Hetvenhat évvel ezelőtt, 1945. július 16-án robbantották fel az első atombombát egy kietlen sivatagban, Los Alamostól 210 mérföldre délre, Új-Mexikóban. Ma, 2021. július 16-án Ferenc pápa atombombát dobott a katolikus egyházra, amely nemcsak azoknak árt, akik “ragaszkodnak a latin liturgikus hagyományhoz”, hanem mindenkinek, aki értékeli a folytonosságot és a koherenciát, az áhítatot és a szépséget, örökségünket és jövőnket.‎

‎Ahogy kinyitottam ‎‎Traditionis Custodes-t ‎‎ma reggel, a szemöldököm felvontam a valószínűtlen cím láttán (‎‎Traditionis Perditores‎‎, “A hagyomány elpusztítói,” lett volna sokkal pontosabb), majd a hitetlenkedésem növekedett minden egyes bekezdéssel. Mire befejeztem a kísérőlevelet, mélyen belesüppedtem abba az ideológiai fantáziavilágba, amelyet Ferenc pápa és a hagyományos liturgia más ellenségei népesítenek be a mai egyházban. Úgy éreztem, mintha egy kezdő George Orwell kapott volna megbízást, hogy megírja a szöveget. ‎ A dokumentum csöpög ‎‎ ‎‎a lekezeléstől ‎‎ és a szívtelenségtől, egy svájci bicskához hasonlóan arra van tervezve, hogy felfegyverezze a püspököket arra, hogy a lehető legváltozatosabb módon kellemetlenkedjenek a hagyománytisztelő katolikusoknak vagy vadásszanak rájuk.

‎És a rendelkezést ‎‎azonnal ‎‎hatályba léptették, minden más “normát, instrukciót, engedélyt és szokást” elvetettnek nyilvánítottak.‎ ‎Ez olyan, mintha a tradicionalizmus globális világjárványával állnánk szemben, amelyet minden módszerrel meg kell állítani. A motu proprio nyelvezete azt sugallja, hogy a hagyományos latin misét leginkább a COVID-19 egyházi változatának tekintik: ez egy olyan betegség, amelyet gondosan karanténba kell helyezni, ellenőrizni kell, és korlátozni kell bármilyen társadalmi beavatkozás árán, amit a központi hatóság szükségesnek tart. Sőt, mivel a latin misét el kellene távolítani a plébániákról, és nem lehet több személyi plébániát létrehozni, azok, akik részt vesznek, akár sárga csillagot is viselhetnek, és csengőt rázhatnak, miközben járkálnak. A gettósítás, amelyet XVI. Benedek hatalmas munkával leküzdött, nemcsak visszatért, hanem csengő jóváhagyást is kapott.‎

Mondanom sem kell, hogy ez a sokat emlegetett “lelkipásztori” megközelítés ellentéte, a meleg befogadásé, amely mindenkit elkísér az útján (még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy számos fontos kérdésben ellentmondanak a katolikus tanításnak), a romantikusan ábrázolt “perifériáké”, amelyek irányába a pásztoroknak “irgalmasságot” kell mutatniuk — mindannak a politikai retorikának ellentéte, amellyel ez a pápaság ünnepelte magát. Az új motu proprióban, nem a pásztor az, aki átveszi a juhok szagát, hanem a juhoknak mondják meg, milyen szagúnak kell lenni ahhoz, hogy vezesse őket a pásztor, különben…‎

Vajon a naivitás okozta, vagy csak egy megalapozatlan hit abban, hogy ennek a peronista pápának szívét még mindig az emberek és katolikus hittársai iránti egyszerű tisztelet mozgatja, hogy felkészületlenül ért engem a szörnyű és hazug nevű ‎‎Traditionis Custodes?‎‎ Ez sokkal rosszabb, mint amire számítottam: egy szöveg, amely csöpög a megvetéstől, szűkkeblűségtől és bosszúvágytól, és amiből még a puszta retorikai kísérlet is hiányzik a kontextusba helyezésre, vagy arra, hogy (bármennyire is nem őszintén) finomítsa a csapást: egy ilyen, nagyon sok katolikust érintő, nagy jelentőségű dokumentumban soha nem tapasztalt hiánya ez a legelemibb kegyelemnek. Történelmi pofon Ferenc pápai elődjeinek, Nagy Szent Gergelytől V. Piuszig, sőt még a II. Vatikáni Zsinat utáni pápáknak is, akik látva, hogy a hagyományos liturgia iránti szeretet nem halt ki és nem is fog kihalni, gondoskodtak ezen tiszteletreméltó rítus által táplált katolikusok lelki szükségleteinek kielégítéséről. Számtalan lélek számára ez a nagy liturgia új indíttatás volt az evangéliumi élet megélésére, a családi és közösségi élet erős alapja, értékes papi és vallási hivatások forrása.‎

