A pápaság több ezer éves történelme során a békéről, mint kívánatos társadalmi állapotról rendszeresen és folyamatosan történtek megnyilvánulások.
Egészen Jézus utolsó vacsorán meghagyott kinyilatkozása óta: …az én békémet hagyom rátok, szeressétek egymást úgy, ahogy én szerettelek benneteket.
A gyakorlatban azonban a pápák sokszor a hatalmi harcok szereplőiként a háborúk meghatározó figurái voltak.
Így jutunk el generációnk megélt történéseihez, a második vatikáni zsinat, II. János Pál, XVI. Benedek, Ferenc és most XIV. Leo idejébe.
Napjaink zűrzavaros világában, ahol az izmusok kavalkádjában az emberiség összekevert tudatállapotában az utóbbi évtizedek korábban el sem képzelhető valóságában a világ létét fenyegető háborúk idejében nemzetközileg is megjelenik és hozzáférhetővé válik a mesterséges intelligencia (MI). Persze számunkra csak a korábban fejlesztett, butított változatok elérhetők, a magasabb szintű tudást a hatalom azonban már sok éve alkalmazza.
A jelenlegi pápa első enciklikáját (pápai megnyilatkozás) a Magnifica Humanitast (Nagyszerű Emberiség) két hete pünkösdhétfőn mutatták be a Vatikánban. Címe az emberi méltóság és az MI.
A mű nagy érdeklődést váltott ki, talán a korábbi világméretű veszélyekre történő figyelmeztetésekhez hasonlóan, mint a Római Klub első jelentése az 1970-es évek elején, vagy Ferenc pápa Laudato si (áldott légy) enciklikája 2015 pünkösdjén. Az előbbi a fejlődés korlátaira figyelmezteti az emberiséget, míg az utóbbi már a jelen helyzetben Föld Anyánk megmentésére buzdít.
A Magnifica Humanitas (Nagyszerű Emberiség és Mesterséges Intelligencia) öt fejezetből áll az alábbiak szerint:
- Dinamikus gondolkodás az evangélium szellemében
- Az egyház szociális tanításának alapjai és elvei
- A mesterséges intelligencia ígéretével szembesülő emberi személyiség nagysága
- Megőrizni az emberit az átalakulás közepette. Igazság, munka, szabadság
- A hatalom kultúrája és a szeretet civilizációja.
A teljes mű 99 oldalon 245 bekezdésből áll. Az ötödik fejezetet fordítottam magyarra, mivel ebben koncentrálódnak a háború és béke gondolatai, a mesterséges intelligenciával összefüggésben.
182. Miután az előző fejezetekben megvizsgáltuk, miként változtatja meg az MI az élet és a társadalom bizonyos vonatkozásait – különösen az emberi méltóságra gyakorolt súlyos következményeit –, most a háború még tragikusabb témájához kell fordulnunk. Itt nem csupán az új eszközök hatékonyságáról van szó, hanem annak veszélyéről is, hogy az etikától és felelősségtől elszakított technológia felgyorsítja és személytelenebbé teszi az élet és halál kérdésében hozott döntéseket, és az erőszak alkalmazását közvetlen és megvalósítható lehetőségként tünteti fel. Egy egyre inkább egymásra utalt világban a béke nem csupán egy téma a sok közül, hanem a közjó előfeltétele és a népek erkölcsi érettségének mércéje, különösen pedig azoké, akik a kormányzás felelősségét viselik.
183. A digitális forradalom megváltoztatja a konfliktusok jellegét. A hagyományos hadviselés mellett megjelentek a hibrid formák is, mint a kibertámadások, az információmanipuláció, a befolyásolási kampányok és a stratégiai döntések automatizálása. A mesterséges intelligencia ezekben a folyamatokban gyorsító tényezőként működik, különösen olyan környezetben, ahol sok technológia eredendően kétértelmű természetű. Következésképpen az, amit védelemre fejlesztettek ki, gyorsan támadó eszközzé alakítható, és elmosódik a határ a védelem és az agresszió között. Az MI ugyan javíthatja a védelmet és a civil lakosság biztonságát, de csökkentheti az erőszak alkalmazásának küszöbét, elhomályosíthatja a felelősséget, és olyan kultúrát táplálhat, amelyben az ellenség adattá, az áldozat pedig „járulékos veszteséggé” alacsonyodik. E változások fényében újra fel kell idéznünk a társadalmi tanítás alapelveit – az ember méltóságát, a közjót, a javak egyetemes rendeltetését, a szubszidiaritást, a szolidaritást és az igazságosságot –, mert ezek szolgálnak mérceként annak megítéléséhez, hogy a technológiák valóban az emberiséget szolgálják-e, vagy inkább elnyomják azt. Ezeket az elveket ezért döntéseink iránytűjeként kell tekintenünk.
184. Ebben a fejezetben ezért két egymással ellentétes megközelítést fogok összehasonlítani, amelyeket már a bevezetőben bibliai képekkel érzékeltettem. Az egyik oldalon ott áll Bábel tornyának felépítésére irányuló kísértés, amelyet a hatalom és a gőg táplál. A másik oldalon türelemre van szükség ahhoz, hogy Jeruzsálemet „tégláról téglára” újjáépítsük, Nehemiás idejéhez hasonlóan, az emberiség és a közjó védelmében.
185. A globális folyamatokat szemlélve egyre nyilvánvalóbbá válik a polarizáció és az erőszak által meghatározott hatalmi kultúra terjedése. A modern bábeli nyelvzavar nemcsak a globalizált technokrata paradigmában mutatkozik meg, hanem az ellentétes imperializmusok közötti távoli konfliktusban is – azok között a hatalmak között, amelyek meg akarják őrizni uralmukat, és azok között, amelyek meg akarják azt szerezni. Ez számos helyi konfliktushoz vezet. Emellett úgy tűnik, hogy nincs határa annak a versenynek sem – amelyet embertelen becsvágy hajt –, amely egyre erősebb technológiák fejlesztésére és ellenőrzésére irányul. Mindezen hanyatlás ellenére mégis kirajzolódik az emberiség nagy részének törekvése arra, hogy ember maradjon és a békés együttélés építésén dolgozzon. Túl gyakran vagyunk ennek a városnak öntudatlan építői és ügyetlen tervezői: képesek vagyunk nagylelkű gesztusokra, de hiányzik az átfogó vízió. Ez az építkezés lassabban halad, kevésbé látványos és kevésbé feltűnő, és jobb megértést, valamint erősebb koordinációt igényel ahhoz, hogy minden közösség – a családoktól az államokig – és a nemzetek közötti kapcsolatok tudatos és világos felelősségévé váljon. Ezt az elköteleződésre irányuló távlatot, ezt a reményteljes építkezést nevezzük a „szeretet civilizációjának”.
