A kézbeáldoztatás ősiségének hamis bizonyítékairól

 

Csodás esemény történt fényeshéten. Levelet kaptam a Leuveni Katolikus Egyetem könyvtárából, amelyhez mellékelten megküldték az Ambroos Verheul OSB által jegyzett, kézbeáldozás történetéről szóló hírhedt tanulmányt.

Ez az a tanulmány, amelyre Dolhai Lajos alapműként hivatkozott a saját kézbe áldoztatás történetéről tanulmányában, de amelyet eddig sehogy sem sikerült megszereznem. Mert bár mindenki hivatkozik rá, a kézbe áldoztatás „tudományos” megalapozását szolgáló alaptanulmány valamiért nem elérhető, sehol nem szerepel belőle még csak részlet sem. De most megérkezett, elolvastam, csatoltam a jelen cikkhez, és immár érteni vélem a hallgatás okát.

Miután Dolhai Lajos professzornak személyesen küldtem el állításait megkérdőjelező írásomat, arra pedig hárító, ugyanakkor igen bicskanyitogató választ kaptam tőle, még hosszú ideig vártam a cáfolatra. De az csak nem érkezett. Pedig a Szent Anzelm Egyetemnek, a liturgikus zúzás szellemi sásfészkének aktuális vezetője, a szép kihalás hivatásának szakértője is olvasgatta, de mégsem vették a fáradságot a cáfolatra. Talán mert nem megy nekik.

Ezért ráerősítek, és az alábbiakban Verheul frissen kézhez kapott tanulmányának állításait és hivatkozásait is megkérdőjelezem. Egyúttal felhívást intézek témát kereső teológusokhoz: gyűjtsék már végre össze a kézreáldozás állítólagos ősi forrásait, hivatkozásait, végezzék el végre a munkát, amit hatvan évig nem tettek meg, és tegyék végre szemétbe a liturgikusan mindig megújulók ideológiáját, melyet azok azzal akartak elfogadtatni, hogy kitartó és kizárólagos gyakorlatnak állították a kézbe áldozást. Vegyék végre komolyan azt, amit Szent Baszileiosz írt a kézbe áldozás korábban megengedett körülményeiről:

»Üldözés idején, ha nincs jelen pap vagy szolgálattevő, kényszerűségből bárkinek a saját kezével magához venni az áldozást, egyáltalán nem abszurd dolog; felesleges ezt bizonygatni, mivel e dolognak a hosszú szokás is hitelt érdemlően tanúskodik. Mert mindazok, akik a pusztaságban szerzetesi életet élnek, ahol nincs jelen pap, mivel otthon tartják az áldozatot, önmaguk által veszik magukhoz.«

Értse meg végre mindenki: még ha az üldözések elmúltával helyenként visszaélésként ugyan megmaradt is egy ideig a kézbe áldoztatás gyakorlata, de azután nem véletlenül szűnt meg, mígnem a huszadik század eretnekei és lázadói ismét ki nem kényszerítették.

Az alábbiakban a mellékletben eredeti nyelven a maga egészében is olvasható Verheul mű tényállításait veszem sorra, arab számokkal jelölve az eredeti állítást, és utána hozva a cáfolatát.

1. „Az első nyolc század során az áldozást Keleten és Nyugaton egyaránt általában kézbe adták. Ezen egész időszak alatt senki sem látott benne tiszteletlenséget. Sőt, az általunk összegyűjtött tanúságokból meglepetésünkre az derül ki, hogy ez az egészséges és felnőtt módja az áldozásnak együtt járt az Úr jelenlétének kijáró tisztelettel. A szent iránti tisztelet és félelem még nem ment el a szorongásig és a skrupulusig.”

Verheul meglepetése igen árulkodó, hiszen ha tiszteletből fakadt volna igyekezete a kézbe áldozás gyakorlatának alátámasztására, aligha lepődhetett volna meg azon, hogy az állítólagos ősi példáinál a kézbe áldozás együtt járt az Úr iránti tisztelettel. De „tanulmányának” alábbi elemzése bőségesen bemutatja, hogy a tanulmányt bevezető összegző állításának, valójában az őt vezérlő ideologikus prekoncepciónak nincs semmiféle alapja, hivatkozásai félreértelmezések, hamisítások. Így ez alapján bizonyosan nem állítható, hogy a nyelvreáldozás a kilencedik századból származna. A szorongásig és skrupulusig fajuló tisztelet és félelem állítása a nyelvreáldozás ellen érvelők tipikus eljárása, akik mindig az állítólagos túlzásokkal indokolják a saját magukban hiányzó minimális tiszteletet is.

2. „Már a jól ismert Pectorius-felirat, amely a második századból származik, említi ezt az áldozási módot; az eucharisztiát úgy ábrázolja, mint egy halat, amelyet a tenyérben tartanak (⁴).”

A Pectorius-felirat az az 1830-ban felfedezett több részre törött és ismét összeállított görög nyelvű sírfelirat Autun-ból (Franciaország), amelyet még datálni sem tudnak, hiszen a 2-6 század között számtalan verzió van keltezésére. Ennek egyik sora sokak szerint a kézbe áldozás emléke: „ha éhes vagy, egyél, kezedben van a HAL”.

A felirat rajzolt rekonstrukciója:

Átírás – maiuscula:

Átírás – minuscula:

Átíratok forrása: Das Ichthys-Monument von Autun. Inaugural-Dissertation zur Erlangung der philosophischen Doctorwürde an der Universität Göttingen. von Otto Pohl – Kulturpool. A felirat legrégibb, Garucci szerinti átírata megtalálható ezen a linken

A Katolikus lexikon szerinti magyar fordítás:

Az isteni nemzetségű égi halnak őrizd tisztán szívedet, miután a halandók között fogadtad a halhatatlan forrás isteni vizét. Barátom, a lelked kortyolgassa állandóan a gazdagságot ajándékozó bölcsesség csobogó vizét. Vedd a szentek Üdvözítőjének mézédes eledelét, éhezve edd a halat, melyet kezedben tartasz. Nyújtsd nekem most a halat, vágyom rá, Uram, Üdvözítőm. Szelíden ringasd anyámat, esdve kérlek, Holtak Világossága! Atyám, Aszkandiosz, te szívem leghűbb barátja, a legjobb anyával és testvéreimmel együtt gondolj a hal békéjében Pektorioszodra.

A tényleges Pectorius felirat:

Az 5-7. sor eleje és ugyanezen sorok vége különös figyelmet igényel, mert bár nagy a tudomány ereje, és mindent is elhiszek nekik, de azért igen romlottnak tűnik a szöveg állapota. És ez nem mellékes, hiszen az utóbbi részben rejtőzik az a bizonyos csodálatos tenyér. A képen felülről a hatodik, legkevésbé olvasható sor jobb végén szerepel állítólag az „ichthun ekhón palamain. Vagy ahogy azt éppen a töredék olvashatatlansága miatt mások olvassák: „palamais”.

