Isten mindentudó és mindenható, a Szentlélek pedig szavakba nem önthető sóhajtásokkal jár közben értünk, de vajon akar-e Isten hatni ott, ahol mi nem vesszük a fáradságot tudni?
Persze, tudom, meglehetősen konfúz a kérdés ahhoz, hogy akármit is lehessen felelni rá, de talán ez éppen ezért akár jó szemléltetés is lehet a témához. A kérdés ugyanis arra a helyzetre vonatkozik, amikor úgy imádkozunk, hogy magunk sem vagyunk tisztában miért tesszük, így Istennek úgy kellene teljesíteni a kéréseinket, hogy ki sem mondjuk azokat, sőt, valójában nem is tudjuk, hogy mit akarunk. Mintha azt mondanánk: örüljön, hogy itt ücsörgünk előtte, szálazza hát szét Ő azt a katyvaszt, ami bennünk van, és teljesítse előttünk is ismeretlen kívánságainkat, de aztán ízibe!
A probléma leginkább, de természetesen nem kizárólag a közösségi és kötött imáinkat érinti. Vajon az Egyház jelen állapotában látott kegyelmi sivárság nem eme probléma kiterjedtségével arányos? Mintha kiszáradt volna a kút.
Aquinói Szent Tamás a szóbeli, kötött imáról a figyelem vonatkozásában tanítja a kezdeti szándék felindításának fontosságát. Vizsgálja, hogy milyen figyelem szükséges az ima három okozatához (érdemszerzés, kieszközlés és a lelki felüdülés), és katolikus hitből fakadó realitással mondja, hogy a megromlott természetünk miatt ugyan még a legszentebb emberek figyelme sem zökkenőmentes, de az ima érdemszerző és kieszközlő voltához a kezdeti szándék figyelme szükséges. Enélkül azonban az ima sem nem érdemszerző, sem nem kieszközlő, azaz meddő.
De a közösségi imáink, magában a szentmisében is kötött, szóbeli imák vannak, így Szent Tamás tanítása vonatkoztatható a szentmisére is, amelyben minden igyekezetünk ellenére ugyanúgy elkalandozhat figyelmünk, mint ahogy a rövidebb szóbeli imákban teszi azt, így a szentmise kezdeti szándékfelindítása is szükséges. És persze a legalizmus lelkes művelői kedvéért mondom, hogy nem az érvényességhez, hanem az érdemszerzéshez és a kieszközléshez: ahhoz, ami a személyes kegyelmi hatás körébe tartozik.
Szent Tamás tanítása szerint az imádság az értelem aktusa, mert az az értelem felemel(ked)ése Istenhez (elevatio mentis ad Deum) helyénvaló dolgok kérése érdekében, ezért, ha az értelmünk nem szándékolja az imát, az nem is következik be. Ami pedig mégis bekövetkezik, annak jobb lenne nem bekövetkeznie, mert az olyan „imában”, amikor nem tudjuk, hogy mit és miért teszünk, mit kérünk, mi a célunk vele, bennfoglaltan lényegtelennek, céltalannak állítjuk magát az imát, ami Istennel szemben a hitetlenség, szeretetlenség, közömbösség és érdektelenség megvallása. Célszerű lenne hát visszatérni a mise előtti szándékfelindítás ősi gyakorlatához a papoknak, amelyet a zsinat utáni reform lelkes zúzásában a feledés homályába száműztek. Például a XIII. Gergely pápa által megfogalmazott szándékfelindító imához:
Én akarom a szentmisét a Római Anyaszentegyház rítusa szerint bemutatni és a mi Urunk Jézus Krisztus Testét és Vérét jelenvalóvá tenni a mi mindenható Istenünk és az Ő megdicsőült egyházának dicséretére, az én javamra és az Ő egész földi zarándokegyházának javára, és mindazokért, akik arra kértek, hogy imádkozzak értük általában és különösen, valamint a Római Anyaszentegyház javára. A mindenható és irgalmas Úr adjon nekünk örömet és békességet, életünk jobbítását, teret az igaz bűnbánatra, a Szentlélek kegyelmét és vigasztalását, valamint kitartást a jó cselekedetekben. Ámen.
(De jezsuita lelkiségű „kegyes és buzgó papok” mondhatják ezt is, ferencesek pedig tisztíthatják a szándékot ezzel is : )
Ez a még novus ordóban misézők esetében hatványozottan igaz, mert ők abban a miseformában sínylődnek, amelynek összeállításánál a Bizottság mindent megtett, hogy zavarossá tegye a szándékot (is). És ezt a mise előtti imák eltörlésén kívül magával a miseszöveggel is megcélozták, ahogy az például a felajánlás változtatásaiban igen jól tetten érhető.
