváltképp az utolsó 50 év óta történik, az, ami a kivétel; ami az emberi életforma ősrégi folytonosságba semmilyen módon nem illeszthető bele. A mai világ tehát csak rövid intermezzo ebben a folytonosságban.
A régi görögök úgy tartották, hogy aki nem tudja, hogy a születése előtt mi történt, az örökre gyermek marad. A svájciak például ma már ott tartanak, hogy arról vitáznak, legyen-e egyáltalán történelem-oktatás az iskolákban, hiszen a történelem senkit nem érdekel már. A mai ember csak arra kíváncsi, hogy MOST mennyi pénz van a pénztárcájában – nem tegnap, hanem ma, ennél több nem érdekli. [Amennyire én tudom, az USA-ban már évtizedekkel ezelőtt eltörölték az iskolákban a történelem-oktatást.]
A mai ember nem tudja magát a történelem folyamába, mely Ádámmal kezdődik és Krisztus újraeljöveteléig tart, beleilleszteni, ezért természetes, hogy elvesztette tájékozódási képességét. Ha az isteni rendet semmibevevő, sőt Isten ellen irányuló ember készítette struktúrák, mint például az EU, elbuknak, az ilyen tájékozódást vesztett emberekkel, népekkel már bármit meg lehet csinálni. Bármit az élükre lehet állítani. Ha az emberek nem tudják, hogy honnan származnak, akkor minden szalmaszálba belekapaszkodnak, legyen ez akár a mostani globális világdiktatúra.
A mai ember olyan, mint az a valaki, aki nem ismeri a szüleit, nem tudja, hogy ki volt az apja és/vagy ki volt az anyja. Olyan, mint akit nem érdekel, hogy honnan jött. Pedig csak az, aki tudja, hogy honnan jött, tud a múlttal megbékélni, és a jövőjét tudatosan élni. Perverz állapot, ha az ember nem tudja magát családja, népe és az Egyház életébe beágyazni. A gyökértelenné vált emberekkel bármit meg lehet csinálni [ezt mutatja véresen komolyan a jelenünk]. A modern ember nem csak azt nem tudja, hogy miért született, hogy „mivégre van a világon”, mi a célja az életnek, és mi a célja az ő saját életének, hanem azt sem tudja már, hogy honnan származik [ez az egyik rejtett célja a migrációnak és a globalizációnak is]. A gender ideológia is innen származik, ezért van apa/anya helyett szülő 1, szülő 2, szülő 3. A genderrel is elsősorban a múltat akarják végleg eltörölni.
Ezért kell nekünk a múltat kiásni, és amennyire lehet, pontosan megismerni. Ez nem nehéz, mert nem kell mélyre ásni, hiszen a múlt valójában mindig jelen van. A jelenkor nem más, mint a múlt jelenléte a mában, hiszen időközben nem történt új teremtés. A múlt nem valami halott dolog, hanem nagyonis élő, jelenlevő. Ahol én vagyok, ott az elődeim múltja mindig jelen van. Én nem vagyok más, mint az elődeim múltja most a jelenben. A történelem abszolút élő. A papok nem mások, mint az apostolok utódai, akik a jelenben vannak, és ezért kell a papoknak mindig úgy élniük, ahogy az apostolok éltek.
Csak amikor elkezdtek a múltra, mint valami élettelen, halott, örökre letűnt dologra tekinteni – ez az, amit minden forradalmárnak meg kell tennie, és amit minden forradalmár meg is tesz, így válnak a forradalmárok a történelem gyilkosaivá –, akkortól kezdve kezdtek el az emberek magukra nem úgy, mint a múlt folytatására tekinteni. [„A múltat végképp eltörölni” – a kommunistáknak e jelszava alatt a politikai elit napjainkban minden eddiginél radikálisabban igyekszik minden eddig voltat, még az emberi arcot is kitörölni még az emberek emlékezetéből is.]
Tisztelet a múlt előtt, ez az igazi kegyelet, vallásosság, vallották a régi rómaiak. Az emberek magukat családjuk/apjuk neve után nevezték (lásd pl. a zsidók, az oroszok neveit ma is).
Az egész Apostolok Cselekedete (mint könyv) nem más, mint annak története, hogyan vitték át az apostolok Jeruzsálemet Rómába, a hűtlen, Messiásukat megtagadó zsidóktól a megkeresztelkedett pogányok közé. Jézus mondta: „Ezért mondom nektek, hogy elveszik tőletek az Isten országát, s olyan nép kapja meg, amely megtermi gyümölcsét.” (lásd: Mt 21,43; Lk 13,28-29)
És mit tesznek most Krisztus és Egyházának ellenségei? Azt akarják, hogy Róma menjen vissza a Közel-Keletre, Jeruzsálembe. (A zsidó vezetés állítólag már a telket is megvásárolta erre a célra, és felajánlották Bergoglionak, hogyha a Római egyházmegyét visszaviszi Jeruzsálembe, neki adják az Utolsó Vacsora termét is.) Az Egyház ellenségei az egész üdvtörténeti utat vissza akarják fordítani, meg akarják semmisíteni.
