A megszokott népszerű narratíva szerint a szentmise az ókorban olyan szeretetlakomaként zajlott, amelyeket már a katakombák falfestményein is bemutatták, és amelyek szerint mindenki egy asztal körül ült, a szentmise tehát nem az Úr felé fordulva történt, és legfőképpen: mindenki kézbe áldozott.

A probléma mindezzel csak annyi, hogy ennek a narratívának nincs valós alapja: egyetlen szöveg sem igazolja azt, a megmaradt képi emlékekben pedig szintén nem található narratívát alátámasztó bizonyíték.

A katakombák fennmaradt falfestményei közül ugyanis valójában egy sem mutat tényleges liturgia-ábrázolást. Ezek csak szimbolikus utalásoknak tekinthetők szentmisére, Krisztusra, az Oltáriszentségre, és csak evangéliumi jelenetek ábrázolása esetén állítható, hogy történelmi tények művészeti ábrázolásai lennének. Gyakori témájuk a kánai menyegző, a csodálatos kenyérszaporítás, az utolsó vacsora, szimbólumokként pedig leggyakrabban a hal, mint Krisztus-jelkép (a hal – ikhtüsz – keresztény értelmű mozaikszó: Jézus Krisztus Isten Fia Megváltó), a kenyér, szőlő utalnak szentmisével kapcsolatos hitigazságokra. És ezekből a szimbolikus utalásokból egyik esetben sem kapunk semmilyen támpontot a szentmisére és az áldozás módjára vonatkozóan.

Az áldozás rítusának legkorábbi ábrázolásai

Az ábrázolásbeli nagy újdonság valamikor a 4-5. században jelent meg, először talán egy jeruzsálemi keresztény bazilika oltár körüli falfestményein vagy mozaikjain. Kutatók feltételezései szerint ugyanis az ilyen ábrázolás archetípusa egy jeruzsálemi vagy konstantinápolyi templom falfestménye vagy mozaikja lehetett, legtöbben az Utolsó Vacsora elpusztult templomának egykori festményeit sejtik mintaadó kompozícióként. Ennek példája nyomán liturgikus ötvösmunkákon és könyvekben – legalábbis a fennmaradt, általában 6. századra datált, képrombolást túlélő művek tanúsága alapján. Ebben az időszakban több ilyen liturgikus tárgyon, illetve evangéliumos könyvben is megjelenik az Apostolok áldozása ábrázolástípus.

Erre az ábrázolásra már az jellemző, hogy explicit és konkrét áldozást mutatnak: a kép két felén maga Krisztus áldoztatja az apostolokat, a két színben külön-külön részesítve őket: ez a Szent Test metadosis-nak nevezett átadása és a Szent Vérben való részesedést jelentő metalepsis.

A legkorábbi ilyen ábrázolások közül az alábbiakban a három legkorábbi, így a mi szempontunkból legjelentősebb emléket veszem sorra, mert a fentiekben említett ókeresztény ábrázolásokra vonatkozó mindenféle konkrét alapot nélkülöző belemagyarázásokkal szemben ezek valóban értelmezhető áldozási gyakorlatot mutatnak, amely mögé ráadásul írásos szövegek és liturgikus hagyományban továbbélő gyakorlatok tanúsága is állítható. Ezekből így tényleg rekonstruálható lehet egy igen valószínű áldozási rítus, amely ezen emlékek tanúsága szerint elterjedt lehetett az 5-6. században.

I. Codex Purpureus Rossanensis

Ez egy hatodik század második felére datált evangéliumos könyv, amely a rossanói (Dél-Itália) székesegyház kincstárából került elő és vált ismertté a 19. században.

Ebben a gyönyörű, bíborszínű oldalakat és finom miniatúrákat tartalmazó evangéliumos könyvben két illusztráció egyértelműen áldozási rítust mutat –  az apostolok nyelvre áldozását. Ez persze okozott már nehéz perceket ideológiától vezérelt kutatóknak. Például Franz Xaver von Funk-nak, aki miután megállapította, hogy az ábrázoláson Krisztus nyelvre áldoztatja az apostolokat, a csodálatos körkörös hivatkozás iskolapéldájaként kijelentette, hogy a sok megerősítő jel ellenére mégsem lehet hatodik századi a mű, mert hiszen a nyolcadik század előtt nem létezett nyelvreáldozás.

