A rablózsinat (az ú. n. II. Vatikáni Zsinat 1962-1965-ig) sikertörténeteihez tartozik a zsidósággal való kibékülés [mikor volt a katolicizmus „összeveszve” a zsidósággal?]. A diszkrimináció, a kényszertérítések és a holokauszt borzalmai után [mi közük volt ezeknek a katolikus Egyházhoz, a katolikus tanításhoz, a katolikus valláshoz?] a keresztények és zsidók megbízható partnerek lettek, sőt jó barátok. A nagystílű gesztusokkal és történelmi találkozásokkal tarkított ezen újrakezdés, intenzív párbeszéd mérföldköve a „zsinat” 1965. október 28-án megjelentetett Nostra aetate kezdetű nyilatkozata volt. Ezen esemény után 50 évvel, 2015. december 10-én a Vatikán egy terjedelmes tanulmányt adott ki, mely a Nostra aetate nyilatkozatban lefektetett tanítással kapcsolatos teológiai alapelveket, és a még nyitott és vitás kérdéseket tárgyalja.
A mostani dokumentum nyomatékosan követeli a párbeszéd intenzívebbé tételét, különösen a zsidók és keresztények együttműködését – akiket több köt össze, mint minden más vallás híveit. Mert a kereszténységnek zsidó gyökerei vannak; Jézust csak korának zsidó kontextusából lehet megérteni [mikor állította valaha is ennek az ellenkezőjét a katolikus Egyházban?]. Mindkét vallás visszavonhatatlanul egymásra van utalva [egy ortodox, vallását komolyan vevő zsidónak mi köze a kereszténységhez?]; ezért e két vallás hívei közötti párbeszéd teológiai szempontból „nem szabadon választott gyakorlat, hanem kötelesség”, áll a dokumentumban. [A mai katolikus hívek bizton rábízhatják magukat e téren Szent Pálra és a többi apostolra, valamint az elmúlt csaknem kétezer év illetékes egyházi személyiségeire, akik ezt a munkát Krisztus szellemében már kimerítően elvégezték, úgyhogy a mai katolikusokra e téren már nem sok feladat hárul.] Ezért a keresztényeknek és a zsidóknak nem csak jobban meg kell ismerniük egymást. [Az apostolok kissé jobban ismerték a zsidókat, mint Bergoglio és társai; ezt a problémát ők, és utódaik már „profi módon” elvégezték, és amit ebből a katolikusoknak ismerniük kell, azt hitelesen át is adták nekik.] De közösen kell az igazságosságért, a békéért, a teremtés megőrzésért és az antiszemitizmus minden formájáért harcolniuk.
A dokumentum középpontjában természetesen teológiai kérdések állnak, mint például a Kinyilatkoztatás jelentősége vagy az Ó- és Újszövetség felbonthatatlan egysége – akkor is, ha ezeket a zsidók és a keresztények különbözőképpen értelmezik. Az Ószövetség és az Újszövetség kapcsolatáról van szó: Isten soha nem bontotta fel a szövetségét; ez továbbra is fennáll, és nem szállt át a zsidó népről az Egyházra.
[Hát erre a római szektára valóban nem, hiszen Urunk Jézus Krisztus megígérte, hogy Egyházán a pokol kapui nem vesznek erőt soha, következésképpen az eretnekség, azaz a Sátán nem győzheti le soha, tehát az egy, szent, apostoli, római katolikus Egyház nem egyenlő az e sorokat kiadó zsinati szektával. De az, hogy Isten szövetsége nem a zsidó népre, mint nemzetre, hanem, mint az Isten terveiben, a Kinyilatkoztatásban szereplő kiválasztott népre vonatkozik, tehát az Ószövetségben a hívő zsidó népre, majd az Újszövetségben Krisztus követőire, az azt hiszem dogma. Schütz Dogmatikájában ez áll (II. kötet 358. oldal): „Az Üdvözítő újszövetséget létesített az utolsó vacsorán; a tanítványainak nyújtott titokzatos vért szövetség vérének mondja. Ámde a kinyilatkozatás szerint törvény (lásd: Ter 15,9-18), hogy Istennel nem lehet másképp szövetséget kötni, mint áldozati vérrel, amint ezt Istennek Ábrahámmal és Mózessel kötött szövetsége is mutatja; következésképp az újszövetség-létesítő vér is áldozati vér. Minthogy az Üdvözítő itt új szövetséget köt a régi helyett, lehetetlen volt új és állandó áldozatról nem gondoskodnia, amint az ószövetségnek is megvolt a maga állandó szövetségi áldozata.” – No lám, itt jelenik meg annak fontossága és célzatossága, hogy a NOM-nak miért kellett eltörölnie a szentmise áldozati jellegét!].
A december 10-i tanulmánynak ugyan nincs tanítóhivatali karaktere [akkor hogyan kerülhet bele olyan kijelentés, hogy a zsidókkal folytatott párbeszéd nem lehetőség, hanem kötelesség], miként ezt a Zsidósággal való Kapcsolatok Pápai Bizottságának szerzői hangsúlyozták; de ebben a dokumentumban vannak először feketén-fehéren azok a részletes teológiai kijelentések és érvek felsorolva, melyeket a „pápák” a római zsinagógában és a Szentföldön, és korábbi párbeszédes irataikban elmondtak, például, hogy a katolikus egyház semmilyen zsidó-missziót nem ismer. Akkor is, ha a katolikusok a zsidósággal folytatott párbeszédek során megvallják a Jézus Krisztusban való hitüket, „az aktív misszionálásról le kell mondaniuk, áll a szövegben.