Mert ez a változtatás valójában eltüntette a felajánlást az új formából, zsidó asztali áldással helyettesítette, amely az áldás keretében beszél ugyan felajánlásról, de nem ajánl fel. Hogy ez esetleg nem nyilvánvaló a magyar katolikusok számára, az részben annak következménye, hogy a magyar fordítók némileg katolikusabbak voltak a Bizottságnál, így a magyar új misében a felajánlás külön mondatban szerepel, mintha valódi aktus lenne: „Áldott vagy, Urunk, mindenség Istene, mert a te bőkezűségedből kaptuk a kenyeret. Felajánljuk neked, mint a föld termését és az emberi munka gyümölcsét. Ebből lesz számunkra az élet kenyere.” Az eredeti latinban viszont a felajánlás csak egy magyarázó pontosítás az áldásban, amit vessző választ el a kenyértől, amire vonatkozik: „mert a te bőkezűségedből kaptuk a kenyeret, amelyet felajánlunk neked, mint a föld termését…”
De hogy a nem szent zűrzavar fokozódjon, a pap következő rövid imáját már a magyar fordítók sem tudták jóvá tenni. Ebben ugyanis arra kérjük (többes számban mondja a pap) Istent, hogy fogadjon el minket, és legyen kedves áldozatunk – mintha mi magunk lennénk az áldozat. („Alázatos lélekkel és töredelmes szívvel kérünk, Urunk, Istenünk, fogadj el minket, és legyen kedves színed előtt áldozatunk”). És persze, ez is lehet egy kegyes gondolat a maga helyén, de az áldozat a katolikus misében valójában Krisztus, és ennek a valóságnak a felajánlásban is nyilvánvalóvá kellene válnia, hogy az általunk mondottak azt jelentsék és közvetítsék, amit szándékolunk. Persze minősíthet bárki értelmezésnácinak, aki az élő fába is beleköt, de azt talán még az ilyen emberek is elfogadják, hogy meglehetősen konfúz a szöveg. Talán, mert ez volt a cél… És ha valaki megismeri azt, ahogyan az Egyház korábban felajánlott, nehéz jóval magyarázni a változást.
De miért olyan lényeges a felajánlás? „Ha nincs, hát nincs, attól még érvényes, nem?”
Aquinói Szent Tamás mondja az áldozat és felajánlás kapcsolatáról, hogy minden áldozat felajánlás, de nem minden felajánlás áldozat. Mert vannak olyan Istennek való felajánlások, amelyek nem szoros értelemben, hanem pusztán hasonlóság szerint nevezhetők áldozatnak, hiszen nem semmisülnek meg a felajánlás után. De áldozat sosincs felajánlás nélkül, és az egyháziak a huszadik századig tudták és értették ezt. Ezért volt előírás, hogy a felajánlásig eljutott szentmisét minden áron be kell fejezni, akár laicizált vagy egyéb egyházi fenyíték alatt lévő pap révén is: mert a felajánlás pillanatától a bor és víz nem tartozik evilághoz, azok Istenéi, nem tehetjük vissza a szekreterbe, hanem áldozattá kell válniuk. Talán nem véletlen, hogy erről ma már senki sem beszél és általában nem is tudnak róla: mert ha amúgy sincs felajánlás, miért lenne probléma, ha valamilyen fennforgás miatt a kenyér és bor nem válik áldozattá, azaz Krisztus testévé és vérévé?
Krisztus
áldozata az áldozatok „archetípusa” szerinti, az Ő áldozatának előképe
volt minden igaz áldozat. És ezeknek közös jellemzője az áldozatra
vonatkozó szándék felindítása (akarni az áldozat bemutatását), a
felajánlás, amiben kivonjuk a profán területéről az áldozati adományt,
és maga az áldozat, amelyben az visszavonhatatlanul megsemmisül. Ez az
áldozatbemutatás szükségszerű menetrendje, amely szerint maga Krisztus
is bemutatta áldozatát. Miért gondolja bárki kétezer évvel később, hogy
ez az szakrális áldozati rend sötét középkori valami, amin ő
felvilágosultan túlléphet? Ha pedig ezen is túllép, vajon miből
gondolja még, hogy ugyanaz a hite, mint az apostoloké és egyházatyáké?
https://invocabo.wordpress.com/2024/04/09/szandek-felajanlas/