A Szent Test vétele

A jelenetet a felső felirat értelmezi: „Fogta a kenyeret, hálát adott, odaadta nekik, mondván: Ez az én testem.”

Krisztus a kép bal oldalán áll, az apostolok sorban eléje járulnak, az alatta lévő részben pedig ószövetségi próféták mutatnak a jelenetre, pulpitusaikon szentírási idézetekkel ábrázolt mondanivalójukkal (balról jobbra): „Ízleljétek és lássátok, mily édes az Úr; (Zsolt 33,9); „Ez az a kenyér, amelyet az Úr adott nektek az égből, hogy egyétek!” (2Kiv16,15); „Kenyeret adott nekik az égből; az ember az angyalok kenyerét ette.” (Zsolt 77,24–25); „küldött hozzám egyet a szeráfok közül… és mondta: Emberfia, ez eltörli a te bűneidet.” (Iz 6,6–7)

Amit az “áldozási” jelenetben láthatunk:

1. jobbról három apostol közeledik áldozáshoz, törzs mellett derékmagasságban nyitott tenyerekkel tartott kezekkel, enyhén meghajolva.

2. egy apostol közvetlenül áldozás előtt előrenyújtott kezeit a ruhájába rejtve áll, himationjából (görögök felsőruhája) vízszintesen „abroszt” formázva.

3. egy apostol meghajolva, két kezét Krisztus jobb keze alá helyezve, szájával ráhajol Krisztus kezére. Krisztus a bal kezét vízszintesen tartja, ujjait behajlítva, tenyerével felfele, mintha valamit tartana tenyerén (ahogy az írás végén látható videórészletben tartja a bal tenyerét az áldoztató)

4. egy apostol áldozás után kezeit hálaadásra égre emeli (a kép elrendezése miatt a háttérben)

Az „áldozás” kinagyítva:

A szent Vér vétele

Krisztus itt a jobb oldalon áll, két kezében helyhet tart. A fölötte lévő felirat: „Majd kezébe vette a kelyhet, és hálaadást mondva odaadta nekik, mondván: Ez az én vérem.”

Az áldozás alatti részen ismét négy ószövetségi próféta, balról jobbra a szövegek: „Ez a szövetség vére, amelyet az Úr parancsolt nektek.” (2Móz 24,8); „Az üdvösség kelyhét veszem, és az Úr nevét segítségül hívom.” (Zsolt 115,4); „És a te kehelyed megmámorosít engem, mint a legjobb bor.” (Zsolt 22,5); „Akik isznak engem, azok még szomjazni fognak.” (Sir 24,21)

Az áldozási jeleneten:

1. balról három apostol közeledik áldozáshoz, törzs mellett derékmagasságban tartott kezekkel és nyitott tenyerekkel, enyhén meghajolva.

2. előttük egy apostol közvetlenül áldozás előtt, derékmagasságban kezeit ruhájába rejtve tartja, himationjából vízszintesen „abroszt” formázva.

3. egy apostol meghajolva, kezeit Krisztus kelyhet tartó kezei alatt, de ahhoz nem érintve tartja.

4. egy apostol mellette (a kompozíció miatt a képen mögötte) áll, bal keze látszik.

A szent Vér vétele kinagyítva:

II. Rihai paténa

Ez a huszadik század elején Szíria területén előkerült, több liturgikus edényt tartalmazó kincslelethez tartozó áldoztató tál, amely az edény alján található császári pecsét alapján Konstantinápolyban készülhetett II. Jusztinián császár uralkodása idején (565–578).

Krisztus maga áldoztatja az apostolokat, a két szín vételének két jelenete itt már egy kompozícióban látható. Erről az ábrázolás-típusról gondolják azt kutatók, hogy eredetileg egy jeruzsálemi templom oltárának két oldalán lévő falon lévő jelenet lehetett a minta, onnan másolva került egy kompozícióba rendezve edényekre, ikonokra.

