Aki
figyelmesen olvassa az úgynevezett harmadik fatimai "titok" szövegét,
melyet itt a Szentatya rendelkezésére először közlünk teljes egészében, a
sok korábbi találgatás után valószínűleg csalódik vagy elcsodálkozik.
Semmiféle nagy titok nem lepleződött le; a függönyt nem vonták föl a
jövő elől. Az imént elmúlt évszázad vértanúinak Egyházát látjuk egy
nehezen megfejthető, szimbolikus nyelven leírt jelenetben. Ez minden,
amit az Úr Anyja közölni akart a kereszténységgel, az emberiséggel egy
nagy kérdésekkel és szorongatásokkal teli korban? Segít ez nekünk az új
évszázad kezdetén? Vagy csupán egy nagyon jámbor környezetben
felnövekedő, de a kor készülő viharait is érzékelő gyermekek belső
világának kivetítéséről van szó? Hogyan kell értenünk a látomást, mit
kell gondolnunk róla?
Hivatalos kinyilatkoztatás és a magánkinyilatkoztatások - helyük a teológiában.
Mielőtt
a magyarázattal próbálkoznánk - melynek alapvonalait megtaláljuk abban a
beszédben, melyet Sodano bíboros úr május 13-án, a Szentatya
szentmiséjének végén Fatimában mondott - , alapvetően tisztáznunk kell,
hogy az Egyház tanítása szerint hol van a helye a hívő életben az olyan
jelenségeknek, mint a fatimai.
Az
Egyház tanítása különbséget tesz a "hivatalos kinyilatkoztatás" és a
"magánkinyilatkoztatások" között. A kettő között nem csupán fokozati,
hanem lényegi különbség van. A "hivatalos kinyilatkoztatás" Istennek azt
a kinyilatkoztató tevékenységét jelenti, mely az egész emberiségnek
szól, s az Ó- és Újszövetségből álló Szentírásban nyert írott formát.
"Kinyilatkoztatásról"
van szó, mert benne Isten lépésről lépésre ismerteti meg magát az
emberekkel, egészen addig a pontig, ahol maga is ember lesz, hogy az
emberré lett Fiú, Jézus Krisztus által az egész világot magához vonja és
egyesítse magával. Tehát nem intellektuális közlésről, hanem egy
életfolyamatról van szó, melyben Isten közeledik az emberekhez; e
folyamatban természetesen az ész és az értelem számára is láthatóvá
válnak tartalmak Isten titkából. E folyamat az egész emberre irányul,
így az értelemre is, de nem csak arra. Mivel csak egy Isten van, a
történelem is, melyben Ő az emberiséghez közeledik, egyetlen, minden
időkre szól, s Jézus Krisztus életével, halálával és föltámadásával érte
el tökéletességét. Jézus Krisztusban Isten mindent elmondott -
tudniillik elmondta önmagát - ezért a Krisztus-misztérium
megvalósulásával az Újszövetségben a kinyilatkoztatás lezárult. A
Katolikus Egyház Katekizmusa Keresztes Szent Jánost idézi a
kinyilatkoztatás végleges és tökéletes voltának megvilágítására: "Nekünk
adván, ahogyan adta, a Fiát, aki az ő egyetlen Igéje, ebben az egyetlen
Igében mindent elmondott, és más mondanivalója nincs többé. (...) Amit
ugyanis korábban csak részletekben mondott a Prófétáknak, azt most
egészében elmondta, amikor a teljességet, tudniillik a Fiát adta nekünk.
Ha ezek után valaki most kérdezni akarná Istent, vagy látomásokat,
kinyilatkoztatásokat akarna Tőle, az nemcsak esztelenül cselekedne,
hanem egyenesen megsértené Őt, nem Krisztusra szegezvén a szemeit,
illetve valami mást vagy újdonságot keresve rajta kívül." (KEK 65. p.)