Maga a felirat nem ad biztos támpontot arra nézvést, hogy vajon Pectorius tényleg arra buzdítja-e a nyájas olvasót, hogy a HAL testét és vérét is szó szerint kezében tartva vegye azokat magához, vagy esetleg pars pro toto értelmében a kezében tartott kehellyel az egész “Halat” jelöli. Ez a leírás éppen ezért nem bizonyíték arra, hogy a Szent Testet ne nyelvre vették volna, és kezükkel csak a kelyhet érintették volna, amely gyakorlatot viszont sok forrás igazol – az alábbiakban is.

3. „Perpetua és Felicitas szenvedéstörténete, amely a második század végéről származik, és szerzője valószínűleg Tertullianus környezetéből való, elbeszél egy látomást Perpetuáról, amelyben egy pásztort lát, aki szólítja őt, és ad neki egy darab sajtot; ő azt összekulcsolt kezeibe veszi, ahogyan az eucharisztiát szokták venni (⁵).”

Verheul forrásidézete szerint (C. van Beek, Passio Sanctarum Perpetuae et Felicitatis I, Nijmegen 1936): « Clamavit me et de caseo quod mulgebat dédit mihi quasi buccellam ; et ego accepi iunctis manibus (και ελαβον ζεύξασα τάς χεϊράς μου) et manducavi; et universi circumstantes dixerunt : Amen» (4, 9).

A latin és görög szöveg is összekulcsolt kézről szól: και ελαβον ζεύξασα τάς χεϊράς μου / et ego accepi iunctis manibus, ez a latin hagyományban a mellkas előtt imára összetéve tartott kezet jelentő terminus technicus, nem pedig áldozásra előrenyújtott tenyereket. Mert a vértanúk úgy járultak szentáldozáshoz, ahogy a római katolikusok ismerik a szentek ábrázolásairól az ima kéztartását. „et ego accepi iunctis manibus” „és én összetett kézzel fogadtam”. Nem kinyújtott tenyerébe, hanem kezét összetéve vette nyelvre.

4. „Tertullianusnál is megállapítjuk, hogy aki áldozott, az eucharisztikus kenyeret a kezébe kapta. Egyik kis traktátusában szemrehányást tesz azoknak a keresztényeknek, akik részt vettek a pogány áldozatban, miután kezeikkel megérintették a pogány áldozatokat, majd ezekkel a kezekkel érintik az Úr testét. Az ilyen kezeket – teszi hozzá a hajthatatlan Tertullianus – le kellene vágni (⁶).”

Ahogy láttuk fentebb, valójában nem erről szól az idézett forrás, ahogy a 4. pont újabb forrásidézete sem. Verheul forrásidézete: „Tertullianus, De idolatria, c. 6: « Attollere ad Deum Patrem manus matres idolorum… eas manus admovere corpori Domini, quae daemoniis corpora confecerunt… O manus praecidendae ». (E. Dekkers, Tertullianus en de geschiedenis der Liturgie, Brugge 1946, p. 61, 87-88.)”
De Tertullianus ebben a részben valójában nem a hívekről szól, még kevésbé a hívek kézbe áldozásáról, hanem a papokról, akik általában értelemszerűen hozzáérhetnek felkent kezeikkel az Oltáriszentséghez. De Tertullianus joggal háborodik fel azon, hogy ugyanezen papok a legszentebb áldozat bemutatása előtt kezeiket bálványokhoz emelik:

„Ezen a ponton a hit buzgósága sóhajtozva mondja: egy kereszténynek a bálványoktól jönni a templomba, az ellenséges műhelyből Isten házába jönni? Istenhez, az Atyához emelni azokat a kezeket, amelyek bálványok anyjai? A kezekkel, amelyek az ajtón kívül Isten ellenében imádkoznak, az Úrhoz fordulni? Azokat a kezeket az Úr testére emelni, amelyek testet adnak a démonoknak? De még ez sem elég. Kis dolog, ha más kéztől kapják, amit beszennyeznek, de ők adják át másoknak is, amit beszennyeztek.  A bálványkészítők bekerülnek az egyházi rendbe!” (De Idololatria)

Ezek tehát a botrányokozó kezek, amiket le kellene vágni: a bálványokat készítő papi kezek. Ahogy azt már korábbi cikkben is írtam, a kihagyott részeket jelölő hármas pontok véletlenül éppen a kellő irányban befolyásolták a szöveg értelmet, de a jelek szerint Dolhai a saját művében csak szolgai módon átvette Verheul tendenciózus hamisítását.

5. „Egyháztörténetében Euszebiosz († 339) elbeszéli, hogy 259 körül a rigorista ellenpápa, Novatianus, követőinek kézbe adta az áldozást, és miközben így tartották, esküt kellett tenniük, hogy nem hagyják el őt, és nem térnek át Cornelius pápához (⁷).”

Euszebiosz sorai: „Amikor elkészíti az (eucharisztikus) áldozatot, és mindegyiknek osztja ki a részét, azzal neki adja, arra kényszeríti a szerencsétlen férfiakat, hogy esküdjenek a hála helyett. Mindkét kezével fogja annak a kezét, aki fogadja az Eucharisztiát, nem engedi el őket, amíg nem teszi le az esküt, és azt mondja – saját szavaival – “Esküdj nekem Urunk Jézus Krisztus vérére és testére, hogy soha nem hagyod el magam, hogy átmenjek Korneliushoz.” És a szegény ember nem fogad áldozást, hacsak előbb nem átkozta meg magát; és ahelyett, hogy azt mondta volna: “Ámen”, amikor megkapta a kenyeret, azt mondta: “Nem térek vissza Korneliushoz.“

Ez a szöveg csak ideologikus belemagyarázással lehet a kézbeáldozás bizonyítéka, valójában pedig egy blaszfémikus szentségtörés emléke, amely során az ellenpápa közvetlenül az áldozás előtt eskütételre kötelezte (összetett kéz az esküvevő kezében) még meglévő híveit.

6. „Másutt közöl egy levelet Alexandriai Dénesnek II. Sixtus római pápához (258), amelyben beszél valakiről, aki azt hitte, hogy eretnek módon keresztelkedett meg, és újra akart keresztelkedni, holott rendszeresen részt vett az eucharisztián, és «kinyújtotta kezeit, hogy átvegye a Szent Táplálékot » (⁸).”

Ez Euszebiosz Egyháztörténetének VII. könyv 9. fejezet 4. pontjára vonatkozik (Eusebius History Book 7)

A teljes szöveg: „εὐχαριστίας γὰρ ἐπακούσαντα καὶ συνεπιφθεγξάμενον τὸ ἀμὴν καὶ τραπέζῃ παραστάντα καὶ χεῖρας εἰς ὑποδοχὴν τῆς ἁγίας τροφῆς προτείναντα καὶ ταύτην καταδεξάμενον καὶ τοῦ σώματος καὶ τοῦ αἵματος τοῦ κυρίου ἡμῶν μετασχόντα ἱκανῷ χρόνῳ, οὐκ ἂν ἐξ ὑπαρχῆς ἀνασκευάζειν ἔτι τολμήσαιμι”

„Mert nem merném az elejétől megújítani azt, aki hallotta a hálaadást (eucharisztia), és csatlakozott az Ámenhez; aki az asztalnál állt, és kinyújtotta a kezét, hogy átvegye az áldott táplálékot, aki elfogadta azt, és hosszú ideig részesült Urunk testéből és véréből.“

A kéz kinyújtása nem az Úr testének vételére vonatkozik, ez terminus technicus a kehely fogadására, ahogy azt a későbbiekben, Andrieu Ordói kapcsán láthatjuk.