A szeretet civilizációja a digitális korszakban
186. Amikor VI. Pál pápa megalkotta a „szeretet civilizációja” kifejezést, a világ a hidegháború, a fegyverkezési verseny és a súlyos gazdasági instabilitás közepén állt. Ebben az összefüggésben az Egyház alternatív utat javasolt a rendszerek ideológiai szembenállásával szemben, és egy olyan társadalmi rend vízióját vázolta fel, amelyben az igazságosság és a felebaráti szeretet összefonódik, és a szeretet válik a gazdasági, politikai és kulturális élet vezérelvévé. Ma ezt a víziót határozottan újra fel kell fedeznünk, mert a szeretet civilizációja nem naiv utópia, hanem igényes program. Azt jelenti, hogy a felebaráti szeretetet az igazságosság struktúráiba ültetjük át, a testvériségnek intézményes formát adunk, és a másik embert – legyen az egyén vagy nép – a közjó építésének nélkülözhetetlen szövetségeseként tekintjük. Csak ez a társadalmi szeretet képes kultúrává és normává válni, és ezáltal olyan stabil nemzetközi rendet létrehozni, amely a puszta fegyveres együttélést közös jövővel rendelkező közösséggé alakítja.
187. Ez a felismerés a digitális átalakulás összefüggésében még alapvetőbbnek bizonyul. A digitális hálózatok, a globalizált gazdaság és az MI fejlődése egyre szorosabb kapcsolatokat hoz létre, és valós időben összekapcsolja az egyik helyen meghozott döntéseket azok máshol jelentkező következményeivel. Ebben az értelemben a Második Vatikáni Zsinat népek növekvő egymásrautaltságáról szóló szavai ma is aktuálisak, hiszen a közjó egyre inkább egyetemes dimenziót ölt, jogokkal és kötelességekkel, amelyek az egész emberiséget érintik. A szeretet civilizációja projektjének ezért azt a feladatot kell vállalnia, hogy ezt a kikényszerített egymásrautaltságot tudatosan vállalt és választott szolidaritássá alakítsa át. Ez a technológiai folyamatok vezérelve is: nem elég, hogy a mesterséges intelligencia hatékonyabbá vagy jobban összekapcsolttá tegyen bennünket; arra is szolgálnia kell, hogy közös jogokkal és kötelességekkel rendelkező egyetemes emberi családot építsünk, amelyben a digitális közelség valódi lehetőséggé válik a találkozásra és a kölcsönös gondoskodásra.
A hatalom kultúrája
188. Korunkban egy olyan hatalmi kultúra erősödik meg, amelyben az erőforrások birtoklása és az uralom képessége határozza meg a napirendet és a döntési szempontokat. Ennek következtében az emberiség közjava háttérbe szorul, és a háborúzó népek konkrét tragédiája mellékessé válik a stratégiai érdekekhez képest. Ez a hatalmi kultúra áthatja a társadalmat, megváltoztatja a kapcsolatokat és a viselkedésmódokat, és azáltal növekszik, hogy normalizálja a háborút, egyre nagyobb katonai erőre törekszik, kihasználja a multilateralizmus válságát, és egy hamis realizmust táplál, amely azt állítja, hogy nincs alternatíva.
A háború normalizálása
189. 1965-ben VI. Pál pápa szavai erőteljesen visszhangoztak az ENSZ Közgyűlésében: „Soha többé háborút, soha többé háborút!” El kell ismernünk, hogy az elmúlt hatvan év – minden békevágya és békenyilatkozata ellenére – megrázó brutalitású konfliktusokkal volt tele, amelyek gyakran nagymértékben érintették a civil lakosságot, ártatlan áldozatok halálához, tömeges kitelepítésekhez, társadalmi destabilizációhoz és hosszan tartó sebekhez vezettek. Mégis, a közbeszédben széles körben elfogadott meggyőződés maradt, hogy a háborúnak végső eszköznek kell maradnia, szigorú etikai és jogi korlátok között, és mindig a béke politikai víziójára kell irányulnia. Az első világháborút követő fejlemények után a második világháborút követően fordulópont következett: a béke a nemzetközi rend középpontjába került, különösen az Egyesült Nemzetek Szervezete Alapokmányán keresztül, azzal a céllal, hogy „a jövő nemzedékeit megóvják a háború csapásától”. Hasonlóképpen sok nemzeti alkotmány is a szélsőséges és szigorúan korlátozott kivételes esetekre szorította vissza az erő alkalmazását. Még a hidegháború idején is – a fennálló súlyos konfliktusok ellenére – megmaradt annak tudata, hogy egy új világháborút minden áron el kell kerülni.
190. Ma azonban valódi paradigmaváltásnak vagyunk tanúi a közbeszédben és az újrafegyverkezésről szóló döntésekben. A háború, mint a nemzetközi politika eszköze aggasztó reneszánszát éli, miközben aláássák azokat az etikai elveket, amelyek korábban korlátozták alkalmazását. Az elhúzódó regionális konfliktusok, az eszkalálódó feszültségek és a kölcsönös fenyegetések szinte mindennapossá válnak, és újra megjelennek az olyan konfliktusformák, amelyeket területi terjeszkedési törekvések hajtanak, és amelyeket már meghaladottnak hittünk. A közvéleményt egyre inkább polarizáló médiatörténetek formálják és befolyásolják, amelyeket gyakran olyan algoritmusok erősítenek fel, amelyek a konfliktust és a konfrontációt részesítik előnyben.
