Érdekes levelet kaptam kedves barátomtól, amely két képet tartalmazott mindenféle különösebb magyarázat nélkül, mindössze azzal a megjegyzéssel, hogy „érdekes kapcsolódás”. Az egyik kép José Antonio Fortea: Summa Daemoniaca című művének egy részlete, amely az angyalok Isten elleni lázadásáról szól, a másik pedig egy bencés szerzetessel (természetesen liturgikus) készített interjú címlapja, azzal, amit kiemelendő mondanivalónak és hangzatos üzenettel bíró címnek tartott az interjút készítő újságíró. A kettő között a kapcsolat egy olyan állítás, pontosabban tagadás, ami véletlenül ugyanaz a lázadó angyalok és a szerzetessége lényegét megragadó liturgikus között, nevezetesen, hogy a lázadó angyal és a szerzetes „nem gyerek és nem rabszolga”. Furcsa véletlen, és még furcsább egybeesés, nem?
És ha már így hozta a roppant vak és mélységesen süket véletlen, elolvastam az atya szavait a szerzetességről. Lebilincselő olvasmány, különösen a szerzetesi hivatások számának alakulásáról szóló rész. Talán mert van benne valami szomorú, keserűen dacos, vagy csak rezignáltan beletörődő, egyben végtelenül furcsa – valami olyasmi, amit a Jégkorszak kihalófélben lévő dodóitól láthattunk, akik a dinnye utáni hajszájukban már elvesztették az utolsó tojót, de ez nem akadályozta meg őket abban, hogy sietve továbbhaladjanak a dodói kihalás nevetségesen értelmetlen és fura útján.
Az atya értékelése szerint a “férfiközösségeknek” „Magyarországon nincs okunk panaszra, bár tömeges jelentkezésről nyilván nem beszélhetünk” (vajon a nyilván egyben magától értetődőt is jelent?), „a szép halál is egyfajta hivatás” (a jó halál kegyelem, a szép kihalás hivatás!), a „szerzetes közösségek nem az örökkévalósághoz tartoznak” (tehát nem az angyali élet a földön?!), „Nyilván nehéz és fájdalmas, ha a karizmánk már nem vonz embereket, de ez nemcsak a karizmáról szól, hanem a Szentlélekről is. Ő visz oda embereket, ha visz.”
Nos, valóban úgy tűnik, hogy a Szentlélek nem visz oda embereket.
De vajon tényleg azért, mert nem vonzó a “karizma”? Lehetséges lenne, hogy 1500, 800 vagy éppen 500 év után hirtelen megszűntek vonzónak lenni a szerzetesi eszmények? De ha Szent Benedek élete nem lenne vonzó példa, akkor Fontgombault apátsága nem alapított volna a hetvenes évektől kezdve évtizedenként új monostort, immár az ötödiket, ellentmondva a zsinat utáni tendenciáknak, úgy, hogy az anyamonostorban továbbra is több mint száz szerzetes él. Az Immaculata Ferencesei pedig nem növekedtek volna töretlenül és roppant lendületesen a pápa hagyomány elleni pogromjának (egyelőre) végzetesnek tűnő csapásáig, ha Szent Ferenc példája nem lenne vonzó. Aligha lehet tehát gond az alapítók életpéldájának vonzásával.
De akkor tényleg a Szentlélek lehet a hivatások hiányának oka? A Szentlélek talán azt mondja ezzel, hogy jól harcoltatok, fiúk, mindent jól csináltatok, sőt, mindent a legjobban, nem a ti hibátok, ááá, dehogy! Egyszerűen a világnak (a vallásosabbaknak: Istennek) nincs szüksége immár a ti karizmátokra. Ami eddig kellett, az már nem kell. Nem kellenek angyali életet földön élő Istennek szentelt férfiak és nők, betelőfélben a száznegyvennégyezres keret, az Isten Országa új, csodás fejlődési fázisba lépett, nem kell immár erőlködni. De ne vegyétek magatokra, mert ez „nem szegénységi bizonyítvány” rólatok. Szép volt, fiúk! Jutalomképpen új parancsot adok nektek: a hivatásotok ezután legyen a szép kihalás!
Fontgombault különlegessége a zsinat utáni őrületben az volt, hogy ragaszkodtak minden korok örök szentmiséjéhez, és mivel a szentmise csúcs és forrás, ezzel a ragaszkodásukkal egyben maradtak a kétezer éves katolikus tanításnál, és így megmaradtak katolikusnak is.
Ugyanezt tették az Immaculata Ferencesei is. A szentmiséből és a katolikus élő hitből pedig igazi szerzetesi élet fakadt, valami olyasmi, amit a zsoltáros az „üdvösség örömének” nevezett, és ez vonzó. Ezért érdemes életet odaadni. És aki így adta oda életét, az így énekel az alapító atya ünnepén:
Ha viszont ideológiákra pazarolják életüket, az csak elvesztett hithez és az abból fakadó keserűséghez, szomorúsághoz, fásultsághoz, céltalansághoz vezet – ami halálos, és egy cseppet sem vonzó. Ha valaki közelről látja ezt, tudja miről beszélek: ez a sorvadás és az örömtelen nihil… Miért adna hát a Szentlélek hivatást ideológia követésére? Miért okozná akár egyetlen lélek halálát is azzal, hogy ilyen helyre hívja?
Itt van hát a recept szerzeteseknek: ha a „szép halál” “egyfajta hivatására” vágysz, küzdjél a Földanyáért, a lepusztult emberi liturgiáért, a szodomiták elfogadásáért, a „befogadó és irgalmas egyházért”, toljad a szinodalitást, és elnyered majd a halált, amely viszont csak az anyagi gondoktól mentességében lesz szépnek nevezhető. Mert a jól kiépített gazdaság talán elpörög civilekkel is, vagyon tehát lesz, ha megöregszel, így futja majd profi ápolókra, gondozókra és minden földi kényelemre. És ennyi.
Ha viszont a jó halál kegyelmét szomjazod, keresd azt, ami az üdvösség örömét adja. Hagyd az ideológiákat az élő halottakra, hadd temettessenek el velük együtt. És akkor nem profi gondozóid lesznek majd, hanem társaid, új követői rendalapítódnak, akik nem pénzért, hanem Isten iránti szeretetből kísérnek az örök élet kapujáig. Mert szegénységben gazdag, de angyali és üdvösség örömében leélt életed csak ízelítője lesz annak, ami rád vár. Örökké.
https://invocabo.wordpress.com/2023/02/09/a-szep-kihalas-hivatasa/
Hihetetlen az a szellemi sötétség, elvakultság, amihez csak az Üdvözítőt keresztre küldők elvakultságát tudom hasonlítani, akik negélyezett tudatlanságukban nem akarták látni az igazságot. Amit a szerencsétlen, lelkileg megnyomorodott modernista Jákó páter nem akar meglátni, és saját szemét metszi ki… Tény: a hagyományhű szerzetesi közösségek, minden üldöztetés dacára, virágoznak. A modernisták, mint az övé, döglődnek.
Ez a hideg, kőkemény T É N Y.
Hiába menedzsment, hiába az állami pénzek, hiába az ultramodern szétverése, szétrombolása egy teljesen igazolhatatlan, antikatolikus, a Bugnini-Grillo-Roché Bermuda háromszögében fogant Leviathán ellen- ál és nem-liturgizmusa által a Pannonhalmi Bazilikának, hiába a Lengyel László-féle “beszélgető könyvecske”…
Talán vissza, illetve meg kéne térni a Szentlélekhez. (Parsifal)
