Két okból is sajnálhatjuk, hogy a liturgikus reform során eltörölték az ünnepek nyolcadait. Megtehetjük amiatt, hogy megtagadták Istentől azt a hálát, amely megilleti Őt az üdvösség misztériumaiért és szentjeinek életében megvalósuló csodáiért, és amely megnyilvánul a nagy ünnepeknél való elidőzésünkben, az azokra rászánt időben. És sajnálkozhatunk azon is, hogy elveszni látszik az Egyház emberismerete és pedagógiája. Mintha az újdonság-hajhászás szelleme vett volna erőt rajta, ami miatt a liturgiában is az újról a még újabbra vágyik, fásultan és unottan teszi „ad acta” a megemésztetlen misztériumot. Persze az is lehet, hogy csak én vagyok lassú felfogású, akinek jól esik a Mennybevétel ünnepénél elidőzni, mintha lenne nyolcada. Mert én még mindig ott tartok…

Szűz Mária mennybevétele ünnepi szentmiséjének olvasmányrendjét nem csak a zsinat utáni liturgikus reform változtatta meg, ez már korábban is megtörtént. A huszadik századra a Jézus Sirák fia könyvéből vett az olvasmánnyal (Sir 24,11-13; 15-20) és a Lukács evangéliumából (Lk 10,38-42) vett evangéliumi részlettel (Márta és Mária, aki a jobbik részt választotta) fordult rá az Egyház, majd XII. Piusz pápa úgy rendelkezett, hogy az olvasmányt Judit könyvéből (Judit levágja Holofernész fejét), az evangéliumot a Lk 1, 41-50-ből („Áldott vagy az asszonyok között, és áldott a te méhed gyümölcse!”) vegye az Egyház. Az a tény, hogy több rendnyi ünnephez illő olvasmányt lehet felsorakoztatni, a Szűzanya tiszteletének bőséges szentírási alapjairól tanúskodik, amelyek gazdagságát érdemes átelmélkedve emészteni. Ennek kapcsán a saját elmélkedésemmel nem fárasztanám olvasóimat, de egy apró észrevételt azért megosztanék.

A XII. Piuszig érvényes olvasmányrendben hallunk a Szűzanyáról, az alázatosról, aki az Úr örökrészének nyugalmát kereste, ahogy a zsoltáros is tette, aki csak a békességre és a csendre intette lelkét. Erényektől illatozva nőtt magasra, ezért talált az ő sátorában (tabernákulumában) a Teremtő nyugalmat.  És a Szűzanya életében megvalósult az, ami oly elérhetetlennek tűnik sokunknak: a szemlélődő és az aktív élet teljes összhangja, mert a jobbik rész választása nem a Szűzanya fáradozástól, munkától és szenvedéstől való mentességét jelentette, hanem az Úr szemlélését mindezekben és mindezek között. Ezért lehetett egy még korábbi olvasmányrendben kiegészítve ez az evangéliumi szakasz a Lukács evangéliumának 11. fejezetéből származó résszel (Lk 11,27-28), amelyben egy asszony felkiált a tömegből: „Boldog a méh, amely hordozott, és az emlők, amelyeket szoptál! Erre ő azt mondta: Inkább azok a boldogok, akik Isten szavát hallgatják, és megtartják azt!”. És ezzel arról tanított az Egyház, hogy a Szűzanya nem csak azért boldog, mert őt választotta ki Isten, hogy Krisztus anyjává váljon, hanem azért is, mert ő az Úr legelső és legjobb tanítványa.

Piusz pápa rendelkezése nyomán az ünnepi szentmise olvasmánya mégis Judit története lett, aki Holofernész fejét veszi, és elviszi övéihez. Judit a Szűzanya előképe, és a párhuzamok könnyedén felfedezhetők az ő története és a Lukács evangéliumából vett szakasz között:

Judit: „Dicsérjétek a mi Urunkat Istenünket, ki nem hagyta el a benne bízókat. És énáltalam, szolgálója által beteljesítette irgalmasságát, melyet igért Izrael házának

Mária: „Magasztalja az én lelkem az Urat, és örvendez lelkem az én üdvözítő Istenemben. Mert megtekintette szolgálójának alázatosságát”; „Oltalmába vette Izraelt, az ő szolgáját, megemlékezvén irgalmasságáról, amint szólott atyáinknak, Ábrahámnak és az ő ivadékának örökre”

Oziás Juditnak: „Áldott vagy te, leányom, a fölséges Úristentől minden asszonyok felett a földön… mert ma a te nevedet úgy felmagasztalta, hogy el nem távozik dicséreted az emberek szájától, kik megemlékeznek az Úr erejéről mindörökké

Erzsébet Máriának: „Áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse!” Mária: „Íme, mostantól boldognak hirdet engem minden nemzedék, mert nagy dolgokat cselekedett nekem a Hatalmas, kinek szent az ő neve.”

De vajon miért változtatta meg Piusz pápa a korábbi olvasmányrendet? A szelíd, alázatos, csendben dolgozó és szemlélődő Mária képe helyett miért választotta az előképek közül Judit történetét, aki saját kezűleg vágja le Holofernész fejét? Hogy jön ez a sok vér és keménység a Szűzanyához, akinek előképe, Judit, ezután még hadvezérként is buzdítja népét a kíméletlen harcra? Judit könyve olyan a modern ember számára, mint valami szégyelnivaló korhatáros mese: véres, kegyetlen, barbár, olyan „nemjézusi”, amelyet minden haladár igyekszik a „Ne nyisd ki!” fiókba zárni (hát hogyne szeretném már csak emiatt is Judit könyvét?).

De nem olyan ez az olvasmány, mint a hosszú csend után felharsanó harci kürt? Mint az a kürt, amely a végső harc időszakának elérkeztét jelzi, amikor az Asszony végre széttapossa a sátán fejét? Mintha Piusz pápa révén ezt hirdette volna meg a Szentlélek. Mert elérkezett az idő.

És mintha megerősítette volna ezáltal azt is, amit Szent X. Piusz pápa mondott korábban tanácsadóinak, akik állítólag megpróbálták rávenni őt, hogy vizsgálja felül a modernista eretnekség elítélését. „Nem volna célszerűbb, evangéliumibb megoldás inkább békülékenyebb hangnemet ütnie? Nem szolgálná jobban az Egyházat a gyümölcsöző párbeszéd?” -kérdezték. De az alázatos pápa azt válaszolta nekik:

Azt akarjátok, hogy olajjal, szappannal és simogatással kezeljük őket. De inkább ököllel kellene őket ütni. Párbajban nem számolgatod vagy méricskéled az ütéseket: úgy ütsz, ahogy tudsz”.


https://invocabo.wordpress.com/2023/08/22/ilyen-a-boksz/