7. „A negyedik században egy nagyon szép, részletes leírás található erről az áldozási rítusról a Misztagógikus katekézisekben, amelyeket hamisan tulajdonítanak Jeruzsálemi Szent Cirillnek († 386), és valószínűleg elődje, János († 348 előtt) tollából származnak (⁹): V, 21. Hogyan kell az áldozáshoz járulni és átvenni Krisztus testét. Amikor tehát közeledsz, ne lépj előre kinyújtott tenyerekkel, sem szétterpesztett ujjakkal. Mivel azonban jobb kezedre fog ráhelyezkedni a Király, tedd neki trónussá bal kezedet; kezed mélyedésében vedd át Krisztus testét, és válaszolj: Ámen! Miután figyelmesen megszentelted szemeidet a szent test érintésével, vedd azt, és vigyázz, hogy semmit se veszíts belőle. Ha ugyanis veszítenél belőle valamit, tekintsd azt úgy, mintha egyik tagodat vágnák le. Mondd meg nekem ugyanis: tegyük fel, hogy aranyrögöket adtak neked, nem őriznéd-e azokat a legnagyobb figyelemmel, kerülve, hogy bármit is elveszíts belőlük, és így elszegényedj? Nem őriznéd-e még nagyobb figyelemmel, hogy egy morzsát se ejts el abból, ami drágább az aranynál és a drágaköveknél? 22. Hogyan kell átvenni Krisztus vérét. Ezután, amikor megáldoztál Krisztus testéből, lépj előre az ő vére kelyhéhez is. Ne nyújtsd ki kezeidet, hajolj meg, mondd tiszteletteljes imádatként: Ámen!, és szenteld meg magad Krisztus vérének átvételével. És amíg a vér nedvessége még ajkaidon van, gyűjtsd össze azt többi érzékszerveiddel. Majd az ima előtt adj hálát Istennek, aki ilyen magas misztériumokba engedett be » (¹⁰).”

Ezt a szöveget, ahogy maga Verheul is megjegyzi, valószínűleg nem Szent Cirill írta, hanem elődje, János püspök, aki Szent Ágoston és Szent Jeromos szerint is eretnek volt. Emellett maga a szöveg a nesztoriánus eretnekek által másolva maradt meg, akik szívesen interpoláltak szövegeket, így annak ellenére, hogy érdekes leírás, nem tekinthető katolikus gyakorlat mérvadó emlékének.

8. „Ebben a szövegben minden a jelenlévő Úr iránti mély tiszteletről beszél, de soha eszükbe sem jutott az akkori embereknek, hogy a szent kenyeret közvetlenül a nyelvre adják. Az áldozás személyes cselekedet volt, egy felnőtt hívő cselekedete, amely nem lett volna elég kifejező, ha valaki passzívan kapja az áldozást a szájába. Egyébként mind Keleten, mind Nyugaton az eucharisztiát kovászolt kenyérrel ünnepelték, ami nagyon megnehezítette volna ezt a módot.”

Ez a szövegrész ugyan nem érvként, hanem axiómaként szerepel, mégis külön pontban mutatom be, mert valójában ellenérv Verheul hitelessége ellen. Kevés helyen lóg ki jobban az ideológia lólába. Verheul állításai ideologikus kijelentések, amelyek ellentmondanak a tényeknek és eredeti forrásoknak, ahogy azt az eddigiekben láthattuk, és ahogy az Mopszvesztiai Teodor kapcsán a következő pontban is látható. Csak félreértelmezett vagy hamisított források támasztják alá állításaikat.

9. „Néhány tanúságtételünk van a negyedik század utolsó negyedéből és az ötödik század első feléből, amelyek nagyon hasonlítanak a Jeruzsálemi János Misztagógikus katekéziseiben található áldozási rítus leírásához. Teodor, Mopsvestia püspöke († 428) Kateketikai homíliáiban a következő leírást olvassuk (¹¹): ’Akkor mindegyikünk közeledik, lesütött tekintettel és mindkét kezét kinyújtva… Azáltal, hogy az áldozó mindkét keze egyformán ki van nyújtva, valóban felismeri annak az ajándéknak a nagyságát, amelyet át fog venni. A jobb kezet nyújtják ki, hogy átvegyék az adott ajándékot; de alatta helyezzük el a balt, és ezzel nagy tiszteletet mutatunk; ha az ki van nyújtva és magasabb rangot (τάξις) tölt be, azért van kinyújtva, hogy átvegye a királyi Testet, míg a másik támogatja és vezeti nővérét és társát, nem tekintve sértésnek, hogy szolgáló szerepét (τάξις) töltse be azzal, aki egyenlő méltóságú vele – és mindezt a rajta hordozott királyi Test (az Úr Teste) miatt. A főpap tehát, amikor adja az ajándékot, mondja: Krisztus Teste. Te pedig utána mondod: Ámen!… De te, amikor saját kezeidbe vetted, imádod a Testet – ami annak elismerése, hogy Aki kezeidbe van helyezve, az uralkodik…’ ”

A beszéd fellelhető a Raymond Tonnea kiadásában, amely Alphonse Mingana „eredeti” forrásainak képeit is tartalmazzák (Les Homélies Catéchétiques : Raymond Tonnea)

A szír-francia fordítás helyességét nem tudtam ellenőrizni, maga a szír forrás hitelessége azonban kérdéses. Ezt ugyanis szintén Mingana, a kiugrott pap tette közzé, aki hamisításban igen jártas volt.

Alphonse Mingana (1878-1937) kutatói megbízhatóságáról már szóltam az előző írásban. Ahogy azt korábban ia jeleztem, ő valójában nem riadt vissza a hamisításoktól. Papként tanított a mosuli Szent János szemináriumban (https://gedsh.bethmardutho.org/Mingana-Alphonse), míg az írnoka által az ő megbízásából készített „eredeti 10. századi” hamisított dokumentum miatt ki nem rúgták a szemináriumból. Ezután Angliába ment, ahol a hitehagyó papok ősi szokása szerint megnősült, és szorgos munkával összehozta a nevéről ismert birminghami gyűjteményt. Amelyből persze fájóan hiányzik az általa összegyűjtött állítólagosan ősi hetven kézirat, amely talán nem véletlenül semmisült meg mind az első világháborúban, hogy már csak az ő átiratában lehessen azokat tanulmányozni.

