A végzetes klausztro- és monaszteriofóbia

 

Mi történik, ha egy szerzetesrend legfőbb vezetője nem hisz abban, hogy a rendjéhez tartozó női szemlélődő monostoroknak helye lenne a 21. század egyházában? Felkelti az illetékesek figyelmét.

És ha esetleg általában is ezt tartaná a szemlélődő életformáról? Kinézne neki egy szentszéki állás.

De mivel bizonyíthatná alkalmasságát és elszántságát egy ilyen pozíció betöltésére? Például azzal, hogy csődbe viszi az általa vezetett rendet.

Mélyen cinikus és valótlan feltételezés, hogy ilyen megtörténhetne az Egyházban, ugye? Nos, mégis ez történt meg a ferencesek korábbi miniszter generálisával, José Rodríguez Carballóval. 2003 és 2009 között különféle „befektetések” révén sok millió euró tűnt el az ő generálissága alatt. És bár az ingatlanbiznisz mellett elvileg jól jövedelmező drog- és fegyverüzletekre is mentek a források, nem csak a kamat, hanem a tőke is eltűnt offshore cégek labirintusában. Így aztán hősünk alatt csődbe ment a ferences rendi központ, amely már az ő távozása előtt is rossz kamatozású bankhitelekkel próbált túlélni, hogy aztán távozása után utódai szembesülhessenek a több tízmillió eurós adóssággal. A csodálkozás és az arcoknak megnyúlása felettébb nagy volt, egy Rossi nevezetű bróker akasztással megöngyilkolódott, a rendi ökonómus lemondott, Carballo tanúskodni készülő vikáriusa pedig a meghallgatása előtt szintén roppant váratlanul elhunyt. A három ügyben érintett tartományi ökonómus elleni vádakat ejtették, mert amikor 2018-ban végre tárgyalásra került volna az ügy, már elévült.

És mi történt Carballóval, miután csődbe ment a ferences rendi központ? Némileg meglepőnek mondható módon kiderült róla, hogy ő az az ember, „aki ott sem volt”. És azért valljuk be, hogy váratlan mutatvány ez egy olyan embertől, aki fizikailag minden rossz döntésnél jelen volt, mégsem tudott egyikről sem, sőt még a gyanú árnyéka is visítva elkerülte őt. Így lett ő végső soron Kárvallott atya. Hogy milyen csodák nem történnek manapság, ugye?

Carballo atyánál tehát minden összeállt: felkeltette az illetékesek figyelmét, így már kinézett neki egy szentszéki állás, és bizonyította is alkalmasságát a nagy feladatra. Hogy ezt a figyelmet mással is megszolgálta, netán olajozta volna a fentieken kívül, mondjuk “offshore-ilag”, nem tudjuk, tehát kizárt. Mindenesetre Franciscus igen hálás volt neki valamiért, mert megválasztása után három héttel már ki is nevezte érseknek, egyben a Megszentelt Élet Intézményei és Apostoli Élet Társaságai Kongregációjának titkárává tette őt (és mint mondták, kinevezése „különleges elismerés Ferenc pápa részéről”). Ez az értékes ember volt tehát Franciscus első kinevezettje! A rossz nyelvek szerint azóta el sem hagyta el Vatikán Állam olasz államügyészektől mentes területét, de ezt sajnos nem tudom cáfolni, mert ellenkezőjére nem találtam bizonyítékot az interneten (kivéve a püspökké szentelését Santiago de Compostelában, amelyre még a ferences csőd 2014-es revelációja előtt sor került, abban az évben omlott ki ugyanis a kevésbé jólfésült csontváz az amúgy üres páncélszekrényből töméntelen adósságlevélbe burkolva)

Na, de mire kellett monsignor Carballo szakértelme Franciscusnak?

A cél igen magasztos, összetett, szent és komoly volt: megszüntetni szemlélődő monostorok százait mihamarabb, ezreit a közeljövőben, ezáltal gyorsan értékesíthető ingatlanvagyont szerezni, távlati célként pedig elérni magának a kontemplatív női szerzetesi életformának megszűnését.