A szent Vér vétele a paténa bal oldalán látható:

1. négy apostol a háttérben, a kompozíció miatt nem látszik a kezük

2. egy apostol az áldozás előtt, kezét derékmagasságban előrenyújtja nyitott tenyérrel

3. egy apostol himationjával takart kezeit derékmagasságban előrenyújtva, kissé felemelve tartja, miközben a Krisztus által tartott kehelyből iszik. Kezei nem érnek a kehelyhez, himationba takarva.

Az áldozási jelenet kinagyítva:

Az áldoztatásra használt kehely az oltár bal oldalán látható, alant egy ahhoz hasonló korabeli kehely (6. század):

 

A szent Test vétele a paténa jobb oldalán:

1. négy apostol a háttérben, a kompozíció miatt nem látszik a kezük

2. egy apostol éppen áldozás előtt, kezét nyitott tenyérrel derékmagasságban előrenyújtva

3. egy apostol ráhajol Krisztus jobb kezére, saját kezeit (jobb kézfej bal tenyérben, hüvelykujja ráfog a jobb kézfejre) közvetlenül Krisztus keze alatt tartva, himationja (már) nem takarja kezeit, a bal kezéről lóg.

Az “áldozás” kinagyítva:

III. Stumai paténa

Ez a rihai paténával egykorú, ugyanahhoz a Caper Koraon-ban fellelt kincslelethez tartozik. A paténa a rajta látható császári pecsét alapján 577/ 78-ban készülhetett.

A szent Test vétele a paténa jobb oldalán:

1. három apostol a háttérben, a kompozíció miatt nem látszik a kezük.

2. egy apostol áldozás előtt, jobb nyitott tenyérrel felemelve, bal keze himation alá rejtve

3. egy apostol ráhajol Krisztus jobbkezére, szája Krisztus kézfején, könyökei derékmagasságban, kezei kissé felemelve himationnal takarva

4. egy másik apostol áldozás után meghajolva, kezei hálaadásra előrenyújtva, enyhén széttartott ujakkal, felfelé fordított tenyerekkel széttartva, himationja bal kezéről lóg.

A szent Vér vétele a paténa bal oldalán:

1. négy apostol a háttérben, a kompozíció miatt nem látszik a kezük.

2. egy apostol himationnal takart kezeit és fejét felemelve áll

3. egy másik apostol iszik a kehelyből, amelyet Krisztus mindkét kezével tartva nyújt feléje. Az apostol kezei nem látszanak, kezei himationnal fedve (a himation alja egyértelműen beazonosítható az oltárról lelógó terítő előtt.)

A paténákon látható ábrázolásról a kutatók megjegyzik, hogy a liturgia rendjével szemben a bor bal oldalon, a kenyér pedig jobb oldalon jelenik meg, bár egyesek szerint az esetek nyolcvan százalékában ez fordítva szokott lenni. Liturgikusan megszokott elrendezés a szent Test vételének bal oldali, a szent Vér vételének jobb oldalra rendezése. Krisztus mindig jobb kézzel adja a kenyeret és mindkét kézben tartja a kelyhet.

Az ábrázolt áldoztatási jelenetek közös jellemzői

A bemutatott képek alapján véleményem szerint az azokon látható egyes részletek különbsége ellenére is felfedezhetők a közös jellemzők, amelyek alapján az alábbi értelmező alapelvek segítségével rekonstruálható egy áldozási rítus. Az alapelvek:

a./ ugyanaz a rítus

A bemutatott tárgyakban közös, hogy azokat a kutatók általában a keleti, szír területekhez kapcsolják: ez nem csak a két paténára, hanem a rossanói kódexre is igaz, amelyet több kutató szerint a képrombolók dühe elől menekíthettek Itáliába. És mivel ezek keletkezési ideje is azonos korszakra tehető, joggal feltételezhetjük, hogy a rajtuk ábrázolt áldozási sajátosságok ugyanannak az áldozási rítusnak megjelenítései lehetnek.

