Az alábbiakban egy hosszabb gyűjteményt teszek közzé, amelyhez csak ideiglenesen használom a blogbejegyzés formátumát, hogy ne vesszen el addig sem, amíg megfelelőbb formát nem találok a megosztására. A gyűjtemény feldolgozása nincs kész, az idézetek sora nincs lezárva, bárki küldhet be újabb “megdönthetetlen”, kézbeáldozást igazoló idézetet egyházatyáktól vagy bárkitől az első kilenc századból.
Bevezető
XVI. Benedek pápa írta az Isten közel van hozzánk: az Eucharisztia az élet középpontja című művében: „Nos, itt ismét tudjuk, hogy a kilencedik századig az áldozást kézbe, állva fogadták. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ennek mindig így kellene lennie. Ugyanis ami szép és magasztos az Egyházban, az az, hogy növekszik, érik, és egyre mélyebben megérti a misztériumot. Ebben az értelemben a kilencedik század után megkezdődött új fejlődés – mint a tisztelet kifejezése – teljesen igazolt és megalapozott. Másfelől viszont ki kell mondanunk, hogy az Egyház nem ünnepelhette méltatlanul az Eucharisztiát kilencszáz éven keresztül.”. (God is near us : The Eucharist, the heart of life. Ignatius Press 2003, p. 70)
Ez az idézet sűrítve tartalmazza a kézbeáldoztatás gyakorlatával kapcsolatos elméleti alapproblémákat, amelyek egyikével ez a bevezető írás és az idézetek gyűjteménye foglalkozik: azzal, hogy valóban tudjuk-e? És hogy a kilencedik századig valóban nem volt-e nyelvre áldoztatás, és új fejlődés eredménye lett volna annak megjelenése, a norma pedig valóban a laikus hívők által kézbe kapott Oltáriszentség volt-e, általánosan az egész Egyházban?
Két ok miatt kételkedem, hogy ez valóban így lett volna.
Az első okot, azaz a valódi érvet a kézbeáldozás hívei általában nem szokták érteni, mert implicite vagy nyíltan feltételezik, hogy az Egyházban a tanítás lényegének, így a szentmise mibenlétének kibontakozásához és lényegének megértéséhez is idő kellett, amíg a „fejlődés” végbement, és e fejlődés során új dolgok is megjelentek. Pedig valójában az Egyház a legelső pillanattól értette, hogy mit jelent a szentmiseáldozat és az Oltáriszentség, és az első pillanattól ennek megfelelően viszonyult hozzá. Ezért bármilyen erősen terjesztett és logikusnak tűnő narratíva ellenére sosem volt ülve, hívek által körülült vacsoraasztalnál bemutatott mise, nem volt olyan szentmise, amelyben az agapé, ha volt, ne követte volna, hanem megelőzte volna az áldozatot, és aki azt mondja, hogy „de, ezt látjuk a katakombák festményein”, az téved vagy hazudik. És mivel az apostolok már az első pillanattól értették a szentmisét és ugyanazt értették alatta, amit később is tanított róla az Egyház, értették a papságot is, így a kezdet kezdetétől nem lehetett norma a kézbeáldozás, ellenkezőleg, már a kezdet kezdetétől tiltották az Oltáriszentség kézzel érintését fel nem szentelt hívek részéről.
Aki pedig azt állítja, hogy nem így volt, jöjjön elő bizonyítékkal, mert ahogy az az idézetgyűjteményben látható, a kedves idézetek nem bizonyítják a narratívát.
Mert még ha valóban 6. századi a Liber Pontificalis azon része, amely először állítja retrospektív módon, hogy I. Szixtusz pápa hozott a következővel azonos tartalmú rendelkezést (https://presbytersproject.ihuw.pl/index.php?id=6&SourceID=411 ), és valóban 9. századi az ál-dekrétumok gyűjteménye az, amelyben maga a dekrétum szövege helyet kapott, mégis célszerű azzal kezdeni az illetőnek, hogy vajon, ha már Szent I. Szixtusz pápa (115-125), vagy akár egy későbbi pápa a 6. század első feléig még azt is megtiltotta laikusoknak, hogy a szent edényekhez érjenek, mennyire tűnik értelmes dolognak azt feltételezni, hogy ne ugyanez a tilalom vonatkozott volna a szent edények tartalmára? Különösen, ha oly szépen csengő indoklást is fűzött hozzá: „Mi és a többi püspök, valamint az Úr többi papja által elrendeltetett, hogy a szent edényeket ne érintsék mások, mint az Úrnak felszentelt és néki szentelt emberek. Mert felettébb méltatlan dolog, hogy az Úr szent edényei, bármelyek legyenek is azok, emberi használatot szolgáljanak, és olyan férfiakon kívül mások kezeljék őket, akik az Úrnak szolgálnak és Néki vannak szentelve; nehogy az Úr megütközvén az ilyen vakmerőségeken, csapással sújtsa az Ő népét.” (ld. Decretum 70.) És hol vagyunk akkor még a kilencedik századtól, amikor állítólag megjelent a nyelvreáldoztatás „újdonsága”?
A kézbeáldozás normativitását és általános megengedettségét állító narratíva hibás voltát bizonyító második ok pedig éppen az előbbiekben említett forráshiány. A humanizmus és reformáció óta eluralkodó elképzelés ellenére csak arra van néhány, szerzőjét és/vagy értelmét tekintve kétes forrásunk, hogy az Egyház kizárólag szükséghelyzetben engedte meg az Oltáriszentség otthoni vételét. Az idézetgyűjteményt azért állítottam össze, mert a kézbeáldozásos narratíva mai hívei csak az árasztásos „érvelés” sikerében bízhatnak: abban, hogy senki sem veszi a fáradságot, hogy egyszer számbavegye az összes hivatkozott patrisztikus idézetüket, így nem derül fény arra, hogy az idézetek nem erről szólnak és nem bizonyítják bősz állításaikat.
De a vonatkozó források vizsgálata előtt – és majd azután is – azt kell megválaszolnunk, hogy vajon mi határozza meg a XVI. Benedek idézetének második mondata által jelzett alapkérdésre adott válaszunkat? Miután a következő részben látjuk majd a források részleteit, vajon mitől függ, hogy mihez kezdünk a forrásokkal, a „tényekkel”? Mi alapján dől majd el, hogy mit gondolunk: mindig úgy kell lennie, ahogy volt, vagy változtatni lehet a korábbi gyakorlaton, bármi is legyen az? Én úgy gondolom, hogy akinek füle van a hallásra, annak elegendő a korábban említett első ok megfontolása is ahhoz, hogy módosítson az esetlegesen rossz gyakorlatán, akinek viszont az Úr dicsőségére alapozott érvelés nem elegendő, annak a végtelen számú patrisztikus idézet tanúbizonysága is kevésnek fog bizonyulni.
A források elemzése során nyilván egyetértően kell válaszolnunk XVI. Benedek zárósorában szereplő állítására is, elismerve, hogy az Egyház valóban nem ünnepelhette méltatlanul az Eucharisztiát kilencszáz éven keresztül. De persze ez nem zárja ki azt, hogy valamikor, valahol ne így tettek volna.
Az erről szóló ókori vagy középkori források olvasása kapcsán érdemes megfontolni azt is, hogy a fennmaradt forrásokat kézzel másolták, sérültek, emberi hibákat vétettek bennük, hamisították vagy tovább dolgozták őket. Ezért egy-egy műnek a szerzője, a szövege is bizonytalan lehet, ugyanannak a műnek több verziója maradt fenn, és ezek közötti választás egy-egy kritikai kiadásban sok esetben csak a kutatók előfeltételezései alapján történik.
Ezért fontos azt is látnunk, hogy az ilyen kiadások megjelenése a 16. században milyen módon indította el és alakította a kézbeáldozás ókori normativitására vonatkozó narratívát, és azt is, hogy milyen szerepe volt mindebben a protestáns lázadásnak. Nem szabad elfelejtenünk ugyanis, hogy a kézbeáldoztatás ősiségével, elterjedtségével kapcsolatos meggyőződés alátámasztására a humanizmus óta felhozott régi szövegek keletkezésük óta ismertek voltak az egyháziak előtt, hiszen a történelem folyamán szerzetesek másolták azokat, klerikusok olvasták, tanulták, dolgoztak velük. De e források ismerete sosem vetette fel az éppen aktuális egyházi gyakorlat megváltoztatásának lehetőségét, igényét vagy éppen sürgető szükségét, egészen a huszadik századig.
A humanizmussal – a hitújítók fellépése miatt is – fokozódott az igény az ókori források feldolgozására, a megszülető nagy egyháztörténeti és egyéb munkák pedig a nyomtatásban való megjelenésük révén szélesebb körben el is terjedhettek. Ekkor jelentek meg azok az állítások és értelmezések, amelyeket az ókori egyházi írók szövegeire alapoztak, és amelyek a kézbeáldozás melletti mai történelmi érvkészletet képezik: a kézbeáldoztatás ősiségét és normativitását igazoló „corpus”. („Corpus locorum de communione in manu recepta” :)
A corpus kezdetei persze ideologikus harcokra vezethető vissza, amelyek során hamarabb születtek meg a sarkos állítások, mint ahogy az azokat alátámasztó idézetek összegyűjtése megtörtént volna.
Így volt ez a Cranmer-féle Book of Common Prayer (1549) kritikája során is, amikor Martin Bucer a Censura Super libro sacrorum (1551) című művében hevesen érvelt a kézbeáldozás mellett, és az „antikrisztusi” vételi mód, azaz a nyelvreáldozás ellen. Amihez ő elegendőnek tartotta a bősz állítást, így nála még nem található alátámasztó idézetgyűjtemény.
A corpus patrisztikus idézeteinek gyűjteményét Iacobus Pamelius Liturgica latinorum (1571) című kétkötetes műve alapozta meg, és nem elsősorban az idézetek mennyisége tekintetében, hanem inkább azok kontextusba állításában volt jelentős. Ebben a műben az egyes szakaszok címei összegzései voltak ugyanis a tartalomnak, és az állítások formájában megfogalmazott velős összegzések máig ható üzenetet adtak, leküzdhetetlen toposzokként határozzák meg a közgondolkodást. Ilyen szakaszcímeket olvashatunk nála „Az Úr Testét kézbe adták”; „Az eucharisztiát otthonukba is szabad volt magukkal vinniük”; „A férfiaknak a kezükbe, a nőknek tiszta gyolcs kendőbe adatott az Úr teste”. (Tomus I. p. 201)
Pameliusnak nagy érdemei voltak egyes egyházatyák műveinek kiadásában is, így Cipriánuszéban is, akitől származik Pamelius legtöbb, témánkra vonatkozó megállapításának alapját képező idézet. A Cipriánuszhoz fűzött kommentárjainak egyike, a „corpus” cipriánusi iézeteinek során később bemutatott gestari-gustari problémakörben Pameliusnak szerepe volt konkrét idézettel kapcsolatos toposz kialakulásában is. Természetesen nem azért, mert elszánt újító lett volna, hanem azért, mert ő nem ismervén a konkrét ókori áldoztatási gyakorlatot, a szöveges források értelmezése során tényként kezelte az általa elképzeltet.
Cesar Baronius a Martyrologium Romanum (1586) augusztus 15-hez írott c./ lábjegyzetében felsorol ugyan még több ókori szerző művéből származó idézetet, amelyek szerinte arra utalnak, hogy valamikor megengedett volt az eucharisztia hazavitele a hívek által, de – bár a görög nyelvű forrásokat csak fordításból ismerte – lényeglátó történészként a Nagy Szent Vazulnak tulajdonított, Caesaria patríciához írott levélből kikövetkeztethető folyamatot feltételezett, és ez alapján adott értelmezést a jelenséghez. Ő úgy összegezte a folyamatot, hogy az üldözések után az egyház megszüntette a hazavitel lehetőségét zsinati határozatok révén, és csodálkozását fejezi ki a felett, hogy ez a gyakorlat még ez után is fennmaradt egy ideig: „Amin még inkább csodálkozni lehet azonban az, hogy miután az Egyház békéje helyreállt, a keresztény és igazhitű császárok alatt ugyanez a szokás még egy ideig fennmaradt.” (https://archive.org/details/bub_gb_LpQ8AAAAcAAJ/page/366/mode/2up?q=august p.366).
Ioannes Stephanus Durantus (Jean-Étienne Durant, 1534 – 1589) a De ritibus Ecclesiae Catholicae (1592) című művébe Pamelius idézetei mellett még Baronius kontextusadó észrevételét is beépítette: „Egykor, az üldöztetés fenyegetése idején, amikor a hívő keresztényeknek nem volt megengedve, hogy szabadon és bárhol egybegyűljenek a kenyér megtörésére és a szent áldozásra, az egyházak elöljáróitól a kezükbe vették a konszekrált Eucharisztiát, azt tiszta gyolcsba csomagolva hazavitték és megőrizték, hogy majd magukhoz vegyék, amikor szükség lesz rá.” (I. könyv, 16. fejezet, 11. De Ritibus Ecclesiae Catholicae – Joannes Stephanus Durantus – Google Könyvek). De ő jelentősen ki is bővítette Pamelius és Baronius hivatkozásainak sorát, így nála már megjelenik nagyon sok, manapság a kézbeáldozás bizonyítékaként hivatkozott ókori idézet.
Ezek sora később kiegészült néhány újabbal Henricus Valesius(Henri de Valois, 1603–1676) 1659-ben megjelent műve révén, amelyben görög nyelven, új latin fordítással tette közzé Eusebios egyháztörténetét. Az ő annotációi váltak Eusebius maradandó magyarázataivá, így a kézbeáldozás vélt idézeteié is: a Patrologia Graeca 20. kötete is ezeket veszi át lábjegyzeteiben (Annotationes in Librum VII. p.145. pdf.p. 889: Eusebiou tou Pamphilou Ekklesiastike historia – Google Play Könyvek)
A XX. század előtti, lényegében kifejlett „kézbeáldozási corpus” Bona bíboros (Giovanni Bona, 1609–1674) Rerum liturgicarum (1671) című művének II. könyvének 17. fejezetével állt össze (Rerum liturgicarum libri duo auctore Joanne Bona, S.R.E. tit. S. Bernardi ad Thermas presbytero cardinalis, ordinis Cisterciensis : Bona, Giovanni, 1609-1674 : Free Download, Borrow, and Streaming : Internet Archive pp. 434-491.) Ez immár Baronius kontextust adó megjegyzése nélkül hozza a kézbeáldozás általános elterjedtségét és norma mivoltát igazolni látszó klasszikus idézetek sorát ezzel a felütéssel: „A szentáldozást ugyanis az ősi szokás szerint nem szájjal fogadták magukhoz, ahogyan ma történik, hanem kézzel; és aki magához vette, tisztelettel a szájához emelte. Erről a görög és latin szentatyák számtalan tanúságtétele áll rendelkezésre; de hogy ne legyek túl hosszadalmas, mértéket tartok ezek felsorolásában.”
Bona bíboros „mértéktartása” ellenére a műve betetőzte azt a folyamatot, amelynek során a 19. századra már magától értetődő „tudássá” vált az áldozás ókori és kora középkori módjára és annak normativitására vonatkozó elképzelés.
Ez a mű, és az abban összegyűjtött idézetek lettek aztán az elsődleges forrásai a huszadik századi liturgikusoknak, akik a kézbeáldozás engedélyezéséért vívott harcukhoz készen kapták a toposzokat és az azokat „megalapozó” idézeteket, és csak kevés saját munkát kellett beletenniük érvrendszerük forrásidézeteinek összegyűjtésébe.
Egy-egy idézettel több kutató is foglalkozott ugyan, nagy liturgiatörténeti munkák is születtek, de a listába szedett idézetek sorát felvonultató tanulmányok az 1960-70-es években mind a kézbeáldozás engedélyezéshez kötődtek. Ilyenek voltak Dom Ambroise Verheul OSB tanulmánya és Bugnini újságcikkei is, amelyekben nagyrészt Verheultól merít, néhány máshonnan vett kiegészítéssel (ld. https://www.cultodivino.va/content/dam/cultodivino/rivista-notitiae/1970/notitiae-09-(1973)/Notitiae-085-1973.pdf )
Ezekben az írásokban a saját hozzáadott anyag pusztán néhány huszadik század első felére felfedezett forrásra (pl. Verheul cikkében a 15-17. században nem ismert Mopsvestiai Teodor és Narsai idézetre, a Pectorius-féle feliratra, valamint a Michel Andrieu által 1951-ben kiadott ordókra, a régiek közül pedig néhány, korábban nem említett, mert korábban nem kézbeáldozáshoz kapcsolt idézetre korlátozódott.