Az általa itt bemutatott gyakorlattal szemben még a Teodor kateketikai homíliáit tartalmazó könyv is csak egy 6. századra datált szír aranyozott ezüst áldoztató paténát tett be illusztrációként. Az idézett könyv 34. oldalán van az illusztráció, amelynek színes fotóját kezdő képpé tettem, és amely véletlenül éppen egy korabeli nyelvre áldoztatást ábrázol. Maga Krisztus áldoztatja az apostolokat két szín alatt: a paténa bal oldalán az Oltáriszentséget adja nekik nyelvre, a jobb oldalán pedig a kezében tartott kehelyből isznak az apostolok.

10. „Aranyszájú János († 407) (¹²) és Edesszai Narszai († 503) teljesen ugyanilyen értelemben beszélnek (¹³).”

Aranyszájú 47. prédikációjában nincs semmi ilyesmiről szó.

A Verheul által idézett másik forrás ismét egy nesztoriánus eretnek, Edesszai Narsai szövege. Narsai 17. homíliájának (memrájának) az idézett Connolly-műben csak az angol fordítása található meg, az eredeti szövege nem. Mert meglepetéééés: az eredeti szír szöveget szintén Mingana találta meg és adta közre a  Narsai Doctoris Syri Homiliae et Carmina (Mosul: Typis Fratrum Praedicatorum, 1905) című opusában. A beszéd kérdéses része olvasható angol fordításban Connolly művének 28-29. oldalán (a linken megnyíló pdf dokumentum 108. oldala: The liturgical homilies of Narsai):

„Az, aki odalép, hogy vegye a Testet, kinyújtja kezeit, felemeli jobb kezét és ráhelyezi a másikra. Kereszt alakjában illeszti össze a vevő a kezeit; és így veszi át a mi Urunk Testét a kereszten. A kereszten semmibe vettetett a mi Urunk Jézus; és ugyanazon a kereszten repült fel és magasztaltatott fel a magasságba. Ezzel a típussal közelít az, aki átveszi. És a pap, aki adja, ezt mondja neki: „A mi Urunk Teste.” Átveszi kezeibe a Mindenek Ura imádandó Testét; és átöleli azt, és megcsókolja szeretettel és gyöngédséggel. Bevezeti, elrejti az élet Kovászát teste templomában, hogy teste megszenteltessék a mi Urunk Testének átvételével.”

A közreadó megbízhatóságán kívül az a másik probléma ezzel a szöveggel, hogy a benne ábrázolt áldozási eljárás furcsa módon nem tartalmazza a Szent Vér vételének leírását: a Test vételének részletes leírása után csak az összegző szavakból tudjuk meg, hogy már a Vér vételén is túl vannak. A dolog Connolly-nak is szemet szúrt, aki meg is jegyzi a lábjegyzetben, hogy ez eltér az egyéb leírásoktól, amelyek szerint ez liturgia rendelkezett egy hosszabb formával, amelynek során a test vétele előtt a pap azt mondta, hogy „A Messiás Király teste”, a Szent Vér előtt pedig az azt nyújtó diakónus pedig azt, hogy „Krisztus vére”. Valószínűleg szándékosan vagy véletlenül kihagytak belőle részt vagy nem jelölték a hiányt, így összecsúszott a Test és Vér vételének leírása, vagy eleve hamisítás az egész szöveg. Az előző pontban említett, Szent Cirillnek tulajdonított, de János püspök által írott vagy eretnekek által interpolált szövegben lévő csókos hasonlóság pedig szintén nem jó ómen a hitelesség tekintetében.

Ezért Mingana vagy a nesztoriánusok hamisításával szemben a valóság valószínűleg az lehet, hogy abban a korban ugyanaz a gyakorlat lehetett, amelyet később az európai ordókban is láthatunk: a felszentelt ujjakkal rendelkező pápa, püspök vagy pap nyújtotta a kenyeret nyelvre a mellkasukra tett kezeikkel keresztet formázó híveknek, a diakónus pedig a kelyhet nyújtotta nekik, mert ő csak a szent edényekhez érhetett hozzá. És csak nyújtotta, nem adta át, a hívek csak a biztonságos iváshoz szükséges mértékben értek a kehelyhez – ahogy az a nyitóképen is látható.

11. „Még a hetedik század vége felé is a második trullói zsinat (II. Justinianus alatt, 602-ben) a 101. kánonban előírja, hogy áldozáskor a két kezet kereszt alakba kell tenni egymáson, és így kell átvenni a kegyelem részesedését (¹⁴).”

A trullói zsinat végzése:

Ὁ μέγας καὶ θεῖος Ἀπόστολος Παῦλος τὸν κατ’ εἰκόνα Θεοῦ πλασθέντα ἄνθρωπον σῶμα καὶ ναὸν Χριστοῦ μεγαλοφώνως ἀποκαλεῖ. Ὑπερέχων οὖν πάσης αἰσθητῆς κτίσεως, ὁ διὰ τοῦ σωτηρίου πάθους εἰς τὴν οὐράνιον ἀξίαν ἀναχθεὶς, Χριστὸν ἐσθίων καὶ πίνων, πρὸς πᾶσαν ἀρετὴν ἐπιτήδειος καθίσταται, ἁγιάζων ψυχὴν καὶ σῶμα τῇ μετουσίᾳ τῆς θείας χάριτος. Διὸ εἴ τις βούλεται τῷ ἀχράντῳ σώματι κατὰ τὸν καιρὸν τῆς συνάξεως κοινωνὸς γενέσθαι καὶ ἑαυτὸν προσάγειν εἰς μετάληψιν, τὰς χεῖρας σχηματίζων εἰς τύπον σταυροῦ, οὕτως προσιέτω καὶ δεχέσθω τὴν τῆς χάριτος μετάληψιν. Τοὺς δὲ ἀντὶ χειρῶν χρυσᾶ ἢ ἕτερα ὑλικὰ σκεύη κατασκευάζοντας εἰς ὑποδοχὴν τῆς θείας δωρεᾶς καὶ δι’ αὐτῶν δεχομένους τὴν ἄχραντον κοινωνίαν, οὐδαμῶς ἐπιτρέπομεν προσιέναι, ὡς ἀψύχου καὶ ταπεινοτέρας ὕλης προτιμωμένους τῆς κατ’ εἰκόνα Θεοῦ πλασθείσης. Εἰ δέ τις εὑρεθείη τὴν ἄχραντον κοινωνίαν τοῖς τὰ τοιαῦτα σκεύη προσφέρουσιν ἐπιδιδούς, ἀφοριζέσθω καὶ αὐτὸς καὶ ὁ προσφέρων.

Magnus et divinus Apostolus Paulus eum, qui ad imaginem Dei formatus est, hominem corpus et templum Christi magna voce appellat. Superans igitur omnem sensibilem creaturam, qui per salutarem passionem ad caelestem dignitatem evectus est, Christum comedens et bibens, ad omnem virtutem idoneus efficitur, sanctificans animam et corpus per participationem divinae gratiae. Quapropter si quis voluerit immaculato corpori tempore synaxeos communicare et seipsum ad participationem offerre, manus in crucis figuram formans, sic accedat et gratiae communionem accipiat. Eos autem, qui pro manibus aurea vel alia materialia vasa fabricant ad susceptionem divini doni, et per ea suscipiunt immaculatam communionem, nullo modo permittimus accedere, tamquam inanimatae et vilioris materiae praeferentibus eum, qui ad imaginem Dei formatus est. Si quis autem inventus fuerit immaculatam communionem his, qui talia vasa offerunt, porrigens, excommunicetur et ipse et qui offert.