191. Emellett aggasztó történelmi emlékezetvesztést tapasztalunk, mivel eltűnnek a holokauszt és a két világháború szemtanúinak beszámolói. Ez szelektív vagy torz történetíráshoz vezet egy olyan környezetben, ahol az álhírek és a narratívák manipulációja elhomályosítja a levont tanulságokat. A háború borzalmainak élő emlékezete nélkül fennáll annak veszélye, hogy a politikai döntések kizárólag hatalmi szempontok alapján születnek meg, a hosszú távú következmények figyelembevétele nélkül.
192. Ehhez a média és a digitális világ új és meghatározó elemeket ad hozzá. A kommunikációs hálózatok, a töredezett információs környezetek és a konfliktust jutalmazó algoritmusok fokozhatják a polarizációt és a neheztelést, táplálhatják a propagandát és megnehezíthetik a közös ítéletalkotást. A háborút így nemcsak vívják, hanem kulturálisan is formálják leegyszerűsítő narratívák, barát–ellenség gondolkodásmód, dezinformáció és félelem által. Ha a történelmi emlékezet elhalványul, és meggyengülnek azok az etikai elvek, amelyek a civileket és a leggyengébbeket védik, könnyebbé válik az erőszakot úgy feltüntetni, mintha szükséges, elkerülhetetlen, netán’ egyenesen „megtisztító” volna. Ebben az összefüggésben az emberiség egy erőszakos hatalmi kultúra felé sodródik, amelyben a béke már nem vállalandó felelősségként, hanem a konfliktusok közötti törékeny szünetként jelenik meg. Ma, minden eddiginél inkább – az önvédelem jogának legszigorúbb értelemben vett fenntartása mellett – fontos hangsúlyozni, hogy az „igazságos háború” elmélete, amelyet túl gyakran használtak fel bármilyen háború igazolására, meghaladottá vált. Az emberiség sokkal hatékonyabb és erőteljesebb eszközökkel rendelkezik az emberi élet előmozdítására és a konfliktusok megoldására, például a párbeszéddel, a diplomáciával és a megbocsátással. Az erőszak és a fegyverek alkalmazása az emberi kapcsolatok hiányáról tanúskodik, amelynek mindig pusztító következményei vannak a civil lakosságra nézve.
Határok nélküli erőszak
193. A hadiipari komplexum növekedése meghatározza a jelenlegi politikai tájat, és több ország gazdaságának kulcsfontosságú ágazatává vált. A gazdasági érdekek, a katonai apparátus és a politikai döntések szoros összefonódása „felfegyverzett nemzetet” eredményez, amelyben a háború a politika természetes folytatásának tűnik, a fegyverpiac pedig a katonai döntések önálló hajtóerejévé válik. A háború mögött álló óriási gazdasági érdekeket sem szabad figyelmen kívül hagyni. A hadiipar és a fegyverszállítók olyan piacból profitálnak, amely éppen a konfliktusokból él. Ebben az értelemben a pénzügyi érdekek is hozzájárulnak a világ különböző térségeiben tapasztalható feszültségek szításához.
194. A katonai arzenálok ismét a figyelem középpontjába kerülnek. Korábban az a felismerés, hogy az atomfegyverek az egész emberiséget képesek lennének elpusztítani, megnyitotta az utat az enyhülés és a leszerelési tárgyalások előtt. Ez a megközelítés azonban feledésbe merült, és a nukleáris arzenálok továbbfejlesztése – beleértve azok „taktikai” alkalmazásának lehetőségét – kevésbé valószínűtlenné teszi e fegyverek használatát. Ebben az összefüggésben a több mint hetven állam támogatásával 2021-ben hatályba lépett Atomsorompó-szerződés fontos lépést jelent. Ugyanakkor fennáll a veszélye annak, hogy nagyrészt szimbolikus marad, mivel nagy atomhatalmak nem csatlakoztak hozzá. Ez ahhoz a széles körben elterjedt, de téves meggyőződéshez vezetett, hogy a nukleáris elrettentés a biztonság nélkülözhetetlen feltétele. Ez új, nehezen ellenőrizhető fegyverkezési versenyt is előidézett, amely együtt jár az atomfegyver-csökkentési megállapodások fokozatos felbomlásával, valamint miniatürizált fegyverek fejlesztésével, amelyek alkalmazása reálisabb lehetőségnek tűnik.
195. Ugyanez a logika érvényesül a hagyományos háborúk esetében is. A katonai erőszak, a gyenge diplomáciai kezdeményezések és az érintett érdekek összetettsége hozzájárulnak olyan konfliktusokhoz, amelyek hajlamosak elhúzódni, és rendkívül magas emberi és környezeti költségekkel járnak. Sokkal könnyebb háborút kezdeni, mint befejezni, mégis a konfliktus megelőzésről szóló vita tragikus módon marginális marad.
196. A helyzetet tovább destabilizálja új fegyveres szereplők megjelenése – például dzsihadista csoportok, magánmilíciák és bűnözői hálózatok –, ami az állami erőszak monopólium végét jelzi. Ezek a csoportok gyakran homályos ideológiai motivációkat kapcsolnak össze konkrét gazdasági érdekekkel, és a háborút egész fiatal nemzedékek és gyermekek számára életformává teszik. Itt már nem a végső győzelemről van szó, hanem a konfliktusnak, mint a hatalom és a jövedelem forrásának a fenntartásáról.
Fegyverek és mesterséges intelligencia
197. A fent említett forgatókönyv összefügg a fegyverrendszerek folyamatos fejlődésével, különösen azokéval, amelyek mesterséges intelligenciát alkalmaznak. A Szentszék nemrégiben rámutatott arra, hogy az autonóm fegyverrendszerek egyre könnyebb alkalmazhatósága a háborút „megvalósíthatóbbá” és kevésbé emberi ellenőrzés alatt állóvá teszi. Ez sérti azt az alapelvet, amely szerint fegyveres erőszakhoz csak végső eszközként, jogos önvédelem esetén szabad folyamodni. Emiatt a mesterséges intelligencia fejlesztését és katonai alkalmazását a lehető legszigorúbb etikai követelményeknek kell alávetni annak érdekében, hogy biztosított legyen az emberi méltóság és az élet sérthetetlenségének tisztelete, valamint hogy megelőzhető legyen az ilyen fegyverek fejlesztéséért folyó fegyverkezési verseny.