Krisztussal
és az Újszövetség könyveiben róla szóló tanúságtétellel a minden népnek
szóló isteni kinyilatkoztatás lezárult. Ez a tény az Egyházat a szent
történelem egyszeri eseményéhez, s az ezt az eseményt igazoló és
magyarázó szentírási szóhoz köti, de ez nem jelenti azt, hogy az Egyház
csak a múltba tekinthet, s terméketlen ismétlésekre van ítélve.
A Katekizmus erről azt mondja:
"Jóllehet
a kinyilatkoztatás lezárult, tartalmát tökéletesen nem merítettük ki; a
keresztény hit feladata, hogy századok folyamán lépésről lépésre
fölfogja teljes tartalmát." (66. p.)
Az
egyszeri eseményhez kötöttség, s a megértésben való előbbre jutás
kettős szempontja nagyon szépen látható az Úr búcsúbeszédében, amikor a
búcsúzó Krisztus tanítványainak mondja:
"Még
sok mondanivalóm volna, de most nem tudjátok elviselni. Amikor azonban
eljön Ő, az igazság Lelke, bevezet titeket a teljes igazságba. Mert nem
magától fog beszélni, hanem (...) megdicsőít engem, mert az enyémből
kapja, amit majd hirdet nektek."(Jn 16,12 - 14)
Így
tehát a Lélek egyrészt vezet és olyan megismerést ad, melynek
elviseléséhez korábban nem volt meg a feltétel - ez a keresztény hit
mindig kimeríthetetlen tágassága és mélysége. Másrészt ez a vezetés
"merítést" jelent Jézus Krisztus kincseiből, melynek kimeríthetetlen
mélysége épp e vezetés által nyilvánul meg.
A Katekizmus erre vonatkozóan Nagy Szent Gergely pápának egy mélytartalmú mondását idézi:
"Az isteni Ige az olvasókkal együtt növekszik" (94. p.)
A II. Vatikáni Zsinat három alapvető utat ismer:
melyeken a Szentlélek vezetése - s ezáltal "az Ige növekedése" - történik az Egyházban:
* a hívők elmélkedése és tanulása,
* a lelki tapasztalatokból származó belső belátás
* és azok igehirdetése, akik "a püspöki utódlással együtt megkapták az igazság biztos karizmáját" (DV 8).
Ezek
után megfelelő helyre tudjuk beilleszteni a "magánkinyilatkoztatások"
fogalmát, mely magában foglalja az Újszövetség lezárása utáni összes
látomást és kinyilatkoztatást, tehát az a kategória, mely alá a fatimai
üzenetet is be kell sorolnunk.
Hallgassuk csak meg először, mit mond a Katekizmus:
"A
századok folyamán történtek úgynevezett ,magánkinyilatkoztatások',
melyek közül néhányat az egyházi tekintély elismert (...). Nem arra
szolgálnak ugyanis, hogy Krisztus végleges kinyilatkoztatását
,kiegészítsék' vagy ,tökéletesítsék', hanem azt kell elősegíteniük, hogy
az adott korban tökéletesebben lehessen abból élni." (67. p.)
Ebből két dolog válik világossá:
1.
A magánkinyilatkoztatás tekintélye lényegesen különbözik a hivatalos
kinyilatkoztatásétól. Ez utóbbi a hitünket követeli, mert benne emberi
szavakkal és az Egyház élő közösségének közvetítésével maga Isten szól
hozzánk. Az Isten és az Ő szavába vetett hit különbözik minden emberi
hittől, bizalomtól, vélekedéstől. Az a bizonyosság, hogy Isten beszél,
biztonságot ad nekem, hogy magával az igazsággal találkozom, s olyan
bizonyosságot
ad, mely semmiféle emberi megismerésben nem fordulhat elő. Olyan
bizonyosság ez, melyre az életemet építem, s melyben a halálomkor is
megbízom.
2.
A magánkinyilatkoztatás ehhez a hithez nyújt segítséget, s éppen
azáltal válik hihetővé, hogy az egyetlen hivatalos kinyilatkoztatásra
irányítja az embert.