Ferencet ezek egyike sem érdekli. Ami őt egyedül érdekli, az egy mesterséges “egység”, amit uniformitásnak, vagy még inkább ideológiának kellene nevezni. Egy egységesség, amelyet minden elhajlás és aberráció jellemez (az immár a több mint öt évtizede uralkodó pártban elhangzó megregulázást hirdető meddő felhívások ellenére), de intoleráns a komolyság, józanság, és a kortalan istentiszteleti cselekmény transzcendenciája iránt.‎

Ne finomkodjunk: ez egy totális háború bejelentése, és bátran ellen kell állni neki minden egyes lépésnél, “minden ezzel ellenkezőt figyelmen kívül hagyva”. A “tradíció igazi őrzői” a papság, a szerzetesek és a laikusok lesznek, akik folytatják a hagyományos liturgiát az ellene irányuló pokoli gyűlölet ellenére. Ha Ferenc háborút akar, remélem és imádkozom azért, hogy legyen elég ember, aki készen áll a harcra, és elég ember, aki képes vezetni őket ebben. És ez utóbbi alatt olyan papokat értek, akik ‎‎készek‎100%-ban átadni magukat a hagyományokhoz méltán ragaszkodó hívek szükségleteinek kielégítésére – jöjjön, aminek jönnie kell. Lelkek üdvössége forog kockán, beleértve a pap saját lelkéét is; mert nem képes nem tudni, amit megismert, nem tudja nem szeretni azt, amit megszeretett. Túl magas a lélekzúzó rezsim iránti engedelmesség ára, hiába bírja a hatalom bármilyen csapdáját is.

Ez az új motu proprio csak akkor olyan rossz, mint amilyennek látszik, ha hagyjuk magunkat úgy gondolkodni és cselekedni, mintha kötne minket, mintha a rendelkezései jogosak lennének. Ha azonban felismerjük, hogy ez a rendelkezés eredendően katolikusellenes, és hogy egyetlen pápa sem taposhatja jogszerűen az egyház tagjait és tiszteletreméltó rítusait, mint ahogy Ferenc próbálja megtenni, akkor inkább külső teherként fogjuk látni, mint egy pestist, egy háborút, egy éhínséget vagy egy gonosz kormányt, amelyet meg kell buktatni vagy el kell viselni a bukásáig. Van-e joga a pápának egy ilyen diktátum kiadására? Nincs. Ez még kevesebbet ér, mint a papír, amelyre írták.‎

Azok, akik szeretik a hagyományos liturgiát, és felismerik benne az Egyház örökségének fókuszpontját, a lehető leghűségesebben viszik tovább. Nem fognak engedélyt kérni, hogy bemutassák az ősi szentmisét. Nem fogják a jóváhagyott népnyelvi olvasmányos könyvek kiadásait használni. Inkább mártírként pusztulnak el, minthogy meghaljanak a hitehagyás gyalázatában.‎