És bár ők készen kapták a locusokat, így Verheul például valószínűleg Bona bíboros művéből vette át az idézetei túlnyomó többségét, igazi „tudományos” opusként ennek ellenére még említés szintjén sem tartalmazott Bona bíborosra vagy a művére való utalást. Persze az újítók munkáinak tudományos értéke nem elsősorban emiatt konvergál a nullához, hanem amiatt, hogy ők elsősorban egy ideológia harcosai voltak, akik tudományos köntösbe öltöztették a „szentségtelen újítás” (Szt. Jeromos) iránti vágyukat. Az ő lényegi tevékenységük valójában abban állt, hogy megtették, amit korábban egyetlen katolikus tudós teológusnak, liturgikusnak és egyháztörténésznek sem jutott eszébe megtenni a huszadik századig: követelték a kézbeáldozás bevezetését, ahogy dom Ambrois Verheul OSB tette, vagy történelmileg jogosnak és ősi gyakorlat folytatásaként megalapozottnak mutatták be annak bevezetését, és ahogy azt Bugnini tette írásaiban (pl az előbb említett Sulla mano come in trono című cikke in Notitiae 9 (1973) 289-291. https://www.cultodivino.va/content/dam/cultodivino/rivista-notitiae/1970/notitiae-09-(1973)/Notitiae-085-1973.pdf , vagy az Osservatore Romano-ban való megjelenés után más nyelven is megjelenő írásában: https://www.thecatholicnewsarchive.org/?a=d&d=SLR19730706-01.2.26&e=——-en-20–1–txt-txIN——— ).
[Magyar vonatkozás, hogy a kézbeáldoztatás híveinek alaphivatkozását képező Dolhai Lajos tanulmányban, A kézbe áldoztatás történetében (https://tar.liturgia.hu/Tanulmanyok/Dolhai%20Lajos/Dolhai%20-%20A%20kezbe%20aldozas%20tortenete.pdf ) a magyar szaktekintély a Verheul-féle tanulmányon kívül, amelynek elírásait is követi, Bugnini írásaiból vette át hivatkozásai egy részét.]
És ha már XVI. Benedek idézettel kezdtem, zárásként az ő „tudásának” egyik forrásának, Jungmann Missarum sollemnia című művének nagyívű megállapításait idézetekkel alátámasztó Verheul cikkét idézném, hiszen ez vált a legtöbb mai, kézbeáldozást támogató, azt történelmileg normatívnak mutató tudományos vagy apologetikus jellegű írás alapjává a maga idézetgyűjteményével, még akkor is, ha nehezen hozzáférhető cikk lévén kevesen ismerik személyesen (online elérhető itt: https://invocabo.wordpress.com/wp-content/uploads/2026/04/verheul-la-communion-dans-le-main.pdf ).
Ennek elején így indít Verheul: „Az azyme (kovásztalan) kenyér nyelvre helyezésével való áldozási mód, amely a nyugati egyházban hagyományos, nem olyan régi, mint amilyennek sokan gondolnák; bizonyosan nem ez volt az áldozás ősi módja, hiszen csak a kilencedik századból származik. Az első nyolc évszázadban Keleten és Nyugaton egyaránt általában kézbe adták az áldozást. Ezen egész időszak alatt ebben senki sem látott tiszteletlenséget. Ellenkezőleg, az általunk összegyűjtött tanúságtételekből meglepetésünkre az derül ki, hogy az áldozásnak ez az egészséges és felnőtt módja kéz a kézben járt a jelenlévő Úrnak kijáró tisztelettel. A szent iránti hódolat és félelem ekkor még nem fajult szorongássá és aggályoskodássá.”
(„La manière de communier avec du pain azyme (sans levain) déposé sur la langue, traditionnelle dans l’église occidentale, n’est pas aussi ancienne que beaucoup pourraient le croire ; ce ne fut certainement pas la manière primi tive de communier, elle ne date que du neuvième siècle. Pendant les huit premiers siècles la communion était, en Orient comme en Occident, générale ment donnée dans la main. Pendant toute cette période, personne n’y a jamais vu un manque de respect. Bien au contraire, il résulte, à notre surprise, des témoignages que nous avons réunis, que cette manière de communier, saine et adulte, allait de pair avec le respect dû au Seigneur présent. Vénération et crainte du sacré n’allaient pas encore jusqu’à l’anxiété et au scrupule.”)
Verheul saját írásáról szerényen jelezte, hogy az „nagyon viszonylagossá teszi hagyományos áldozási módunkat, amely ellen a kritikák jogosan egyre nőnek”, hiszen az „A kézbe áldozáshoz képest ugyanis kissé gyerekesnek és passzívnak tűnik”. És hogy alátámassza a fenti összegzésemet a huszadik századi liturgikus lényegi hozzáadott értékéről, a Szentlélek műveként mutatta be a hagyományos áldozási módot előíró szabályok elleni lázadást:
„Itt egy olyan áramlattal van dolgunk, amelyet már nem lehet megállítani. Szembenállni egy önmagában jó áramlattal, amelyről egy kis józan ésszel előre látható, hogy hamarosan egyetemes és törvényesen elismert lesz, felesleges nyugtalanságot okozna; ez szélmalomharc lenne. A törvény iránti engedelmesség mellett van az is, amit Isten egyházában az élő Isten Lelke indít. Amit törvény iránti engedelmességnek nevezünk, az néha az Isten Lelke iránti engedetlenséggé válhat.”
Súlyos állítások, ezért érdemes megvizsgálni az őt erre indító idézeteket is.
Ennek során azt a módszert követem, amelyet Matías Augé-tól, az Anselmianum professzorától lestem el. Ő Enrico Zoffoli Comunione sulla mano? Il vero pensiero della chiesa secondo la vera storia del nuovo rito című művének kritikája során (Concerning-Communion-in-the-Hand-by-Matias-Auge.pdf) gyengeelméjűeknek kijáró, joviális kedvességnek álcázott gúnnyal, lassan és tagoltan próbálta cáfolni a nyelvreáldozás mellett érvelő Zoffoli sorait. A lényegi törekvése ennek során az volt, hogy bemutassa: Zoffoli idézetei nem elegendő bizonyítékok az általa állítottakra: „Következtetésünk tehát egészen másként hangzik: a Zoffoli által használt szövegek alapján nem bizonyítható, hogy az 5–6. századi Rómában a szentáldozás kiszolgáltatása szájba történt volna, sem az, hogy a 7. században ez a gyakorlat átkerült volna Gallia régióiba. Ami a leginkább szembeötlő ebben az „igaz történetben”, az az ókori hagyományból származó, rendkívül egyértelmű tanúságtételek kihagyása, amelyek a kézbe történő áldozásról minden kétséget kizáróan beszélnek.”
Augé cikke után senki sem lepődhet meg azon, ha az összegyűjtött idézetek esetében én is azt kívánom bemutatni, hogy ezek egyenként és összességükben sem bizonyítják azt, amit Augé rendkívül egyértelmű tanúságtételeknek nevez: a kézbe történő áldozást.
A gyűjtemény összeállítása során a fentiekben említett minden műből merítettem az idézeteket, és összegyűjtöttem minden olyan idézetet is, amely bárhol szembejött velem. Ezek sora a későbbiekben bővülhet, ha valamilyen újabb „megdönthetetlen” idézettel találkozom.
Minden idézetet igyekeztem online elérhető formában megkeresni, a könnyebb ellenőrizhetőség érdekében is. Az egyes idézetek szerzőinek nevét és műveik címét latinul közlöm, egyrészt azért, mert ez egyértelműen, fordítás nélkül is behatárolhatóvá teszi azokat, másrészt mert önmagában is tetemes mennyiségű munkának tűnik az idézeteket és a hozzájuk fűzött értelmezést más nyelvre fordítani, nem akarom gyarapítani még a megnevezéssel is.
Corpus locorum de communione in manu recepta (:P)
II-III. század
1./ Clemens Alexandrinus: Stromata, Lib. I, Cap. 1
198–203, Alexandria, Egyiptom
PG. 8, 692; pdf. p: 363: https://www.documentacatholicaomnia.eu/20vs/103_migne_pg_g/1815-1875,_Migne,_PG_008_(01-00)_Clementis_Alexandrini_Opera_Omnia,_GM.pdf
„Ἀνάγκη τοίνουν ἄμφω τούτω δοκιμάζειν σφᾶς αὐτούς τὸν μὲν, εἰ ἄξιος λέγειν τε καὶ ὑπομνήματα καταλιμπάνειν· τὸν δὲ, εἰ ἀκροᾶσθαί τε καὶ ἐντυγχάνειν δίκαιος. Ἢ καὶ τὴν Εὐχαριστίαν τινὲς διανείμαντες, ὡς ἔθος, αὐτὸν δὴ ἕκαστον τοῦ λαοῦ, λαβεῖν τὴν μοῖραν ἐπιτρέπουσιν. Ἀρίστη γὰρ πρὸς τὴν ἀκριβῆ αἵρεσίν τε καὶ φυγὴν ἡ συνείδησις. Θεμέλιος δὲ αὐτῆς βέβαιος ὀρθὸς βίος ἅμα μαθήσει τῇ καθηκούσῃ· τό τε ἕπεσθαι ἑτέροις δοκιμασθεῖσιν ἤδη καὶ κατωρθωκόσιν ἄριστον πρός τε τῆς ἀληθείας τὴν νόησιν καὶ τὴν κατάπραξιν τῶν ἐντολῶν. «Ὥστε ὃς ἂν ἐσθίῃ τὸν ἄρτον, καὶ πίνῃ τὸ ποτήριον τοῦ Κυρίου ἀναξίως, ἔνοχος ἔσται τοῦ σώματος καὶ τοῦ αἵματος τοῦ Κυρίου. Δοκιμαζέτω δὲ ἄνθρωπος ἑαυτὸν καὶ οὕτως ἐκ τοῦ ἄρτου ἐσθιέτω, καὶ τοῦ ποτηρίου πινέτω.»”
„Szükséges tehát, hogy mindketten megvizsgálják önmagukat: az egyik, hogy méltó-e a tanításra és az emlékiratok hátrahagyására, a másik pedig, hogy igaz-e a hallgatásra és az olvasásra. Úgy, ahogyan egyesek az Eucharisztia kiosztásakor, a szokásnak megfelelően, megengedik, hogy a nép közül mindenki vegye a saját részét. Mert a pontos választáshoz és a meneküléshez a legjobb vezető a lelkiismeret. Ennek biztos alapja a helyes élet, a megfelelő tanítással párosulva; továbbá a már kipróbált és igaz úton járó mások követése a legkiválóbb dolog az igazság megértéséhez és a parancsolatok megtartásához. »Így hát, aki méltatlanul eszi a kenyeret vagy issza az Úr kelyhét, az Úr teste és vére ellen vét. Vizsgálja meg tehát az ember önmagát, és úgy egyék a kenyérből, és igyék a kehelyből.«”
A szövegben szereplő fordulat („megengedik, hogy mindenki vegye a saját részét”) értelmét a rákövetkező mondat adja meg: „Mert a pontos választáshoz és a meneküléshez a legjobb vezető a lelkiismeret”. Ez annyit jelent, hogy nem kívülről elemzik a híveket, hogy ki áldozhat és ki nem, hanem rábízzák azt azok lelkiismeretére. Nincs szó a szövegben kézbeáldozásról.
2./ Tertullianus De Baptismo XX.
198–200, Karthágó, Észak-Afrika
PL.1, 1224; pdf. p. 690:https://www.documentacatholicaomnia.eu/20vs/104_migne_pl/1815-1875,_Migne,_Patrologia_Latina_001_(AD_1844)_Harvard_College_Library,_MLT.pdf
„Igitur benedicti quos gratia Dei expectat, cum de illo sanctissimo lavacro novi natalis ascenditis, et primas manus apud Matrem cum fratribus aperitis, petite de Patre, petite de Domino, peculia, gratias, distributiones charismatum, subjiciente, Petite et accipietis (Matth., VII, 7), inquit. Quaesistis enim et invenistis; pulsastis, et apertum est vobis.”
„Ezért, ti áldottak, akiket vár az Isten kegyelme, amikor feljöttök az újjászületés ama legszentebb fürdőjéből, és először tárjátok ki kezeiteket az Anyánál a testvérekkel együtt, kérjétek az Atyát, kérjétek az Urat a kegyelem sajátos ajándékait, a karizmák kiosztását, hiszen Ő maga teszi hozzá: „Kérjetek és kaptok” (Máté 7,7) mondja. Mert kerestetek és találtatok; zörgettetek, és megnyittatott nektek.”
Ennek az idézetnek a kézbeáldoztatás bizonyítékaként való hivatkozása minden alap nélküli.
Ahogy azt Nicolaus Rigaltius (1577–1654), jeles Tertullianus szakértő PL-ban hozott lábjegyzete is jelzi: „(b) Primas manus aperitis. Orabant manibus expansis. Itaque primas manus dicit, tum primum a fide ad orationem apertas sive expansas. RIG.” azaz: (b) Először tárjátok ki kezeiteket. Kiterjesztett kézzel imádkoztak. Ezért mondja azt, hogy „első kezek”, mint amelyek a hitre jutást követően akkor először nyíltak meg vagy tárultak ki az imádságra. RIG.”
3./ Tertullianus: Ad uxorem Lib. II, Cap. 5.
202, Karthágó, Észak-Afrika
PL. 1, 1296-1297; pdf. pp. 728-729: https://www.documentacatholicaomnia.eu/20vs/104_migne_pl/1815-1875,_Migne,_Patrologia_Latina_001_(AD_1844)_Harvard_College_Library,_MLT.pdf
“Nolite, inquit, margaritas vestras porcis jactare, ne conculcent ea, et conversi vos quoque evertant (II Matth., VII, 6). Margaritae vestrae sunt cotidianae conversationis insignia. Quanto curaveris ea occultare, tanto suspectiora feceris et magis cavenda gentili curiositati. Latebisne tu, cum lectulum, cum corpusculum tuum signas, cum aliquid immundum flatu exspuis, cum etiam per noctem exsurgis oratum, et non magiae aliquid videberis operari? Non sciet maritus, quid secreto ante omnem cibum gustes; et si sciverit panem, non illum credit esse qui dicitur? Et haec ignorans quisque rationem simpliciter sustinebit, sine gemitu, sine suspicione panis an veneni?”
„Ne dobjátok – mondja – gyöngyeiteket a disznók elé, nehogy eltapossák azokat, és megfordulva titeket is széttépjenek” (Máté 7,6). A ti gyöngyeitek a mindennapi életmódotok külső jelei. Minél inkább igyekszel elrejteni azokat, annál gyanúsabbá és kerülendőbbé teszed a pogányok kíváncsisága előtt. El tudsz-e rejtőzni, amikor megjelölöd az ágyadat vagy a testedet, amikor valami tisztátalant fújva kiköpsz, vagy amikor éjszaka felkelsz imádkozni, és nem úgy tűnsz majd, mintha valami mágikus szertartást végeznél? Nem fogja-e megtudni a férjed, mit ízlelsz titokban minden étkezés előtt? És ha meg is tudja, hogy az kenyér, nem fogja-e azt hinni, hogy az az, aminek mondják? És aki ezek hátterét nem ismeri, vajon egyszerűen, sóhajtás nélkül, vagy annak gyanúja nélkül fogja-e ezt elviselni, hogy az vajon kenyér-e vagy méreg?”
Ezt a helyet az Eucharisztia hazavitelének bizonyítékaként, és másodlagosan a kézbeáldozás bizonyítékaként szokták idézni.
A mű Septimius Severus császár uralkodása (193–211) alatt keletkezett, akkor, amikor a császár halálbüntetés terhe mellett megtiltotta a keresztény hitre térést, emiatt a keresztényeket veszély fenyegette a szentmisére járás miatt, de otthon, a pogány hozzátartozók miatt is.
De az, aki e szöveg alapján azt állítja, hogy ez bizonyosan a hazavitt eucharisztiáról és az otthoni, titokban való áldozásról szól, annak azt is kell állítania, hogy áldozásra minden egyes étkezés előtt sor került, hiszen a szöveg ezt mondja: ante omnem cibum.