Prosper
Lambertini bíboros, a későbbi XIV. Benedek pápa a boldoggá és
szenttéavatásról szóló klasszikus, sőt törvénnyé vált értekezésében ide
vonatkozóan ezt mondja:
"Nem
tartozunk katolikus hittel fogadni az elismert
magánkinyilatkoztatásokat, s ez nem is lehetséges. E kinyilatkoztatások
az okosság szabályait követő emberi hitet igényelnek, mely szerint a
dolog valószínű és teljesen hihető."
E
téma kiemelkedő ismerője E. Dhanis, flamand teológus összefoglalóan
megállapítja, hogy egy magánkinyilatkoztatás egyházi jóváhagyása három
elemet tartalmaz:
* a szóbanforgó üzenetben nincs semmi, ami a hittel és a jó erkölcsökkel ellenkezne;
* nyilvánosságra hozható;
* s a hívők fölhatalmazást nyernek arra, hogy okosan elfogadják.
("Sguardo su Fatima e bilancio di una discussione", in: La Civiltŕ cattolica 104, 1953. II. 392 - 406, különösen 397.)
Egy
ilyen üzenet értékes segítség lehet az evangélium jobb megértéséhez és
megéléséhez egy adott történelmi korban; ezért nem szabad minden további
nélkül figyelmen kívül hagyni. Fölkínált segítség, használata azonban
nem kötelező.
Ennek
megfelelően egy magánkinyilatkoztatás igazságának és értékének mércéje a
Krisztusra irányultsága. Ha eltávolít Krisztustól, ha önállósodik vagy
egyenesen más és "jobb" irányba akar vinni, mint amit az Evangélium
mond, akkor biztosan nem a Szentlélektől való, aki bevezet az
Evangéliumba és nem kivezet belőle minket.
Ez
nem zárja ki, hogy egy magánkinyilatkoztatás új hangsúlyokat adjon, a
jámborság új formáit jelenítse meg vagy régi formákat mélyítsen el és
bővítsen. De mindig táplálnia kell a hitet, a reményt és a szeretetet,
melyek mindenki számára az üdvösség állandó útját jelentik.
Hozzáfűzhetjük, hogy a magánkinyilatkoztatások elsősorban a népi
jámborságból jönnek, és arra hatnak vissza, új lendületet adnak és új
formákat nyitnak számára. Ez azonban nem zárja ki azt, hogy a liturgiára
is hassanak, mint például Úrnapja és Jézus Szíve ünnepe mutatja.
Bizonyos
vonatkozásban a liturgia és a népi jámborság példázza a
kinyilatkoztatás és a magánkinyilatkoztatás közötti kapcsolatot: a
liturgia a mérce, az Egyház evangéliumból táplálkozó
életmegnyilvánulásának egésze. A népi jámborság azt jelenti, hogy a hit
gyökeret vert egy nép szívében, annyira, hogy átvitte a mindennapok
világába. A népi jámborság a hit "inkulturációjának" első és alapvető
módja, melynek mindig igazodnia kell a liturgia rendjéhez és
vezetéséhez, de a szíveken keresztül visszahatva meg is termékenyíti
azt.
A
szükséges negatív elhatárolások után áttérhetünk a
magánkinyilatkoztatások pozitív meghatározására: Hogyan lehet a
Szentírásból kiindulva helyesen besorolni őket? Mi a nekik megfelelő
teológiai kategória?
Úgy
látom, hogy Szent Pál legkorábbi fennmaradt levele, mely az egész
Újszövetség első írása, az első Tesszaloniki levél eligazít. Az Apostol
ezt mondja:
"Ne oltsátok ki a lelket, s a prófétai beszédet ne vessétek meg! Vizsgáljatok meg mindent, és a jót tartsátok meg!"(5,19 - 21.)