198. Időnként „mesterséges erkölcsi ágensekről” beszélnek, mintha a gépek következetesebben tudnák megkülönböztetni a jót és a rosszat, mint az ember. Az erkölcsi ítéletek azonban nem redukálhatók puszta számításokra, mert magukban foglalják a lelkiismeretet, a személyes felelősséget és a másik ember személyként való elismerését. Ezért nem megengedhető, hogy halálos vagy más módon visszafordíthatatlan döntéseket mesterséges rendszerekre bízzunk. Egyetlen algoritmus sem teheti erkölcsileg elfogadhatóvá a háborút. A mesterséges intelligencia nem szünteti meg a konfliktusokban rejlő embertelenséget; ellenkezőleg, felgyorsíthatja és személytelenné teheti a konfliktusokat, csökkentheti az erőszak alkalmazásának küszöbét, a védekezést fenyegetések előrejelzésévé alakíthatja, az áldozatokat pedig adatokra redukálhatja. Így hozzászokhatunk ahhoz a gondolathoz, hogy az erőszak elkerülhetetlen, és csupán optimalizálni kell azt. Mindez azonban nem csökkenti annak fontosságát, hogy az általunk fejlesztett mesterséges rendszereket a lehető legnagyobb mértékben értékekkel és józan ítélőképességgel ruházzuk fel, hogy hozzájárulhassanak egy olyan erkölcsi ökoszisztémához, amelyben az emberek jobban hallgatnak lelkiismeretükre, és az MI-rendszerek megfelelő korlátokat állíthatnak fel.
199. Nem elegendő általánosságban az etikára hivatkozni. Konkrét értékelési szempontokat kell meghatározni. Az első szempont a személyes felelősség kérdése. Ha egy támadásról szóló döntés automatizálttá vagy átláthatatlanná válik, nő a felelősség elhárításának veszélye. Ezért a felelősségi láncnak azonosíthatónak és ellenőrizhetőnek kell lennie; azoknak, akik a technológiákat fejlesztik, betanítják, engedélyezik vagy alkalmazzák, felelősséget kell vállalniuk döntéseikért.
A második szempont az erkölcsi mérlegeléshez szükséges idő. Bár a mesterséges intelligencia hajlamos felgyorsítani a döntéshozatalt, a gyorsaság és a hatékonyság soha nem lehet a háborús helyzetben hozott visszafordíthatatlan döntések legfőbb mozgatórugója.
A harmadik szempont a civil lakosság azonosítása és védelme. Minden olyan technológia, amely lehetővé teszi a támadást anélkül, hogy az ember látná az érintettek arcát, csökkenti a konfliktus erkölcsi küszöbét. A célpontok kiválasztása és az erőszak alkalmazása nem moshatja össze a harcoló és a nem harcoló személyeket, és nem hagyhatja figyelmen kívül a védtelen lakosságra gyakorolt következményeket.
200. Ezekből a kritériumokból bizonyos nélkülözhetetlen követelmények következnek. Először is, minden háborús műveletben használt rendszernek biztosítania kell a döntési folyamatok nyomon követhetőségét és rekonstruálhatóságát, hogy a felelősség és a bűnösség ne vesszen el a „gépben”. Másodszor, a halálos erő alkalmazásáról szóló döntést nem lehet átláthatatlan vagy automatizált folyamatokra bízni; annak hatékony, önreflexív és felelős emberi ellenőrzés alatt kell maradnia. Végül pedig elengedhetetlen kölcsönösen elfogadott szabályok leszögezése nemzetközi szinten is a technológiai fegyverkezési verseny megfékezésére, különösen a civil lakosság és a túléléséhez szükséges létfontosságú infrastruktúra védelmében.
A multilateralizmus válsága
201. A hatalom kultúrája a multilaterális rendszer válságában is gyökerezik. Azok az intézmények, amelyeket valamennyi nép közös jövőjének és a globális közjónak a védelmére hoztak létre, meggyengülni látszanak. Ennek oka nem csupán a strukturális korlátokban keresendő, hanem gyakran abban is, hogy hiányzik a közös politikai akarat e szervezetek támogatására, reformjára vagy erkölcsi tekintélyük elismerésére.
Ahelyett, hogy előreléptünk volna, visszalépés történt a 20. század egyik meghatározó fordulópontjához képest. Az európai kommunista rendszerek 1989 utáni összeomlását egy elsősorban gazdasági jellegű globalizáció követte, amelyből hiányzott az a megfelelő politikai keret, amely a párbeszédet és a békét fenntarthatta volna. Szinte vakon bíztak abban, hogy a piacok majd jólétet, demokráciát és stabilitást teremtenek.
A valóságban azonban a globalizáció nem hozott automatikusan egységet és békét; ehelyett fundamentalista, identitásalapú és nacionalista reakciókat váltott ki. Az eredmény távol áll a valódi multilateralizmustól: inkább egy rendezetlen, konfliktusokkal terhelt multipoláris világ alakult ki, amelyet a kölcsönös bizalmatlanság ural.
202. Ismét megjelent az a kísértés is, hogy a közösségi identitást egy ellenséggel szemben határozzák meg. Ezt olyan narratívák táplálják, amelyekben minden fél áldozatként mutatja be önmagát, és jogosnak tartja a megtorlást. Az összetett valóság leegyszerűsítése olyan kategóriákra, mint az „én először”, „barát vagy ellenség”, „mi vagy ők”, olyan döntésekhez vezet, amelyek gyakran felelőtlenek, és aláássák a nemzetek közötti bizalmat.
A nemzetközi jog erejét így fokozatosan felváltja az a felfogás, hogy „az erő teszi a jogot”. Ennek következtében a nemzetközi bíróságok, amelyek az államközi viták rendezésére vagy a háborús bűncselekmények üldözésére hivatottak, gyakran meggyengülnek vagy megkerülhetők, ami súlyos következményekkel jár a politikai kultúrára és a társadalmi kohézióra nézve.
203. Ebben az összefüggésben a béke előmozdítása háttérbe szorult. A hatalmi politika oltárán háttérbe kerül a fejlesztési együttműködés, a leszerelés, a konfliktus megelőzés és a kölcsönös bizalom építése. A humanitárius nemzetközi jog vívmányai is veszélybe kerülnek. Az agresszióra adott válasz arányosságának elve, a vízhez, élelemhez és alapvető létfenntartási javakhoz való hozzáférés védelme, valamint a civilek – különösen a gyermekek – életének tisztelete sokak szemében a múlt naiv maradványainak tűnik.
