Az „Új Pünkösd” prófétáinak újítás iránti buzgalma sikerrel vágta el az Egyházat a hagyományaitól – egy ideig legalábbis. Mert hányan tudják a katolikusok közül, hogy Quasimodo nem csak ama bizonyos toronyőrnek a neve? És még az is irodalomszerető ember lehet a javából, aki legalább a Victor Hugo regényének szereplője révén tudja, hogy a toronyőr éppen a húsvét utáni első vasárnapról kapta a nevét, mert ezen a vasárnapon találta meg a kitett torzszülöttet Claude Frollo, a Notre-Dame székesegyház főesperese. De vajon a hagyománytól való elszakítottságunk miatt hányan tudják, hogy miért Quasimodo ennek a vasárnapnak a neve?

A húsvétkor kereszteltek ezen a vasárnapon tették le a húsvét egész nyolcadában viselt fehér ruhájukat, innen a vasárnap másik latin elnevezése, a Dominica in albis depositis, a magyar hagyományban a fehér hetet lezáró Fehérvasárnap. Amelynek az Új Pünkösd után a nagyon mélyértelmű, jelentőségteljes és szimbólumoktól már-már túlterhelt „Húsvét második vasárnapja” nevet adták.

Ezen a vasárnapon az Egyház a katolikus szentmisében az introitust az előző szombaton (Sabbato in albis) felolvasott olvasmányból, 1 Pet 2,1-10 -ből veszi: „Mint a most született kisdedek, hamisítatlan szellemi tej után vágyakozzatok”. Ez az introitus a katolikus szentmise Szent Jeromos vulgata-fordításánál ősibb latinjában így hangzik: „Quasi modo geniti infantes, alleluia: rationabiles, sine dolo lac concupiscite” – innen tehát a Quasi modo vasárnap elnevezés.

Nem vagyok a liturgikus ismeretterjesztés hivatott és avatott apostola, és persze most is más jellegű indíttatásból írtam ezekről. A pünkösdista és/vagy karizmatikus lélekáradásokhoz vonzódó filozófiai professzort nehezményező írásom sokaknál komolyan lecsapta a fí-relét, mert az az egyszerű állítás, miszerint a vallásosságunk alapja nem lehet az érzelem, és ennek a bűnbeeséskor sérült emberi természetre visszavezetett szent tamási magyarázata felfoghatatlan és botrányos volt sokaknak. Az Egyházat vezető Szentlélek bölcsességét dicsérve szólnék ezúttal a szellemi tejről – quasi modo illusztrációként.

A katekumenek hónapokon keresztül készültek életük nagy eseményére: tanulták a hit titkait, lelkileg előkészülve merültek el a misztériumokban, hogy a nagy napon ténylegesen is alámerülhessenek a keresztvízbe, hogy így Krisztussal a halálban egyesülve, az ő feltámadásában is részesülhessenek az újjászületés fürdője által. És ha ezt valóban így tették, magukénak érezhették az Exultet örömét, és okkal viselték magukon a keresztségkor kapott fehér ruhát egy hétig. Úgy tűnhetett, hogy a nyolcadban fél méterrel a föld felett lebegnek, és „de jó lenne, ha ez sosem érne véget”. De amint a „nászházából kilépő vőlegénynek, aki ujjongó dalia módjára fut neki útjának”, a nyolcad végén számukra is elérkezett az idő, hogy visszatérjenek a hétköznapokba, pontosabban elkezdjék az újjászületés utáni új életet. A nyolcad szombatján még ujjongva érkeztek a templomba, és az introitusban a 104. zsoltár 43. versét énekelték alleluják közepette: „Kivezette népét ujjongásban, választottait vigasságban” (ismét, mint a nászházából a vőlegényt…) De az olvasmányban már azt hallották az Egyháztól, hogy lelki, vizezetlen tejet kell kívánniuk, hogy rajta nőjenek fel az üdvösségre, azaz, hogy fussanak neki útjuknak, mert az még csak most kezdődik.

A lelki, más magyar fordításban szellemi és vizezetlen, azaz hamisítatlan tej jelzője a latinban „rationabilis”, azaz értelmes, értelemnek megfelelő, a görögben „λογικός”, azaz logikus, ésszerű. Ez egy ősi keresztény jelző volt, amely a szent dolgok alapvető sajátosságát jelezte: egyedül a keresztény hit és istentisztelet ésszerű és logikus, mert egyedül ez az Istentől kívánt, és Istent megdicsőítő valóság. Ezt a jelzőt használta Szent Pál is a Rómaiakhoz írott levelében a helyes istentisztelet megjelölésére, amikor azt kéri, hogy „adjátok testeteket élő, szent, Istennek tetsző áldozatul. Ez legyen a ti ésszerű istentiszteletetek.” (Róm 12,1). Mert az istentiszteletnek ésszerűnek kell lennie: ha van Isten, ha Isten kinyilatkoztatta magát, ha Isten feláldozta magát értünk, akkor az az értelmes, ha mi is eszerint élünk. És ezért nem értelmes, nem logikus a bálványok tisztelete, ahogy nem ésszerű az érzelmeink bálványozása és követése sem. Mert önmagunk feláldozása nem sétagalopp, ami a bűnbeesés miatt rendezetlen érzelmi világunkból és érzelmi túlfűtöttségből fakadhatna. Az érzelmeinkből legjobb esetben is csak az evangéliumi köves talajból kisarjadó gabonát jellemző kitartás következhet. Ezért folytatja Szent Pál úgy, hogy „ne szabjátok magatokat a világhoz, hanem alakuljatok át értelmetek megújításával, hogy felismerjétek, mi az Isten akarata, mi a jó, neki kedves és tökéletes.” (Róm 12,2)

Miért olyan nehezen hihető ez, ha ezt mondja Szent Péter, ezt mondja Szent Pál, ezt mondja az ősi liturgia, amelyet tényleg a Szentlélek ihletett, és nem egy bizottság dobott össze? Mert arra a bizottságra, amely szabadkőműves vezetőjével együtt az új misét megalkotta, ismételten a nyolcad alatti szombat olvasmányának próféciája vonatkozik: “Az a kő, amelyet az építők elvetettek, szegletkő lett’, a botlás köve és a botrány sziklája: megbotlanak rajta, mert nem fogadták el hittel a tanítást, amelyre meghívást kaptak.”

Ha nem hisszük el az apostolok tanúságát és nem engedelmeskedünk a felszólításuknak, sosem válhatunk vizezetlen szellemi, azaz értelmes, logikus és ésszerű táplálékon élő kereszténnyé, hanem lélekben válunk olyan szörnyszülötté, amilyen Quasimodo volt testben. Hogy ezzel magunkon is bizonyítsuk: az Egyházat a világhoz szabó Új Pünkösd istenfélelmet kinövő, de végtelenül érzelgős „felnőtt kereszténységének” sem a felnőttséghez, sem a kereszténységhez nincs köze, ahogy az Új Pünkösdnek sincs a Szentlélekhez.

https://invocabo.wordpress.com/2023/04/15/quasimodo-es-a-szellemi-tej/