Ha pedig ezt mégsem merészelné állítani, jól teszi, mert a szöveg valójában nem is erről szól. Az imádságra való hajnali felkelés nem az otthoni imádságra vonatkozik ebben a szövegben, ahogy a minden étkezés előtt vett kenyér sem azt jelenti, hogy minden étkezés előtt áldoztak volna az otthon tartott Eucharisztiával. Ez ugyanarra a gyakorlatra utal, amelyet Ifjabb Plinius bithyniai helytartó Traianus császárhoz 112 körül intézett híres levele (Epistulae X. 96,7: https://www.thelatinlibrary.com/pliny.ep10.html ) ír le:
„Affirmabant autem hanc fuisse summam vel culpae suae vel erroris, quod essent soliti stato die ante lucem convenire, carmenque Christo quasi deo dicere secum invicem seque sacramento non in scelus aliquod obstringere, sed ne furta ne latrocinia ne adulteria committerent, ne fidem fallerent, ne depositum appellati abnegarent. Quibus peractis morem sibi discedendi fuisse rursusque coeundi ad capiendum cibum, promiscuum tamen et innoxium; quod ipsum facere desisse post edictum meum, quo secundum mandata tua hetaerias esse vetueram.”
„Azt állították azonban [a keresztények], hogy bűnüknek vagy tévedésüknek mindössze az volt a lényege, hogy meghatározott napon hajnalhasadás előtt szoktak összegyűlni, s Krisztusnak, mint istennek váltott verses éneket zengeni, és esküvel kötelezni magukat, nem valamilyen gaztettre, hanem arra, hogy nem követnek el lopást, rablást, házasságtörést, nem szegik meg szavukat, és a rájuk bízott letétet felszólításra nem tagadják meg. Ennek végeztével az volt a szokásuk, hogy szétszéledtek, majd ismét összejöttek, hogy ételt vegyenek magukhoz, amely azonban közönséges és ártatlan volt; de ezzel is felhagytak az ediktumom után, amellyel a te parancsaidnak megfelelően megtiltottam a titkos társaságok működését.”
A keresztények hajnalhasadás előtt (ante lucem) gyűltek össze szentmisére, amelynek során megáldoztak, magukhoz vették az Eucharisztiát, vagyis ahogy már akkor nevezték: a sacramentumot. Amely megnevezés viszont a rómaiak számára a katonai esküt jelentette, ezért értette félre ifjabb Plinius, és ezért vélte úgy, hogy a keresztények esküt tenni jönnek össze. Valójában viszont szentmise történt és megáldoztak még mielőtt bármi más étkezésük lett volna.
A kézbeáldozás bizonyítékaként azért szokták idézni, mert ha valóban hazavitték volna az Eucharisztiát, a kézbeáldozást feltételezők úgy gondolják, hogy nyilván kézzel kellett hozzáérniük, hiszen másként nem tudták volna magukhoz venni. De az ő felfogásukkal ellentétben valójában minden további nélkül elképzelhető egy pixisből közvetlenül szájba ejtett Eucharisztiával való otthoni áldozás is, bár a fenti idézet még ennek ellenére sem az otthoni áldozás bizonyítéka, és semmi sincs a szövegben, ami kizárná az itt adott értelmezést – a megrögzött toposzokon kívül.
4./ Tertullianus: De idolatria Cap.VII.
211–212, Karthágó, Észak-Afrika
PL 1, 745. pdf. p.5: https://www.documentacatholicaomnia.eu/02m/0160-0220,_Tertullianus,_De_Idolatria,_MLT.pdf
„Ad hanc partem zelus fidei perorabit ingemens: Christianum ab idolis in ecclesiam venire, de adversaria officina in domum dei venire, attollere ad deum patrem manus matres idolorum, his manibus adorare, quae foris adversus deum adorantur, eas manus admovere corpori domini, quae daemoniis corpora conferunt? Nec hoc sufficit. Parum sit, si ab aliis manibus accipiant quod contaminent, sed etiam ipsae tradunt aliis quod contaminauerunt. Adleguntur in ordinem ecclesiasticum artifices idolorum. Pro scelus! Semel Iudaei Christo manus intulerunt, isti quotidie corpus eius lacessunt. O manus praecidendae! Viderint iam, an per similitudinem dictum sit: si te manus tua scandalizat, amputa eam. Quae magis amputandae, quam in quibus domini corpus scandalizatur?”
„Ezen a ponton a hit buzgósága sóhajtozva mondja: egy kereszténynek a bálványoktól jönni a templomba, az ellenséges műhelyből Isten házába jönni, Istenhez, az Atyához emelni azokat a kezeket, amelyek bálványok anyjai, ezekkel a kezekkel imádni, amit odakint Isten ellenében imádnak, azokat a kezeket az Úr testéhez emelni, amelyek testet adnak a démonoknak? De még ez sem elég. Kis dolog, ha más kéztől kapják, amit beszennyeznek, de ők adják át másoknak is, amit beszennyeztek. A bálványkészítők bekerülnek az egyházi rendbe! Ó, mily gaztett! A zsidók egyetlenegyszer emeltek kezet Krisztusra, ezek viszont nap mint nap bántalmazzák az ő testét. Ó, levágandó kezek! Lássák hát, vajon nem erre mondatott-e: ha a kezed megbotránkoztat téged, vágd le azt. Mely kezeket kellene inkább levágni, mint azokat, amelyekben az Úr teste szenved gyalázatot?”
A PL a fenti részhez („eas manus admovere corpori Domini”) egy toposzt hoz a magyarázatában:
„(21) Manus admovere corpori Domini. Pertinet hic locus ad eam consuetudinem, qua in manus tradebatur Eucharistia, quam testati sunt pro suis quoque temporibus B. Cypr. (lib. de Lapsis); B. Cornel. (ad Fab. Antioch.); B. Dionys. Alex. (ad Xist. Pontif.); B. Ambros. (Orat. ad Theodos. imper.); Hieronym. (ad Theophil.), etc. EDD”.
„(21) Kezeket emelni az Úr testéhez. Ez a hely (szövegrészlet) arra a szokásra vonatkozik, amely szerint az Eucharisztiát kézbe adták; erről a saját korukra vonatkozóan tanúságot tett Boldog Cyprianus (a Lapsis – Az elbukottakról szóló könyvében); Boldog Kornél (az antiochiai Fabiushoz írt levelében); Alexandriai Boldog Dionüsziosz (Sixtus pápához intézett írásában); Boldog Ambrus (Theodosius császárhoz intézett beszédében); Jeromos (Theophilushoz írt levelében) stb. A SZERKESZTŐK.”
Valójában a PL lábjegyzetének szerkesztői tévednek. A kezek odaemelése az Úrhoz nem jelenti a kézbevételt a világi hívek részéről, hanem pusztán csak azt, amit mond: hogy odaemelték hozzá. Ez a rekonstruált áldozási rítusban (ld. https://invocabo.wordpress.com/2026/04/16/egy-rekonstrualt-okori-aldozasi-ritus/ ) a himationnal takart kezek előre nyújtását jelentette, amely mozdulat az imádás és kérés mozdulata volt. Ez magyarázza a „his manibus adorare”: a kezeivel (ablativus instrumentalis) imádni kifejezést: a kezekkel úgy lehet imádni, ha úgy tartják, ahogy az előbbiekben is írtam: a bal tenyérbe (keresztbe) helyezett tenyerekkel nyújtották előre kezeiket a himation alatt.
A kézzel érintést csak a papok végezték, felszentelt kezekkel, ezért róluk, és nem a világi hívekről mondja Tertullianus, hogy az ő kezeiket le kellene vágni, hiszen bálványkészítők kerültek a papi rendbe.
5./ Tertullianus: De Oratione, cap. XIX
198–204, Karthágó, Észak-Afrika
PL. 1, 1181-1183; pdf. pp: 662-663: https://www.documentacatholicaomnia.eu/20vs/104_migne_pl/1815-1875,_Migne,_Patrologia_Latina_001_(AD_1844)_Harvard_College_Library,_MLT.pdf
“Similiter et stationum diebus non putant plerique sacrificiorum orationibus interveniendum, quod statio solvenda sit, accepto corpore Domini. Ergo devotum Deo obsequium Eucharistia resolvit? An magis Deo obligat? Nonne solemnior erit statio tua, si et ad aram Dei steteris? Accepto corpore Domini, et reservato, utrumque salvum est, et participatio sacrificii, et executio officii. Si statio de militari exemplo nomen accipit (nam et militia Dei sumus, II Cor. X, 4; I Tim. I, 18) utique nulla laetitia, sive tristitia obveniens castris, stationes militum rescindit. Nam laetitia libentius, tristitia sollicitius administrabit disciplinam.”
„Hasonlóképpen a stációs (böjti) napokon is a legtöbben úgy gondolják, hogy nem szabad részt venniük az áldozati liturgia imádságain, mivel a stációt meg kellene törniük, ha magukhoz veszik az Úr Testét. Vajon az Istennek szentelt engedelmességet az Eucharisztia felbontja? Vagy inkább még inkább Istenhez köti? Nem lesz-e ünnepélyesebb a te stációd (böjtöd), ha az Isten oltáránál is álltál? Miután az Úr Testét magadhoz vetted és megőrizted, mindkettő sértetlen marad: a szentáldozásban való részvétel is, és a kötelezettség teljesítése is. Ha a stáció a katonai példából kapta a nevét (mert mi Isten katonasága is vagyunk, 2Kor 10,4; 1Tim 1,18), akkor a táborban jelentkező semmiféle öröm vagy szomorúság nem törli el a katonák stációit. Mert az öröm szívesebben, a szomorúság pedig gondosabban fogja fenntartani a fegyelmet.”
Az „Accepto corpore Domini, et reservato” nem kézbevételt jelent, hanem az Úr testének fogadását, és magukban megőrzését. Nem lehet ugyanis magukhoz venni és kézben mégis megőrizni. A szöveg pedig egyértelműen arról szól, hogy az áldozással nem szegik meg a böjtöt, tehát a magukhoz vett Eucharisztia esetéről szól. Hiszen azok ellen érvel, akik azért nem akartak misére menni, mert böjtöltek. A miséről való távolmaradásra az késztetett sokakat, hogy abban a korban általános volt minden misén áldozni, ha tehát elmentek volna, áldozniuk kellett volna, amivel torz felfogásuk szerint megszegték volna a böjtöt.
6./ Tertullianus: De spectaculis XXV. 5.
197-202, Karthágóban, Észak-Afrika
„5 Quale est enim de ecclesia Dei in diaboli ecclesiamtendere, de caelo, quod aiunt, in caenum? illas manus quasad Deum extuleris postmodum laudando histrióni fatigare?10 ex ore quo «Amen» in Sanctum protuleris, gladiatoritestimonium reddere, «εἰς αἰῶνας ἀπ᾽ αἰῶνος» alii omninodicere nisi Deo et Christo?”
„Mert milyen dolog az, Isten egyházából az ördög gyülekezetébe sietni, az égből a sárba – ahogy mondani szokás? Azokat a kezeket, amelyeket Istenhez emeltél, utána egy színész tapsolásával fárasztani? Abból a szájból, amellyel az »Ámen«-t kiejtetted a Szentre, egy gladiátornak tetszést nyilvánítani, s a »mindörökkön örökké« kifejezést bárki másnak mondani, mint Istennek és Krisztusnak?”
Marie Turcan szöveghez adott magyarázata (uo.): „illas manus quas ad Deum extuleris („azokat a kezeket, amelyeket Istenhez emeltél”) Vö. Idol. [A bálványimádásról], 7,1: attollere ad Deum patrem manus matres idolorum („az Atyaistenhez emelni a kezeket, a bálványok anyáit”). Imádsághoz felemelték a kezeket, amint azt az ókeresztény falfestészet is gyakran mutatja nekünk.” („illas manus quas ad Deum extuleris. Cf. Idol., 7,1 : attollere adDeum patrem manus matres idolorum. On levait les mains pour laprière, comme nous le montre souvent la peinture paléochré-tienne.”)
Az Istenhez emelt kéz vonatkozhat az áldozási rítusban előrnyújtott imádó és kérő kéztartásra is, de kézbeáldozásra még a modern kritikai kiadás szerint sem.
7./ Passio Sanctarum Perpetuae et Felicitatis
203, Karthágó, Észak-Afrika
latin szöveg Passio SS. Perpetuae et Felicitatis címen: PL. 3. 13-60; pdf.pp. 51-70: https://www.documentacatholicaomnia.eu/20vs/104_migne_pl/1815-1875,_Migne,_Patrologia_Latina_003_(AD_1844)_Divinity_School_Library,_MLT.pdf
passionofperpetua.pdf pdf.p. 19
„καὶ ἐκάλεσέν με, καὶ ἐκ τοῦ τυροῦ οὗ ἤλμευγεν ἔδωκέν μοι ὡσεὶ ψωμίον· καὶ ἔλαβον ζεύξασα τὰς χεῖράς μου καὶ ἔφαγον· καὶ εἶπαν πάντες οἱ παρεστῶτες· Ἀμήν. καὶ πρὸς τὸν ἦχον τῆς φωνῆς ἐξυπνίσθην ἔτι τί ποτε μασωμένη γλυκύ· καὶ εὐθέως διηγησάμην τῷ ἀδελφῷ καὶ ἐνοήσαμεν ὅτι δέοι παθεῖν· καὶ ἠρξάμην ἔκτοτε μηδεμίαν ἐλπίδα ἐν τῷ αἰῶνι τούτῳ ἔχειν.”
„És magához szólított engem, és a sajtból, amelyet fejt, adott nekem egy falatnyit; én pedig összekulcsolt kézzel elfogadtam és ettem; és a jelenlévők mindannyian azt mondták: »Ámen«. És a hangzásra felébredtem, miközben még mindig valami édeset rágcsáltam. Azonnal elmeséltem a testvéremnek, és megértettük, hogy szenvedés vár ránk; és attól fogva többé semmi reményt nem tápláltam e világ iránt.”
Ez Perpétua látomása, amelyben Krisztus pásztorként ad egy sajtdarabot, és ő a látomásból érti meg, hogy sorsuk a vértanúság lesz: δέοι παθεῖν (szenvedni szükséges). Ez ismét nem bizonyíték kézbeáldozásra, még akkor sem, ha egy áldozásra hasonlító liturgikus jellegű jelenetet vélnek felfedezni benne. Mert a ζεύξασα τὰς χεῖράς μου (összekulcsolva a kezeimet)a módot jelenti, ahogyan fogadta, nem a helyet, ahová tették a sajtot. Ha az áldozásra utal, akkor az összetett tenyérről van szó (ld. Tertullianus De idolatria Cap.VII. magyarázatot), amelyet az imádás mozdulataként előre nyújtva tartottak egymásba téve.
8./ Cyprianus: Ad Thibaritanos (56. levél)
252 vagy 253, Karthágó, Észak-Afrika
„Armemus et dexteram gladio spiritali, ut sacrificia funesta fortiter respuat, ut Eucharistae memor quae Domini corpus accepit, ipsum complectatur, postmodum a Domino sumptura praemium coelestium coronarum.”
„Fegyverezzük fel a jobb kezet is a lélek kardjával, hogy bátran elvesse a halálos áldozatokat; és emlékezve az Eucharisztiára – amikor az Úr testét fogadta –, hogy őt magát ölelje át, hogy később elnyerje az Úrtól a mennyei koszorúk jutalmát.”
Ismét a rekonstruált áldozási mód kéztartásáról van szó, az imádva fogadáshoz előrenyújtott kezekről. Az átölelés képes beszéd spirituális tartalommal, hiszen nyilván nem ölelgették az Eucharisztiát.
9./ Cyprianus: De lapsis II.
251 tavasza, Karthágó, Észak-Afrika
PL.4, 466; pdf. p: 233: https://www.documentacatholicaomnia.eu/20vs/104_migne_pl/1815-1875,_Migne,_Patrologia_Latina_004_(AD_1844)_Divinity_School_Library,_MLT.pdf
„Inlustres manus, quae non nisi divinis operibus adsueverant, sacrificiis sacrilegis restiterunt. Sanctificata ora caelestibus cibis post corpus et sanguinem domini profana contagia et idoloram reliquias respuerunt. Ab inpio sceleratoque velamine, quo illic velabantur sacrificantium capita captiva, caput vestrum liberum mansit. Frons cum signo dei pura diaboli coronam ferre non potuit, coronae se domini reservavit.” (De Lapsis I.)
„A dicső kezek, amelyek csak az isteni tettekhez szoktak hozzá, ellenálltak a szentségtörő áldozatoknak. A mennyei ételekkel megszentelt száj az Úr teste és vére után megvetette a tisztátalan érintkezést és a bálványok maradékait. Fejetek szabad maradt az istentelen és bűnös lepeltől, amellyel ott az áldozók rabul ejtett fejét befedték. Az Isten jele által tiszta homlok nem tudta elviselni az ördög koszorúját, az Úr koronájának tartotta fenn magát.”
Az ember isteni tette az Isten imádása, a dicső kezek tehát az imádásra előrenyújtott kezek, amelyek nem tettek a bálványok elé tömjénáldozatot. A mennyei étellel nem is hozza összefüggésbe a kezeket, csak a szájat. Ez sem a kézbeáldozás bizonyítéka.