b./ egymás után megvalósuló cselekvéssor egyidejű ábrázolása

A másik fontos szempont az ábrázolt valóság és az ábrázolási eszköz viszonyára vonatkozó megállapítás: ezeken a képeken egy dinamikus eseménysorozat elbeszélése történik statikus képi elemekkel. Ebből fakadóan ezek a kompozíciók rajzfilmszerű képek sorozatai, amelyek a tér és a kompozíció egyéb korlátai által meghatározott számú jelenetrészletből vannak összefűzve. Ez figyelhető meg az áldozáshoz járuló apostolok vonulásában, amelyen az áldozás előtti készület, az áldozás pillanata, vagy az azt időrendben előbb vagy utóbb követő cselekvések egyszerre jelennek meg.

c./ tanító jelleg

A harmadik szempont az ábrázolások funkciójára vonatkozik. Ezek eredetileg nem egyszerű díszítések, történet-elbeszélések vagy illusztrációk lehettek, hanem tanító jellegű ábrázolások – különösen, ha a kutatóknak az ábrázolás archetípusára vonatkozó elképzelése igaz, és valóban egy templom falfestményein jelenhetett meg először az Apostolok áldozása. Ezeken éppen ezért nem pusztán egy régi esemény jelenik meg, ahhoz elegendő lett volna csak az áldozás pillanatát megörökíteni, hanem az ábrázolt jelenetrészletek egyfajta tanítást is adnak, egyúttal pedig a történés részeinek tanítás lényeg szerinti rendezéseit is – éppen a tanító szándék jegyében.

Az áldoztatási gyakorlat rekonstruálása

A fenti szempontok mentén rekonstruálható ezekből az ábrázolásokból a konkrét áldoztatási rítus, az egyes tárgyakon látható eltérések ellenére is.

Ehhez kiindulásként a himationokra érdemes figyelni.

Ezzel kapcsolatban azt láthatjuk, hogy a rossanói kódexben az áldozás pillanatához legközelebbi jelenetrészben, azaz az „áldozó” apostolnál a kezek nincsenek a himationba rejtve, az csak az „áldozó” mögötti apostolnál látható. A rihai paténán csak a szent Vér vételekor van a himation a kezeken, a stumai paténán viszont mindkét szín vételénél. Ezek az eltérések a fentiekben kifejtett első szempont alapján nem következhetnek eltérő rítusból, ezért az ábrázolások eltérésének más oka lehet.

A himation használatában, annak abroszként vízszintesen tartásának elvontabb, megfoghatatlanabb jelentése helyett konkrétabb praktikus-spirituális, Oltáriszentség iránti tiszteletből fakadó okot sejthetünk: a Test és Vér leesésének megakadályozására irányuló igyekezetet. Ha viszont ez így van, elsőre érthetetlen, hogy a rossanói kódexben miért csak áldozásra készülő apostol esetében láthatjuk a himationba rejtett kezeket. Miért nem mutatja a rossanói kódex a himationnal takart kezeket a Krisztushoz legközelebbi apostolnál? És miért nincs a himation a rihai paténán a Test vételénél?

Ennek oka talán az, hogy a kompozíció szűkre szabott lehetőségei miatt csak az átadni szándékolt tanítást megjelenítő eseményrészlet kerülhetett bele a kompozícióba: a “rajzfilm”-ből az a képkocka, amelynek igen lényegi tanítása is van.

A himation használata az áldozás során valószínűleg minden esetben úgy történhetett, ahogy az a stumai paténán látható.

Az áldozás rekonstruálható menete:

1. mielőtt az áldozásra készülő odaérne az áldoztatóhoz, himationját két kezére teríti. Mivel ez a fentiekben említett ok miatt történhetett, semmi értelme nem lett volna így tennie, ha áldozáskor már nem lenne rajta a himation kezein, tehát feltételezhető, hogy minden esetben rajta volt a himation a kezeken.

2. az áldozás pillanatában az áldozó meghajolva áll, kezeit pedig himationnal takarva, előrenyújtva tartja az áldoztató kezei alá, mind a szent Test, mind a szent Vér vételénél. De az áldozás pillanatában kezeivel nem ér sem a kehelyhez, sem pedig a kenyérhez.