A nagy és isteni Apostol Pál azt az embert, aki Isten képmására formáltatott, nagy hangon nevezi Krisztus testének és templomának. Mivel tehát minden érzékelhető teremtményt felülmúl, aki az üdvös szenvedés által a mennyei méltóságra emeltetett, Krisztust eszik és iszik, minden erényre alkalmassá válik, megszentelve lelkét és testét az isteni kegyelem részesedése által. Ezért, ha valaki az áldozat bemutatásának (szünaxisz) idején az ártatlan test részese kíván lenni, és önmagát az áldozáshoz akarja járultatni, kezeit kereszt alakban tartva közeledjen, és így fogadja a kegyelem ajándékát. Azokat pedig, akik kezek helyett aranyból vagy más anyagból készült edényeket készítenek elő az isteni adomány befogadására, és ezekkel veszik magukhoz a szeplőtelen áldozást, semmiképpen ne engedjük oda; mert az élettelen és alacsonyabb rendű anyagot többre becsülik az Isten képére alkotott embernél. Ha pedig valaki megállapíttatik, hogy a szeplőtelen áldozatot azoknak adja, akik ilyen edényeket hoznak, legyen kiközösítve mind ő maga, mind aki hozza.”

Látszólag a kezek helyett nyújtott edényeket szankcionálják, tehát a kezekbe megengedetten vehették a szentséget. Valójában azonban Verheul és társai állításával szemben ez a kánon a szent színek hazavitele ellen fogalmazódott meg, így nem a kézbeáldozás bizonyítéka. Ezt igazolja a trullói zsinat CI. kánonjának bizánci kánonjogi gyűjteményben meglévő összefoglalása is, amely értelmezi a kánont (ANCIENT EPITOME OF CANON CI. Philip Schaff (_MODELLO)  NPNF (V2-14):

„Mindenki, aki az Eucharisztia fogadására jön, kezeivel keresztet formázva érkezzen, és szájával vegye azt; Aki arany vagy bármi más anyagból készített edényt a kezei helyett, zárassék ki az egyházból.”

Az eredeti szöveg tehát valóban nem kézbeáldozást mutathatott, hanem azt, hogy aki kezeit nem mellkasán keresztet formázva érkezik az áldozásra, hanem edénybe nyújt, mert haza akarja vinni, azt kellett kiközösíteni.

A mellkason kereszt formában tartott kéz tipikus görög áldozási mód, amely annyira erős szokás volt, hogy elhagyását bűnnek, elhagyóit pedig eleve eretnekeknek tartották. Ennek kapcsán később Miklós pápa is megnyilatkozott: „Azt mondjátok, hogy a görögök szerint az, aki a templomban nem a mellén összekulcsolt (valójában kereszt formájában tartott. – szerk) kézzel áll, a legsúlyosabb bűnt követi el. Szerintünk azonban – ha nem tévedünk – ilyen parancsolat sohasem született, ezért, ha nem cselekszetek így, nem követtek el bűnt; kivéve az, aki makacsul elutasítja, hogy azt tegye, amit mindenki más” (Miklós pápa válaszai a bolgároknak 54. fejezet)

12. „Az utolsó világos tanúságtételek a kézbe áldozásról a nyolcadik századból származnak. Az Ecclesiastici Ordinis Capitulare-ban, Andrieu Ordo romanus XV-ében, amely a jól ismert Ordo romanus I frank adaptációja a nyolcadik század harmadik negyedéből, még azt állítják a hívek áldozásáról: « A főpap megáldoztatja a népet, aki ki tudja nyújtani feléje kezeit » (¹⁵).”

A Verheul által idézett részben valójában a Szent Vér vételéről van szó. Abban a korban két szín alatti áldoztak ugyanis, és itt konkrétan a kehely kézbe adásáról van szó, szemben a Righetti–Jungmann-féle belemagyarázással:

„57. …accedunt omnes episcopi et sacerdotes ad sedem pontificis et communicant de manu eius.
58. Presbyter qui calicem tenere videtur confirmat omnibus episcopis, presbyteris vel diaconibus. Deinde accipit eum diaconus de manu presbyteri et confirmat omnibus subdiaconibus regionariis, primicerii notariorum.
59. Post haec descendit pontifex a sede sua et communicat populum, qui manus suas extendere ad ipsum potuerit, et revertitur ad sedem suam.
60. Reliquum vero populum communicant episcopi et presbyteri, et confirmant semper diaconi.”

Azaz:

„57. …odajárulnak mind az összes püspökök és papok a pontifex székéhez, és a kezéből áldoznak.
58. A presbiter, aki a kelyhet tartja, megerősít minden püspököt, presbitert vagy diakónust. Ezután a diakónus átveszi azt a presbiter kezéből, és megerősít minden regionárius szubdiakónust és az előkelők elsőit.
59. Ezután leszáll a pontifex a székéről, és megáldoztatja a népeket, akik ki tudták nyújtani feléje a kezüket, és visszatér a székéhez.
60. A nép maradékát pedig a püspökök és presbiterek áldoztatják, és mindig a diakónusok erősítik meg.”

A communicant Krisztus testének vételére, a confirmant pedig a Szent Vérben való részesülésre vonatkozó terminus technicus. A fenti leírás azt a gyakorlatot mutatja, amelyben csak a pápa áldoztatja meg a többi püspököt és papot Krisztus testével (nem maguk veszik magukhoz!), a kelyhet pedig mindig a diakónus tartja, így valószínűleg a pápai áldoztatás alatt is. A kezek kinyújtása általában a kehelyre vonatkozik, ebben a részben valószínűleg azt a gyakorlatot rögzítik, amit mi is láthatunk egy pápai misén: a pápa a klerikusokon kívül csak azokat áldoztatja meg, akiknek van szerencséjük a közelébe kerülni (akik karnyújtányira vannak tőle…), a nép többi részét a klérus többi jelenlévő tagja áldoztatja.

Ugyanez a szófordulat látható a következő részben is, amikor a diakónus kinyújtja a kezeit a kehelyért:

„143. Similiter et diaconus, qui cum calice p[re] altare stare videtur, extendit manus suas ad sacerdotem, dat ei calicem.” (Andrieu_Ordines_Romani_vol_3.pdf 125. oldal)

Az Andrieu által közreadott ordókban sehol sem szerepel az, hogy az eucharisztiát kézbe fogadná a nép. Olyan egyértelmű szöveg viszont több is van, hogy a püspökök, papok, diakónusok a pápa kezéből részesültek az eucharisztiából, ahogy az a fenti részletben is szerepel. Például Andrieu II. kötet (Andrieu_Ordines_Romani_vol_2.pdf 102. oldalán:

„108. Deinde venit archidiaconus cum calice ad cornu altaris et adnuntiat ita: Illo die veniente, statio erit ad sanctum Illum, foras aut intus civitate. Resp.: Deo gratias. et refuso parum de calice in sciffo inter manus acolyti, accedunt primum episcopi ad sedem, ut communicent de manu pontificis secundum ordinem.”