Az
Egyház mindig megkapja a prófécia karizmáját, melyet meg kell
vizsgálni, de nem szabad megvetnie. Ehhez meg kell gondolnunk, hogy a
prófécia a Szentírásban nem jövendőmondás, hanem Isten akaratának
megvilágosítása a jelen számára, ami a jövőbe is megmutatja a helyes
utat. A jós az értelem kiváncsiságát elégíti ki, a jövőt takaró fátylat
akarja eltávolítani; a próféta az akarat és a gondolkodás vakságával
találkozik, és Isten akaratát úgy tárja föl, mint a jelennek szóló
felszólítást és útmutatást. A jövendő dolgok előre megmondásának
mozzanata másodlagos. A lényeg az egyetlen kinyilatkoztatás konkrét
megjelenítése: a prófétai szó figyelmeztetés vagy vigasztalás, vagy
mindkettő egyszerre. E tekintetben összekapcsolhatjuk a prófécia
karizmáját az "idők jeleivel", melyre a II. Vatikáni Zsinat világított
rá: "A föld és az ég jeleiből tudtok következtetni, ezt az időt miért
nem tudjátok fölismerni?"(Lk 12,56) Ennek az időnek a jelei Jézus
szavában az Ő élete, Ő maga. Az idők jeleit a hit fényében értelmezni
azt jelenti, hogy fölismerjük az adott időben Krisztus jelenlétét. Az
Egyház által elismert magánkinyilatkoztatásokban - tehát Fatimában is -
erről van szó: segítséget adni az idők jeleinek megértéséhez, s a hitben
a megfelelő válasz megtalálásához.
A magánkinyilatkoztatások antropológiai struktúrája
Az
előbbiekben megkíséreltük a magánkinyilatkoztatások teológiai helyének
meghatározását. Mielőtt azonban a fatimai üzenet magyarázatába fognánk, a
magánkinyilatkoztatások antropológiai (pszichológiai) jellegéről is
kell valamit mondanunk.
A
teológiai antropológia ebben az összefüggésben az észlelésnek, a
"látásnak" három fajtáját különbözteti meg: az érzékelő látást, azaz a
külső, testekből álló világ észlelését; a belső látást és az értelmi
látást (visio sensibilis - visio imaginativa - visio intellectualis).
Világos, hogy a lourdesi, fatimai és egyéb látomások esetében nem a
szokásos érzéki észlelésről van szó: a látott képek és alakok nincsenek
testként jelen a külső térben, mint a fák vagy a házak. Ez pl. a pokol
látomásánál, vagy a harmadik titokban látottaknál egészen nyilvánvaló,
de a többi látomások esetében is bizonyítható, hiszen nem minden
jelenlévő látja az elmondottakat, hanem csak a "látnok".
Ugyanígy
világos, hogy nem képek nélküli értelmi "látásról" van szó, miként a
misztika magas szintjein. Tehát a középső látásmódról, a belső látásról
van szó, amely a látnokok számára természetesen annyira valóságos, mint
az érzéki látás tárgyai.
A
belső látás nem azt jelenti, hogy a fantázia jelenít meg szubjektív
elképzeléseket. Hanem a lelket valóságos, de érzékfeletti valóságból
eredő hatás éri, és megnyílik az érzékelhetetlen, az érzékek számára
láthatatlan valóság látására - "belső látással" kezd látni. Valóságos,
de nem a megszokott érzéki világunkhoz tartozó "tárgyak" érintik meg a
lelket. Ehhez azonban a szív belső éberségére van szükség, ami a külső
valóság erőszakos behatásai és a lelket betöltő képek és gondolatok
közepette általában nincs meg. Az embert kivezetik a pusztán külső
megnyilvánulások világából, a valóság mélyebb dimenziói érintik meg és
válnak számára láthatóvá. Ebből talán érthetővé is válik, hogy miért
éppen gyermekek fogékonyak az ilyen
jelenségekre:
a lelket még kevés behatás érte, kevés sebet kapott. Amikor a főpapok
és a vének méltatlankodtak a gyermekek Hozsanna-kiáltásai miatt, Jézusa
zsoltáros szavával válaszolt nekik: "Gyermekek és csecsemők szájából
fakasztasz magadnak dícséretet" (Zsolt 8,3; Mt 21,16).