Azt hiszem, legalább ‎néhány‎ püspököt megráz, hogy milyen hideg, kemény, és ostoba Ferenc anti-TLM motu propriója, amely minden varázsával rendelkezik az ukrán másként gondolkodókat sújtó sztálini tisztogatási rendeletnek. Természetesen vannak mások is, akik ezek alapján haladnak majd, de nem tudom elképzelni, hogy azok a püspökök, akik látták a ‎‎Summorum Pontificum‎‎ számtalan jó gyümölcsét – nem utolsósorban a hagyományos csoportokból származó állandó és gyakran nagylelkű pénzügyi hozzájárulásokat –, és akik jó kapcsolatokat ápolnak a TLM-et (hagyományos latin misét) békésen ünneplő papokkal és plébániákkal, meg akarnák zavarni őket, hogy egy ideigtartó zsarnoknak megfelelő irányhoz alkalmazkodjanak. Minden püspök, aki valóban szereti a katolikus hitet, minden püspök, aki tisztában van a fiatalok körében a hagyomány iránt növekvő szeretettel, és annak erejével, hogy újjáélessze az egyházat az elmúlt évtizedek pangása (hogy ne mondjam szabadesése) után, csendben félre fogja tenni ezt a fájdalmas dokumentumot, és úgy folytatja, mintha semmi sem változott volna, vagy inkább annak biztos tudatában, hogy -amint ‎‎a Rorate Caeli‎‎ tweetelte- “Ferenc meg fog halni, és a hagyományos mise tovább fog élni.”‎

Pragmatikusan nézve: a legtöbb püspöknek nincs olyan pap-bősége, hogy megengedhetné magának a papság jelentős részének elidegenítését. Ha a konzervatívabb egyházmegyékben elég pap ragaszkodik a latin misékhez, amelyhez elidegeníthetetlen és visszavonhatatlan joguk van, mit fognak tenni a püspökök – kidobják őket? Honnan szereznek papokat? Honnan kapják a jövőbeni hivatásokat? Szükségük van a püspököknek még egy hatalmas fejfájásra, egy polgárháborúra, egy parázsló elégedetlenségre, ami felemészti minden oldalon az időt és az energiát? XVI. Benedek törékeny békét adott, amely alatt lehetséges volt bizonyos mértékig a nem polemikus normalitás. Sokan meg akarják tartani ezt a békét, úgy ahogy most van, a megújult ellenségeskedésekkel szemben.‎

A ‎Traditionis Custodes ‎‎”logikája” enyhén szólva kicsavart. A hagyomány őrzői . . . akik megtámadják az évszázadokon átívelő istentisztelet római hagyományát. A püspök felhatalmazást kapott . . . de csak azért, hogy korlátozzon és elnyomjon; nem hozhatják létre, nem támogathatják és nem sokszorozhatják meg a növekedés helyeit. A pápa az egységet támogatja . . . azzal, hogy az elképzelhető legnagyobb egységromboló cselekedetet hajtja végre. A pápa dicséri elődjét . . . azzal, hogy egészen és teljesen ellentmond tanításának, és visszavonja, amit ő tett. És mivel megkaptad a katolikus hagyományból azt az igazságot, hogy a pápa az illetékes, ne feledd, hogy feltétel nélkül engedelmeskedned kell neki, amikor megparancsolja neked, hogy utasítsd el azokat a hagyományokat, amelyeket személyesen nem szeret, függetlenül attól, hogy mennyire támogatták az elődei, akiknek a tekintélye nem kevesebb, mint az övé, és akiknek a kumulatív támogatása sokkal több, mint az övé.‎

Emlékezzünk vissza arra, hogy a pápát egyszer megkérdezték egy olyan ember üdvösségéről, aki minden bizonyítékát szolgáltatta annak, hogy Istent megtagadva ateistaként ment a sírba. A pápa pozitívan beszélt ennek az embernek az üdvösségéről. Ezzel szemben a pápa levélben kommentálta az egyház szent hagyományához kapcsolódó katolikusokat. Feltétel nélküli engedelmességet követel maga iránt, amikor azt parancsolja, hogy vágják el az egyházi hagyományhoz való ragaszkodásukat.