108. Ezután a diakónus eljön a kehellyel az oltár sarkához, és így szól: Elérkezvén az a nap, amikor jön, az állomás a szentnél lesz, a városon kívül vagy belül. Válasz: Istennek hála. És miután a kehelyből egy keveset az akolitusok kezében lévő sciffóba öntenek, először a püspökök mennek a székhez, hogy a pápa kezéből, a rend szerint részesüljenek a szentáldozásban.

13. „Kissé korábban Beda († 735) is találunk egy explicit utalást erre az áldozási módra; egyháztörténetében beszél egy haldokló szerzetesről, aki kifejezi kívánságát, hogy megkapja a viatikumot: „az eucharisztiát a kezében tartva” bocsánatot kér testvéreitől (¹⁶).”

Az idézett szöveg a költő Caedmon halála előtti áldozásról szól (PL 95, 214D): „Cui respondentibus illis: ‘Quid opus est Eucharistia? neque enim ad mortem proximus es, qui tam hilariter nobiscum quasi sospes loqueris.’ Rursus ille: ‘Et tamen,’ inquit, ‘afferte mihi Eucharistiam.’ Qua accepta in manu, interrogavit si omnes erga se placidum animum et sine querela controversiae ac rancoris haberent.”

„Azok ezt felelték neki: »Mire való az eukarisztia? Hiszen nem vagy közel a halálhoz, aki ilyen vidáman, mintha egészséges lennél, beszélgetsz velünk.« Ő azonban újra mondta: »Mégis, hozzátok ide nekem az eukarisztiát!« Miután kezébe vette, megkérdezte tőlük, hogy mindnyájan békességes szívvel vannak-e iránta, panasz, vita vagy harag nélkül.”

Azt tudjuk, hogy Caedmon szerzetessé válása előtt írástudatlan marhapásztor volt a monostor szolgálatában. Azt viszont nem tudjuk, hogy miután isteni csoda révén írni-olvasni és misztikus költeményeket alkotni képes emberré vált, majd szerzetessé lett, vajon pappá szentelték-e, ahogy az igen valószínűen történhetett. Ha pedig pap volt, a keze felszentelt volt, tehát esete nem példa a laikus hívek kézbe áldozására. De mivel nem tudjuk, hogy az volt-e, ahogy azt sem, hogy nem az volt, erre a példára nem érdemes hegyet építeni.

Egyébként a Patrologia Latina idézett részt tartalmazó kötetében az in manu-hoz adott lábjegyzet idézi Baroniustól a Martyrologium Romanum augusztus 15-nél adott magyarázatát (Patrologiae cursus completus …: Series latina 95. kötet 214. oldalán), amely az üldözések idején keleten és nyugaton egyaránt megszokottnak mondta, hogy akolitusok vigyék Krisztus testét:

„A szentségeket hordozóról. Nincs miért csodálkoznod, amikor azt hallod, hogy Krisztus testének szentségeit akolitus hordozza; egykor ugyanis, amikor a keresztényekre üldözések törtek, még a világiaknak is meg volt engedve, hogy hazavigyék az Eucharisztiát, hogy bizonyos napokon magukhoz vegyék, mivel szabad volt nekik, amikor akartak, a templomba gyülekezni és a szinaxist (liturgiát) megünnepelni. Ezt megtalálod Tertullianusnál az Ad uxorem (Feleségéhez) 1. könyvében, Cyprianusnál a De lapsis (Az elbukottakról) könyvben, Alexandriai Kelemennél a Stromata 1. könyvében és másoknál. Amin azonban jobban csodálkoznál, az az, hogy az Egyház békéje idején, keresztény és igazhitű császárok alatt ez a tartós szokás egy ideig megmaradt.”

14. „Ugyanebben az időben találjuk az utolsó tanúságtételt erről Keleten, Damaszkuszi Szent Jánosnál († 749), aki Az ortodox hit kifejtésében a következőképpen írja le az áldozási rítust: „Járuljunk hozzá égő vágyakozással, és vegyük át az Úr megfeszített testét nyitott kezekkel, egyiket a másikra téve, kereszt alakban” (¹⁷).”

Itt ismét nem az van a szövegben, amit Verheul lát, hanem megint a mellkasra kereszt alakba rendezett kezek:

„Προσέλθωμεν αὐτῷ πόθῳ διακαεῖ, καὶ σταυροειδῶς τὰς παλάμας τυπὠσαντες, τοῦ ἑσταυρωμένου τὸ σῶμα ὑποδεξώμεθα”

„Accedamus ad eum ardenti desiderio, compositisque in crucis formam manibus et crucifixi corpus suscipiamus” (De orthodoxa fide liber IV, 13) De orthodoxa fide liber – Johannes (Damascenus)

“Közeledjünk hozzá égő vággyal, és kezünket a kereszt formájába rendezve fogadjuk magunkhoz a megfeszített testét”.

15. „Még ma is ez a rítus van használatban a legtöbb keleti egyházban a diakónus áldozásánál, valamint a hívek által az eucharisztikus ünneplés végén átvett antidoron (az áldott kenyér, amelyet felajánlottak, de nem szenteltek meg az eucharisztikus ünneplés során) átvételénél. Nyugaton is sokáig megőrizték a klérus áldozásánál. A Saint-Amand-i Ordo, amely a nyolcadik-kilencedik századi pápai misét írja le, az oltár bal oldalára helyezi a püspököket és a papokat, a jobb oldalra pedig a diakónusokat; mindannyian a szent kenyeret a kezükbe kapják, amelyet az oltárra támasztanak (¹⁸).”

A klérus áldozási módja nem bizonyítéka a hívek kézbeáldozási gyakorlatának, márpedig az idézett két rész az Ordo IV-ből származik, és mindkettő a klérus áldozásáról szól, nem a hívekéről.  A 165. oldalon (67-68. pontok a püspökök és papok áldozását írja le, a 170. oldalon (112-117. pontok)  püspökök, papok és diakónusok áldozásáról van szó. Ebben a részben ismét megfigyelhető a korábban említett terminus technicusok jelenléte: az Úr testének vétele a communicatio („Et veniunt tam episcopi quam presbiteri ad communicandum ante altare – Ezután mind a püspökök, mind a presbiterek az oltár elé járulnak áldozni”), a Szent Vér vétele pedig confirmatio („Deinde communicant diaconi et confirmantur ab episcopo sive a presbitero qui prius communicavit et calicem tenet – Ezután a diakónusok áldoznak, és a püspök vagy az a presbiter erősíti meg őket, aki előbb áldozott; ő tartja a kelyhet”) (Andrieu_Ordines_Romani_vol_2.pdf)