10./ Cyprianus: De lapsis XXII.
251 tavasza, Karthágó, Észak-Afrika
PL.2, 484, pdf. p. 11: https://www.documentacatholicaomnia.eu/02m/0200-0258,_Cyprianus_Carthaginensis,_Liber_de_Lapsis,_MLT.pdf
„Alta et recta cervix nec, quia ceddit, inflexa est; tumens animus et superbus nec, quia victus est, fractus est lacens stantibus et integris vubieratus minatur, et quod non statim domini corpus inquinatis manibus accipiat, aut ore polluto domini sanguinem bibat, sacerdotibus sacrilegus irascitur: atque (o tuam nimiam, furiose, dementiam!) irasceris ei, qui abs te avertere iram dei nititur; ei minaris, qui pro te domini misericordiam deprecatur, qui vulnus tuum sentit, qnod ipse non sentis, qui pro to lacrimas fundit, quas forsitan ipse non fundis. Oneras adhuc crimen et cumulas et, cum sis ipse inplacabilis ad antistites et sacerdotes dei, putas circa te dominum posse placari”
„Nyaka emelt és merev maradt, s nem hajolt meg attól sem, hogy elbukott; lelke felfuvalkodott és gőgös, s nem tört meg attól sem, hogy legyőzetett. Fekve is fenyegeti az állókat és az épeket, és mivel nem kapja meg azonnal az Úr testét szennyezett kézzel, vagy nem ihatja az Úr vérét tisztátalan szájjal, szentségtörő módon haragszik a papokra. Ó, te esztelen, micsoda mérhetetlen őrültség! Haragszol arra, aki igyekszik elhárítani rólad Isten haragját; azt fenyegeted, aki érted könyörög az Úr irgalmáért, aki érzi a te sebedet, amelyet te magad nem érzel, s aki könnyeket hullat érted, amilyeneket te talán nem is hullatsz. Csak tetézed és halmozod még a bűnödet: miközben te magad engesztelhetetlen vagy Isten elöljáróival és papjaival szemben, azt hiszed, hogy az Úr kiengesztelődhet irányodban?”
Az emelt és merev nyak az áldozáskor lehajtott nyak ellentéte, a szennyezett kéz a bálványimádást végző kézre vonatkozik, ahogy a II. részben is használja az ellentétet. Ebben a részben ismét az isteni tettekhez hozzászokott kéz áll ellentétben a bálványoknak áldozó kézzel, és az isteni étkekhez szokott száj áll ellentétben a bálványáldozatok húsától tisztátalanná váló száj. A „domini corpus inquinatis manibus accipiat” tehátszintén nem jelent kézzel vételt, hanem ugyanúgy bálványimádással szennyezett kézzel és bálványimádás miatt tisztátalan szájjal való fogadást, mint az előző részben.
11./ Cyprianus: De lapsis XXVI.
251 tavasza, Karthágó, Észak-Afrika
PL. 4, 500-501; pdf. p: 250: https://www.documentacatholicaomnia.eu/20vs/104_migne_pl/1815-1875,_Migne,_Patrologia_Latina_004_(AD_1891)_Divinity_School_Philadelphia,_MLT.pdf
„XXVI. Hoc circa infantem quae ad eloquendum alienum circa se crimen necdum habuit aetatem. At vero ea quae, aetate provecta et in annis adultioribus constituta, sacrificantibus nobis latenter obrepsit, non cibum sed gladium sibi sumens, et velut quaedam venena lethalia intra fauces et pectus admittens, angi et anima exaestuante concludi postmodum coepit. Et pressuram non jam persecutionis sed delicti sui passa, palpitans et tremens concidit. Impunitum diu non fuit nec occultum dissimulatae conscience crimen. Quae fefellerat hominem, Deum sensit ultorem.
Et cum quaedam arcam suam, in qua Domini sanctum fuit, manibus indignis tentasset aperire, igne inde surgente deterrita est ne auderet attingere. Et quidem alius, quia et ipse maculatus sacrificio a sacerdote celebrato partem cum caeteris ausus est latenter accipere, sanctum Domini edere et contrectare non potuit, cinerem ferre se apertis manibus invenit. Documento unius ostensum est Dominum recedere cum negatur, nec immerentibus ad salutem prodesse quod sumitur, quando gratia salutaris in cinerem sanctitate fugiente mutatur.”
„XXVI. Ez egy olyan kisgyermekkel kapcsolatban történt, aki koránál fogva még nem volt képes elmondani a vele szemben elkövetett bűnt. Az a nő azonban, aki előrehaladottabb korú és felnőttebb esztendőkben járó volt, miközben mi áldozatot mutattunk be, titokban odalopózott; nem eledelt, hanem kardot véve magához, és mintegy halálos mérget engedve a torkába és a mellkasába, nem sokkal ezután szorongani kezdett, és lihegő lélekkel fuldoklott. És már nem az üldöztetés, hanem a saját bűnének gyötrelmét elszenvedve, remegve és reszketve összeesett. Az eltitkolt lelkiismeret bűne nem maradt sokáig büntetlenül vagy rejtve. Aki becsapta az embert, megérezte az Istent mint bosszúállót.
És amikor egy bizonyos nő méltatlan kézzel megpróbálta felnyitni a ládikáját, amelyben az Úr szentsége volt, az abból felcsapó tűztől megrémülve nem merte azt megérinteni. Egy másik ember pedig, mivel a pogány áldozattól maga is beszennyeződött, a pap által bemutatott áldozat után merészelte a többiekkel együtt titokban elvenni a jussát; ám az Úr szentségét nem tudta megenni és illetni, hanem amikor kinyitotta a kezét, úgy találta magát, hogy nyitott kezekkel hamut hordoz.
Ezen egyetlen eset bizonyságával megmutatkozott, hogy az Úr eltávozik, amikor megtagadják őt, és a méltatlanoknak nem válik üdvösségére az, amit magukhoz vesznek, mivel az üdvözítő kegyelem – a szentség távoztával – hamuvá változik.”
Általában azt feltételezik, hogy mindkét szöveg az üldözések idején megengedett gyakorlatról szól, arról, hogy – mivel nem tudtak misére menni, vagy amúgy – a híveknek valamilyen edényben (arca) elvitték az Oltáriszentséget, vagy ők maguk vihették haza, és magukat áldoztatták.
De itt szentségtörő módon áldozókról van szó, amelyeknek egymás után rendezett esetei egy ívet képeznek.
Az első említett eset szentmise alatt történt (sacrificantibus nobis – miközben áldozatot mutattunk be), amikorolyan ment áldozni, akiről nem tudták, hogy bűn terheli, azzal pedig, hogy odament, az illető azt mutatta, hogy nem terheli bűn, ezzel megtévesztve a papot vagy püspököt, aki kiszolgáltatta neki az Eucharisztiát. Ezért írja C., hogy quae fefellerat hominem (aki becsapta az embert). A latenter obrepsit (titokban odacsúszott) az eltitkolt bűnre utal. Itt tehát egy „sikeresen” végrehajtott szentségtörő áldozásról van szó, amikor az illető meg is halt.
A második eset egy nőé, akinél maga az Úr akadályozta meg a méltatlan áldozást azzal, hogy tűznyelv csapott ki a tisztátalan kézzel kinyitotta dobozkából. A szöveg persze nem beszél az Eucharisztia kézbe vételéről, ez csak azért szerepel kézbeáldoztatást bizonyító locusként, mert magától értetődőnek tartják, hogy a dobozkában hazavitt Eucharisztiát csak kézzel vehették ki a dobozból. Pedig ahogy azt az előzőekben jeleztem (ld. Passio Sanctarum Perpetuae et Felicitas), a szöveg nem bizonyítja ezt: egy pikszisből bele is ejthették szájukba a kéz érintése nélkül is az Eucharisztiát.
A harmadik eset egy férfiről szól, aki szintén méltatlanul készült áldozni, és itt már nem fizikai csoda, hanem belső, lelki történés akadályozta meg a méltatlan áldozást. Az Eucharisztia vétele előtt az imádó mozdulatra előrenyújtott kezei nem voltak tiszták, hanem amikor a többiekkel együtt közeledett az áldozáshoz és már előre kellett nyújtani a kezeit (ld. a rihai és stumai paténa áldozáshoz való közeledés során szokásos kéztartásokat), neki magának úgy tűnt, ő maga találta úgy, hogy hamuval szennyezett a keze (cinerem ferre se apertis manibus invenit). És a méltatlanságnak eme jele, (vsz. a bálványáldozat hamuját látta tenyerén megjelenni) az ő lelki szemei előtt lejátszódó jelenség volt, hiszen nem mások látták úgy, hanem csak ő. Ez egyértelműen arra utal, hogy lelki történésről van szó, és ez a lelki szemei előtt látott hamu akadályozta meg abban, hogy egyáltalán fogadni tudja az Oltáriszentséget – nyelvre. A titokban kitétel itt ismét az eltitkolt bűnre utal, ahogy az előző esetben is. A szöveg nem beszél arról, hogy maga az Eucharisztia vált volna hamuvá, ami amúgy igen furcsa, inkább démoni, mint isteni „csoda” lett volna, hanem a kegyelemről mondja lelki értelemben, hogy hamuvá változik. Itt tehát ismét semmi bizonyítja az Eucharisztia kézbe vételét, csak a megrögzött előfeltételezések.
12./ Cyprianus: Liber de Bono Patientiae IX. 14
256, Karthágó, Észak-Afrika
„XIV. Patientia autem, fratres dilectissimi, non tantum bona custodit, sed et repellit adversa. Spiritui sancto favens et caelestibus ac divinis cohaerens contra facta carnis et corporis, quibus anima expugnatur et capitur, virtutum suarum propugnaculo reluctatur. Inspiciamus denique pauca de multis, ut de paucis intelligantur et caetera. Adulterium, fraus, homicidium, mortale crimen est. Sit fortis et stabilis in corde patientia; et nec adulterio sanctificatum corpus et Dei templum polluitur, nec justitiae dicata innocentia contagione fraudis inficitur, nec post gestatam Eucharistiam manus gladio et cruore maculatur.
„XIV. A türelem pedig, szeretett testvéreim, nemcsak megőrzi a jót, hanem el is hárítja a rosszat. A Szentléleknek kedvezve, s a mennyei és isteni dolgokhoz ragaszkodva, erényeinek bástyájával ellenáll a hús és a test cselekedeteinek, amelyek ostromolják és rabul ejtik a lelket. Vegyünk hát szemügyre keveset a sok közül, hogy e kevésből a többi is megérthető legyen. A házasságtörés, a csalás, a gyilkosság halálos bűn. Legyen a türelem erős és szilárd a szívben, és akkor sem a házasságtörés nem szennyezi be a megszentelt testet és Isten templomát, sem az igazságnak szentelt ártatlanságot nem fertőzi meg a csalás ragályának érintése, sem az Eucharisztia hordozása/ízlelése után a kezet nem szennyezi be a kard és vér.”
Ez a szöveg a legkorábbi példája annak, hogy egy elírás, majd arra és több forrásszöveg félreértésére alapozott előfeltételezés miként tudja módosítani nem csak a szöveg jelentését, hanem magát a szöveget is. A kézben hordozás szövegbeli kifejezése másolásbeli elírás, mert a legtöbb régi kiadás és kódex a gestatam (hordozva) helyett a gustatam (megízlelve) szót tartalmazza ezen a helyen, és csak egy szerkesztői értelmező döntés tette alapértelmezetté a nagyobb számú kódex tanúsága ellenére a gestatam szót. Erre pedig az illető szerkesztő, a bevezető áttekintésben említett, a Cyprianus kritikai kiadását közreadó Pamesius feltételezése miatt került sor: a kézbeáldozás ókori szokásának feltételezéséé, amelyre jobban utalt a hordozva szó választása.
A PL-ban lévő, Stephanus Baluzius jegyzetének összefoglalása a kérdésről:
„Gestatam. Omnes veteres editiones et sexdecim libri veteres, etiam Seguierianus, habent gustatam, octo, et in his Veronensis, gestatam. Istam vero lectionem Pamelius retulit in contextum, eam videlicet ob causam, quod manu non gustetur Eucharistia, sed olim gestari solita sit in manu. Quod Rigaltius probavit. Itaque visum est hanc lectionem, que praeterea nititur auctoritate octo veterum exemplarium, esse retinendam. Nam Cyprianus in libro de Lapsis, pag. 188. ait: Et quod non statim Domini corpus inquinatis manibus accipiat. Vide Joannes Sthephanus Durantum, lib. I., cap. 16., de Ritibus Ecclesiae Catholicae. Henrici Valesii annotationes ad Eusebium, lib. VI, cap. 43., et lib. VII. cap 9., Cardinalem Bonam, lib II. Rerum Liturgicarum, cap 17., et Hospinianum, lib. I de Templis, cap. 5.”
„Gestatam (hordozva). Az összes régi kiadás és tizenhat régi kézirat – köztük a Seguierianus is – a gustatam (megízlelve) alakot hozza; nyolc viszont, és ezek között a Veronensis is, a gestatam alakot. Pamelius ezt az utóbbi olvasatot emelte be a szövegbe, mégpedig azon okból, mivel az Eucharisztiát nem kézzel ízlelik meg, hanem egykor szokás volt azt kézben hordozni (gestari). Ezt Rigaltius is helyeselte. Így tehát úgy tűnt, hogy ezt az olvasatot – amely mellesleg nyolc régi példány tekintélyére támaszkodik – meg kell tartani. Ugyanis Ciprián A hitehagyottakról (De Lapsis) szóló könyvében (188. oldal) azt mondja: »És hogy nem rögtön az Úr testét fogadja be beszennyezett kézzel.« Lásd: Joannes Stephanus Duranti, A katolikus egyház rítusairól, I. könyv, 16. fejezet; Henricus Valesius jegyzetei Eusebiushoz, VI. könyv, 43. fejezet és VII. könyv, 9. fejezet; Bona bíboros, Liturgikus dolgok, II. könyv, 17. fejezet; valamint Hospinianus, A templomokról, I. könyv, 5. fejezet.”
A fenti idézetben érvként felsorolt idézetekről mind megállapítható, hogy tévesen magyarázták kézbeáldozást bizonyító helyekként azokat.
Maga a szöveg csak arról szól, hogy a türelem segít abban, hogy az Eucharisztia megízlelése, azaz vétele után ne kövessenek el bűnt, így gyilkosságot sem.
13./ Pseudo-Cyprianus: Liber de Spectaculis V.
250 körül, Róma.
A kutatók ma pszeudo-cyprianusi műnek tartják, a PL-ban Cyprianus neve alatt szerepel. A szerzője Tertullianus művére alapozza a magáét. Szent Jeromos által Novatianusnak művei közé besorolt De sepctaculis c. művel azonosítva ezt, Novatianusnak, az eretnekként kiközösített ellenpápának tulajdonítják.
PL. 4, 784B; pdf.p.412: https://www.documentacatholicaomnia.eu/20vs/104_migne_pl/1815-1875,_Migne,_Patrologia_Latina_004_(AD_1844)_Divinity_School_Library,_MLT.pdf
A modern kori kritikai kiadása: https://verlag.oeaw.ac.at/produkt/sancti-thasci-caecili-cypriani-opera-omnia-pars-iii-opera-spuria-cum-indices-et-praefatione/600862?name=sancti-thasci-caecili-cypriani-opera-omnia-pars-iii-opera-spuria-cum-indices-et-praefatione&product_form=5040 (e-könyvként open access)
„V. Plura prosequi quid est necesse, vel sacrificiorum in ludis genera monstruosa describere, interquae nonnunquam et homo fit hostia latrocinio sacerdotis, dum cruor etiam de jugulo calidus exceptusspumanti patera, dum adhuc fervet, et quasi sitientiidolo in faciem jactatus crudeliter propinatur, etinter voluptates spectantium quorundam mors erogatur, ut per cruentum spectaculum saevire discatur,quasi parum sit homini privata sua rabies, nisi illamet publice discat. In poenam hominis fera rabidanutritor in deliciis, ut sub spectantium oculis crudelius insaniat. Erudit artifex belluam, quae clementiorfortasse fuisset si non illam magister crudelior saevire docuisset. Ergo, ut taccam quicquid latius idololatria probat, quam vana sunt ipsa certamina, litesin coloribus, contentiones in cursibus, favores in honoribus, gaudere quod equus velocior fuerit, moerere Quam hoc totum otiosum negotium, immo quam turpe et ignominiosum,hunc, inquam, memoriter totam equini generis sobolemcomputantem et sine offensa spectaculi cum magna velocitate referentem! Parentes Christi, si praeroges, nescit, ut infelicius sit et scire. Quod si rursum praerogemquo ad aliquod spectaculum nescit, aut infelicior, siscit. Quod si rursum praerogem quo ad aliquod spectaculum itinere pervenerit, confitebitur per lupanar, per prostitutarum nuda corpora, per publicam libidinem, per dedecus publicum, per vulgarem lasciviam, per communem omnium contumeliam. Cui ut non objiciam quod fortasse commisit, vidit tamen quod committendum non fuit, et oculos ad idololatriae spectaculum per libidinem duxit, ausus secum sanctum inlupanar ducere, si potuisset; qui festinans ad spectaculum, dimissus e Dominico et adhuc gerens secum,ut assolet, Eucharistiam, inter corpora obscoena meretricum Christi sanctum corpus infidelis iste circumtulit, plus damnationis meritus de itinere quam despectaculi voluptate.”