Mint
mondtuk , a "belső látás" nem fantázia, hanem sajátos és valóságos
észlelés, de megvannak a maga korlátai. A szemmel való külső látásnak is
mindig megvan a szubjektív összetevője: nem a puszta tárgyat látjuk,
hanem saját érzékeink szűrőin keresztül látunk, amelyek lefordítják
számunkra a tárgyat. Ez a belső látásnál még világosabb, főleg olyan
esetekben, amikor horizontunkat felülmúló valóságokról van szó.
A
látó személy, a látnok fokozott igénybevételnek van kitéve. Saját
lehetőségei, képzelete és értelme számára lehetséges módon lát. A belső
látásnál lefordítási folyamat fokozottabb mint az érzéki látásnál, úgy
hogy a látnok személyének lényeges része van a megmutatkozó valóság
képének megalkotásában. A kép csak az ő mértékei és lehetőségei szerint
alakulhat ki. Ezért az ilyen látomások nem egyszerű "fényképek" a másik
világról, hanem magukon viselik a látnok lehetőségeinek és korlátainak a
nyomait. Ez a szentek minden nagy látomásáról, s természetesen a
fatimai gyermekek látomásánál is kimutatható. Az általuk látott képek
egyáltalán nem csupán fantáziájuk alkotásai, hanem egy felülről eredő,
belső, valóságos észlelés eredményei; de nem is szabad úgy elképzelnünk,
mintha egy pillanatra föllebentették előttük a másvilágot takaró
fátyolt, és a mennyország a maga valóságában mutakozott volna meg
előttük, ahogyan - reményünk szerint - majd az Istennel való végső
egyesülés állapotában történik. Inkább azt kell mondanunk, hogy a képek a
felülről érkező hatásból és az észlelő személyben, azaz a gyermekekben
rejlő lehetőségekből tevődik össze. Ezért e látásmód képi nyelve
szimbolikus nyelv. Sodano bíboros úr erről ezt mondta: "nem fényképszerű
részletességgel írnak le jövendő eseményeket, hanem összefoglalóan és
sűrítve mondanak el valamit, ami az időben bontakozik ki, pontosan meg
nem határozott sorrendben és időtartamban." Az időnek és térnek egy
képbe sürítése az ilyen látomások sajátossága, s a látomások csak
utólagosan értékelhetők és fejthetők meg. Nem kell a kép minden egyes
elemének konkrét történeti jelentést adni. A látomás egésze fontos és a
kép egészéből kell a részleteket értelmezni. Hogy mi egy kép lényege,
végső soron abból olvasható ki, ami a keresztény prófécia mindenkori
lényege: a kép középpontja ott van, ahol a látomás felszólítássá válik
és odavezet Isten akaratához.
A fatimai "titok" megfejtésének kísérlete
A
fatimai titok első és második részének már olyan kimerítő irodalma van,
hogy itt nem kell velük foglalkoznunk. Csak a legfontosabb mozzanatokra
szeretném fölhívni a figyelmet.
A
gyermekek egy szempillantás alatt átélték a pokol iszonyatos látomását.
Látták "a szegény bűnös lelkek" vesztét. Megmondták nekik, miért
kellett ezt a pillanatot átélniük: "per salvare" - hogy meglássák
megmentésük útját. Eszünkbe jut Szent Péter első levelének mondata:
"hitetek célja a lelkek megmentése" (1,9). Ennek útja - az angolszász és
német kultúrában élő emberek számára meglepő módon - : Mária
Szeplőtelen Szívének tisztelete. Ennek megértéséhez itt meg kell
elégednünk egy rövid utalással. A "szív" a biblia nyelvén az ember
középpontja, az értelem, akarat, érzület, ézékek együttese, ahol az
ember a maga belső egységét és irányultságát megtalálja. A "Szeplőtelen
Szív" Mt 5,8 szerint olyan szív, amely megtalálta a belső egységet
Istennel, s ezért "látja Istent". Mária Szeplőtelen Szívének
tisztelete
nem más, mint közeledés ahhoz a szivbéli állapothoz, amelyben a "fiat",
a "legyen nekem a te igéd szerint" az egész emberi életet meghatározó
központtá válik.
