Megjelent a szinodális katasztrófa kánonjogi kiscsopijának zárójelentése, amiből megtudhatjuk, hogy ez a beteg is gyógyíthatatlan, és túl van már mindenen. A csoport, melynek magyar tagja is van Szabó Péter professzor személyében, konkrét, egyházjogi törvénykönyv előírásait módosító javaslatokat tett az egyház nagyobb szinodalitásáért.

A javaslatok hangoztatott célja a laikusok hangsúlyosabb szerephez juttatása. Ennek jegyében például javasolják a világi hívek kötelező meghallgatását mind plébániai, mind pedig egyházmegyei szinten. A meghallgatás célja a sehol meg nem határozott tartalmú és módszertanú „közösségi megkülönböztetés” gyümölcseinek megismerése. Ez alapján akár mondhatnánk is, hogy ez a dokumentum csak a szokásos szinodális verbalizálás, de talán némileg mégis több annál.

A kiscsopi javasolja a CIC 476. kánonját kiegészíteni egy második paragrafussal, amely alapján a püspök delegált hatalommal ruházhat fel bármely, számára megfelelőnek tűnő világi hívőt, aki a püspöki helynökkel azonos ügykörben, gyakorlatilag azonos hatalommal élhetne. Ezzel persze értelmét veszítené a 478. kánon, amely szerint csak papok tölthetnek be helynöki funkciót, még akkor is, ha a jelenlegi előírást nem törlik a kódexből.

Egy ilyen változtatás esetén nem lephet meg senkit, ha Monsignorina Kissné Nagy Dzsenifer, például a „közösségi megkülönböztetések” összefésülését végző egyházmegyei hivatal vezetőjeként, delegált helynökként fogja elvégezni minőségbiztosítási célból például a papok értékelését, javaslatot tesz helyezésükre, netán fizetésmegvonásukra. Esetleg a püspöki konferencia engedélye nélkül, immár egyesbíróként is ítélhet bármely egyházmegyei bíróságon bíróként, ahogy azt a 1421. és 1425. kánonhoz javasolt módosítások megengedik, tehát akarják.

Nagyszerű kilátások, gondolom minden plélábos üdvrivall, és felettébb lelkesülten hanyigálja levegőbe az „I Love You, Francis!” feliratú hetyke kis fehér kalapját… De ezzel a problémával foglalkozzanak inkább ők.

Még érdekesebb a dokumentum másik része, a hívek tévedhetetlenségére vonatkozó új paragrafus, amelyet a 749. kánonhoz fűztek. Ennek eredeti szövege az olasz, amely némileg különbözik a hivatalos angol fordítástól. Az olasz így szól fordításban:

„A hívők összessége, mivel birtokolja a Szenttől jövő kenetet, a hívésben nem tévedhet meg; s ezt a sajátos tulajdonságát az egész nép természetfeletti hitérzéke által nyilvánítja ki, amikor a püspököktől kezdve a legutolsó világi hívőkig megmutatja egyetemes egyetértését a hit és az erkölcs dolgaiban.”

A szöveg tehát nagyjából a Lumen Gentium 12. pontját követi, egy lényeges dologban és néhány nüanszban viszont eltér attól.

A nüanszok közül a legfontosabb kérdés, hogy miben nem tévedhet a hívők összessége. A LG latin szövege és a kiscsopi olasz szövege szerint a hívés aktusában, az angol szöveg szerint a hithez tartozó dolgokban. Bár látszólag csekély a különbség, talán mégsem az, mert a hívés aktusában nem tévedni, és az, hogy valakinek a hit tárgyában tett állításai nem lehetnek hamisak, nem ugyanazt jelenti.

A LG-ban in credendo falli nequit passzív értelmű, és inkább azt hangsúlyozza, hogy a hívő népet nem lehet félrevezetni. Az olasz non può sbagliarsi nel credere némileg aktívabb jelentéstartalmú: a nép a hívés aktusában nem tud utat téveszteni. És akkor jön az angol verzió, amely szerint a hívő nép összessége nem tévedhet hithez tartozó kérdésben, azaz egy általa kimondott hitbeli állítás nem lehet hamis.

Hagyományosan az infallibilitas in docendo a tanítóhivatal aktív tévedhetetlensége (Ecclesia docens), amely a hit tartalmának őrzésében és továbbadásában nyilvánul meg, az infallibilitas in credendo pedig passzív tévedhetetlenség (Ecclesia discens), amely a hívek részéről a hívésben, azaz a tanítás befogadásában mutatkozik meg. Ez a dokumentum viszont konfúziót teremt, amikor a kettőt összemossa, ennek szándékosságra pedig több dolog is utal.