„V. Mi szükség van többet sorolni, vagy a játékokon bemutatott áldozatok szörnyűséges fajtáit leírni? Ezek között olykor az ember is áldozati barommá válik a pap rablógyilkossága által, miközben a torkából felfogott még meleg, gőzölgő vért habzó áldozati csészébe gyűjtik, s amíg még forr, kegyetlenül odanyújtják és az áldozati bálvány arcába vetik, mintha az szomjazna rá; s miközben a nézők gyönyörködnek, egyesek halálát osztják ki, hogy a véres látványosság révén megtanuljanak kegyetlenkedni. Mintha az embernek kevés lenne a saját, magánéletbeli tébolya, ha azt nem tanulhatná meg nyilvánosan is! Az ember büntetésére veszett vadat nevelnek nagy kényeztetéssel, hogy a nézők szeme láttára még kegyetlenebbül dühöngjön. Hozzáértő mester tanítja a vadállatot, amely talán szelídebb maradt volna, ha nála is kegyetlenebb idomárja nem tanítja meg a vadságra. Tehát, hogy elhallgassam mindazt, amit a bálványimádás tágabb értelemben helyesel: mennyire hiábavalók maguk a küzdelmek, a színek feletti viták, a futamokon való marakodások, a tisztségek hajhászása, az azon való örvendezés, hogy egy ló gyorsabb volt, s az azon való búsulás…Mennyire hiábavaló ez az egész foglalatosság, sőt mennyire rút és gyalázatos, hogy ez az ember, mondom én, fejből számba veszi a lovak egész nemzetségét, és a látványosság zökkenőmentes menetét nagy gyorsasággal elmeséli! Ha Krisztus szüleiről kérdeznéd őt, nem tudja; s még szerencsétlenebb, ha tudja is. Ha viszont újra megkérdezném tőle, milyen úton jutott el valamilyen látványosságra, be fogja vallani, hogy nyilvánosházon át, prostituáltak meztelen testein keresztül, nyilvános bujaságon, nyilvános gyalázaton, közönséges kicsapongáson és mindenki közös szégyenén keresztül. Hogy ne is hányjam a szemére azt, amit talán elkövetett: mégis látta azt, amit nem lett volna szabad elkövetni, és szemeit a vágytól vezérelve a bálványimádás látványosságára járatta, sőt merészelte magával vinni a Szentet a nyilvánosházba, ha megtehette volna; aki a látványosságra sietve, miután elbocsátották az Úr házából, és még magánál hordva, ahogy lenni szokott, az Eucharisztiát, ez a hűtlen ember a paráznák tisztátalan testei között hordozta körül Krisztus szent testét, több kárhozatot érdemelve magáért az útért, mint a látványosság nyújtotta élvezetért.”.
Stephanus Baluzius jegyzete:
Secum sanctum. Codex Fuxensis, secum corpus quod est sanctum. Codex Remensis et editiones, secum Spiritum sanctum. Gerens Eucharistiam. Vide supra, pag. 461, et quae notata sunt ad librum de Bono Patientiae. Christi sanctum. Emendatum ex libro Fuxensi. „Secum sanctum (Magával a Szentet): A foix-i kódex így írja: secum corpus quod est sanctum [magával a testet, ami szent]. A reims-i kódex [Codex Remensis] és az egyéb nyomtatott kiadások ezt hozzák: secum Spiritum sanctum [magával a Szentlelket]. Gerens Eucharistiam (Magánál hordva az Eucharisztiát): Lásd fentebb a 461. oldalt, valamint azokat a jegyzeteket, amelyeket A türelem jóságáról szóló könyvhöz fűztünk. Christi sanctum (Krisztus szent [testét]): A foix-i kódex alapján javított szöveghely.”
A Pamelius-féle kritikai kiadás a régebbi kódex szövegvariánsa ellenében a jóval későbbi kódexé mellett döntött, mert az jobban alátámasztotta a saját meggyőződését arról, hogy az ókorban a hívek magukkal vitték otthonaikba az Eucharisztiát.
A Codex Remensis (Reims-i kódex) 9. századi kézirat. Bár maga a fizikai kódex 1774-ben egy tűzvészben megsemmisült, a szövegvariánsait korábban pontosan kimásolták és megőrizték. Így a „secum Spiritum sanctum” olvasatot is, amely ebben a régebbi kódexben áll.
A Codex Fuxensis (Foix-i kódex): egy késő középkori másolat (ma a Vatikáni Könyvtár Reg. Lat. 560 jelzetű anyaga). Ebben a kódexben ezen a helyen a hordozást a szent testre vonatkoztatta a Szentlélek helyett: „secum corpus quod est sanctum” (magával a testet, amely szent).
A CSEL-ben (Corpus Scriptorum Ecclesiasticorum Latinorum): „cui ut non obiciam quod fortasse commisit, uidit tamen quodcommittendum non fuit et oculos ad idololatriae spectaculum perlibibinem duxit: ausus secum sanctum in lupanar ducere, si potuisset, qui festinans ad spectaculum dimissus e dominico et adhuc gerenssecum ut assolet eucharistiam inter corpora obscoena meretricumChristi sanctum corpus infidelis iste circumtulit plus damnationismeritus de itinere quam de spectaculi uoluptate.”
A hozzáfűzött lábjegyzet a rövidítések feloldásával: „10. Az ausus est (merészelte) változatot hozza a \(Z\) (Codex Agobardinus) kódex. A sanctum (szent) szó helyett: Spiritum sanctum-ot (Szentlelket) ír az \(r\) (Codex Remensis) és \(\μ \) (Codex Fuxensis) kódex, míg a christi corpus quod est sanctum (Krisztus teste, ami szent) változatot a \(Z\) (Codex Agobardinus) kódex tartalmazza. A lupanarium szót hozza a \(\μ \) (Codex Fuxensis) kódex. 11 A demissus szót írja az \(r\) (Codex Remensis) és \(\μ \) (Codex Fuxensis) kódex, az amisso szót a \(Z\) (Codex Agobardinus) kódex; ‘a demissus szó után egy lakúna (szöveghiány) tátongott a kéziratban’ Latinius szerint. Az e elöljárószót elhagyta a \(Z\) (Codex Agobardinus) kódex; az e dominico kifejezést elhagyta a \(v\) (korai nyomtatott kiadások) kiadás. Az et helyett: ueniret etiam áll a \(Z\) (Codex Agobardinus) kódexben. 12 Az ut assolet kifejezést elhagyta a \(Z\) (Codex Agobardinus) kódex. 13 A christi… circum részt elhagyta az \(r\) (Codex Remensis), \(μ \) (Codex Fuxensis) kódex és a \(v\) (korai nyomtatott kiadások) kiadás. 14 A de itinere quam részt elhagyta az \(r\) (Codex Remensis), \(\μ \) (Codex Fuxensis) kódex és a \(v\) (korai nyomtatott kiadások) kiadás; a spectaculi szóhoz az itinere szót hozzáadta a \(Z\) (Codex Agobardinus) kódex. 15 Az ad scilicet (tudniillik a…-hoz) helyett: iam sales áll az \(r\) (Codex Remensis) és \(\μ \) (Codex Fuxensis) kódexben, de hoc scilicet inquinamento áll a \(Z\) (Codex Agobardinus) kódexben és a \(v\) (korai nyomtatott kiadások) kiadásban. Az inuerecundo iam változatot hozza a \(Z\) (Codex Agobardinus) kódex és a \(v\) (korai nyomtatott kiadások) kiadás. 17 Az argumentorum szó helyett: agentium áll a \(v\) (korai nyomtatott kiadások) kiadásban. 19 Az et togatos változatot hozza a \(Z\) (Codex Agobardinus) kódex. Az obsenos szót hozza a \(\μ \) (Codex Fuxensis) kódex eredeti szövege, a scenicos szót a \(Z\) (Codex Agobardinus) kódex. 20 A certis nominibus változatot írja az \(r\) (Codex Remensis) és \(\μ \) (Codex Fuxensis) kódex, az in omnibus változatot a \(Z\) (Codex Agobardinus) kódex és a \(v\) (korai nyomtatott kiadások) kiadás. 21 Az ab szót elhagyta a \(Z\) (Codex Agobardinus) kódex. Az improborum istorum változatot hozza a \(Z\) (Codex Agobardinus) kódex és a \(v\) (korai nyomtatott kiadások) kiadás. 23 A uidelicet szót írja az \(r\) (Codex Remensis) és \(\μ \) (Codex Fuxensis) kódex, a uidere szót a \(Z\) (Codex Agobardinus) kódex és a \(v\) (korai nyomtatott kiadások) kiadás. Az itia szót hozza az \(r\) (Codex Remensis) kódex és a \(\μ \) (Codex Fuxensis) kódex eredeti szövege, az uitia szót a \(Z\) (Codex Agobardinus) kódex és a \(\μ \) (Codex Fuxensis) kódex korrigált változata a sor fölé írva.”
Ez alapján a kódexek szövegei így néznek ki:
r: Codex Remensis (850 k)
„…meliam. cui ut non obiciam quod fortasse commisit, uidit tamen quod committendum non fuit et oculos ad idololatriae spectaculum per libidinem duxit: ausus secum Spiritum sanctum in lupanar ducere, si potuisset, qui festinans ad spectaculum dimissus e dominico et adhuc gerens secum ut assolet eucharistiam [om. inter… circum] plus damnationis meritus [om. de itinere quam] spectaculi uoluptate.”
„…hogy ne is vádoljam őt azzal, amit talán elkövetett, ám mégis látta azt, amit nem lett volna szabad elkövetni, és kéjvágyból a bálványimádás látványosságára vetette szemét: meg merészelvén tenni, hogy magával a Szentlelket vigye a nyilvánházba, ha ez egyáltalán lehetséges lett volna; ő, aki a látványosságra sietvén, miután elbocsáttatott az Úr házából, és még magánál hordva, ahogy az lenni szokott, az Eucharisztiát, több kárhozatot érdemelt a látványosság gyönyöre miatt.”
Z: Codex Agobardinus (850 k.)
„…meliam. cui ut non obiciam quod fortasse commisit, uidit tamen quod committendum non fuit et oculos ad idololatriae spectaculum per libidinem duxit: ausus est christi corpus quod est sanctum in lupanar ducere, si potuisset, qui festinans ad spectaculum amisso dominico ueniret etiam gerens secum [om. ut assolet] eucharistiam inter corpora obscoena meretricum Christi sanctum corpus infidelis iste circumtulit plus damnationis meritus de itinere quam de itinere spectaculi uoluptate.”
„…hogy ne is vádoljam őt azzal, amit talán elkövetett, ám mégis látta azt, amit nem lett volna szabad elkövetni, és kéjvágyból a bálványimádás látványosságára vetette szemét: merészelte Krisztus testét, ami szent, a nyilvánházba vinni, ha ez egyáltalán lehetséges lett volna; ő, aki a látványosságra sietvén, elveszítve az Úr házát, hogy még úgy is jöjjön, hogy magánál hordja az Eucharisztiát, a nyilvános nők tisztátalan testei között hordozta körbe Krisztus szent testét ez a hűtlen, aki így több kárhozatot érdemelt magára az útja, mint a látványosság útjának gyönyöre miatt.”
μ: Codex Fuxensis (14–15. század)
„…meliam. cui ut non obiciam quod fortasse commisit, uidit tamen quod committendum non fuit et oculos ad idololatriae spectaculum per libidinem duxit: ausus secum Spiritum sanctum in lupanarium ducere, si potuisset, qui festinans ad spectaculum dimissus e dominico et adhuc gerens secum ut assolet eucharistiam [om. inter… circum] plus damnationis meritus [om. de itinere quam] spectaculi uoluptate.”
„…hogy ne is vádoljam őt azzal, amit talán elkövetett, ám mégis látta azt, amit nem lett volna szabad elkövetni, és kéjvágyból a bálványimádás látványosságára vetette szemét: meg merészelvén tenni, hogy magával a Szentlelket vigye a bordélyba (lupanarium), ha ez egyáltalán lehetséges lett volna; ő, aki a látványosságra sietvén, miután elbocsáttatott az Úr házából, és még magánál hordva – amint az szokás – az Eucharisztiát, több kárhozatot érdemelt a látványosság gyönyöre miatt.”
Pamelius, aki az eucharisztia hazavitelére, a kézbeáldozással és a nők férfiakétól eltérő áldozási módjára vonatkozó elképzeléseit világhódító toposzként elindította, nem ismerte még a Codex Agobardinust, tehát pusztán a Codex Fuxensis alapján döntött a régebbi kódex szövegvariánsa ellen, mert ez támasztotta alá elképzelését.
Maga a szöveg viszont még a Codex Agobardinusban sem mondja, hogy Krisztus testét valóban elvitte volna az illető a cirkuszba és a bordélyházba, csak azt, hogy elvitte volna, „ha tehette volna”. Az „amint az lenni szokott” kifejezés nem Krisztus testének fizikai hazavitelét jelenti kézben, dobozban, hanem az áldozás után bensőleg hordozott Testre vonatkozik. Ezt az olvasatot erősíti meg a szerző személye is. Novatianus szerint bizonyos bűnökre nincs bocsánat elkövetésük után, és a bálványimádás mellett ilyen volt szerinte a gyilkosság és a házasságtörés is, pont azok a bűnök, amelyeket ebben a művében és ebben a részben kritizált: a látványosságokra és a bordélyházba járást. Elképzelhető, hogy a Krisztus testét vevő, majd ilyen bűnöket elkövető kereszténynél az Eucharisztiát közvetlenül láthatta megszentségtelenítve, nem különböztetve meg a magához vett, de az emésztés során megszűnt valóságos jelenlétet Isten általános jelenlététől.
De még ha esetleg tényleg fizikailag hordozták volna az Eucharisztiát maguknál, akkor sincs a szövegben semmi, ami a kézbeáldozást bizonyítaná.
14./ Dionysius Alexandrinus: Epistola canonica ad Basilidem episcopum
260, Alexandria, Egyiptom
PG. 10, 1381-1382; pdf. p.:
„ΚΑΝΩΝ Β΄.Περὶ δὲ τῶν ἐν ἀφέδρῳ γυναικῶν, εἰ προσ-ῆκεν αὐτὰς οὕτω διακειμένας εἰς τὸν οἶκον εἰσ-ιέναι τοῦ Θεοῦ, περιττὸν δὲ τὸ πυνθάνεσθαινομίζω. Οὐδὲ γὰρ αὐτὰς οἶμαι, πιστὰς οὔσας καὶεὐλαβεῖς, τολμήσειν οὕτως διακειμένας, ἢ τῇτραπέζῃ τῇ ἁγίᾳ προσελθεῖν, ἢ τοῦ σώματοςκαὶ τοῦ αἵματος τοῦ Χριστοῦ προσάψασθαι. Οὐδὲ γὰρ ἡ τὴν δωδεκαετῆ ῥύσιν ἔχουσα πρὸςτὴν ἴασιν ἥψατο αὐτοῦ· ἀλλὰ μόνου τοῦ κρα-σπέδου. Προσεύχεσθαι μὲν γὰρ ὅπως ἂν ἔχῃτις, καὶ ὡς ἂν διάκειται, μεμνῆσθαι τοῦ Δεσπότου, καὶ δεῖσθαι βοηθείας τυχεῖν, ἀνεπίφθονον. Εἰς δὲ τὰ Ἅγια τῶν ἁγίων, ὁ μὴ πάντη καθαρὸςκαὶ ψυχῇ καὶ σώματι, προσιέναι κωλυθή-σεται.”