„Ez már durva rágalom, Famulus, miért akarná legszentebb szentatyánk megszüntetni a mintegy negyvenezer szerzetesnő kontemplatív életét?”

Talán azért, mert Carballóhoz hasonlóan ő is divatjamúlt, ósdi dolognak tartja, vagy mert ártalmas arra az egyházra, amelyet ő épít? Nem tudom. De ahogy egy ördögűző fogalmazott: ha valakinek minden egyes cselekedete és szava a kártétel súlyát és kiterjedését növeli, az bizony rosszindulat, akár tetszik nekünk, akár nem. És ebben az esetben ez meglehetősen szögen találja a fejet, mert mondjon valaki egy olyan érvet, amely magyarázatul szolgálhatna minderre, azon kívül, hogy a törvényhozó nemcsak semmire sem becsüli ezt az életformát, hanem valószínűleg fel is akarja számolni ezt.

De mivel érik el igen komoly céljukat?

2016-ban Franciscus kiadta a Vultum Dei Quaerere című apostoli konstitúciót a női szemlélődő életről, amely vonatkozott a teljesen, vagy csak részben szemlélődő életformát követő rendekre és monostorokra egyaránt. Ennek előkészítése során dolgozta ki Carballo azt a módszert, amelyet később minden korok örök szentmiséjének betiltásánál is láthattunk: ahogy később a püspököknek a régi rítusú szentmiséről, úgy itt is előre kiküldtek egy kérdőívet minden ilyen közösséghez, majd a válaszokat ismeretlen valakik feldolgozták, létrehoztak egy dokumentumot, amit Franciscus  jóváhagyott, és amelyet a kapott válaszok szerintinek mondtak, de magukat a beérkezett válaszokat nem láthatta senki emberfia. Nyilván azért, mert azokból az következett, ami utána megjelent a dokumentumban, nem? És ezeket a válaszokat kifejezett kérésre sem adták ki, nem ismertették azok tartalmát. Talán azért, mert ahogy egy karmelita nővér fogalmazott, Carballo, „aki spanyol lévén hajlamos üvölteni és öklét rázni a levegőben”, „prudens módon alkalmazta a gyanú hermeneutikáját”.

2018-ban megjelent az apostoli konstitúció végrehajtási rendelete, a Cor Orans, ami igazi kiemelkedő mestermunka az előrelátó, minden részletre kiterjedő figyelemmel bíró károkozások között. Sokan csak gazdasági mögöttes célokat véltek látni a rendelet rendelkezéseiben: azt hitték, hogy csak az értékesíthető ingatlanvagyon érdekli a Vatikánt, de ez tévedés. A rendeletben a károkozás elsődleges cél volt, és ez bebizonyosodott a végrehajtási rendelet gyakorlati alkalmazásából. Nemrég például a Szentszék megszüntette néhány naiv klarissza fogadalmait, és utcára tette őket, pedig ők előzetesen személyesen Franciscusnak adományozták a monostorukat és minden vagyonukat. De naivitásuk nem lefegyverző volt, hanem öngyilkos.

A módszer zseniális: az önálló monostorokat szövetségekbe kényszerítik. A föderációk eddig önkéntesek voltak, és az önálló monostorok laza szövetségét jelentették, innentől kezdve alapértelmezett módon kötelezők. Az önállóság innentől kezdve kegy és kiváltság, amit kérni kell, ahogy a régi rítusú miséhez szóló engedélyeket is. És meglepetéééés! Nem szokták megadni ezt a kegyet… Milyen kedves dolog, hogy ezt az egészet egy spanyol találta ki, Avilai Szent Teréz földije, aki anyanyelvén olvashatja Szent Teréz meglátásait a szemlélődő női házak kívánatos és szükséges önállóságáról.

A szövetségeken belül az erőforrásokat és tagokat is meg lehet és meg kell osztani, a föderáció bármikor pénzt és nővért vehet el a monostortól, vizitát kezdhet ellene, és bármilyen általa hozott szabályt követni kell minden tagnak. Ha úgy látja jónak, elveheti a novíciákat, maga gondoskodhat a képzésükről akár az örökfogadalomig.

