„Egy időben folyton olyan helyeken nyílt ki nekem a szentírás, ahol az istenfélelemről olvashattam. Heteken keresztül, akár behunyt, akár nyitott szemmel ütöttem fel, míg végül késedelmes értelmem és szívem ellenére vágyni kezdtem az istenfélelemre. Hónapokig imádkoztam és kértem az Urat, hogy adja meg nekem az Istenfélelem kegyelmét.
Aztán elkezdtek jönni a múlt ködéből az elfelejtett történések, régi események képei, és súlyuk alatt összetörtem. A szentségtörő áldozások, a közömbös áldozások, a tüntetően végzett kézbeáldozásom, amit annak magyarországi bevezetése után néhány évvel felvilágosult katolikus gimnazistaként egy kis faluban, fejkendős, áhítatos nénikék között követtem el, majd később a térden, nyelvre áldozó fiatallal szemben megnyilvánuló gyilkos iróniám… Nem akart vége szakadni a képek sorának, a fel nem ismert, meg nem bánt, meg nem gyónt bűneim teljes visszataszító valójukban álltak előttem. És eközben, bűneim súlya alatt is végtelen hála töltött el, mert az Úr tudtomra adta, hogy végtelen irgalma tárta elém bűneimet.
Először értettem meg, hogy Isten szentsége és dicsősége előtt nem lehet lábon állni, ahogy a mennyei karok, a huszonnégy vén, a szentek serege leborulva imádja, dicsőíti és áldja az Urat, úgy nekem is le kell borulnom. Mert miért is akarnék eljutni az üdvösségre, ha nem akarom örökké leborulva imádni és dicsőíteni Őt?”
Néhány éve megfogalmazott gondolatok ezek, amelyek felelevenítésének apropóját az adja, hogy az ebben említett, múlt ködéből előbukkanó emlékek egy szentségimádás közben, az Úr előtt térdelve árasztottak el abban a kápolnában, ahol most elszánt/lelkes világiak nagyböjti örökimádást szerveznek.
Az örökimádás szervezése sokak által nem várt nehézségekbe ütközött: azok, akik egyáltalán nem, vagy csak ritkábban, esetleg rövidebb időre tértek be eddig a szentségi kápolnába, nehezményezték a nyilvánosan elérhető jelentkezési táblázatot, mert ez őket, nem jelentkezőket másodrangú keresztényeknek mutatja majd, ők lesznek az „ötperces katolikusok”, akiket semmibe vesz a táblázat készítője. Mások amiatt cöccögtek, hogy miért nem képes “legalább ennyi áldozatot hozni” mindenki vagy legalább a többség. De olyanok is voltak, akik azt nehezményezték, hogy a szervezett szentségimádással megszűnik annak lehetősége, hogy egyedül lehessenek a kápolnában, és az olyan rossz… Hát így lett a jónak látszó kezdeményezésből pillanat alatt plébániát megosztó, nyilvános vádaskodásig és személyeskedésig fajuló probléma. Ez az a pont, ahol előbb-utóbb elő szokott állni valaki azzal a magyarázattal, hogy a sátán veszélyben érzi magát, és ezért akarja a jó kezdeményezést megrontani. És hát a sátánról minden rosszat el lehet mondani, nyilván ezt is. De vajon csak ez lehet a jelenség mögött?