204. Mély spirituális és kulturális vakság korában élünk. Egy hamis pragmatizmus arra ösztönöz bennünket, hogy elvágjuk magunkat történelmi gyökereinktől, mintha egyfajta „újrakezdés” lenne lehetséges a múlt tapasztalataitól függetlenül. Még azok is beleeshetnek ebbe a történelmi nihilizmusba, akik fontos erkölcsi elvekre hivatkoznak, és tévesen azt hiszik, hogy a 20. század borzalmai soha többé nem ismétlődhetnek meg.
Valójában azonban ugyanazok a dinamikák új formában megint megjelennek. A fegyveres egyensúly és az elrettentés logikája újra megerősödni látszik. A hidegháború kétpólusú rendszerével szemben azonban ma a szereplők és a hadszínterek számának növekedése ezt a logikát sokkal törékenyebbé teszi.
Az eszkalálódó konfliktusok aszimmetrikus és „hibrid” háborúkhoz vezetnek, amelyeket nemcsak a csatatéren, hanem gazdasági, pénzügyi és kiberfrontokon is vívnak. A dezinformáció és a lakosság félelmeit kihasználó kampányok a közvélemény manipulálásának eszközeivé válnak. Sok országban – köztük a globális Dél államaiban is – a katonai kiadások növelését az egyetlen válaszként mutatják be a bizonytalan jövőre vagy az észlelt fenyegetésekre. A valódi árat azonban a legszegényebbek fizetik meg, akiknek kevesebb jut egészségügyre, oktatásra és szociális szolgáltatásokra.
205. A probléma mélyén egy hamis realizmus húzódik meg, amely nemcsak az erőszak uralkodó szemléletéből, hanem abból a kulturális és antropológiai meggyőződésből is fakad, hogy a háború az emberi természet elkerülhetetlen része. Sokan azt állítják, hogy a világ mindig is ilyen volt, és mindig ilyen is marad.
Ennek következtében már nem a béke keresése áll a középpontban – amely elvesztette szerepét a nemzetközi élet meghatározó viszonyítási pontjaként –, hanem az, hogy mikor és hogyan kell katonai erőt alkalmazni. Ugyanez az érvelés azt sugallja, hogy felelőtlenség lenne nem felkészülni a konfliktusokra.
Én azonban azt állítom, hogy az igazi felelőtlenség a reálpolitikában rejlik, abban a politikai „realizmusban”, amely a lelkiismeretekben és a társadalomban beletörődést vet el a háború állítólagos elkerülhetetlenségével szemben, és a békét vagy a párbeszédet utópisztikus, sőt irracionális álláspontnak minősíti. A béke valójában nem naiv remény és nem pusztán a háború hiánya, hanem az igazságosság és a szeretet gyümölcse, amely mindig lehetséges.
Egy állítólagos politikai realizmus
206. Ilyen légkörben nihilizmus és pragmatizmus összefonódik, és végső soron normalizálja a súlyos hibákat. A vallási szélsőségesség és az identitásalapú fanatizmus szövetségre lép az irracionális gazdaságpolitikákkal, miközben a politika gyakran a dezinformációra és az ellenfelek kigúnyolására épít, rendszeresen táplálva a félelmeket és a sérelmeket. A másik másságát mindinkább fenyegetésként élik meg, fokozva a birtoklási vágyat, az uralni akarást, a hegemón ambíciókat, a hatalommal való visszaélést és az idegenektől való félelmet, s ezzel olyan környezetet teremt, amelyben új konfliktusok szinte észrevétlenül alakulhatnak ki.
207. Ez termékeny talaja az új háborúknak, amelyek talán még veszélyesebbek lehetnek a korábbiaknál, mivel semmibe veszik az etikai korlátokat. Ami egykor elfogadhatatlannak számított, ma szinte habozás nélkül végrehajtható, miközben a nemzetközi reakciókat egyre inkább az egyes kormányok érdekei, és egyre kevésbé a helyzet objektív súlyossága határozza meg. A döntéseket ma gyakran szinte kizárólag gazdasági számítások vezérlik, amelyeket médiatorzítások, mesterségesen gerjesztett lelkesedés és olyan „álmok” igazolnak, amelyek végül elkerülhetetlenül szertefoszlanak, csalódást és újabb erőszakot hagyva maguk után. Amikor az emberek azt hiszik, hogy már semmi sem igaz, és az elvek csupán üres szavak, szívükben erőre kap az intolerancia és az agresszió.
208. Ilyen helyzetekben a jövőbeli erőszak megelőzését szolgáló konkrét védelmi intézkedések kérdése megválaszolatlan marad. Ha egy kultúra normálisnak tartja és igazolja a konfliktust, veszélyes útra lép, mert ami ma elképzelhetetlennek tűnik, holnap a hasznosság vagy a biztonság nevében elfogadhatóvá válhat. Azokban az országokban, ahol súlyos társadalmi feszültségek vannak jelen, nem zárható ki, hogy egyes vezetők a fegyveres konfliktust a belpolitikai problémákról való figyelemelterelés hatékony eszközének, illetve a nehézségek cinikus kezelési módjának tekintik.
209. Különleges felelősség nehezedik a kutatás területén dolgozók vállára. E szféra valamennyi fontos szereplőjének – tudósoknak, vállalkozóknak, befektetőknek, akadémiai vezetőknek, politikusoknak és másoknak – átláthatóan és felelősen kell cselekedniük, tudatában annak a tágabb összefüggésrendszernek, amelyet technológiai fejlesztéseikkel alakítanak, különösen a mesterséges intelligencia területén. Aki kizárólag saját szakterületére összpontosít, könnyen becsaphatja magát azzal, hogy erkölcsileg semlegesnek tekinti tevékenységét. Így elkerülheti a kérdést, hogy bizonyos kísérletek valójában milyen végső célokat szolgálnak. Ennek következtében fennáll a veszélye annak, hogy – akár tudtán kívül – olyan kétes projektekhez járul hozzá, amelyek az erőszak, a manipuláció és az uralom új formáit erősítik.