Ezt sugallja az újítás jogszabályi megfogalmazásának elhelyezése: a hívek összességének tévedhetetlensége első paragrafusként megelőzi a pápait. Az angol verzió pedig a hithez tartozó dolgokra uatlással azt a képzetet erősíti, hogy a hívek „tévedhetetlensége” mintegy egyenrangú a pápai tévedhetetlenséggel, azáltal, hogy a pápáéhoz hasonlóan ugyancsak a hithez tartozó dolgokra terjed ki. Ennek a szándékosságnak megnyilvánulása a Lumen Gentium korlátozó kitételének törlése is. A LG szerint ugyanis „Isten népe” a hitérzékben csak sub ductu sacri magisterii, azaz a szent tanítóhivatal vezetése alatt kapja „valóban Isten igéjét” és „már nem emberi szót”. A szinodális akármi viszont nem akarja korlátozni a „Szenttől” vezetett népet, amely a jelek szerint mindig Isten igéjét mondja, akármit is böffent.

Ha viszont a hívek összességének hitérzéke határozza meg a hit tartalmát is, és a hívek összességében benne van ugyan a pápa és a püspöki rend is, de az utolsó keresztény hívő „hitérzéke” ugyanolyan súllyal esik a latba, mint az övéké, már csak néhány kérdés marad.

Például honnan tudjuk, hogy ki tartozik a keresztény néphez, tudván, hogy vannak nem nyilvános halálos bűnök, amelyek elkövetése esetén a Szentlélek elhagyja a megkeresztelt hívőt, és az Ő távoztával nincs garancia a hitérzék működésére sem, hiszen az nem saját munkánk gyümölcse.

És azt vajon ki állapítja meg, hogy a hívek összessége mit hisz? Szinodálisan megszavaztatjuk? És vajon a szavazásnál 100%-os szavazati arány szükséges? És ha nem, ki mondja meg, hogy a 99, 70, 21, 1% elegendő-e? Hogyan lesz megállapítható az egyetemes egyetértés, amelyről a jogszabály beszél? Szinodális megkülönböztetéssel?

Ha nem a konfúzió teremtését véljük a dokumentum elsődleges szándékának, hiszen miért is tennénk az erre vonatkozó számtalan tapasztalatunkon kívül, két magyarázat adódik a kiscsopi javaslatára.

Az egyik szerint a dokumentum elsődleges üzenete ez: a tanítóhivatal a hívők konszenzusát hitelesíti, a kormányzati hatalom nem a szentelésből, hanem a küldetésből és közösségi megbízásból ered, a hierarchia pedig a közösségi megkülönböztetés végrehajtó szerve. Ez a gondolat-sorozat több eretnekséget is megvalósít, tehát nem állhat messze egy szinodális munkacsopi lelkiségétől, így akár valószínűnek is mondható.

A másik lehetséges magyarázat szerint a kiscsopi célja az volt, hogy létrejöjjön valamiféle jogi kötelezettség a szinodalitásra: plébániai és egyházmegyei meghallgatási kötelezettség, tájékoztatás, „elszámoltathatóság”. És ez milyen szép és jó, nem? Persze, hogy ez se legyen annyira mentes az ideológiai felhangoktól, közben mintegy véletlenül kitolja a laikusok mozgásterét a jelenlegi tanbeli határig, hogy első blikkre, a szemeket hunyorítva vagy becsukva továbbra is úgy tűnjék, mintha laikusok csak közreműködőként, nem pedig rendes potestas birtokosaiként gyakorolnának újonnan kapott delegált, de tényleges helynöki hatalmukat. Hogy aztán esetleg a hatalom gyakorlóiként, ahogy azt a német szinodális útnál láthattuk, már megfelelő irányba vihessék el a tanbeli „konszenzust” is a gyakori közösségi megkülönböztetések révén.

Nem tudom, hogy mi volt a szándék, mert szerencsére nem látom az alkotók gondolatait és lelkét. De ahogy azt VI. Piusz pápa egyértelműen tanította az Auctorem Fidei konstitúciójában, a szerzők esetleges jó szándékára való hivatkozás, netán az általuk adott utólagos magyarázatok sem mentesítik a téves vagy kétértelmű szövegeket az egyházi elítélés szükségessége alól. A szinodális katasztrófa jogi kiscsopija ilyen szöveget hozott létre, ezért szégyen, ha valaki részt vett ennek létrehozásában, akár azért, mert egyetértett a tévedéssel, akár azért, mert nem vette azt észre.

Akármi is volt a tényleges szándéka, szégyellje tehát magát Szabó Péter, az I. Phótiosz Görögkaotikus Főiskola professzora is.

https://invocabo.wpcomstaging.com/2026/10/01/az-istenadta-nep-tevedhetetlensege/