„2. ΚΑΝΟΝ. Azon asszonyok felől pedig, akik a havi tisztulás állapotában vannak: hogy vajon illendő-e nekik ilyen állapotban belépniük Isten házába, úgy vélem, felesleges is kérdezni. Mert nem hiszem, hogy ők maguk, hívő és jámbor lévén, ilyen állapotban merészelnének akár a szent asztalhoz odalépni, akár Krisztus testét és vérét érinteni. Hiszen az a nő sem őt magát érintette meg a gyógyulásért, akinek tizenkét éve tartó vérfolyása volt, hanem csupán a ruhája szegélyét. Mert imádkozni, bárhogyan is legyen valaki, és bármilyen állapotban is találtassék, emlékezni az Úrra, és segítséget kérni Tőle, feddhetetlen [szabad]. Azonban a Szentek Szentjébe belépni meg lesz tiltva annak, aki nem teljesen tiszta, mind lélekben, mind testben.”
A „τοῦ αἵματος τοῦ Χριστοῦ προσάψασθαι” a vérfolyásos asszony érintése és a havi vérzéses asszony érintése közötti párhuzam. És mint a spirituális párhuzamok általában, nem jelentenek teljes azonosságot: bár a vérfolyásos asszony kézzel érintette Jézus ruháját, a havi vérzésben szenvedő esetében maga az áldozás az érintés, és szó sem esik kezekről. Ez a hely ismét nem bizonyítja a kézbeáldozást.
15./ Eusebius: Historia Ecclesiastica VI. 43.18
311–324, Kaiszareia (Caesarea), Palesztina / a hivatkozott levél helyszíne: Róma
PG. 20, 628; pdf. p. 316: https://www.documentacatholicaomnia.eu/20vs/103_migne_pg_g/1815-1875,_Migne,_PG_020_(02-00)_Eusebius_Pamphilius._Opera_Omnia,_GM.pdf
„Εἶτ’ ἄλλο τι τούτοις χείριστον προστίθησι τῶν τοῦ ἀνδρὸς ἀτοπημάτων, λέγων οὕτως· « Ποιήσας γὰρ τὰς προσφοράς, καὶ διανέμων ἑκάστῳ τὸ μέρος, καὶ ἐπιδιδοὺς τοῦτο, ὀμνύειν, ἀντὶ τοῦ εὐλογεῖν, τοὺς ταλαιπώρους ἀνθρώπους ἀναγκάζει, κατέχων ἀμφοτέραις ταῖς χερσὶ τὰς τοῦ λαβόντος, καὶ μὴ ἀφείς ἔστ’ ἂν ὀμνύοντες εἴπωσι ταῦτα· τοῖς γὰρ ἐκείνου χρήσομαι λόγοις· “Ὄμοσόν μοι κατὰ τοῦ σώματος καὶ τοῦ αἵματος τοῦ Κυρίου ἡμῶν Ἰησοῦ Χριστοῦ, μηδέποτέ με καταλιπεῖν καὶ ἐπιστρέψαι πρὸς Κορνήλιον. Καὶ ὁ ἄθλιος ἄνθρωπος οὐ πρότερον γεύεται, εἰ μὴ πρότερον αὐτῷ καταράσεται. Καὶ ἀντί τοῦ εἰπεῖν, λαμβάνοντα τὸν ἄρτον ἐκεῖνον, τὸ Ἀμήν, Οὐκέτι ἀνήξω πρὸς Κορνήλιον, λέγει ».”
„Ezután még egy másik, ezeknél is hitványabb dolgot tesz hozzá a férfi gaztetteihez, ekképpen szólván: »Amikor ugyanis elvégezte a felajánlásokat, és kiosztja mindenkinek a részt, s miközben átadja azt, kényszeríti a szerencsétlen embereket, hogy áldás helyett esküdjenek meg, mindkét kezével leszorítva annak a kezeit, aki az adományt átvette, és el sem engedi őket mindaddig, amíg felesküdve el nem mondják ezeket; az ő [Kornél pápa] szavait fogom ugyanis használni: ‘Esküdj meg nekem Urunk Jézus Krisztus testére és vérére, hogy soha el nem hagysz engem, és nem térsz vissza Kornélhoz!’ És a szerencsétlen ember nem ízleli meg azt [az Eucharisztia adományát], amíg előbb átkot nem mond önmagára. És ahelyett, hogy azt mondaná, amikor átveszi ama kenyeret: ‘Ámen’, azt mondja: ‘Nem térek vissza többé Kornélhoz.’«”
Ez a korábban említett eretnek ellenpápa, Novatianus gaztetteit elbeszélő rész. Novatianus itt nem áldozás előtt fogja le az áldozók kezeit, hanem áldozás után, „áldás” azaz hálaadás helyett. Ebben a részben felismerhető a rekonstruált áldozási rítus szerinti áldozás, amikor a Test és Vér vétele után hálaadásra tárják ki kezeiket (ld. stumai és rihai paténa). Ezeket a kitárt kezeket fogta le Novatianus, esküre kényszerítve az áldozás után lévőket.
16./ Eusebius: Historia Ecclesiastica VI. 44. 3-5
311–324, Kaiszareia (Caesarea), Palesztina / a hivatkozott levél helyszíne: Róma
PG 20, 629-633; pdf. pp.: 317-319: https://www.documentacatholicaomnia.eu/20vs/103_migne_pg_g/1815-1875,_Migne,_PG_020_(02-00)_Eusebius_Pamphilius._Opera_Omnia,_GM.pdf
„Τῷ δ’ αὐτῷ τούτῳ Φαβίῳ ὑποκατακλινομένῳ πως τῷ σχίσματι, καὶ Διονύσιος ὁ κατ’ Ἀλεξάνδρειαν ἐπιστείλας, πολλά τε ἄλλα περὶ μετανοίας ἐν τοῖς πρὸς αὐτὸν γράμμασι διελθών, τῶν τε κατ’ Ἀλεξάνδρειαν ἔναγχος τότε μαρτυρησάντων τοὺς ἀγῶνας διιών, μετὰ τῆς ἄλλης ἱστορίας, πρᾶγμά τι μεστὸν θαύματος διηγεῖται. Ὃ καὶ αὐτὸ ἀναγκαῖον τῇδε παραδοῦναι τῇ γραφῇ, οὕτως ἔχον· « Ἕν δέ σοι τοῦτο παράδειγμα παρ’ ἡμῖν συμβεβηκὸς ἐκθήσομαι. Σαραπίων τις ἦν παρ’ ἡμῖν πιστὸς γέρων, ἀμέμπτως μὲν τὸν πολὺν διαβιώσας χρόνον, ἐν δὲ τῷ πειρασμῷ πεσών. Οὗτος πολλάκις ἐδεῖτο, καὶ οὐδεῖs προσεῖχεν αὐτῷ, καὶ γὰρ ἐτεθύκει· ἐν νόσῳ δὲ γενόμενος, τριῶν ἑξῆς ἡμερῶν ἄφωνος καὶ ἀναίσθητος διετέλεσε. Βραχὺ δὲ ἀνασφήλας τῇ τετάρτῃ, προσεκαλέσατο τὸν θυγατριδοῦν· καί, Μέχρι τίνος, φησίν, ὦ τέκνον, μὲ κατέχετε; Δέομαι, σπεύσατε, καί με θᾶττον ἀπολύσατε, τῶν πρεσβυτέρων μοί τινα κάλεσον. Καὶ ταῦτα εἰπών, πάλιν ἦν ἄφωνος. Ἔδραμεν ὁ παῖς ἐπὶ τὸν πρεσβύτερον· νὺξ δὲ ἦν. Κἀκεῖνος ἠσθένει. Ἀφικέσθαι μὲν οὖν οὐκ ἐδυνήθη. Ἐντολῆς δὲ ὑπ’ ἐμοῦ δεδομένης, τοὺς ἀπαλλαττομένους τοῦ βίου, εἰ δέοιντο, καὶ μάλιστα εἰ καὶ πρότερον ἱκετεύσαντες τύχοιεν, ἀφίεσθαι, ἵν’ εὐέλπιδες ἀπαλλάττωνται, βραχὺ τῆς εὐχαριστίας ἐπέδωκεν τῷ παιδαρίῳ, ἀποβρέξαι κελεύσας καὶ τῷ πρεσβύτῃ κατὰ τοῦ στόματος ἐπιστάξαι. Ἐπανῆκεν ὁ παῖς φέρων· ἐγγύς τε γενομένου, πρὶν εἰσελθεῖν, ἀνενέγκας πάλιν ὁ Σαραπίων· Ἧκες, ἔφη, τέκνον; Καὶ ὁ μὲν πρεσβύτερος ἐλθεῖν οὐκ ἠδυνήθη, σὺ δὲ ποίησον ταχέως τὸ προσταχθέν, καὶ ἀπάλλαττέ με. Ἀπέβρεξεν ὁ παῖς, καὶ ἅμα τε ἐνέχεε τῷ στόματι. Καὶ μικρὸν ἐκεῖνος καταβροχθίσας, εὐθέως ἀπέδωκε τὸ πνεῦμα. Ἆρ’ οὐκ ἐναργῶς διετηρήθη καὶ παρέμεινεν ἕως λυθῇ, καὶ τῆς ἁμαρτίας ἐξαλειφθείσης, ἐπὶ πολλοῖς οἷς ἔπραξε καλοῖς ὁμολογηθῆναι δυνηθῇ; » Ταῦτα ὁ Διονύσιος.”
„Ugyanezen Fabiusnak, aki némileg hajlott a szakadás felé, Dionüsziosz, az alexandriai püspök is levelet küldött. Miután a hozzá intézett írásában sok egyéb dolgot kifejtett a bűnbánatról, és sorra vette azoknak a küzdelmeit, akik Alexandriában nemrégiben tanúságot tettek, a többi történet mellett egy csodálattal teli esetet is elbeszél. Ezt szintén szükséges ezen írásban hátrahagyni, mert ekképpen hangzik: »Egyetlen nálunk történt példát fogok most eléd tárni. Volt nálunk egy Serapion nevű hívő öregember, aki hosszú időn át feddhetetlenül élt, de a kísértés idején elbukott. Ő sokszor kérte [a megbocsátást], de senki sem figyelt rá, mivel áldozott [a bálványoknak]. Betegségbe esve három egymást követő napon át hangtalan és eszméletlen maradt. A negyedik napon kissé magához térve magához hívta unokáját, és így szólt: ’Még meddig tartotok vissza engem, fiam? Kérlek benneteket, siessetek, és bocsássatok el engem gyorsabban; hívj el hozzám egyet a presbiterek közül!’ És miután ezeket elmondta, ismét elnémult. A fiú elszaladt a presbiterhez; éjszaka volt ugyanis. Ám az is betegeskedett, így nem tudott eljönni. De mivel tőlem olyan parancsot kapott, hogy az életből távozóknak, ha kérik – és különösen, ha korábban már esedezve kérték –, adassék meg a feloldozás, hogy jó reménységgel távozzanak, egy kis darabot adott az Eucharisztiából a fiúnak, meghagyva neki, hogy áztassa be azt, és cseppentse az öregember szájába. A fiú visszatért vele, és amikor már közel járt, még mielőtt belépett volna, Serapion ismét magához tért és megszólalt: ’Megérkeztél, fiam? A presbiter ugyan nem tudott eljönni, de te tedd meg gyorsan, amit parancsoltak neked, és engedj elmenni!’ A fiú beáztatta [az Eucharisztiát], és ezzel egy időben a szájába öntötte. Miután az öreg egy keveset lenyelt belőle, azonnal kilehelte a lelkét. Hát nem nyilvánvaló-e, hogy megtartatott és életben maradt mindaddig, amíg fel nem oldoztatott, s hogy bűne eltörlésével elismerést nyerhessen a sok jóért, amit cselekedett?« Így szól Dionüsziosz.”
Ez a hely egy rendkívüli eset leírása, amikor egy fiatal gyerek viszi el nagyapjának az Eucharisztia kis darabkáját, a pap megbízásából, mert az beteg lévén nem tudja elvinni. A darabka annyira kicsi volt, hogy beáztatva be lehetett önteni az öreg szájába, aki az áztatott darabkát le is tudta nyelni. Nem tudjuk, hogy miben vitte a gyerek az oltáriszentséget, azt pedig végképp nem, hogy kézzel nyúlt volna az Eucharisztia darabkájához, mert semmi ilyenre nem utal a szöveg. És mivel az Eucharisztia darabkája igen kicsi volt, valószínűleg nem is tudta volna kézzel megérintteni kivételkor. Itt ismét csak a megrögzött előfeltevés láttat kézbeáldozást.
17./ Eusebius: Historia Ecclesiastica VII. 9.8
311–324, Kaiszareia (Caesarea), Palesztina / a hivatkozott levél helyszíne: Alexandria
PG 20, 636; pdf.p.330: documentacatholicaomnia.eu/20vs/103_migne_pg_g/1815-1875,_Migne,_PG_020_(02-00)_Eusebius_Pamphilius._Opera_Omnia,_GM.pdf
„εὐχαριστίας γὰρ ἐπακούσαντα καὶ συνεπιφθεγξάμενον τὸ ἀμὴν καὶ τραπέζῃ παραστάντα καὶ χεῖρας εἰς ὑποδοχὴν τῆς ἁγίας τροφῆς προτείναντα καὶ ταύτην καταδεξάμενον καὶ τοῦ σώματος καὶ τοῦ αἵματος τοῦ κυρίου ἡμῶν μετασχόντα ἱκανῷ χρόνῳ, οὐκ ἂν ἐξ ὑπαρχῆς ἀνασκευάζειν ἔτι τολμήσαιμι”
„Mert nem merném az elejétől megújítani azt, aki hallotta a hálaadást (eucharisztia), és csatlakozott az Ámenhez; aki az asztalnál állt, és kinyújtotta a kezét, hogy befogadja a szent táplálékot, aki elfogadta azt, és hosszú ideig részesült Urunk testéből és véréből.”
Ez egy Alexandriában született levél, amelyet Dionysios püspök (248 és 264 között volt Alexandria püspöke) írt a Decius-féle (250–251) és a Valerianus-féle (257–260) keresztényüldözés utáni időszakban.
A népszerű értelmezés szerint a vételre kinyújtott kezek itt is egyértelműen kézbe áldoztatási gyakorlatot mutatnak. Valójában azonban ebben a görög szövegben, amelyet a kézbeáldozás bizonyítékának tartanak, az a szó jelöli az áldozást, amely máshol is, de ennek nem az a jelentése, amit felfedezni vélnek benne. A görög szövegben lévő ὑποδοχὴνkifejezés jelentése ugyanis az ókori keresztények között nem a tenyérbe vétel volt. Ez eredetileg a vendégül fogadás szentírási szava volt (ld. pl. Lk 10,38 v. 19,6), innen pedig a communiót jelölő terminus technicus-szá vált. És ki ne értené ezt a fejleményt, aki tudja, hogy áldozáskor a legdrágább Vendéget fogadjuk? Ráadásul ezekről a kezekről azt is mondja a szöveg, hogy προτείναντα, azaz kinyújtva voltak. Így áll össze a communio megjelölésére használt teljes kifejezés tényleges jelentése: a befogadáshoz/a Vendég fogadásához kinyújtott kezek. Ez pedig éppen a fentebb is említett rihai és stumai paténákon látható áldozási gyakorlat.
IV. század
18./ Cyrillus Hierosolymitanus: Catechesis Mystagogica V.
350 vagy ~380, Jeruzsálem, Palesztina
Migné PG1124-1125; pdf pp. 562-563: 1815-1875,_Migne,_PG_033_(00-00)_Cyrillus_Hierosolymitanus._Petrus_II.Timotheous._Apollinarius._Isaac._Diodorus,_GM.pdf
„Προσιὼν οὖν, μὴ τεταμένoις ταῖς τῶν χειρῶν καρποῖς προσέρχου, μηδὲ διῃρημένοις τοῖς δακτύλοις· ἀλλὰ τὴν ἀριστερὰν θρόνον ποιήσας τῇ δεξιᾷ, ὡς μελλούσῃ Βασιλέα ὑποδέχεσθαι· καὶ κοίλανας τὴν παλάμην, δέχου τὸ σῶμα τοῦ Χριστοῦ, ἐπιλέγων τὸ, Ἀμήν”
„Amikor tehát odaléptek, ne jöjjetek eltartott csuklókkal, és ne tárjátok szét az ujjaitokat; hanem tegyétek a bal kezeteket trónusként a jobbnak, mintha az fogadná a Királyt, és a tenyereteket mélyítsétek meg, fogadjátok be Krisztus Testét, és mondjátok: »Ámen«.”