Egy időben azt reméltem, hogy ha egy jószándékú katolikus elszánja magát a rendszeres szentségimádásra, még ha az csak egy negyed órányi is lenne, az Úr kézen fogja majd, és továbbvezeti őt, elmélyíti benne ismeretét és szeretetét. Ezért igyekeztem rávezetni embereket erre, hogy aztán sokak esetében értetlenül szemléljem reményeim cáfolatát. Kognitív disszonanciát okozott a jelenség, ugyanúgy, mint annak a magas egyházi méltóságot betöltő személynek esete, aki bár könyveket írt a szentségimádásról, mégis mindenkin túltevő buzgósággal tiltott el embereket az Oltáriszentségtől a covid alatt. Hogy lehet, hogy bár állítólag évek óta rendszeresen az Úr előtt tölt órákat, mégsem fogja fel tettének égbekiáltó voltát? Hogy nem érti az Úr dicsőségére alapozott érvelést? Nehezen nyugodott meg értelmem, míg rá nem lelt a skolasztikus teológia által megénekelt „elégséges magyarázatra”, ami ebben az esetben Jézus példabeszéde volt. Mert az Úr igazat beszélt, amikor gonosztevőknek nevezte azon követőit, akik bizonygatják majd neki, hogy nem rekedhetnek a mennyországon kívül, mert ‘Előtted ettünk és ittunk, és a mi utcáinkon tanítottál’ (Lk13,26). Be kellett látnom, hogy sajnos semmi jót nem jelentenek az Oltáriszentség előtt eltöltött órák, ha azok nem az Úr dicsőségének keresését, imádását, magasztalását, a bűnbánat könnyeit jelentik, és nem az istenfélelem megnyilvánulásaival telnek. Mert ha a Lélek gyümölcsei nem teremnek meg, ott a Lélek ajándéka is hiányozhat. Ha a szentségi kápolna csak egy csendes hely, ahol a kitett Oltáriszentség, mint dekor előtt esszük és isszuk táplálékunkat: saját magunkat, ha nem az Úr arcát keressük, ha nem Őt szomjazzuk leborulva, ha nem Őrá várunk, mint kutya a gazda lábtörlőjén, akkor tényleg csak magunkra lelhetünk.
Ezen a plébánián mindössze néhány ember áldozik térden nyelvre. Valamivel több, de inkább egy, mint két tucatnyi ember néz be naponta a szentségi kápolnába, ahol egy részük, bár amúgy nem térden áldozik, térdel a kitett Oltáriszentség előtt. A többiek állva áldoznak és ülve imádnak. De tényleg lehet ülve imádni?
Az istenfélelem a bölcsesség kezdete, egyike azon készségeknek, amellyel az első emberpár rendelkezett a bűnbeesés előtt, de amelyet a bűnbeeséssel elvesztettek, vagy leromlott formában – a büntetéstől való félelemmel vegyítve – maradt meg bennük, hogy aztán a megváltás után mi a Szentlélektől kapjuk meg ajándékként a keresztségben, a bérmálásban kiteljesítve.
Az istenfélelem nem a büntető Istentől való szolgai félelmet jelenti, hanem Isten dicsősége, azaz az Ő tökéletessége és végtelen nagysága előtti teljes leborulást, amellyel együtt jár az embervoltunk kicsinységének tudata és a végtelen hála Isten szeretetéért, amely miatt egyáltalán leborulhatunk az Ő nagysága előtt. Ez az az „alapállás”, amelyet a Fioretti szerint Alverna hegyén Szent Ferencnél láthatott Leó testvér, aki szerint Ferenc „folyvást ezt ismételgette, egyebet nem mondott”: „Ki vagy Te, édes Istenem? S ki vagyok én, hitvány féreg és haszontalan szolgád?”. Ahogy Szent Ferenc magyarázta Leónak: „két fényesség gyúlt föl lelkemben, az egyikben a Teremtő lényét értettem meg, a másikban saját mivoltomat láttam át.” És az istenfélelem azért a bölcsesség kezdete, mert mindennek az alapja annak ismerete, hogy mi az ember helyes viszonyulása és tényleges helyzete az Istenhez képest. Az alázat…
És az előző bekezdésben az alapállást csak azért tettem idézőjelbe, mert Szent Ferenc nem állt, hanem „térdelve, égre emelt arccal és kitárt karokkal, szívének egész hevével”
ismételgette mindezt Urának. Mert az imádás nem állva vagy ülve
történik, hanem leborulva: ha valóban felismerjük, hogy kicsoda Isten és
kik vagyunk mi, nem leszünk képesek, nem maradhatunk állva vagy ülve.
Mert az nem tükrözné Isten előtti tényleges helyzetünket.
https://invocabo.wordpress.com/2023/02/21/kutya-a-labtorlon/