[„Aztán így szólt hozzájuk (Jézus): »Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek. Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül, aki nem hisz, az elkárhozik«.” (Mk 16,15-16) – Nem kéne, hogy az ú. n. katolikusok, főképp az ú. n. tradicionalisták végre feltegyék maguknak a kérdést, hogy Üdvözítőnk szavainak, tanításának tükrében hogyan kell megítélni ezeket a sorokat, vagyis ezt a zsinati szektát, mert azt remélem senki nem képzeli, hogy ez a „tanulmány”, ami pápai megnyilatkozásokat foglal össze, Bergoglio tudta és beleegyezése nélkül jelent meg.]
A dokumentum még egy további súlyos problémát is tárgyal: Az Egyházat és a zsidóságot „nem lehet mint két egymással párhuzamos üdvútnak” bemutatni. [Az egy, szent, apostoli, római katolikus Egyház hittételként mondja ki: „Extra Ecclesiam nulla salus”, lásd többek között a honlap ezen cikkét: „Az Egyházon kívül nincs üdvösség” dogma helyes értelmezése”.]
Abból a keresztény hitvallásból, hogy csak egyetlen üdvút létezhet, semmiképpen nem következik, hogy a zsidók ki vannak zárva Isten üdvösségéből [ezt nem is állította soha senki, ha megtérnek, és megkeresztelkednek, akkor miért lennének kizárva], mert nem hisznek Jézus Krisztusban mint Izrael Messiásában és mint Isten Fiában. [lásd a fenti idézetet: Mk 16,15-16 vagy 1 Jn 4,3: „S minden lélek, amely nem vallja meg Jézust, nem az Istentől való, hanem az antikrisztusé.”] Sokkal inkább az igaz, hogy a zsidóknak „részük van Isten üdvösségében”. Hogy ez azonban hogyan lehetséges „a Krisztusban való explicit hitvallás nélkül, az most és a jövőben is Isten mérhetetlenül mély titka marad”. [Mi ez, ha nem Krisztus szavainak a kifigurázása, semmibe vétele, azaz nyílt Isten-gyalázás! Az is dogma, hogy a Kinyilatkoztatás az utolsó apostol halálával befejeződött; és mivel ilyen titokról a Kinyilatkoztatásban egy szó sincs, ezen új tan kitalálása eretnekség.]
A dokumentum elkészítésébe a kezdetektől fogva zsidó partnereket is bevontak. És a dokumentumot bemutató sajtókonferencián is szót kaptak olyan vendégek, mint David Rosen rabbi az amerikai Jewish Committee-től vagy Edward Kessler a Cambridge-i Woolf Intézet alapító-igazgatója. Számos dicsérő szavuk és elismerésük mellett hiányolták az „Izrael országgal” kapcsolatos világosabb kijelentéseket, ami a zsidók számára nagy vallási jelentőséggel bír. [1904-ben X. Pius pápa Theodor Herzl, a cionizmus megalapítójának, aki azzal a kéréssel fordult hozzá, hogy az Egyház ismerje el a cionista mozgalmat és Izrael állam megalapítását legalább elvben ne utasítsa el, ezt válaszolta: „Amíg Izrael nem ismeri el Krisztust Messiásnak és Istennek, addig az Egyház se a cionizmust, se Izrael államot nem fogja elismerni.”]
Kurt Koch „bíboros” mint a bizottság elnöke világossá tette, hogy a Vatikán számára ez politikai kérdés, amivel egy vallási dialógusban nem foglalkozik.
A meghívott vendégek hiányolták továbbá a vitatott nagypénteki könyörgést „a zsidók megtéréséért”. Ennek az imának a címe megtévesztő, inkább, mint a tartalma, válaszolta a felvetésre Koch. Ebben az imában nincs szó a zsidók között folytatott aktív misszióról. Sokkal inkább egy eszkatologikus imáról van szó az utolsó időkre megígért egységért.
Mindazonáltal időközben a Vatikán és a zsidó szervezetek közötti kapcsolatok annyira megszilárdultak, hogy az ilyesfajta feszültségek gyorsan megoldhatók, mondta Koch. A holokauszt-tagadó Williamson, XII. Pius boldoggá-avatása vagy az Auschwitz-i karmelita kolostor körüli viták is gyorsan elsimultak. Az új dokumentum a párbeszéd továbbfolytatására szolgáló alap és segítség akar lenni. Ami nem jelenti azt, hogy nincsenek többé megválaszolatlan kérdések.

A napokban az a hír is felröppent, hogy Bergoglio következő enciklikája az iszlámról fog szólni. Eddigi kijelentéseiből, no meg a Nostra aetate dokumentumból kiindulva, jó esély van arra, hogy az iszlámmal kapcsolatban is a mostanihoz hasonló új „titkok” derülnek majd ki.
[a fordító kiegészítéseivel](forrás: www.kath.net – 2015. december 12.)