A kezdeti képzés ideje a Vultum Dei Quaerere előírása szerint nem lehet kevesebb kilenc évnél, és nem lehet több tizenkét évnél. Mivel a kezdeti képzés ideje alatt alapállás, hogy a jelentkezőket meg kell tanítani a szemlélődő szerzetesi életre, a jelentkezők és örökfogadalom előtt állók szigorú felügyelet alatt állnak, hogy megvalósulhasson ez a felkészítés. Ez olyan időszak, amikor ők is távozhatnak, de akár a rend is dönthet úgy, hogy nem felel meg a jelölt, tehát elküldhetik. Ennek az időszaknak kitolása kilenc évre azt a pszichológiai hatást éri el, amely a „vég nélküli ideiglenesség” fogalmával írható le – ez az, ami Viktor E. Frankl szerint a koncentrációs táborban lévő foglyok lelki szenvedését is okozta. És ilyen hatás mellett az örökfogadalomig eltöltendő időszakra fenntartott beláthatatlanul hosszú idő tulajdonképpen buzdítás a távozásra, sőt, a távozás előidézése. Képzeljük csak el, hogy milyen érv lehet ez az ideiglenesség és bizonytalanság egy húsz-harminc éves nő számára, akit a Gonosz hivatásának elhagyására kísért! „Mi van, ha közel negyven évesen eltanácsol az apátnő, mert nem felelek meg? A rendnek nem kellek, és már gyerekem sem lehet.”

De a képzés nem ér véget az örökfogadalommal: egész életre kiterjedő képzésben lesz részük a nővéreknek, amely képzéseket a föderáció szervezi. Ezekre tehát a monasztikus, azaz helyhez kötött nővéreknek rendszeresen el kell hagyniuk monostorukat, és utazniuk kell. Talán, hogy láthassák az elhagyott világot, hátha valójában annak mégsincs olyan hivatásromboló hatása, mint amit az alapítójuk feltételezett. Ugyanez a „képzési célú” világban forgolódási kötelezettség vonatkozik a novíciák nevelőire is.

“De miért olyan nagy baj, ha ezen előírások hatására egy évtizeden keresztül nem lesz új örökfogadalmas nővér egy közösségben? Majd lesz azután!”

Hát nem lesz, mert a Cor Orans bevezeti a varázslatos hatos számot, amely ezúttal nem az ég és a föld találkozását szimbolizálja, ahogy a középkorban tette azt, hanem azt a bűvös határt, amely alatt már nem minősül életképesnek egy közösség, akkor sem, ha tíz novíciája van. Ha az örökfogadalmasok száma hat alá csökken, a monostor elveszti önállóságát, a szövetség értesíti a Szentszéket, amely adminisztrátor elöljárót jelöl ki. A monostor megmaradhat affiliációval, de dönthetnek a maradék nővérek áttelepítéséről is, de akár a monostor megszüntetéséről is, ahogy az leggyakrabban történt az elmúlt években. Ha megszüntetik, a nővérek dönthetnek úgy, hogy átköltöznek egy másik monostorba, de akár úgy is, hogy bevonulnak egy nyugdíjas otthonba. Mert olyan emberi dolog, hogy a kényelem és könnyű öregkor ígéretével kísértsék meg a nővéreket egy önmegtagadó szerzetesi élet végén… A vagyon a szövetségé, amely így érdekeltté vált a megszüntetésben. De ez valószínűleg csak a nem túl értékes ingatlannal, vagyonelemekkel bíró monostorok esetében igaz. Mert a Szentszék bármikor beléphet, és maga dönthet a monostor vagyonáról. És amikor nagy vagyonról van szó, be is lép, és mindig a megszűnésről dönt. Mert szép és jó az, ami érdek nélkül tetszik és helyes…

Hogy mi lehet a követendő védelmi és túlélési taktika a nővérek részéről?