A szeretet civilizációjának építése
210. A világ állandó konfliktus állapotában való fenntartása rossz, és nevén kell nevezni. A jelenlegi helyzet leírása talán sötétnek vagy pesszimistának tűnhet, de szükségesnek tartom. A keresztény szemlélet azonban nem merül ki a rossz elítélésében. A történelmet a megfeszített és feltámadt Úr fényében szemléljük, akinek az Atya „minden hatalmat adott mennyen és földön” (Mt 28,18). A jelent nem előre elrendelt sorsnak tekintjük, hanem a személyes és közösségi megtérés lehetőségének. Hisszük továbbá Isten országának erejét, amely a mustármag apróságából növekszik ki: elvetik, kicsírázik és növekszik (vö. Mk 4,26–32). Miközben körülöttünk káosz uralkodik, a jó csendesen növekszik a földből. Ahogyan Izajás próféta mondja: „Íme, újat cselekszem; most sarjad, talán nem látjátok?” (Iz 43,19).
211. A történelem közelebbi vizsgálata ezt megerősíti. Még a legsötétebb időkben is az Úr olyan férfiakat és nőket támaszt, akik nem adják fel, kitartanak a jóban, védelmezik a gyengéket és utakat nyitnak a kiengesztelődés felé. A szentek, az igaz emberek és a gyakran elfeledett béketeremtők emlékezete arra tanít bennünket, hogy a kegyelem nem varázsütésre szünteti meg a konfliktusokat, hanem arra ösztönöz, hogy aktívan ellenálljunk a rossznak, és rendkívüli kreativitással tegyük a jót. A keresztények látják a sötétséget, és felismerik annak valódi természetét, de nem szemlélik passzívan, mert ismerik a világosságot, és tudják, hogy a sötétség nem győzte le, és nem is győzheti le azt (vö. Jn 1,5). Ezért a keresztények akkor is a jót szolgálják, amikor úgy tűnik, hogy a szenvedésé az utolsó szó; reményük teológiai remény, amely értelmet és irányt ad a valóságnak.
Mindannyian hozzájárulhatunk
212. Ezen a ponton azonban megjelenhet egy finom kísértés: az a gondolat, hogy a problémák túl nagyok, mi pedig túl kicsik vagyunk, ezért döntéseinknek nincs jelentősége. Ez az önfeladás udvarias formája, amely gyakran realizmusnak álcázza magát. Kétségtelen, hogy nem mindenkinek ugyanakkora a lehetősége a változtatásra. Vannak, akik kormányoznak, beruházásokról döntenek, intézményeket vezetnek, kutatnak, oktatnak, termelnek vagy információkat közvetítenek; és vannak olyanok, akik látszólag csak a mindennapi életüket élik. De senki sem mentes a felelősség alól. Mindnyájunknak megvan a maga cselekvési tere, és éppen ott – sehol máshol – kell eldöntenünk, hogy az erőszak mentalitását tápláljuk-e (akár közömbösséggel, cinizmussal, hazugsággal vagy gyűlölettel), vagy a béke lelkületét őrizzük meg (az igazság, a mértékletesség, a közelség és a gondoskodás által).
213. A 20. századi katolikus író, J. R. R. Tolkien egyik regényének főszereplőjével így fogalmazta meg felelősségünket:
„Nem a mi feladatunk, hogy a világ minden áramlatát irányítsuk, hanem hogy megtegyük azt, ami hatalmunkban áll azokért az évekért, amelyekben élünk; hogy kiirtsuk a rosszat azokon a földeken, amelyeket ismerünk, hogy azok, akik utánunk jönnek, tiszta földet találjanak a művelésre.”
A szeretet civilizációja nem egyetlen nagy vagy látványos gesztusból fog megszületni, hanem a hűség apró és kitartó cselekedeteinek összességéből, amelyek gátat vetnek az embertelenné válásnak. Ezért érdemes megállnunk, és elgondolkodnunk azon, miként járulhatunk hozzá mindannyian a magunk módján a szeretet civilizációjának felépítéséhez. Anélkül, hogy a témát kimerítően tárgyalnám, öt utat szeretnék javasolni a mindennapi és közéleti felelősségvállalásra: a szavak lefegyverzésének szükségességét, a béke megteremtését az igazságosság által, az áldozatok nézőpontjának felvételét, az egészséges realizmus ápolását, valamint a párbeszéd és a multilateralizmus újjáélesztését.
A szavak lefegyverzésének szükségessége
214. Az első hozzájárulás, amelyet egy emberibb civilizáció építéséhez adhatunk, az, hogy odafigyelünk a szavainkra. „Fegyverezzük le a szavakat, mert ezzel hozzájárulunk a világ lefegyverzéséhez.” A szavak hatalmas erővel rendelkeznek, ezt mindennapi kapcsolatainkban is megtapasztaljuk: egy kimondott szó jobbá vagy rosszabbá tudja tenni a hangulatunkat. „A béke bennünk, mindnyájunkban kezdődik: abban, ahogyan másokra tekintünk, ahogyan meghallgatjuk őket, és ahogyan beszélünk róluk. Ebben az értelemben kommunikációnk alapvető fontosságú: nemet kell mondanunk a szavak és képek háborújára, el kell utasítanunk a háború logikáját.” Ezért mindnyájunknak meg kell vizsgálnunk lelkiismeretünket szavainkkal, előítéleteinkkel és azok nyílt vagy rejtett agresszív tartalmaival kapcsolatban. Valahányszor igazat mondunk, tanácsot adunk, vigaszt nyújtunk a rászorulóknak, felemeljük szavunkat az igazságtalanság ellen, vagy hangot adunk azoknak, akiknek nincs hangjuk, lehetőségünk nyílik arra, hogy hozzájáruljunk a közjóhoz.
