Nyilván sokan vagyunk, akik már számtalanszor megtapasztaltuk, hogy sokkal könnyebb egy nehéz feladatot elvégezni, ha pontosan tudjuk, hogy az meddig tart. Mert ha fogalmunk sincs, hogy egy meredek emelkedő milyen hosszú, hogy egy betegségnek mennyi a lefolyási ideje, hogy életünk egy nehéz időszaka mikor oldódik meg végre, akkor sokszor feladjuk mielőtt a csúcsra érnénk, mielőtt meggyógyulnánk, mielőtt a nehézségek hosszú sora véget érne. De ha nem is adjuk fel, mindezen bajok elviselése, mindezen akadályok legyőzése jelentősen több erőnkbe kerül, mintha valaki előre, legalább hozzávetőlegesen, megmondaná, hogy meddig kell fogunkat összeszorítva kitartanunk.
A mostani pápa- és próféta-nélküli kor elviselése is azért olyan szörnyű, mondhatnánk (csaknem) kibírhatatlan, mert fogalmunk sincs, hogy meddig tart, és hogyan ér véget. Nem csak azért, mert ilyesmire soha nem volt eddig példa, és nem is csak azért, mert erről soha senki nem írt eddig semmit, hiszen ilyesmit soha senki el sem tudott képzelni, hanem elsősorban azért, mert a mai helyzet – mind az egyházat, mind a világot tekintve – teljesen ellent mond a józan paraszti észnek, és a Szentírásnak, a katolikus tanításnak.
A minap feltett „Az erények” című írásban olvasottak végiggondolása után nyilván nem merészség kijelenteni, hogy ma a katolikusok egyik legnagyobb lelki feladata az, hogy az Isten-bizalmat abszolút mértékűre növesszék magukban. Az egykori katolikus évszázadokban a katolikus hívek gyermeki bizalommal hittek Urunkban, Istenünkben, még a legnagyobb megpróbáltatások idején is. Persze, itt közbevehetjük, hogy azok a megpróbáltatások (legnagyobb részt) anyagi természetűek voltak: betegségek, járványok, elnyomások, ínség stb. A mi megpróbáltatásaink (legalábbis egyelőre) nem anyagiak, hanem szellemiek, lelkiek; és ráadásul olyasmikre, mint amik ma történnek ezen a területen, az egyházatyák, egyháztudósok, szentek egyike sem adott semmilyen tanácsot.
ki Az egyetlen tehát, ami megmaradt a számunkra: Az Istenben való feltétlen, korlátlan és tökéletes bizalom. Olyan bizalom, melyet semmi sem rendíthet meg, mely nem kérdez vissza, mely nem ismer sem ellenkezést, sem a legkisebb kételyt sem. Melyet az ártatlan kisded érez anyja és apja iránt, olyan bizalom, ami minden látszat, sőt, a józan ész tapasztalatai ellenére vakon bízik Istenben. Olyan bizalomra, mely valószínűleg a mai, magát felvilágosultnak tartó ember, még a katolikus számára is, már teljesen ismeretlen.
Fentebb olvastuk, hogy ezt az isteni erényt mi nem tudjuk kifejleszteni magunkban, ez csak Isten személyes ajándéka lehet számunkra. Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy ezt az ajándékot csak felkészült állapotban kaphatjuk meg, és csak felkészült állapotban tehetjük magunkévá – vagyis csak így válhatunk valóban Isten gyermekeivé, akik úgy bíznak Atyjukban, mint az őskeresztények és a katolikus évszázadok emberei.
M. Lenz arra hívta fel a figyelmünket, hogy „a természetfeletti erények csak arra az alapra épülhetnek fel, melyeket a természetes erények fektettek le. Mivel a természetfeletti erény csak a lélekben már meglévő természetes erényeket nemesíti meg, és irányítja az ember természetfeletti céljához, különösen fontos számunkra, hogy a természetes erényeket egyre tökéletesebbé tegyük magunkban, és egyre jobban ápoljuk”.
Arra, hogy józan aggyal, ép lélekkel, de elsősorban az igaz hitben rendületlenül kitartva kibírjuk mostani világunkat, az Istenben való abszolút bizalom elengedhetetlen a számunkra. Ezt pedig csak akkor kaphatjuk meg Urunktól, ha felkészülten, a természetes erényekben növekedve várjuk az Ő isteni ajándékát. Próbáljuk meg az előttünk álló nagyböjtöt ezen célunk elérésére felhasználni.
Hamvazószerda miséjének szövegeiből:
„Teremts újjá minket, Istenünk, tedd félre neheztelésedet, Szabadítónk! Örökké neheztelni akarsz ránk, átterjed bosszúd minden nemzedékre? Nem akarsz bennünket fölébreszteni, néped már nem ujjonghat többé benned? Mutasd meg, Urunk, irgalmadat, adj nekünk kegyesen szabadulást!” (Zsolt 84,5-9)
„Ezt mondja az Úr: Késedelem nélkül térjetek vissza hozzám teljes szívetekből, böjtölve, sírva és gyászolva. A szíveteket szaggassátok meg, ne a ruhátokat. Térjetek vissza az Úrhoz, a ti Istenetekhez, mert jóságos és irgalmas, nagy a türelme és csupa könyörület; utálja a gonoszságot. Ki tudja, hátha visszatér, és újra megbocsát, s áldás fakad a nyomában, étel- és italáldozat az Úr, a ti Istenetek számára?” (Joel 2,12-14)

http://katolikus-honlap.hu/2001/bizalom.htm