16. “Majdnem ugyanezt az áldozási módot találjuk a klérus számára a püspöki misén leírva még a kilencedik és tizedik században is. Az egész időszak alatt, amíg kézbe áldoztak, mindig gondoskodtak arról, hogy minden a lehető legnagyobb tisztelettel történjen. Így a laikusoknak először meg kellett mosniuk a kezüket. Hasonló előírást már a negyedik században találunk Keleten (²⁰). Ez a szokás folytatódott a hatodik századi gallikán liturgiában. Így arles-i szent Caesarius  egyik prédikációjában olvassuk: „Minden férfi, amikor áldozni akar, mossa meg kezeit, és minden nő tartson tiszta kendőt a kezein, hogy azon felül vegye át Krisztus Testét” (²¹). Nem tudjuk, hogyan történt a hívek kezeinek ez a rituális mosása. Feltételezik, hogy erre a bazilikák atriumában gyakran elhelyezett medencék szolgáltak. Nem lehetetlen, hogy egyházi bevonuláskor a szenteltvíz vétele szokásunk innen ered. Ahogyan azt már a fentebb idézett arles-i Cézár prédikáció mutatta, a nőkre vonatkozó előírások szigorúbbak voltak. Ők soha nem érinthették az eucharisztiát puszta kézzel, hanem kendővel kellett befedniük.“

Bár a Verheulhoz hasonló liturgikusok kétségkívül szívesen foglalkoznak kitalált rítusokkal, mert addig sem az igazival kell szembesülniük, az általuk feltételezett rituális kézmosás nagy valószínűséggel sosem volt gyakorlatban a hívek esetében, mert ugyan mi értelme lett volna nekik rituális kézmosást végezni az áldozat előtt, és nem a lelkiismeretük tisztaságára koncentrálni?

A hivatkozott előíráshoz adott 21-es lábjegyzet Arles-i Caesarius 27. beszédére utal, de a megadott PL jelzet téves, azon ugyanis a CCCXXX beszéd van, amiben nem található az idézett szöveg. Ez a rész valójában Caesarius 227. beszédében van. (Sermons : Caesarius, of Arles, Saint, 470?-542 167. oldal)

Ami pedig a tartalmát illeti: ha igaz lenne az idézet, az akkor is csak azt mutatná, hogy a férfiak akkor is fontosnak tartották a földművelésben vagy egyéb szakmában összeszedett ragaszkodó szennyezéseket eltávolítani mielőtt misére mentek volna, a hölgyek pedig már akkoriban is szívesen viseltek pompás és csinos ruhákat. De Verheul interpretációja hamis, az idézet pedig nem is erről szól, hanem a testi tisztaság és a hölgyeken viselt drága ruha ellentétével érzékelteti a lelki szennyel oltárhoz járulás elfogadhatatlanságát. Mert a kérdéses textil természetesen nem az asszonyok tenyerén lévő kendő volt, hanem a rajtuk lévő pompás ruha:

„Az a férfi, aki ehhez az oltárhoz tiszta testtel, tiszta szívvel és őszinte, tiszta lelkiismerettel járul, boldog átkeléssel fog megérkezni ahhoz az oltárhoz, amely a mennyben van. Végül, legkedvesebb testvéreim, amit javaslok nektek, nem terhes és nem nehéz; azt mondom nektek, amit gyakran látok, hogy tesztek. Amikor áldozni kíván, minden férfi megmossa a kezét, és minden asszony megmutatja pompás ruháit, amikor fogadják Krisztus Testét. Amit mondok nektek, az nem terhes, testvéreim. Amint a férfiak vízzel mossák a kezüket, úgy kell megtisztítaniuk a lelkiismeretüket alamizsnával. Ugyanígy, amint az asszonyok pompás ruháikat mutatják, amikor átveszik Krisztus Testét, úgy mutassanak ők is tiszta testet és tiszta szívet, és jó lelkiismerettel vegyék át Krisztus szentségeit.”

A fenti idézet fényében sem tudom elképzelni, hogy vajon a liturgikus mélysutyerákok miért nem értik a szavak értelmét és kontextusuk jelentőségét, azon kívül, hogy nem akarják.

17. „Az auxerre-i zsinat (578 vagy 585) hasonló előírást hoz: „Nem szabad asszonynak puszta kézzel venni az eucharisztiát” (²²).” (36. kánon; Mansi IX, 915.)

Erről a zsinati előírásról a korábbi írásban már megemlékeztem. Ahogy ott is írtam, ez az előírás nem arról szólt, hogy a hölgyeknek egy kendőt kellett volna tenniük a tenyereikre mielőtt kézbe kapták volna az Oltáriszentséget. Mert a „Non licet mulieri nuda manu eucharistiam accipere” (Sacrorum conciliorum nova et amplissima collectio, cujus Johannes Dominicus … – Giovan Domenico Mansi – 915. oldal) nem letakaratlan tenyereket (palma) jelent, hanem letakaratlan karokat, azaz a nőknek tilos volt csupasz karral eucharisztiához járulni: Nem nem szabad az asszonynak csupasz karral fogadnia az Eucharisztiát.

És akinek még nem dereng semmi, az gondoljon először a régi római élményeire, amikor még nem engedtek be hölgyeket a Szent Péter bazilikába csupasz karokkal, aztán idézze fel azt, amit a gaul dress-ről tud. Mert ezek a gall nők nem átallottak ujjatlan tunikában járni (ld. a kép bal oldalán), nem véletlenül éppen gall területen kellett foglalkozni ezzel a kérdéssel zsinatnak. Ezért írták elő a tiszta (fehér) kendő, a velum dominicale használatát hölgyek számára: ez arra szolgált, hogy csupasz karjaikat takarják vele a szent szemérem jegyében.

Verheul és a többi moderni liturgikus mentségére írható, hogy a dominicale félreértelmezésének ötlete eredetileg nem tőlük származott. Már Baronius fentebb idézett művében feltűnik a gondolat, talán mert az ő korára már megszelídült vagy visszaszorult a gall ruha, így vsz. nem ismerte templomba nem illő sajátosságait, sem az amiatt hozott rendelkezés pontos értelmét, ezért maga is az Oltáriszentség fogadására szolgáló kendőként értelmezte a dominicalét Szent Ágostonnak tulajdonítva Arles-i Caesarius fentebb idézett beszédét: „Ugyanezen rítus használatáról a Nyugati Egyházban többek között Szent Ágoston is tanúságot tesz a 252. »de tempore« beszédében, amikor azt mondja: »Minden férfi, amikor áldozni kíván, megmossa a kezét, és minden asszony tiszta vászonkendőt vesz fel, ahol Krisztus testét fogadja.« Ezt írja Ágoston. Továbbá emiatt a dolog miatt magát azt a vászonkendőt őseink »Dominicale«-nak (az Úréinak) nevezték, amelyről az Auxerre-i zsinat 42. fejezetében ezek olvashatók: »Hogy minden egyes asszony, amikor áldozik, rendelkezzen a saját Dominicale-jával; ha pedig nem rendelkezne vele, a következő vasárnapig ne áldozzon.« Innen van az is, hogy feljebb a 36. kánon így szól: »Ne legyen szabad az asszonynak puszta kézzel venni az Eucharisztiát.« És a 38. kánonban: »Ne legyen szabad az asszonynak a kezét az Úr oltárterítőihez (pallas) érintenie.« Ezekből tehát látjuk, hogy bár a férfiaknak igen, az asszonyoknak azonban tilos volt puszta kézzel venni az Eucharisztiát, hanem csak fátyollal (vászonnal).”