Játszhatnak időhúzásra: reménykedhetnek abban, hogy talán nem annyira értékes a vagyonuk, hogy a távoli Rómának szemet szúrna, létszámukat tekintve fölötte állnak a bűvös hatosnak, a püspök kedveli őket stb. De vajon a püspökük bármiben is sarkára állt eddig a római ámokfutással szemben? Ha élessé válik a helyzet, kicsi az esélye annak, hogy legyen püspök, aki kiállna értük, kockáztatva Róma haragját, nyugodt életét, nyugdíját. Ha ilyen bátorság lakozna valamelyikben, már lett volna alkalma kiállni néhány komoly kérdésben, de nem tette.

Van olyan közösség, amely kimenti a vagyonát civil alapítványokba, amelyek fölött bizalmi embereik rendelkeznek. De ők is alábecsülik Carballo és társai elszántságát és motivációját. Mert ha rákeresnének az interneten a megszüntetett monostorok történeteire, láthatják, hogy kivégzésüket nem pusztán a vagyon motiválta. Dönthetnek tehát a megszüntetésükről a vagyon megszerzésének esélye nélkül is. Ezért elkeseredésükben néhányan az olyan nyílt ellenállást választják, mint a nővérek, akik eltorlaszolták magukat a monostorukban, és senkit sem engedtek belépni oda.

Vagy engedelmeskedhetnek, elismerve, hogy a Szentszéknek joga van megszüntetni nem csak az ő monostorukat, hanem a szemlélődő életet általában. Ezzel elfogadhatják azt is, hogy Szent Péter utóda akaratából akár több évtizednyi szemlélődő élet után utcára teszik őket. De vajon valóban Isten lenne az, aki hűséges jegyeseit ilyen helyzetbe hozná hűséges vikáriusa révén?

Szent Teréz meggyőződéssel küzdött az igazi karmelita életmódért, nem volt hajlandó megmásíthatatlan tényként elfogadni a tiltást, engedelmeskedni a sarusok gáncsoskodásának. Keresztes Szent Jánosnak sem kellett volna megszöknie fogságából, hanem békésen és engedelmesen elfogadni Isten által meghatározott sorsaként azt. De ő mégis megtette. Talán mert jobban hitt abban, hogy Isten nem a langymelegre hívta, és vissza akart térni ahhoz az életformához, amit Istennek tetszőnek hitt. Bármi áron.

A szemlélődő női rendeknek most viszont nem a helyi sarusokkal, hanem Szent Péter utódával gyűlt meg a bajuk, aki nem kívánja őket hivatásuknak megfelelően élni hagyni. És ha vele szállnának szembe, valószínűleg nem lesz megyéspüspök, aki megvédené őket. Így aztán kiesnének az egyházi elismerés biztonságából, földönfutókká válnának, akiknek talán éppen egy bíboros jelezné szeretettel, hogy nem katolikusok, de semmiképpen sem szerzetesnők. A választás tehát a teljes egyházi ellehetetlenülés, a materiális engedetlenség vagy a hivatásukkal ellenkező, de az egyházi elismeréssel támogatott biztonságos életforma között van. Az üldözés elkerülhetetlen. Csak az üldözés helyét és okát választhatják meg, magát az üldözést nem kerülhetik el.

És ha hivatásukat választják, valahová oda kerülnek, ahová az első monachusok és monachák: a senki földjére, a pusztaságba, a bizonytalanba, ahol más nem is marad nekik, mint éjjel-nappal Isten arcát keresni. Ahogy azt dicső elődeik is tették.

https://invocabo.wordpress.com/2023/02/13/a-vegzetes-klausztro-es-monaszteriofobia/

BKP: Német érsek Prágában saját eretnek tanítását mutatta be

 

A Szinodalitásról szóló zsinat európai kontinentális találkozója keretében a brevnovi bencés kolostorban tartott szentmisén elnökölt Német László belgrádi érsek. Szentbeszédében ezt mondta: „Nem furcsa-e, hogy szinte minden tudományos fejlődést támogatunk, azonban vallási téren lázasan ragaszkodunk minden aprósághoz, több évszázados vagy akár több évezredes áltézisekhez, amelyeket a modern kutatás manapság már másként magyaráz?“

 