3. Az Oltáriszentséget az áldoztató helyezi az áldozó szájába. Ennek során nem kézben tartja a paténát, hanem az áldoztató asztalon lévő paténáról veszi fel az Oltáriszentséget a jobb kezével, miközben a bal tenyerét alá tartja, hogy le ne hulljon egy morzsa sem. Az áldozó vízszintesen tartott himationja „biztonsági abrosz” a szent színek leesése ellen… (valahogy úgy, ahogy az írás végén belinkelt videón látható)

4. Közvetlenül áldozás után a képek alapján úgy tűnik, hogy az áldozó ráhajol az áldoztató kezére és megcsókolja annak jobb kézfejét – de csak a Test vételénél.

5.  A kézcsók után az áldozó felállva, égre emelt kezekkel hálát ad, ahogy az a rossanói kódex és a rihai paténa ábrázolásán látható. A stumai paténa ábrázolásán megfigyelhető meghajolt testtartásban végzett hálaadást talán a képi kompozíció sajátosságai – a szűk hely – magyarázzák. De természetesen ugyanilyen valószínű magyarázat lehet az ősi liturgikus hagyományokban magánimákra biztosított szabadság is, amelynek ez is megnyilvánulása lehet.

A szent Test vétele helyett mindhárom bemutatott tárgy Krisztus jobb kézfejére adott csókot mutat, ha ugyanis a Test szájba helyezését mutatnák, nem a kézfejre hajolna rá az áldozó. Ha valóban volt az áldoztató kezére adott csók közvetlenül áldozás után, a szent Vér vételénél ez azért nem volt lehetséges, mivel az áldoztató két kézzel tartotta a kelyhet, amelynek tartalma könnyen kiborulhatott volna, ha az áldozó ráhajolt volna az áldoztató kezére. És mivel egy ilyen képi kompozíción a szűk keretek miatt csak a lényegest ábrázolhatták, a szent Test vételének pillanata egyiken sem látszik. Ennek oka pedig talán éppen az Apostolok áldozása ábrázolásmód archetípusának tekinthető templomi jelenet tanító jellegében kereshető: mivel a két szín vételénél eltérés van atekintetben, hogy van-e kézcsók, az áldozás ábrázolásakor hangsúlyozni kellett a hívő népnek, hogy a tanítás szemük előtt legyen: csak a Test vétele után szabad csókot adni az áldoztató kezére, a szent Vér vétele után nem.

 

Szövegemlékek tanúsága

Bárki felteheti a kérdést ezek után: ha valóban így történhetett az áldoztatás, miért nem létezik ennek a gyakorlatnak bármiféle szöveges megerősítése?

Nos, valójában talán létezik ilyen megerősítés. Persze olyan közvetlen és egyértelmű szövegtanú, amely tartalmazná a rekonstruált rítus egyéb elemeinek felsorolása mellett azt is, hogy „és a pap a hívő nyelvére helyezi Krisztus szent Testét”, tényleg nem áll rendelkezésünkre. Természetesen sehol sem jelenik meg minden részletében szövegesen leírva ez az áldozási rítus – éppen ez indokolja az itt megkísérelt rekonstrukciót.

A tanúként hozható szövegemlékek első megközelítésre csak közvetett módon látszanak megerősíteni a fentieket, amennyiben nem zárják ki, hanem megengedik azt az értelmezést, amelyet bemutattam a fentiekben. De közelebbről megvizsgálva, nem pusztán a népszerű, szövegértelmezést is tartalmazó fordításokban tanulmányozva a szövegeket, éppen ott találhatunk megerősítést erre a rítusra, ahol a legkevésbé várnánk.

A következő pontban, a rítus máig továbbélő elemeinek felsorolása során bemutatom majd, hogy a most rekonstruált áldozási rítus legtöbb eleme a kopt liturgiában maradt fenn. Mivel a keresztény liturgikus hagyományok a novus ordo előtt nem előzmény nélkül alakultak, valószínűsíthető, hogy a kopt liturgikus hagyomány sem ex nihilo keletkezett, hanem eredethez hű kontinuitás jellemezte, ezért a mai gyakorlat elemei is ókori gyökerűek lehetnek.