Valójában a laikus férfiaknak sem volt szabad az Úr Testét venniük puszta kézzel, tehát nem a nemek alapján volt megengedett vagy tilos az Úr testét kézzel érinteni, hanem a felszenteltség megléte vagy hiánya szerint.

18. „De ahogyan az eucharisztikus szentség iránti tisztelet növekedett, és egyre szorongóbbá vált, fokozatosan elkezdték a nyelvre adni az eucharisztiát.”

Idióta.

19. Browe (²⁵) néhány elszigetelt hetedik századi példát ad, de ezek világosan a körülményekkel magyarázhatók. Az igazi szakítás a múlttal csak a kilencedik században következik be. Már 839-ben Spanyolországban találkozunk a cordobai zsinat döntésével, amely egy bizonyos Cassianus szektája ellen lépett fel, amely megtagadta az áldozás adását vagy vételét a nyelvre (²⁶).Frank területen csak ugyanezen század végén († 878) találkozunk az első igazán világos döntéssel a roueni zsinaton: „Nem szabad semmilyen laikusnak, férfinak vagy nőnek kézbe adni az eucharisztiát, hanem csak a szájába” (²⁷).

Végre az utolsó idézetei, amelyek már szerinte sem a kézbe áldoztatást igazolják, így nem részletezem tartalmukat. Már nagyon vártam ugyanis az utolsó idézetét, hogy végre abbahagyhassam a foglalkozást Verheul tendenciózus írásával. És hogy más is érthesse a felettébb nagy herót fentieken kívüli okát, mutatom Verheul zárógondolatait, azzal az indító kommentárral, hogy minden egyes ebben szereplő állításának pont az ellenkezője igaz. És ezt mindenki értse szó szerint.

 

” A történelmi áttekintésből eléggé világos, hogy a nyelvre áldozás meglehetősen későn terjedt el. Ennek az új szokásnak az oka a növekvő tisztelet kellett legyen a Krisztus iránt, aki az eucharisztikus szentség alatt jelen van – tisztelet, amely fokozatosan a tiszteletlenségtől való félelemmé változott. Egy közvetlenebb ok a kovászos kenyérről a kovásztalan kenyérre való áttérés lehetett. Meg kell azonban állapítani, hogy az első nyolc században nem mutattak kevesebb tiszteletet a kézbe áldozás átvételével. A kézbe áldozás együtt járt nagy tisztelettel és békével, minden skrupulózus szorongás nélkül.

Mindez nagyon viszonylagossá teszi hagyományos áldozási módunkat, amely ellen a kritikák jogosan egyre nőnek. A kézbe áldozáshoz képest ugyanis kissé gyerekesnek és passzívnak tűnik. Egy másik embertől ételt a szájba venni olyan evési mód, amelyet alig lehet elképzelni felnőttek esetében, míg a saját kezű átvétel sokkal jobban kifejezi a személyes cselekedetet. A kézbe áldozás messze előnyösebb, mint a nyelvre áldozás. Természetesen keresni kell a módját, hogy a szükséges tisztelettel kísérjük. (…)

Kívánatos, hogy ezt az áldozási módot hamarosan hivatalos jóváhagyásban részesítse Róma. Addig is szembesülünk a kézbe áldozás szokásával, amely egyre több hívet szerez Hollandiában, de Belgiumban is. Ezért a püspököknek jól meg kell fontolniuk ezt a fejlődést nemcsak jogi szempontból, hanem főleg pasztorális szempontból. Itt egy olyan áramlattal van dolgunk, amelyet már nem lehet megállítani. Szembenállni egy önmagában jó áramlattal, amelyről egy kis józan ésszel előre látható, hogy hamarosan egyetemes és törvényesen elismert lesz, felesleges nyugtalanságot okozna; ez szélmalomharc lenne. A törvény iránti engedelmesség mellett van az is, amit Isten egyházában az élő Isten Lelke indít. Amit törvény iránti engedelmességnek nevezünk, az néha az Isten Lelke iránti engedetlenséggé válhat. Ezért a lelkipásztor nem cselekedne bölcsen, ha szembenállna ezzel az áramlattal, amely ősi és hosszú hagyományra támaszkodik, és amely mellett sok érv szól. Legalább azt tanácsolnánk neki, hogy alkalmazkodjon az áldozás osztásakor a hívőhöz; ha az kinyújtja a kezét, hogy átvegye, egyszerűen adja neki kézbe. Nyitottaknak kell lennünk arra, ami a laikusokban él: a pasztorációban hallgatnunk kell a közösség hangjára is. Jogunk van megengedni, hogy itt bizonyos szabadság és pluriformitás fejlődjön ki; ezek kétségtelenül kívánatosak az átmeneti szakaszban, amelyben élünk.”

Eddig Verheul gondolatai, amelyek a kézbe áldozás engedélyeztetésért folytatott szentségtelen, hazugságokkal, lázadással és klerikusi lázítással terhelt kampány utolsó fázisában született. Semmi sem volt igaz ebben a kampányban, így Verheul “tudományos” tényei sem.

Állításaival szemben a valóság az, hogy a laikus hívek kézbe áldoztatása nem volt elterjedt és elfogadott gyakorlat az egyházban, csak a kezdeti üldözések alatt, kényszerből, majd az eretnekek között, akikből a hit mellett természetesen az Úr iránti tisztelet is hiányzott. Nem a kilencedik században terjedt el tehát a nyelvre áldozás, hanem mindig ez volt az alapértelmezett mód a Szent Test vételekor. A kézbeáldozás huszadik századi bevezetése pedig lerombolta az Oltáriszentség iránti tiszteletet, mert természetesen ennek hiánya volt bevezetésének oka és célja is.

Ezért nem jár el helyesen az a pásztor, aki engedi híveit kézre áldozni, még akkor sem, ha a törvény lehetővé teszi, ahelyett, hogy az Isten Szentlelke sürgetésének tenne eleget a tiszteletre méltó legősibb áldozási mód, a nyelvre áldozás kötelezővé tételére. Az ilyen pásztornak érdemes megfontolnia Verheul kontextusból általam örömmel kiragadott szavait:

„A törvény iránti engedelmesség mellett van az is, amit Isten egyházában az élő Isten Lelke indít. Amit törvény iránti engedelmességnek nevezünk, az néha az Isten Lelke iránti engedetlenséggé válhat. Ezért a lelkipásztor nem cselekedne bölcsen, ha szembenállna ezzel az áramlattal, amely ősi és hosszú hagyományra támaszkodik, és amely mellett sok érv szól.”

https://invocabo.wordpress.com/wp-content/uploads/2026/04/verheul-la-communion-dans-le-main.pdf

https://invocabo.wordpress.com/2026/04/10/a-kezbealdoztatas-osisegenek-hamis-bizonyitekairol/