Nem fordítva van-e, és az a furcsa, hogy az, akinek manapság Isten üdvösségre vivő igazságait  kellene magyaráznia, ezeket az igazságokat másként magyarázza? Német manipulatív kijelentése nemcsak Isten törvényei felszámolása előtt nyit ajtót, hanem a hitigazságok felszámolása előtt is. Olyan benyomást kelt, mintha azok idejétmúlt és meghaladott apróságok lennének, amelyekhez lázasan ragaszkodunk. Képmutatóan hivatkozik az ún. tudományos kutatásra, amely nem lép sem az erkölcs, sem a hittan területére. Az ember ugyanolyan bűnös marad, mint amilyen kétezer évvel ezelőtt és az özönvíz előtt és után is volt. Nem szükséges itt rámutatni a háborúk és a gazságok jelenvalóságára és múltbeliségére. Az áteredő bűn a lélekben – a gonoszság lelőhelye bennünk – ugyanolyan erővel csábít a bűnre. Csupán a lélekbe harmónia és békesség költözött az élő kereszténység és az Isten parancsolatai betartása által megélt hitigazságok által. Jelenleg tömegesen fordulnak el Istentől. Az egyház fő képviselője dönti le a hitigazságok és az erkölcs alappiléreit. Az igaz bűnbánat, az Isten parancsolataihoz és az üdvözítő hithez való visszatérés helyett a lelki öngyilkosság folyamatát készíti elő az ún. szinodális út által.

A gaztett gaztett marad, a bűn bűn marad, de Isten parancsolatai, amelyeket Isten Mózes által vagy egyenesen Jézus Krisztus által adott, változhatatlanok és ugyanazok.

Német gúnyolódása, hogy vallási téren lázasan ragaszkodunk minden aprósághoz, több évszázados vagy több évezredes áltézisekhez, pszichológiai manipuláció, amelynek célja a szodómia legalizálása. Ezzel Német Bergoglio szinodális programját teljesíti.

Amennyiben Német azt állítja, hogy pl. az LMBTQ-hoz kapcsolódó gender ideológia tudományos alapokra épül, akkor hazudik. Felfedte magát, hogy ő egy eretnek, aki manipuláció segítségével akarja alárendelni a dogmákat a bűnnek. Tudományos kutatásra hivatkozik, de valójában igen jól tudja, hogy mit akar elérni.

Német maga pontosítja, hogy mit ért több évszázados és több évezredes áltézisek alatt, amikor azt mondja: „Ez a bűnre, a szexuális megismerés területére vonatkozik…“

Német a szexuális megismerés területe kifejezést használja. Mit jelent valójában ez a szexuális megismerés területe, amelyet szerinte bővíteni kell? Az egyház egyértelműen tanítja, hogy a szexualitásnak Isten szerinti rendje van, ami a nő és férfi házasságához kapcsolódik. A házasságon kívüli szexuális aktivitás bűn. Ezt támasztotta alá a mi Megváltónk, Jézus Krisztus is. Csakhogy Német az igazhitű tanokat áltéziseknek nevezi, és a szinodális út keretében nekünk új parancsolatokat ad – a bűnt nem kell bűnnek nevezni, ezért aztán nem is kell bűnbánatot tartani, majd pedig a pokolra kell szállni.

Német szerint a pokol is, ahova ő maga is tart és ahova másokat is magával ránt, csak idejétmúlt áltézis, amihez állítólag lázasan ragaszkodunk. Ha azonban Német az elméletével, a manipulációjával és az önbecsapásával együtt a pokolban találja magát, akkor már késő lesz. Mindeközben az a tragédia, hogy úgy lép fel, mint Krisztus nyájának pásztora. Valójában ő nem Krisztus pásztora, hanem az antikrisztusé.  Német a nyájat nem az örök mennyei boldogságba vezeti, hanem az örök pokolbéli szenvedésbe. Ez Bergoglio ama szinodális útja.

 

BKP – pusztába kiáltó szó

 

2023. 02. 13.

 

Letöltés: BKP: Német érsek Prágában saját eretnek tanítását mutatta be (2023. 02. 13.)