Ha viszont ez így van, a csekély számú megmaradt szövegtanúk mégis megerősíthetik a rekonstrukciót. Éppen ezért a rekonstruált rítus tanúiként elsőnek a kézbe áldoztatás gyakran idézett, Alexandriához köthető példáit hozom fel: Eusebios-t és Jeruzsálemi Szent Cirillt, megerősítésként pedig a szintén az ókori kézbeáldoztatás példájaként emlegetett egyik szír szöveget.

Euszébiosz históriájában idézi Dionysios alexandriai püspök pápának írott levelét (VII. könyv 9. fejezet), amelyben egy eretnekségből érkezett hívőről szól, aki életében először látva igazi keresztséget rájött, hogy az ő saját keresztsége nem is hasonlított az igazira, emiatt kétely támad benne annak érvényességéről. Ebből a levélből gyakran idézik a következő részt: “és kezeit a szent táplálék vételére kinyújtva és ezt befogadva és a mi Urunk testéből és véréből részesedve.“ („καὶ χεῖρας εἰς ὑποδοχὴν τῆς ἁγίας τροφῆς καὶ ταύτην καταδεξάμενον καὶ τοῦ σώματος καὶ τοῦ αἵματος τοῦ κυρίου ἡμῶν μετασχόντα”).

A népszerű értelmezés szerint a vételre kinyújtott kezek itt is egyértelműen kézbe áldoztatási gyakorlatot mutatnak. Valójában azonban minden olyan görög szövegben, amelyet a kézbeáldozás bizonyítékának tartanak, ugyanaz a szó jelöli az áldozást, amely itt is, de ennek nem az a jelentése, amit felfedezni vélnek benne. A görög szövegben lévő ὑποδοχή kifejezés jelentése ugyanis az ókori keresztények között nem a tenyérbe vétel volt. Ez eredetileg a vendégül fogadás szentírási szava volt (ld. pl. Lk 10,38 v. 19,6), innen pedig a communiót jelölő terminus technicus-szá vált. És ki ne értené ezt a fejleményt, aki tudja, hogy áldozáskor a legdrágább Vendéget fogadjuk? Ráadásul ezekről a kezekről azt is mondja a szöveg, hogy προτείναντα, azaz kinyújtva voltak. Így áll össze a communio megjelölésére használt teljes kifejezés tényleges jelentése: a befogadáshoz/a Vendég fogadásához kinyújtott kezek. Ez pedig éppen a fentebb elemzett tárgyi emlékek által mutatott áldozási gyakorlatot ismerve érthető meg helyesen.

A másik szöveg Edesszai Narsai 17. homíliájának szövege. Ezt is szeretik a kézbeáldozás bizonyítékának láttatni, és nem zárható ki, hogy a szöveget fellelő, hamisításoktól sem visszariadó Alphonse Mingana maga is tett annak érdekében, hogy ez így legyen. Ez Dom R. H. Connolly fordításában így hangzik:

„Aki a Test vételéhez járul, előrenyújtja kezeit, felemelve jobb kezét és a másik fölé helyezve azt. A fogadó kereszt alakban illeszti össze kezeit; és így a kereszt trónusán fogadja Urunk Testét. A kereszten semmizték ki Urunkat, Jézust; és ugyanezen a kereszten szállt és magasztaltatott fel a magasságba. Ezzel a jelképpel (típussal) közeledik és áldozik, aki befogadja Őt. A pap pedig, aki adja, így szól hozzá: ’Urunk Teste’. Ő pedig kezeivel fogadja a mindenség Urának imádandó Testét; és átöleli, és szeretettel és odaadással megcsókolja azt.”

(The liturgical homilies of Narsai pdf: p.108, orig.: p.28)

De Alphonse Mingana „eredeti” szír szövegében az áldozat fogadására alkalmazott kifejezés, akárcsak Eusebiosnál, szintén nem a kézzel való átvételt jelenti. Ebben ugyancsak a vendégfogadás/befogadás szentírási kifejezése fedezhető fel, akárcsak a görögben. Ez a kifejezés a Q-B-L gyökből ered, amely ebben a szövegben az áldozat belső/lelki/hitbeli befogadását jelenti, akárcsak a peshitta bibliában, ahol például Jn 1,12-ben fordul elő: „akik befogadták őt” (ܕܩܒܠܘܗܝ d-qabbelūhy). És mivel a kezek instrumentális értelmű elöljárószót kapnak Narsai szövegében, talán nem a kezekbe helyezett Test érthető alatta, hanem inkább ezt: fogadásra előrenyújtott kézzel járulni a Test vételére.