Békét teremteni az igazságosság által
215. A béke alapja az igazságosság, és mindnyájan, minden szinten hozzájárulhatunk a béke alapjának lerakásához. Nem akármilyen békére törekszünk – nem arra, hogy minden áron elkerüljük a konfliktust –, hanem arra a valódi békére, amely az igazságosságból fakad. „Nagyon szoros kapcsolat áll fenn az egyén igazságossága és mindenki békéje között.” Szent Ágoston a következő zsoltárvershez („Az igazságosság és a béke megcsókolják egymást” – Zsolt 85,11) ezt írta: „Senki sem idegenkedik a béke utáni vágytól, de nem mindenki hajlandó az igazságosság gyakorlására… Cselekedjétek tehát az igazságosság tetteit, és gondoljatok arra, hogy az igazságosság és a béke összetartoznak; nem állnak egymással szemben. Miért fordultok az igazságosság ellen? Az igazságosság például azt parancsolja, hogy ne lopjatok, de nem figyeltek rá; hogy ne törjetek házasságot, de befogjátok a fületeket; hogy ne tegyetek másokkal olyat, amit nem szeretnétek, hogy veletek tegyenek; hogy ne mondjatok másokról olyat, amit magatokról sem szeretnétek hallani… Békét akartok? Akkor gyakoroljátok az igazságosságot!”
Soha ne fáradjunk bele az igazságosság keresésébe!
Az áldozatok szemszögéből nézni a világot
216. Vannak helyzetek, amikor ahhoz, hogy emberek maradjunk, túl kell lépnünk fenntartásainkon, és állást kell foglalnunk. Egyes konfliktusokban igazságtalan semlegesnek maradni, és nem elegendő egyszerűen azt állítani, hogy nem vagyunk bűnrészesek. Amikor civilek bombázását, kórházak, iskolák vagy létfontosságú infrastruktúrák elleni támadásokat, illetve gyermekek elleni erőszakot látunk, olyan botrányokkal szembesülünk, amelyek magát az emberiséget rendítik meg. Ezért nem elégedhetünk meg elvont elemzésekkel. Ferenc pápa arra hívott bennünket, hogy érintsük meg a szenvedők „megsebzett testét”, nézzünk az arcukba, hallgassuk meg történeteiket, és ismerjük el sebeiket. A fájdalmas események történelmet és emlékezetet egyaránt igényelnek: előbbit a tények elbeszéléséhez, utóbbit a megélt tapasztalatok tanúságtételéhez.
217. Ha a kommunikációban és az oktatásban teret adunk az áldozatok nézőpontjának és hangjának, segítünk felismerni azt a mélységes rosszat, amely a háborúban és általában minden erőszakban jelen van. Így elutasíthatjuk a konfliktusok normalizálását, nem fordítjuk el tekintetünket, amikor az emberi méltóság sérül, és visszaadhatjuk az áldozatoknak azt a méltóságot, hogy meghallgatják és elismerik őket. Az ilyen hangokra való figyelem megerősíti azt a meggyőződést, hogy az emberiség – az erőszakos kisebbségektől eltekintve – nem akar háborút. Az Egyház különleges módon lehet az áldozatok élő emlékezetének helye. Ahogy VI. Pál emlékeztetett rá, az Egyház számára alapvető fontosságú, hogy magába fogadja mindazok hangját, akik a múlt háborúiban meghaltak, valamint azokét, akik ma is hordozzák azok sebeit, hogy kiáltásuk a béke és az egyetértés felhívásává váljon, ne pedig új konfliktusok előjátékává.
Egészséges realizmus
218. Olyan egészséges realizmusra van szükségünk, amely egyaránt elkerüli a politikai idealizmust és a cinizmust. Létezik ugyanis egyfajta idealizmus, amely saját világnézetének megőrzése érdekében hajlamos szelektíven válogatni a tények között, eltorzítani vagy átnevezni azokat. Hívei végül egy olyan valóságban élnek, amely saját meggyőződéseikhez igazodik. Ezzel szemben létezik a realizmusnak egy torz formája is, amely összekeveri a megfigyelést a beletörődéssel, és azt állítja, hogy mivel az erőszak uralkodik, mindig is uralkodni fog. A hiteles realizmus nem mond le egy jobb világ reményéről. Ellenkezőleg: azzal kezdődik, hogy világosan azonosítja az érdekeket, félelmeket, korlátokat és hatalmi viszonyokat, hogy pontosan meghatározza, mi érhető el, és milyen lépések szükségesek hozzá. Nem redukálja a politikát erkölcsi prédikációvá, de nem is kapitulál az erőszak előtt. Ehelyett olyan megvalósítható utakat keres, amelyek révén a béke több lehet puszta szólamnál: hiteles intézmények, ellenőrizhető garanciák, türelmes tárgyalások, konfliktus megelőzés és a civil lakosság védelme által.
A párbeszéd újjáélesztése
219. Ha a szeretet civilizációját akarjuk építeni, párbeszédet kell folytatnunk, mert ez az emberek és a nemzetek együttélésének legfontosabb eszköze, valamint a nyílt konfliktus alternatívája.
A második világháború előestéjén XII. Piusz hangsúlyozta, hogy a békében semmi sem vész el, míg a háborúban minden elveszhet. Arra figyelmeztetett, hogy az embereknek újra beszélniük kell egymással, mert az őszinte és kitartó párbeszéd mindig lehetőséget nyit a tisztességes megoldásra.
220. A párbeszéd valójában az emberi élet természetes része, és nem korlátozódik az államok közötti kapcsolatokra. Olyan magatartás kialakítását jelenti, amely testvéri kötelékeket kíván építeni a meghallgatás, a nyitottság, az egymásra szánt idő és akár a közösen eltöltött idő révén. Amikor valódi találkozásokat élünk meg másokkal – olyan emberekkel, akik különböznek tőlünk, idegenekkel vagy bevándorlókkal –, sokkal nehezebbé válik egyáltalán elképzelni a háborút.
221. Politikai szinten sürgős szükség van arra, hogy a „hatalom kultúráját” felváltsa a valódi „tárgyalás kultúrája”, amelyben a párbeszéd és a diplomácia a konfliktusok rendezésének megszokott eszközeivé válnak.
Giorgio La Pira azt a reményt fogalmazta meg, hogy:
„A háború módszerét a béke módszere váltja fel: a tárgyalás, a találkozás, a közeledés módszere – vagyis az igazán emberi módszer.”
Annak tudata, hogy minden nép közös jövőben osztozik, megköveteli, hogy a „tárgyalás kultúrája” egyre inkább közös politikai és kulturális elkötelezettséggé váljon, amely fokozatosan kivezeti az emberiséget az erőszak körforgásából.