Itt is azt láthatjuk, hogy a ὑποδέχομαι terminus technicus-szal jelöli az áldozást. Ez a szöveg nem az előrenyújtott kezekkel való közeledést tiltja meg, hanem a nem összezárt csuklóval, nem a bal tenyérbe helyezett, nem a felfele fordított jobb tenyérrel, nem összezárt, hanem széttartott ujjakkal, kifeszített tenyérrel és széttárt karokkal való közeledést. Az ujjak összezárásának és a tenyerek enyhe homorításának célja nyilvánvaló: a szent Test morzsáinak leesésének megakadályozása – amiről a szöveg egyébként beszél is az aranyrögök hasonlatában. Azt a kéztartást tiltotta tehát a szöveg a vétel előtt, amely a hálaadás fenti képeken ábrázolt tartása: a kitárt karok, az egymástól eltartott csukló és a nem összezárt ujjak kéztartása az áldozás után, a hálaadás idején alkalmazandó.
A fenti idézetben a Test kézbe vételének megdönthetetlen bizonyítékát látók általában nem térnek ki arra, hogy mit is kellett tenni a Test vétele után. Mert ha szó szerinti értelemben lenne igaz ez a szöveg, akkor a szemhez kellett volna érinteni a szent Testet, ahogy később a szent Vér ajkakon maradt részeit is az érzékszervekre kellett volna kenni. De nem furcsa, hogy a szerző éppen az aranyrögös párhuzammal szól az eucharisztia morzsáinak leesése ellen, miközben előírja, hogy meg kell csókolni, a szemhez kell érinteni, nyilvánvalóan növelve a morzsák lehullásának kockázatát? Nem beszélve a szent Vérről, amelynek cseppjeit ide-oda felkenni szintén valószínűsíti a lecseppenését. Ez igen valószínűtlen gyakorlat lenne, mert bár a kézbeáldozás hívei nem szokták ezt érteni, de a partikulák leesésétől való „túlzott félelemtől szenvedők”, akik saját testrészeik elvesztéséhez hasonlítják egyetlen morzsa leesését, nem szokták kézbe venni az Oltáriszentséget. Éppen ezért a józan értelmezés feltételezheti, hogy a fentebbi idézetben spirituális értelmű szövegről és tennivalóról van szó, tehát lelki értelemben kell megszentelni a szemet az Eucharisztiára való rátekintés által, nem pedig fizikailag a szemhez érinteni azt.
Ezt alátámaszthatja a nyelvtani elemzés is, amennyiben felfedezhetjük az érintést jelölő τῇ ἐπαφῇ szóban a dativus instrumenti eszközhatározói esetet, amit a fenti érvek alapján joggal értelmezhetünk egyfajta dativus instrumenti spiritualis-ként.
Így viszont ez a szöveg a hívek áldozásának a rekonstruált rítusához is adalék lehet, mert ezzel a mozzanattal kiegészítve a szent Test vételét közvetlenül megelőző mozdulat is rekonstruálható: az előrenyújtott és himationnal letakart kezekkel érkező áldozó ráemelte tekintetét a szent Testre, mielőtt részesült volna belőle, közben Ámen-t mondott, majd a pap kezéből szájába fogadta azt.
A szemek megszentelésének spirituális jelentésen túl gyakorlati szerepe is lehetett. A Μετ’ ἀσφαλείας, azaz a nagy gondossággal megszentelt szemek a szent Testre való rátekintéssel szentelődnek meg, így a gondosan a szemek felemelésének gondosságára utalnak. Ez pedig a mozdulat gyakorlati szerepére is enged következtetni: a szent Testre való rátekintéssel az előrenyújtott, himationnal takart kezekkel, meghajolva, alázatosan földre néző szemmel érkező hívő arca és szája az áldoztatáshoz legmegfelelőbb pozícióba kerül, így nem kockáztatja a metadosis (a szent Test pap általi átadása) biztonságát.
Ez utóbbi aktusnak a befogadó oldaláról való megnevezésére a szövegben a μεταλαμβάνω igét használja a szerző, amit a bizánci hagyományban általában is használtak.
19./ Concilium Laodicense Can. 44 (A.D. 363–364)
363–364, Phrügia, Laodikeia (mai Törökország)
Mansi II, 571-572; pdf. p.: 292: https://www.documentacatholicaomnia.eu/20vs/200_Mansi/1692-1769,_Mansi_JD,_Sacrorum_Conciliorum_Nova_Amplissima_Collectio_Vol_002,_LT.pdf
„Quod non oporteat mulieres ad altare ingredi.”
Ὅτι οὐ δεῖ γυναῖκας ἐν τῷ θυσιαστηρίῳ εἰσέρχεσθαι.
Nem szabad a nőknek a szentélybe belépniük.
Ez a nők és férfiak eltérő áldozására, és nem a kézbeáldozásra vonatkozó idézet szokott lenni.
20./ Basilius Magnus: Epistola 289 ad Caesariam Patriciam (93. levél)
372, Kaiszareia (Caesarea), Kappadókia (?) szerzősége vitatott
PG 32, 483-486, pdf pp. 242-243: https://www.documentacatholicaomnia.eu/20vs/103_migne_pg_g/1815-1875,_Migne,_PG_032_(04-00)_Basilii_Opera_Omnia,_GM.pdf
„Τὸ κοινωνεῖν δὲ καθ’ ἑκάστην ἡμέραν καὶ μεταλαμβάνειν τοῦ ἁγίου σώματος καὶ αἵματος τοῦ Χριστοῦ καλὸν καὶ ἐπωφελές· αὐτοῦ σαφῶς λέγοντος· «Ὁ τρώγων μου τὴν σάρκα καὶ πίνων μου τὸ αἷμα ἔχει ζωὴν αἰώνιον». Τίς γὰρ ἀμφιβάλλει ὅτι τὸ μετέχειν συνεχῶς τῆς ζωῆς οὐδὲν ἄλλο ἐστὶν ἢ τὸ ζῆν πολλαπλῶς; Ἡμεῖς μέντοι γε τέταρτον καθ’ ἑκάστην ἑβδομάδα κοινωνοῦμεν· ἐν τῇ Κυριακῇ, ἐν τῇ Τετράδι, ἐν τῇ Παρασκευῇ, καὶ ἐν τῷ Σαββάτῳ, καὶ ἐν ταῖς ἄλλαις ἡμέραις, ἐὰν ᾖ μνήμη ἁγίου τινός.
Τὸ δὲ ἐν τοῖς τοῦ διωγμοῦ καιροῖς ἀναγκάζεσθαί τινα, μὴ παρόντος ἱερέως ἢ λειτουργοῦ, τὴν κοινωνίαν λαμβάνειν τῇ ἰδίᾳ χειρί, μηδαμῶς εἶναι βαρὺ περιττόν ἐστιν ἀποδεικνύναι, διὰ τὸ καὶ τὴν μακρὰν συνήθειαν τοῦτο δι’ αὐτῶν τῶν πραγμάτων πιστώσασθαι. Πάντες γὰρ οἱ κατὰ τὰς ἐρήμους μονάζοντες, ἔνθα μή ἐστιν ἱερεύς, κοινωνίαν οἴκοι κατέχοντες, ἀφ’ ἑαυτῶν μεταλαμβάνουσιν. Ἐν δὲ Ἀλεξανδρείᾳ καὶ ἐν Αἰγύπτῳ, ἕκαστος καὶ τῶν ἐν λαῷ τελούντων, ὡς ἐπὶ τὸ πλεῖστον, ἔχει κοινωνίαν ἐν τῷ οἴκῳ αὐτοῦ, καὶ μεταλαμβάνει ὅτε βούλεται. Ἅπαξ γὰρ τὴν θυσίαν τοῦ ἱερέως τελειώσαντος καὶ δεδωκότος, ὁ μετέχων αὐτῆς ὡς ὅλης ὁμοῦ, καθ’ ἑκάστην μεταλαμβάνων, παρὰ τοῦ δεδωκότος εἰκότως λαμβάνειν καὶ μεταλαμβάνειν πιστεύειν ὀφείλει. Καὶ γὰρ καὶ ἐν τῇ ἐκκλησίᾳ ὁ ἱερεὺς ἐπιδίδωσι τὴν μερίδα, καὶ ὑποδέχεται αὐτὴν ὁ λαμβάνων μετ’ ἐξουσίας πάσης, καὶ οὕτω προσάγει τῷ στόματι τῇ ἰδίᾳ χειρί. Ταὐτὸν τοίνυν ἐστὶ τῇ δυνάμει, εἴτε μίαν μερίδα δέξεταί τις παρὰ τοῦ ἱερέως, εἴτε πολλὰς μερίδας ὁμοῦ.”
„A mindennapi áldozás, valamint Krisztus szent testének és vérének magunkhoz vétele jó és üdvös dolog, hiszen Ő maga mondta világosan: »Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van.« Mert ki kételkedne abban, hogy az életben való folyamatos részesedés nem más, mint a bőséges élet? Mi magunk hetente négyszer áldozunk: az Úr napján (vasárnap), szerdán, pénteken és szombaton, valamint a többi napokon is, ha valamely szent emléknapja van.
Ami pedig azt illeti, hogy az üldöztetések idején – pap vagy diakónus távollétében – valaki kénytelen saját kezével magához venni az áldozást, szükségtelen bizonygatni, hogy ez egyáltalán nem súlyos vétség, hiszen maga a hosszú időn át tartó szokást maga a gyakorlat is igazolta. Mert a sivatagban élő remeték mindannyian, ahol nincs pap, otthon tartják az áldozást, és önmagukat áldoztatják meg. Alexandriában és Egyiptomban pedig a világi hívek közül is majdnem mindenki otthon tartja az áldozást, és akkor részesül benne, amikor akar.
Mert amint a pap egyszer elvégezte az áldozatot és átadta azt, a részesedőnek – aki azt minden alkalommal egészként veszi magához – hinnie kell, hogy joggal veszi és kapja azt magától az átadótól. Hiszen a templomban is a pap adja át a részecskét, és aki kapja, teljes felhatalmazással fogadja el, majd saját kezével emeli a szájához. Ugyanaz tehát az ereje annak, akár egyetlen részecskét kap valaki a paptól, akár több részecskét egyszerre.”
Ez különleges szövegtanú több szempontból is: egyrészt a szerzője vsz. nem az, akit hagyományosan annak gondoltak. Másrészt a szövegben említett kézzel szájhoz emelés ellenére nem szívesen idézik a nyelvreáldoztatás hívei, mert a levél szerint csak szükséghelyzetben, üldözés vagy pap távolléte miatt volt megengedett az eucharisztia otthon tartása és saját kezű önáldoztatás. Erre alapozta Baronius azt a megállapítását, hogy az egyházban csak üldözések idején volt megengedett az Eucharisztia hazavitele, és csodálkozott azon, hogy egyes szövegekből úgy tűnt, hogy az üldözések után is fennmaradhatott egy ideig ez a furcsa gyakorlat.
Az 1928-as Roy J. Deferrari-féle kiadás (London: Heinemann / New York: Putnam, 1928, Loeb Classical Library sorozat, II. kötet) szöveghez adott 3. számú lábjegyzete:
„3. A »καὶ ὅτε . . . ἑαυτοῦ« [és amikor akarja, önmaga által áldozik] szövegrészt kihagyja a H és a régi nyomtatott kiadások.” (https://archive.org/details/saintbasilletter0000unse/page/146/mode/2up?q=XCIII p. 146)
Eszerint a „καὶ ὅτε βούλεται μεταλαμβάνει δι’ ἑαυτοῦ” („és amikor akarja, önmaga által áldozik”) tagmondata hiányzik a „H” kódexből és az összes régi nyomtatott kiadásból is.
A H szigla a Codex Harleianus 5683-t jelöli, egy 10. századi kódexet, amelynek szövegváltozatával szemben a kiadók az A. és E kódexek szövegváltozatait részesítették előnyben. Ez utóbbiak: a Codex Parisinus 506 (Sziglája: A) a 10. században készült, a korábbi (bencés kiadásokban Regius 2293 vagy Regius primus néven hivatkoztak rá, valamint a Codex Coislinianus 237 (Sziglája: E) szintén a 10. századból származik. A bencés szerkesztők Coislinianus primus néven ismerték. Deferrari kiemelten támaszkodott rá a II. kötet leveleinél, mivel szinte az összes levelet hiánytalanul tartalmazza.
A szöveg maga vsz. tévesen Vazulnak tulajdonított levél, amelyet vsz. Antochiai Severus írt, aki szintén levelezett ugyanilyen nevű és rangú asszonnyal, amelyből Szent Vazullal egyetlen levelével szemben több is fennmaradt. Severus levezőtársának, Caesariának küldött etióp és szír levelek szövegei – amelyek a gonosz eredetét és a halottak feltámadását tárgyalják – szinte szóról szóra Nüsszai Szent Gergely munkáira (De opificio hominis és Oratio catechetica) támaszkodnak. Nüsszai Szent Gergely Nagy Szent Vazul öccse volt, és kizárt, hogy Vazul a saját öccsének a saját halála utáni későbbi, kiforrott teológiai műveit idézze érvként egy korabeli nemesasszonynak. Ez a teológiai függőség a 6. századi Severusra mutat, aki közismerten Nüsszai Szent Gergely nagy tisztelője és módszeres idézője volt.
Ugyanezt támasztja alá a levelek címzettjének rangja: mindkét korpuszban, mint Caesaria patricia szerepel. A patricia méltóság és cím ebben a formában a 4. századi Kappadóciában (Vazul idejében) még nem létezett mint önálló udvari rang a nők számára. Ezzel szemben a 6. századi bizánci Egyiptomban a patricia cím már egy jól dokumentált, bevett intézményesített titulus volt a császári udvarhoz köthető, magas rangú nők esetében. (Erről bővebben: https://www.academia.edu/45645808/New_Evidence_for_Severus_of_Antiochs_Correspondence_with_the_patricia_Caesaria_CPG_7071_11_Ethiopic_Fragments_Related_to_the_Origin_of_Evil_and_the_Resurrection_of_the_Dead_Zeitschrift_f%C3%BCr_Antikes_Christentum_26_no_2_2022_305_345 )
Severus (465-538) Antióchia pátriárkája volt, aki I. Jusztinosz trónra kerülése után 518-ban Egyiptomba kényszerült száműzetésbe a miafizita felfogása miatt. Az 536-os konstantinápolyi zsinaton, majd az 553-as II. konstantinápolyi (V. egyetemes) zsinaton ítélték el eretnekként.
A később elemzett Ioannes Moschi-féle Pratum Spirituale-ban elbeszélt történet arról tanúskodik, hogy Szíria területén az üldözött chalkedóniak között, majd Severus Egyiptomba menekülése után Alexandriában a miafiziták között is gyakorlat lehetett az eucharisztia hazavitele. Ezekre, konkrétan erre a két forrásra alapozva terjedt el később az a meggyőződés, hogy ez általánosan jellemző volt az ókori egyházban.
A szájhoz emelés a pikszisből szájba ejtett Eucharisztiára vonatkozik, ahogy azt a Ioannes Moschi szövegből láthatjuk, ahol kifejezetten is pikszisről beszél, nem dobozkáról (arca), ahogy az Cyprianusnál látható.