Ha
valaki azt az ellenvetést tenné, hogy mégsem kellene embert állítani
közénk és Krisztus közé, emlékeztetjük arra, hogy Pál nem habozott azt
mondani közösségeinek: legyetek a követőim (1Kor 4,16; Fil 3,17; 1Tesz
1,6; 2Tesz 3,7.9). Az Apostolról konkréten leolvashatjuk, mit jelent
Krisztust követni. S vajon kitől tanulhatnánk meg ezt bármikor jobban,
mint az Úr Édesanyjától?
Így
érkezünk el végre a fatimai titok teljes terjedelmében először itt
közzétett harmadik részéhez. Mint a fentebbi dokumentációból kitűnt, a
Sodano bíboros úr által május 13-án adott magyarázatot először Lúcia
nővérrel ismertették meg. Amire Lúcia nővér megjegyzése az volt, hogy ő a
látomást és nem a magyarázatát kapta ajándékba. A magyarázat nem a
látnok, hanem az Egyház dolga. A szöveg elolvasása után azonban azt
mondta, hogy a magyarázat megfelel annak, amit ő látott, s a maga
részéről ezt az értelmezést helyesnek ismeri el. A következőkben tehát
csak azzal próbálkozhatunk, hogy e magyarázatot a fentebb mondottak
mértéke szerint megalapozzuk és elmélyítsük.
Miként
az első két titok kulcsszava a "salvare le anime", a ,lelkek
megmentése', úgy a harmadik titok kulcsa a háromszoros felszólítás:
"Penitenza, Penitenza, Penitenza", ,Bűnbánat, Bűnbánat, Bűnbánat'! Az
evangélium kezdetére kell emlékeznünk: "Tartsatok bűnbánatot és
higgyetek az evangéliumnak!" (Mk 1,15.) Érteni az idők jeleit azt
jelenti: megérteni a bűnbánat - megtérés - hit sürgető voltát. Ez a
megfelelő válasz arra a történelmi pillanatra, melyet a következő
képekben vázolt nagy veszedelmek fenyegetnek. Hadd idézzem föl itt egy
személyes emlékemet: egyik beszélgetésünk alkalmával Lúcia nővér azt
mondta nekem: egyre világosabbá válik számára, hogy az egész jelenés
célja az volt, hogy erősödjék a hit, a remény és szeretet gyakorlása -
minden egyéb csak hozzáadás. Vegyük csak szemügyre közelebbről az egyes
képeket. A Szűzanya balján álló angyal a lángpallossal a Jelenések
könyvének hasonló képeire emlékeztet. A világra váró ítélet fenyegetését
jeleníti meg. Az, hogy a Föld lángtengerben pusztulhat el, ma már
semmiképpen sem fantáziakép: az ember a maga találmányaival már
elkészítette a lángpallost.
A
látomás megmutatja a pusztító hatalommal ellentétes erőt - egyrészt a
Szűzanya ragyogását, másrészt az ugyancsak tőle eredő fölszólítást a
bűnbánatra. Ez pedig megmutatja az emberi szabadság fontosságát: a jövő
nincs megváltoztathatalanul megszabva, s a kép, amit a gyermekek láttak,
nem előre elkészített filmfelvétel az elkerülhetetlen jövőről. Az egész
látomás arra szolgál, hogy mozgósítsa és a jóra irányítsa az emberi
szabadságot. A látomás nem filmet akar bemutatni a meg nem változtatható
jövőről. Értelme épp az ellenkezője, a jóra fordításért akarja
mozgósítani az erőket. Ezért teljesen tévesek a titok fatalista
értelmezései, amelyek plédául azt mondják, hogy a merénylő 1981. május
13-án az isteni terv gondviseléstől vezérelt eszköze volt, ezért
egyáltalán nem cselekedhetett szabadon; s egyéb hasonló elképzelések. A
látomás sokkal inkább a veszélyekről és elkerülésük lehetőségeiről
beszél.