222. Mindazokhoz, akiknek megadatott a kormányzás tiszte és felelőssége, szeretném megismételni szavaimat, amelyeket pápaságom kezdetén mondtam:
„A világ népei békére vágynak, és vezetőikhez teljes szívemből fordulok: találkozzunk, beszéljünk egymással, tárgyaljunk! A háború soha nem elkerülhetetlen. A fegyvereknek el kell hallgatniuk, mert nem oldják meg a problémákat, hanem csak súlyosbítják azokat. A történelem alakítói a béketeremtők, nem azok, akik szenvedést vetnek. Szomszédjaink nem elsősorban ellenségeink, hanem embertársaink; nem gyűlölendő bűnözők, hanem olyan férfiak és nők, akikkel beszélhetünk. Kerüljük az erőszakos narratívákra jellemző manicheus szemléletet, amely a világot jókra és rosszakra osztja.”
223. Az erőszak elleni küzdelemben a vallásközi párbeszédnek meghatározó szerepe van, mert a nagy spirituális hagyományok középpontjában a béke üzenete áll.
Aki Isten nevét a terrorizmus, az erőszak vagy a háború igazolására használja fel, elárulja Isten valódi természetét, mert a vallás nevében vívott harc magát a vallást támadja meg.
Az „assisi szellem”, amelyet II. János Pál hirdetett meg, és amelyet Ferenc pápa továbbvitt – például az Ahmed el-Tajjeb-val folytatott párbeszédében –, azt mutatja, hogy a hívők saját vallási hagyományaik legmélyebb forrásaiból meríthetnek, ahol nincs helye a „megszentelt gyűlöletnek”.
A diplomácia és a multilateralizmus szükségessége
224. A nemzetközi kapcsolatokban a párbeszéd a konfliktusok megelőzésének és a bizalom újjáépítésének nélkülözhetetlen diplomáciai eszköze. Korunk indulatos nyilatkozatai, agresszív retorikája és hatalmi politikája közepette a diplomácia feladata, hogy minden féllel elősegítse a párbeszédet, még azokkal a partnerekkel is, akiket kevésbé „kényelmesnek” tartanak, vagy akiknek tárgyalási jogosultságát egyesek kétségbe vonják. Ezért a konfliktusban álló felek közötti legapróbb jó szándékú jelzést is a legnagyobb alázattal és türelemmel kell támogatni, hogy előmozdítsa a békefolyamatot.
225. A kibertér szintén csatatérré vált. A kibertámadások, az adatmanipuláció és a mesterséges intelligencia segítségével szervezett befolyásolási kampányok egész országokat destabilizálhatnak még azelőtt, hogy nyílt fegyveres konfliktus alakulna ki. Ráadásul ezen a területen a felelősség gyakran nehezen megállapítható. Ha nem egyértelmű, ki követte el a támadást, nő az aránytalan válaszlépések, a téves helyzetértékelés és az eszkaláció veszélye. Ezért a diplomáciának ebben az új környezetben is hatékonyan kell működnie, és közös szabályokat kell kialakítania a digitális technológiák használatára vonatkozóan, hogy megvédje a civileket és a különösen sérülékeny csoportokat a „láthatatlan”, de nagyon is valós erőszakformáktól.
226. A nemzetközi szervezetek, különösen az Egyesült Nemzetek Szervezete, nélkülözhetetlen eszközei a szeretet civilizációjának előmozdításában. Erősíthetik a nemzetek közötti párbeszédet, támogathatják a konfliktusok békés rendezését, a népek átfogó fejlődését, a leggyengébbek védelmét, a leszerelést és a teremtett világ megóvását. Ilyen törekvések révén a nemzetközi közösség dolgozhat az egyenlőtlenségek csökkentésén, a menekültek és kisebbségek jogainak védelmén, a katonai kiadások emberi fejlődésre való átcsoportosításán, valamint közös otthonunk megóvásán.
A Szentszék támogatja és figyelemmel kíséri ezeket az erőfeszítéseket, miközben elismeri, hogy az ENSZ és a nemzetközi politikai rendszer jelenlegi gyengeségei mélyreható reformok szükségességére mutatnak rá. Nem pusztán technikai kiigazításokról van szó, mert az értékek és meggyőződések válsága – amely a nemzetek etikai alapjait is érinti – megnehezíti, hogy a multilateralizmus valóban a közjót szolgálja.
227. Nemzetközi szinten a Szentszék diplomáciája az evangéliumi irgalmasság elvét tekinti a politikai cselekvés konkrét mércéjének. Ez az egyik módja annak, hogyan szegődik a Szentszék az emberiség szolgálatába, amikor a szeretet és az igazság nevében a lelkiismerethez szól, védi minden ember méltóságát, és kiáll a szegények, a migránsok és a háborúk áldozatai mellett. A pápai diplomácia ily módon fejezi ki az Egyház egyetemességét, és hozzájárul a szeretet civilizációjának építéséhez, amelyben még az új technológiák is a közjót szolgálhatják.
Imádkozni és remélni
228. A felelősségvállalás e formáit az imádság erősíti meg, és viszont ezek is táplálják az imádságot. A béke mindenekelőtt „Istentől származik, attól az Istentől, aki feltétel nélkül szeret mindnyájunkat”. Ezzel ajándékozta meg tanítványait Jézus húsvét napján:
„Békesség nektek!”
Ez a feltámadt Krisztus békéje: fegyvertelen és lefegyverző, alázatos és állhatatos béke.
Ezekkel a szavakkal köszöntöttem az Egyházat és a világot püspökké választásom napján. Most ismét elmondom őket, és mindenkit arra hívok, hogy imádkozzon ezért az ajándékért. Soha ne fáradjunk bele a békéért való imádságba és abba a törekvésbe, hogy azt kapcsolatainkban és a társadalomban is megvalósítsuk.
A Magnifica Humanitas közreadása nagy érdeklődést váltott ki egyházi médiákban. A Katolikus Rádió, a Vatikáni Rádió és a Mária Rádió adásaiban napi téma.
A háborús feszültség oldása érdekében a pápa június 26-27 és 29.-i napokra konzisztóriumot hívott össze. Itt meghallgatják a bíborosok, hangsúlyosan a háború sújtotta területekről érkezők tapasztalatait. Napirendi téma lesz a jogos háború elméletének meghaladása. Az enciklika szellemében határozat elfogadását tervezik.