A következő példa Jeruzsálemi Szent Cirill V. müsztagógikus beszéde, a kézbeáldoztatás híveinek halálos fegyvere.

Ez a szövegrész így hangzik: „Tehát amikor odalépsz, ne kiterjesztett csuklókkal közeledj, és ne szétválasztott ujjakkal; hanem a bal tenyeredet trónussá téve a jobbnak – minthogy az a Királyt fogadja majd –, és tenyeredet vájúvá téve, fogadd be Krisztus testét, rámondva az Áment.”

Migné kiadásában: „Προσιὼν οὖν, μὴ τεταμένoις ταῖς τῶν χειρῶν καρποῖς προσέρχου, μηδὲ διῃρημένοις τοῖς δακτύλοις· ἀλλὰ τὴν ἀριστερὰν θρόνον ποιήσας τῇ δεξιᾷ, ὡς μελλούσῃ Βασιλέα ὑποδέχεσθαι· καὶ κοίλανας τὴν παλάμην, δέχου τὸ σῶμα τοῦ Χριστοῦ, ἐπιλέγων τὸ, Ἀμήν” (Migne,_PG_033, 1124-1125 (pdf p.562-563.)

Itt is azt láthatjuk, hogy a szerző a ὑποδέχομαι terminus technicus-szal jelöli az áldozást. És ami még érdekesebb: ha sikerül magunkban egy pillanatra kikapcsolnunk a kézbeáldozás narratíváját, felfedezhetjük a szövegben, hogy az itt leírt jelenet teljes mértékben értelmezhető a rekonstruált áldozási rítus keretei között, a szent Test kézbevétele nélkül. Mert ez a szöveg nem az előrenyújtott kezekkel való közeledést tiltja meg, hanem a nem összezárt csuklóval, nem a bal tenyérbe helyezett, nem a felfele fordított jobb tenyérrel, nem összezárt, hanem széttartott ujjakkal, kifeszített tenyérrel és széttárt karokkal való közeledést. Az ujjak összezárásának és a tenyerek enyhe homorításának célja nyilvánvaló: a szent Test morzsáinak leesésének megakadályozása – amiről a szöveg egyébként beszél is az aranyrögök hasonlatában.

Nagyjából azt a kéztartást tiltotta tehát a szöveg a vétel előtt, amely a hálaadás fenti képeken ábrázolt tartása. Ha pedig felidézzük a korábban említett tanító szándék szempontját is, a stumai paténán látható széttárt kezű, széttartott ujjakkal álló apostol esetében azt láthatjuk, hogy a Szent Cirill által áldozás előtt tiltott kéztartás megfelelő idejéről viszont tanított az Apostolok áldozása ábrázolás: a kitárt karok, az egymástól eltartott csukló és a nem összezárt ujjak kéztartása az áldozás után, a hálaadás idején alkalmazandó.

Vajon joggal láthatja úgy esetleg bárki, hogy ezek a szövegek kizárnák a rekonstruált áldozási rítusról mondottakat? Különösen, ha felidézzük, hogy a rihai paténán pontosan a bal kézben tartott jobb kéz látható, és az áldozás megtörténte utáni kézcsók pillanatában éppen a híveknek szánt tanítás átadása miatt hiányozhat az ábrázoláson a himation: a hívek ugyanis csak így láthatják a himation alatt rejtendő kezek helyes tartásmódját, amely azonos a keleti hagyományban megmaradt, áldást kérő kéztartással.