Így jutottunk el mára abba a helyzetbe, hogy a népek vagy visszatérnek az Isten akarta rendhez, vagy nem lesznek többé népek. A jövő vagy Krisztus királysága, még pedig nem elvont, hanem nagyonis konkrét valóságban, vagy nincs jövő. Harmadik lehetőség nincs. Az az idő, amikor még volt mit megjavítani, helyrehozni, mára visszavonhatatlanul elmúlt. Már nincs semmi, amit be lehetne foltozni. Oda kell a népeknek visszatérniük, ahol a betegség elkezdődött. A társadalmak összeomlása – ha nem akarunk még messzebbre, a reneszánszig, az ú. n. reformációig visszamenni – kultúrtörténeti szempontból a monarchiák szétverésével, azaz az I. világháborúval történt meg, mégha két világháborúra volt is szükség, hogy az isteni rendet végérvényesen szétverjék.
Az emberiség történelmének két szála, a vallási és a társadalmi, az ószövetségi és a zsidóságon kívül futó evilági események szála Rómában futottak össze, amikor Krisztus Egyházának a központja Péter apostol sírja felett felépült. A népek számára ezért nincs más alternatíva, mint Krisztus királysága alatt élni. Ezen kívül csak az ítélet, a pokol, vagy a földi pokol létezik [ami ma van].
Az emberiség jövőjét felvázoló Orwell-i elképzelések gyerekszobába való álmodozások csupán ahhoz képest, ami a társadalmakra vár, ha nem térnek vissza Krisztushoz, ha nem kiáltják felé: „Hozsanna Dávid fiának! Áldott, aki az Úr nevében jön!”
Ha megértjük teljes valóságában ezt a történelmi folyamatosságot, akkor a jelen a múlttal szemben nevetségesen jelentéktelenné válik. Az egyetlen valóság, ami létezik, az Emberfia folytonosságának létezése, csak ez létezik, ez az egyetlen valóság. Akik a keresztény rendért küzdenek, mégpedig nem az ú. n. „arany 50-es évek” megcsonkított rendjéért, hanem a hamisítatlan isteni rendért, ők azok, akik Krisztussal közösségben ma is többségben vannak. Akik Jézus birodalmához tartoznak, még akkor is, ha kifejezhetetlenül kevés ma a számuk, valójában mégis többségben vannak. Krisztussal, a szentek közösségében mi vagyunk többségben. Mert aki Krisztussal van, az egyúttal minden angyallal és minden szenttel is közösségben van.
Velük szemben mi a mai ember? Egy abszolút jelentéktelen zugtermék, az elképzelhető legparányibb kisebbség!
Mi vagyunk tehát többségben. És ennek tudatában nyugalommal és higgadtan kell a mostani szándékos rombolásra néznünk. Az ördög mindig azt állítja, hogy nincs más lehetőség, csak az, amit ő kínál. Nincs visszaút a forradalmak mögé, nincs visszaút az ú. n. II. Vatikáni Zsinat mögé. A ma kormányzók mindig azt mondják, hogy nincs más lehetőség, csak az, amit ők parancsolnak. Az ördög nem fogja nekik azt mondani, hogy nézz Krisztus királyságára, nézz a történelemre, olvass bele a történelemkönyvekbe! Nem, ilyet nem ajánl, csak azt hajtogatja, hogy amit ő kínál, az alternatíva nélküli.
Nekünk, akik része vagyunk Krisztus birodalmának, hasonlóan a halakhoz a folyóban, a világtörténelem folyamában kell maradnunk, mely Ádámtól Dávidon át Krisztusig vezet. Ez az egyetlen, ami megmarad, nekünk csak arra kell nagyon vigyáznunk, hogy a folyómederben maradjunk, mert ha erre nem vagyunk képesek, akkor úgy pusztulunk el, mint a szárazra vetett halak.
Talán az idő kegyelme részünkre az, hogy azok, abban maradunk, ami isteni eredetű. Ezt az időt csak akkor éljük túl, ha a folyóban maradunk, mert minden emberi és Isten-ellenes mű eltűnik.
Ezért mondom én mindig, hogy reményünket ne emberekbe, ne valamilyen pártba, ne püspökökbe, ne pápákba, ne papokba, hanem egyedül magába az Úristenbe vessük! Isten hűsége soha nem csal meg, a régi Izraelben nem, az Egyház történelmében nem, és most sem. Minden, amit az emberek Isten ellen létrehoztak maradéktalanul elpusztul. De Isten hűségében az igaz soha nem csalatkozik.