A
szöveg következő mondatai még világosabbá teszik a látomás kép
jellegét: Isten megmarad a mérhetetlen és minden látásunkat felülmúló
fényességnek. Az emberek mintegy tükörben jelennek meg. A látomás e
belső korlátoltságát, e nyilvánvaló határokat mindig észben kell
tartanunk. A jövő csak "tükörben és homályosan" mutatkozik meg (vö. 1Kor
13,12).
S
most nézzük az egyes képeket, melyek a titok leírásában követik
egymást. A helyszínt három szimbólum mutatja be: egy meredek hegy, egy
félig romokban heverő nagy város, s egy hatalmas, bárdolatlan
fatörzsekből ácsolt kereszt. A hegy és a város az emberi történelem
színhelye: a történelemé, ami fáradságos hegymászás, a történelemé, ami
az emberi építés és együttélés helye, s ugyanakkor a rombolásé is, ahol
az ember megsemmisíti alkotásait. A város lehet a közösség és a haladás,
de a veszedelmek és a legnagyobb fenyegetettség helye is. A hegyen áll a
kereszt - a történelem célja és tájékozódási pontja. A kereszten a
pusztítás megváltássá változik; a történelem nyomorúságának jeleként
áll, ugyanakkor ígéret is a történelem számára.
Ezután
emberek jelennek meg: a fehérbe öltözött püspök ("úgy gondoltuk, hogy a
pápa az"), további püspökök, papok, szerzetesek, s végül minden rendű
és rangú férfiak és nők. A pápa nyilvánvalóan előttük megy, az őt
körülvevő iszonyattól reszketve és szenvedve. Nemcsak a környező házak
és a város hever félig romokban - útja a megöltek holttestei között
vezet előre. Az Egyház útját tehát keresztútként mutatja be, mint utat
az erőszak, a pusztítás és az üldözések korában.
E
képben egy egész évszázad történelmének képét láthatjuk. Miként a hegy
és a város képében a Föld helyei együttesen irányulnak a keresztre, az
idők is összetartoznak: a látomásban fölismerhetjük az elmúlt évszázadot
mint a vértanúk, a szenvedés és az egyházüldözés századát, a
világháborúk és helyi háborúk századát, melyek az évszázad második felét
teljesen kitöltötték és a kegyetlenség új formáit hozták felszínre. E
látomás "tükrében" évtizedek vértanúi vonulnak el előttünk.
Most alkalmasnak látszik idézni egy mondatot abból a levélből, amelyet Lúcia nővér a Szentatyának írt 1982. május 12-én:
"A
titok harmadik része Miasszonyunk szavaira vonatkozik: ťHa nem,
(Oroszország) tévedéseit a világra fogja szórni háborúk gerjesztésével
és az Egyház üldözésével. A jók vértanúk lesznek, a Szentatyának sokat
kell szenvednie, nemzetek fognak elpusztulni.Ť"
Egy
évszázad keresztútján a pápa egészen különös szerepet tölt be. A hegy
csúcsa felé igyekvő, meggyötört személyben több pápát is láthatunk
összefoglalóan, akik X. Piusztól kezdve a mai pápáig az évszázad
szenvedéseit viselték és vitték a kereszt felé. A vértanúk útján a
látomásban a pápát is megölik. Nem kellett-e a Szentatyának saját
sorsára ismernie ebben, amikor 1981. május 13-i merénylet után
felolvastatta magának a harmadik titok szövegét? Nagyon közel állt a
halálhoz, és megmenekülését e szavakkal magyarázta: "egy anyai kéz
vezette a golyó pályáját, és a haldokló pápa megállt a halál küszöbén."
Hogy egy ťmano maternaŤ (anyai kéz) a halálos golyót másfelé terelte,
újra azt bizonyítja, hogy nincs megváltoztathatlan végzet, hogy a hitnek
és az imádságnak van hatalma beavatkozni a történelembe, s végül az
imádság erősebb, mint a fegyvergolyók, a hit erősebb, mint a
megoszlások.