Liturgikus hagyományokban máig továbbélő elemek

1./ A bal kézben tartott jobb tenyér

Természetesen ebben a pontban nem a mai egyházi gyakorlat kézbeáldozásnál használt kéztartásának ókorival való azonosságát feltételezem, hiszen a mai szentségtörő kézbeáldozási módnál megszokott kéztartás lényegileg különbözik az ókori áldozástól, a kéztartás fizikai azonossága ellenére.

A bal kézben tartott, felfele fordított jobb tenyér a mai ortodox hagyományban is meglévő hagyományos kéztartás, amelyet azonban természetesen nem kézbeáldozásnál alkalmaznak, hanem az áldásoknál: ez ugyanis az áldás kérésének kéztartása és az áldás kérőjének mozdulata. Ennek rövid bemutatása az alábbi rövid videó első felében:

2./ Paténa az asztalon

A szövegemlékeknél a fentiekben említettem az alexandriai Dionysios püspök levelét, amelyben felsejlett az az áldozási rítus, amelyet ebben az írásban a képek tanúsága alapján rekonstruálhatónak vélek. Ezt alátámasztandó hozom példának az alexandriai liturgikus hagyomány mai örököseinek, a koptok liturgiáját, amelyben felfedezhető több elem is, amely a tárgyi emlékeken ábrázoltakra utalnak, arra a gyakorlatra vezethetők vissza. Az itt megtekinthető videó a koptok áldozási liturgiájának magyarázata.

A rossanói kódexben a szent test átadása utáni pillanatban Krisztus nem kezében tartja a paténát, hanem az oltáron lévő paténáról veszi fel a darabkát. Ahogy a koptok is teszik a fenti videórészletben.

3./ Az áldoztató bal tenyere

Krisztus jobb kézzel felvett darabkát helyez az apostol szájába, miközben a rossanói kódex jelenetén látható módon a bal tenyerét védően alatta tartja. Áldoztatás után a bal tenyerét továbbra is felfele tartja, enyhén behajlított ujjakkal – hogy ne essen ki belőle morzsa. Éppen úgy, ahogy a kopt papok teszik: a videón látható a pap bal tenyerének tartásmódja. Ez talán nem csak engem emlékeztet Krisztuséra, ahogy az a rossanói kódex fentiekben kinagyított képén látható.

4./Az ókori himation-használatra utaló áldozó kendő

Az áldozónak a kopt videón látható kis kendőcskéje is mintha felidézné a fenti képek himationját. Úgy vélem, hogy a másfél ezer év alatti ruhaviseletek változása önmagában is magyarázhatja a himation, azaz az ókori felsőruha helyettesítését áldozásnál: hiszen erősebb lehetett az Oltáriszentség tiszteletéből fakadó igény a kendő használatára, mint a ruhaviselet változásából, így a himation eltűnéséből fakadó hiány. De pusztán a liturgiához tartozó dolgok szakrálishoz sorolásának természetes folyamata is eredményezhette a külön erre a célra szánt kendő megjelenését a liturgikus használatban.

Ehhez hasonló funkcióval bíró áldoztató kendőt használnak a bizánci liturgiában is, ahogy az a legutolsó videón jól látható.

3./ A szent csók

A közvetlenül áldozás után pap kezéreadott kézcsók talán nem maradt fenn élő gyakorlatként a különböző liturgikus hagyományokban, de fellelhető ortodox hagyományban más, közvetlenül áldozást követő szent csók: a szent színek vétele után a hívek megcsókolják az áldoztató kehely talpát, ahogy az az alábbi videóban is látható:

Az áldoztató kehely talpára adott szent csók, a himationra emlékeztető, azzal a liturgikus funkció tekintetében megegyező kendő használatával együtt:

 

Ez a csók ugyan eltér a jelen írásban bemutatott feltételezett gyakorlattól, amelynek során az áldoztató jobb kezére adhattak csókot, de erre magyarázat lehet a két szín alatti áldozás módjának változása az ókori gyakorlathoz képest. A szent Vérbe tett Test kanállal való szétosztása – közvetlenül az áldozó szájába – megszüntette a pap kezére adott csók lehetőségét, ez ugyanis veszélyeztethette volna az áldoztató kehely tartalmát.

De az igény a csókkal kifejezett spirituális tartalom megnyilvánulására helyet keresett és talált.