És ha nem engedelmeskednek neki, emlékezteti őket arra, hogy az üdvösség csak akkor lehetséges, ha olyan katolikus valaki, aki engedelmeskedik neki, beleértve annak a parancsának is, hogy szakítsák meg az Egyház hagyományához való ragaszkodásukat. Más szóval nem az Egyház hagyományához kell kapcsolódniuk, hanem engedelmesen alá kell vetniük magukat az ő személyének. Helyezzük egymás mellé a forgatókönyveket. Ha az emberek teljesen megtagadják Istent, és ateistaként halnak meg, akkor csak reményteli szavaink vannak; feltételezzük, hogy az „irgalom” miatt meg vannak mentve. De ha az emberek elég vakmerőek ahhoz, hogy az egyház hagyományához ragaszkodjanak annak ellenére, hogy azt mondták nekik, hogy szüntessék meg ezt a kötődést, ők leendő szakadárok az egyházból kivezető úton, a kárhozat felé haladók. Nem a hiperpapalizmus teljes összeomlását látjuk itt, amely a pápát halandó istenné, isteni jóssá teszi, aki átírja a liturgiát, a teológiát, az erkölcsöket, sőt még a történelmet is az ideológia mentén?‎

Ferenc pápa olyan modern építészre emlékeztet, mint Le Corbusier, aki ideológiából építkezik, és meglepődik, amikor minden szivárog, elszíneződik, elhajlik és szétesik. A lakosok joggal szeretnének visszaköltözni az elegáns, erős, tiszta régi épületekbe.‎

‎Van-e e fenyegető felhőn átszűrődő bármiféle fénycsík? Talán ez: minden álcát véglegesen ledobtak a halálos játékról, amit a modernisták kívánnak játszani.‎

‎A Kármelhegyi Szűzanya ünnepe és az ember által valaha feltalált legpusztítóbb fegyver felrobbantása – amely a bűnösöknek és az ártatlanoknak egyaránt árt, és éveken át betegséget okoz – közötti ellentét kulcsfontosságú a mai nap jelentőségének megértéséhez. A Szűz jele, aki megkapta az Igét és megdicsőítette Istent, szemben áll a kígyó jelével, aki gőgösen megveti Isten ajándékait és felmagasztalja saját akaratát. Az ősi ‎‎non serviam ‎‎visszhangzik annak a hangjában, aki nem hajlandó a ‎‎servus servorum Dei‎‎ lenni .‎

“Gyümölcseik által ismeritek fel őket”: ez volt az evangélium üzenete múlt vasárnap, a pünkösd utáni hetedik vasárnap az egykori Rendkívüli Formában, ismertebb nevén minden korok szentmiséjében. Ennek az új motu propriónak a gyümölcsei a széles körű zűrzavar és fokozott megosztottság; kísértés a keserűségre, a csüggedésre és a kétségbeesésre; feszültségek és fejfájás a püspökök számára szerte a világon; bénító hezitálás azon a fiatalembereknek a fejében, akik a ‎‎Summorum Pontificum ‎‎rendelkezései szerinti szeminaristáknak készültek; a katolikusok nagy vándorlása a Szent X. Piusz Társaságba (amiért senkit sem ítélek el!) és a szedevakantista csoportokba (ami ezzel szemben tragikus), egyszerűen azért, mert az egyszerű katolikusok nem tudják‎‎– és nem is kell tudniuk‎‎– megérteni, hogy egy pápa hogyan tud fellépni az Egyház, a hagyománya és a közjó ellen, ahogy Ferenc teszi és tette, újra és újra. Ezt és még ennél is többet kell majd Jorge Bergoglionak megválaszolnia Krisztus rettegett ítélőszéke előtt.‎

Ne csak könyörögjünk a Kármel-hegyi Szűzanyához ezen a sötét napon, és viseljük barna skapuláréját, hanem lássunk ebben a skapuláréban egy emlékeztetőt is a védelmező köpenyéről, amely minden gyermekét és minden katolikus dolgot betakar, beleértve azokat a hagyományokat is, amelyek összekötnek minket egymással és a hívők minden generációjával, visszamutatva a Szűzanyára. Mert ő volt az, aki mondta, olyan szavakkal, amelyekhez ragaszkodnunk kell hűséges kitartással, hogy: “csodát művelt erős karjával: a kevélykedőket széjjelszórta, hatalmasokat elűzött trónjukról, kicsinyeket pedig felmagasztalt”

(A cikk forrása: The Remnant Newspaper)
https://invocabo.wordpress.com/2021/07/18/peter-kwasniewski-traditiones-custodes-az-uj-atombomba/