A
titok befejezése olyan képekre emlékeztet, amelyeket Lúcia jámbor
könyvekben láthatott, s jelentésük a hit nagyon régi felismeréseiből
való. Vígasztaló kép, mely a vérből és könnyből álló történelmet Isten
üdvözítő hatalma befogadójává teszi. A kereszt szárai alatt angyalok
fogják föl a vértanúk vérét és az Isten felé igyekvő lelkekre öntözik.
Krisztus vére és a vértanúk vére a látomásban eggyé válik: a vértanúk
vére a kereszt száraiból folyik. Vértanúságuk összatartozik Krisztus
szenvedésével, eggyé vált vele. Kiegészítik, ami még hiányzik Krisztus
szenvedéséből az ő teste, az Egyház javára (vö. Kol 1,24). Életük
Eucharisztia
lett, belépett a meghalt búzaszem misztériumába és részesednek annak
termékenységében. A vértanúk vére a kereszténység magvetése, mondta
Tertullianus. Miként Krisztus halálából, az ő megnyitott oldalából
fakadt az Egyház, úgy termékeny a vértanúk halála az Egyház további
életében. A riasztóan kezdődő harmadik titok tehát a remény képével
fejeződik be: nincs hiábavaló szenvedés, s főként a szenvedő Egyház, a
vértanúk Egyháza útmutató az Istent kereső emberek számára. Nem csak az
olyan szenvedők vannak Isten jóságos kezében mint Lázár, aki igen nagy
vigaszatalást talált, és titokzatosan Krisztust jelképezi, aki értünk
szegény Lázárrá lett, hanem a vértanúk szenvedéséből erő fakad a
tisztuláshoz és a megújuláshoz, mert szenvedésük megjeleníti Krisztus
szenvedését és a jelenre is kiterjeszti üdvözítő hatását.
Elérkeztünk
az utolsó kérdéshez: Mit jelent a fatimai titok egésze (három része
együtt)? Mit mond nekünk? Mindenekelőtt Sodano bíboros úrral együtt meg
kell állapítanunk: "úgy látszik, hogy az, amiről a harmadik fatimai
titok szólt, már a múlté". Amennyiben egy-egy eseményt mutatnak meg,
most már a múlthoz tartoznak: aki meghökkentő apokaliptikus
titokfeltárásokat várt a világ végéről, annak csalódnia kell. Az ilyen
kiváncsiságot Fatima nem elégíti ki, mint ahogy a keresztény hit
általában nem a kiváncsiságot táplálja, s nem is teheti meg. A lényeget a
titok szövegét bemutató reflexiónk elején már elmondtuk: buzdítás a
lelkek megmentésére az imádság útján, s felhívás a bűnbánatra és
megtérésre.
Végezetül
még szeretném idézni a titok joggal híressé vált mondását: "Az én
Szeplőtelen Szívem győzni fog". Mit jelent ez? Azt, hogy az Isten
számára nyitott, az Isten szemlélése által megtisztult szív erősebb
minden fegyvernél. Mária "igenje", szívének szava megváltoztatta a
világtörténelmet, mert bebocsátotta a Megváltót e világba - mert ennek
az igennek a terében Isten emberré tudott lenni és örökre az marad. A
Gonosznak van hatalma a világban, látjuk, újra meg újra megtapasztaljuk;
van hatalma, mert a mi szabadságunk eltéríthető Istentől. Mióta azonban
Istennek emberi szíve van és az emberi szabadságot a jóra, Isten felé
fordította, nem a rosszra való szabadságé az utolsó szó. Azóta érvényes:
"A világban üldözést fogtok szenvedni, de bízzatok, én legyőztem a
világot" (Jn 16,33). Fatima üzenete arra biztat, hogy merjünk bízni
ebben az ígéretben.
Joseph Ratzinger bíboros a Hittani Kongregáció prefektusa