21./ Gregorius Nazianzenus: Oratio VIII. In laudem Sororis Suae Gorgoniae
375, Nazianzosz / Ikónion, Kappadókia
PG. 35, 809-812; pdf. pp: 405-406: https://www.documentacatholicaomnia.eu/20vs/103_migne_pg_g/1815-1875,_Migne,_PG_035_(01-00)_Gregorii_Nazianzeni_Theologi_Opera_Omnia,_GM.pdf
„Η΄. Τί οὖν ἡ μεγάλη καὶ τῶν μεγίστων ἀξίαψυχή, καὶ τίς ἡ ἰατρεία τοῦ πάθους; Ἐνταῦθα γὰρἤδη καὶ τὸ ἀπόῤῥητον. Πάντων ἀπογνοῦσα τῶνἄλλων, ἐπὶ τὸν πάντων ἰατρὸν καταφεύγει, καὶ νυκτὸςἀωρίαν τηρήσασα, μικρὸν ἐνδούσης αὐτῇ τῆς νόσου,τῷ θυσιαστηρίῳ προσπίπτει μετὰ τῆς πίστεως, καὶτὸν ἐπ’ αὐτῷ τιμώμενον ἀνακαλουμένη μεγάλῃ τῇβοῇ, καὶ πάσαις ταῖς κλήσεσι, καὶ πασῶν αὐτὸν τῶνπώποτε δυνάμεων ὑπομνήσασα (σοφὴ γὰρ ἐκείνηκαὶ τὰ παλαιὰ καὶ τὰ νέα), τέλος εὐσεβῆ τινα καὶκαλὴν ἀναισχυντίαν ἀναισχυντεῖ·μιμεῖται τὴν τοῖςκρασπέδοις Χριστοῦ ξηράνασαν πηγὴν αἵματος. Καὶτί ποιεῖ; τῷ θυσιαστηρίῳ τὴν κεφαλὴν ἑαυτῆς προσ-θεῖσα μετὰ τῆς ἴσης βοῆς, καὶ δάκρυσι τοῦτοπλουσίοις, ὥσπερ τις πάλαι τοὺς πόδας Χριστοῦ καταβρέχουσα, καὶ μὴ πρότερον ἀνήσειν ἢ τῆς ὑγιείαςτυχεῖν ἀπειλοῦσα εἶτα τῷ παρ’ ἑαυτῆς φαρμάκῳτούτῳ τὸ σῶμα πᾶν ἐπαλείφουσα, καὶ εἴ πού τι τῶν ἀντιτύπων τοῦ τιμίου σώματος ἢ τοῦ αἵματος ἡχεὶρ ἐθησαύρισεν, τοῦτο καταμιγνῦσα τοῖς δά κρυσιν, (ὢ τοῦ θαύματος!) ἀπῆλθεν εὐθὺς αἰσθομένητῆς σωτηρίας, κούφη καὶ σῶμα, καὶ ψυχήν, καὶ διά-νοιαν, μισθὸν ἐλπίδος λαβοῦσα τὸ ἐλπιζόμενον, καὶτῇ τῆς ψυχῆς εὐρωστίᾳ κομισαμένη τὴν τοῦ σώμα-τος. Ταῦτα μεγάλα μὲν, οὐ ψευδῆ δέ. Τούτοις πι-στεύετε ἅπαντες, καὶ νοσοῦντες, καὶ ὑγιαίνοντες· ἵν’οἱ μὲν ἔχητε τὴν ὑγίειαν, οἱ δὲ ἀπολάβητε. Καὶ ὅτι μὴ κόμπος τὸ διήγημα, δῆλον ἐξ ὧν ζώσηςκατασιγήσας, νῦν ἐξεκάλυψα·καὶ οὐδ’ ἂν νῦν ἐδημοσίευσα, εὖ ἴστε, εἰ μή τις ἔσχε με φόβος θαῦματοσοῦτον κατα κρύψαι καὶ πιστοῖς καὶ ἀπίστοις, καὶ τοῖς νῦν καὶ τοῖς ὕστερον.”
„18. Mit tett hát ez a nagy, s a legnagyobb dolgokra méltó lélek, és mi volt a betegség gyógymódja? Mert itt rejlik már maga a titok [misztérium]. Miután minden másról lemondott, mindenek orvosához menekült. Megvárva a mély éjszakát, amikor a betegség kissé alábbhagyott, hittel borult az oltárra. Nagy kiáltással és mindenféle megszólítással hívta Azt, akit az oltáron tisztelnek, emlékeztetve Őt minden valamikori csodás tettére (hiszen bölcs volt ő, ismerte a Régit és az Újat egyaránt). Végül egy kegyes s szép merészséggel cselekedett: utánozta azt az asszonyt, aki Krisztus ruhájának szegélyével szárította ki a vérfolyás forrását. S mit tett? Fejét az oltárra hajtva ugyanezzel a kiáltással, s azt bőséges könnyekkel áztatva – miként egykor valaki Krisztus lábát –, azzal fenyegetőzött, hogy nem tágít addig, amíg el nem nyeri a gyógyulást. Ezután ezzel a saját maga által készített orvossággal kente be egész testét; s ha a keze valahol megőrzött valamit a tiszteletreméltó test vagy vér jeleiből [ἀντιτύπων], azt elegyítette a könnyeivel. Ó, micsoda csoda! Azonnal eltávozott, megérezve a szabadulást; megkönnyebbülve testben, lélekben és elmében egyaránt, reménységének jutalmaként elnyerve a vágyott dolgot, s a lélek ereje által visszakapva a test egészségét. Nagy dolgok ezek, de nem hamisak! Higgyetek ebben mindannyian, betegek és egészségesek egyaránt: hogy az utóbbiak megőrizzék egészségüket, az előbbiek pedig visszanyerjék azt. S hogy ezen elbeszélés nem puszta kérkedés, nyilvánvaló abból, hogy amíg élt, elhallgattam, s csak most tártam fel. S jól tudjátok: most sem hoztam volna nyilvánosságra, ha nem fogott volna el a félelem attól, hogy egy ekkora csodát elrejtek a hívők és a hitetlenek, a mostaniak és az utánunk következők elől.”
Ezt a történetet annak bizonyítékaként szokták idézni, hogy a hívek hazavihették az Eucharisztiát, és kézbe vették, szerintük erre vonatkozik a kéz által megőrzött test és vérre utalás, sőt, sokan úgy vélik, hogy Gorgonia az otthon megőrzött Eucharisztia darabkáit keverte össze könnyeivel, és azt kente rá beteg testére. Mindezt a test és a vér jeleinek kéz általi megőrzésére utaló kifejezés alapján.
De aki ilyent gondol, az távol jár a szöveg értelmétől. A szöveg ugyanis azt mondja, hogy „ha” megőrzött volna a keze valahol valamit a tiszteletreméltó test és vér jeleiből. A megőrzés nem a hazavitt Oltáriszentségre vonatkozik, nem is annak kézbevételére, hanem konkrétan erre az eseményre: Gorgonia ráhajtotta fejét az oltár terítőjére, eláztatta azt könnyeivel, majd kezeivel az oltárra hullatott könnyeit törölte fel, és azt kente saját testére. És Nazianzoszi Szent Gergely feltételesen írta, hogy ha esetleg lett volna az oltár terítőjén a Testnek és Vérnek valami maradványa, morzsánál is parányibb része – ezért nevezi jelnek – , azt oldotta volna fel könnyeivel, és kente testére. De szó sem volt látható Eucharisztia darabok feloldásáról, otthon őrzött és kézzel vett Eucharisztiáról. Aki pedig ilyent lát, az babonasággal és szentségtöréssel vádolja Szent Gergely nővérét, és bűnrészesnek Szent Gergelyt, aki csodaként tálalt volna egy szentségtörést. Hiszen az Oltáriszentség feloldása és saját testre kenése ez lett volna.
22./ Concilium Caesaraugustanum Can. III.
380, Caesaraugusta (ma Zaragoza), Hispania
Mansi III, 634; pdf. p. 327: https://www.documentacatholicaomnia.eu/20vs/200_Mansi/1692-1769,_Mansi_JD,_Sacrorum_Conciliorum_Nova_Amplissima_Collectio_Vol_003,_LT.pdf
„DUODECIM EPISCOPORUM, SUB DAMASO, contra Priscillianistas celebratum: æra CDXVIII.” (AD.380)
„III. Item legit: Eucharistiae gratiam si quis probatur acceptam in ecclesia non sumpsisse, anathema sit in perpetuum. Ab universis episcopis dictum est: Placet.”
„III. Ugyancsak felolvastatott: Ha valakiről bebizonyosodik, hogy az Eucharisztia kegyelmét, miután azt a templomban fogadta, nem fogyasztotta el, legyen mindörökre kiközösítve. Az összes püspök így szólt: Helyeseljük.”
Az acceptare nem csak kézzel való átvételt jelent, hanem fogadást, befogadást, tehát magát az áldozatban való részesedést jelöli. A sumpsisse pedig az Eucharisztia lenyelését. Ez a kánon nem a kézbe vett és hazavitt Eucharisztiát szankcionálta, hanem azt, ha nem fogyasztották el a templomban. Erre a priszcillánus eretnekek gyakorlata miatt volt szükség, akik előszeretettel csempésztek ki a templomból Oltáriszentséget. A szöveg értelmezése nem igényli az Oltáriszentség kézbe vételének feltételezését: elegendő ehhez a szájba vett, de le nem nyelt Eucharisztia.
23./ Ambrosius: De excessu fratris sui Satyri Lib.I Cap. 43
375 vagy 378, Mediolanum (ma Milánó), Itália
PL. 16, 1360-1361; pdf. pp: 675-676: https://www.documentacatholicaomnia.eu/20vs/104_migne_pl/1815-1875,_Migne,_Patrologia_Latina_016_(AD_1880)_Divinity_School_Philadelphia,_MLT.pdf
„Quid igitur observantiam eius erga Dei cultum praedicem? Qui priusquam perfectioribus esset initiatus mysteriis, in naufragio constitutus, cum ea qua veheretur, navis scopuloso illisa vado, et urgentibus hinc atque inde fluctibus solveretur, non mortem metuens, sed ne vacuus mysterii exiret e vita; quos initiatos esse cognoverat, ab his divinum illud fidelium sacramentum poposcit: non ut curiosos oculos inferret arcanis, sed ut fidei suae consequeretur auxilium. Etenim ligari fecit in orario, et orarium involvit collo, atque ita se deiecit in mare, non requirens de navis compage resolutam tabulam, cui supernatans iuvaretur, quoniam fidei solius arma quaesierat. Itaque his se tecum atque munitum satis credens, alia auxilia non desideravit.”
„Miért is dicsérjem hát az ő jámborságát és Isten iránti tiszteletét? Ő, mielőtt még beavatták volna a tökéletesebb misztériumokba [megkeresztelték volna], hajótörést szenvedett: amikor a hajó, amelyen utazott, sziklás zátonyra futott, és az innen-onnan rázúduló hullámok miatt kezdett szétesni, nem a haláltól félt, hanem attól, hogy a szentség [a misztérium] nélkül távozik az életből. Azoktól, akikről tudta, hogy már be vannak avatva, elkérte a hívők ama isteni szentségét – nem azért, hogy kíváncsi szemekkel fürkéssze a titkokat, hanem hogy segítséget nyerjen a hitének. Azt ugyanis egy imakendőbe [orarium] köttette, a kendőt a nyaka köré tekerte, és így vetette magát a tengerbe: nem keresett a hajó szerkezetéből leszakadt deszkát sem, amelyen a felszínen lebegve megmenekülhetne, mivel egyedül a hit fegyvereit kereste. Úgy hívén tehát, hogy ezek által kellőképpen fel van fegyverezve és meg van védve, más segítséget nem is kívánt.”
Szent Ambrus elmeséli, hogy testvére, Satyrus hajótörést szenvedett. Satyrus ekkor még nem volt megkeresztelve (csak katekumen, azaz keresztelésre váró volt), így nem vehetett magához közvetlenül szentségeket. Azonban a hajón tartózkodó, már megkeresztelt hívőktől elkérte az Oltáriszentséget. Satyrus a „szent titkot” egy kendőbe csavarta, a nyakába akasztotta, majd a tengerbe ugrott, és csodás módon megmenekült. Természetesen nincs szó kézbeáldozásról a szövegben, hiszen Satyrus nem áldozhatott katekumenként, és nem is tette. A kézbeáldozás úgy került a képbe, hogy feltételezik, hogy saját kezűleg a puszta Eucharisztiát megfogva tekerte kendőbe. De ugye egy hittanulónak egy rendkívüli helyzetben (süllyed a hajó) támadt hirtelen ötlete nem minősül azért a kézbeáldozás normativitási bizonyítékának?
24./ Ambrosius De mysteriis Cap. VIII, 48-49, Cap.IX,1.
387, Mediolanum (ma Milánó), Itália
Pl. 16, 422; pdf. p.211: https://www.documentacatholicaomnia.eu/20vs/104_migne_pl/1815-1875,_Migne,_Patrologia_Latina_016_(AD_1880)_Divinity_School_Philadelphia,_MLT.pdf
VIII. „48. Considera nunc (De Consec., dist. 2, c. Revera, § Considera) utrum praestantior sit panis angelorum, an caro Christi, quae utique corpus est vitae. Manna illud e caelo, hoc supra caelum: illud caeli, hoc Domini caelorum: illud corruptioni obnoxium, si in diem alterum servaretur; hoc alienum ab omni corruptione, 338 quod quicunque religiose gustaverit, corruptionem sentire non poterit. Illis aqua de petra fluxit (Exod. xvii, 6), tibi sanguis e Christo (Joan. vi, 55): illos ad horam satiavit aqua, te sanguis diluit in aeternum. Judaeus bibit, et sitit: tu cum biberis, sitire non poteris: et illud in umbra, hoc in veritate.
49. Si illud quod miraris, umbra est; quantum istud est, cujus et umbram miraris! Audi quia umbra est quae apud patres facta est: Bibebant, inquit, de consequenti eos petra: petra autem erat Christus. Sed non in pluribus eorum complacitum est Deo; nam prostrati sunt in deserto (I Cor. x, 4, 5). Haec autem in figura facta sunt nostra. Cognovisti praestantiora; potior est enim lux quam umbra, veritas quam figura, corpus auctoris quam manna de caelo.
IX. 1. Forte dicas: Aliud video, quomodo tu mihi asseris quod Christi corpus accipiam? Et hoc nobis adhuc superest ut probemus. Quantis igitur utimur exemplis! Probemus non hoc esse quod natura formavit, sed quod benedictio consecravit: majoremque vim esse benedictionis quam naturae; quia benedictione etiam natura ipsa mutatur.”
„VIII. 48.Fontold meg most vajon az angyalok kenyere a kiválóbb-e, vagy Krisztus teste, amely bizonyosan az élet teste. Az a manna a mennyből volt, ez a menny feletti; az a mennyé, ez a mennyek Uráé. Az ki volt téve a romlásnak, ha a következő napra megőrizték; ez idegen minden romlástól, s aki vallásos tisztelettel ízleli, nem tapasztalhat romlást. Nekik víz fakadt a sziklából, neked vér Krisztusból; őket egy időre laktatta jól a víz, téged a vér mos le az örökkévalóságra. A zsidó iszik és megszomjazik; te, ha iszol, nem szomjazhatsz többé; és az az árnyékban volt, ez az igazságban.
49. Ha az árnyék, amin csodálkozol, ilyen nagy, mekkora az, aminek még az árnyékát is csodálod! Halld meg, hogy árnyék az, ami az atyáknál történt: Ittak ugyanis, mondja, a mögöttük haladó sziklából, a szikla pedig Krisztus volt. De legtöbbjükben nem tellett kedve Istennek, mert elhullottak a pusztában. Mindezek pedig a mi előképeinkként történtek. Megismerted a kiválóbbakat; hatalmasabb ugyanis a fény az árnyéknál, az igazság az előképnél, az Alkotó teste a mennyből hullott mannánál.
IX. 1.Talán azt mondod: „Valami mást látok, hogyan állítod te nekem azt, hogy Krisztus testét veszem magamhoz?” Még ez hátra van számunkra, hogy bebizonyítsuk. Mennyi példát használhatunk erre! Bizonyítsuk be, hogy ez nem az, amit a természet formált, hanem amit az áldás megszentelt; s hogy nagyobb az ereje az áldásnak, mint a természetnek, mivel az áldás által maga a természet is megváltozik.”
Ez az idézet valószínűleg csak azért került bele bármikor is a kézbeáldozási locusok közé, hogy árasztásos érvelés, vagy túlterheléses támadás része legyen. Valójában nem bizonyítéka a kézbe áldozásnak. A benne szereplő „Christi corpus accipiam” az Eucharisztia fogadását jelenti, nem kézbevételt.
25./ Hieronymus: Adversus Jovinianum
393, Betlehem, Palesztina
PL. 22, 505-506; pdf. p.300: https://www.documentacatholicaomnia.eu/04z/z_1815-1875__Migne__Patrologia_Latina_022_(AD_1845)_Universite_Catholique_Lille__MLT.pdf.html
„Scio Romæ hanc esse consuetudinem, ut fideles semper Christi corpus accipiant, quod nec reprehendo, nec probo: Unusquisque enim in suo sensu abundat (Rom. 14.) Sed ipsorum conscientiam convenio, qui eodem die post coitum communicant, et juxta Persium, noctem flumine purgant (Satyr. 2); quare ad Martyres ire non audent? quare non ingrediuntur Ecclesias? An alius in publico, alius in domo Christus est? Quod in Ecclesia non licet, nec domi licet. Nihil Deo clausum est, et tenebræ quoque lucent apud Deum. Probet se unusquisque, et sic ad Corpus Christi accedat; non quod dilatæ communionis unus dies, aut biduum sanctiorem efficiat Christianum, ut quod hodie non merui, cras vel perendie mercar: sed quod dum doleo me, non communicasse Corpori Christi, abstineam me paulisper ab uxoris amplexu: ut amori conjugis, amorem Christi præferam. Durum est, et non ferendum est. Quis hoc sæcularium sustinere potest? Qui potest sustinere, sustineat: qui non potest, ipse viderit.”
„Tudom, hogy Rómában az a szokás, hogy a hívők mindig magukhoz veszik Krisztus testét, amit sem nem tisztelek (helyeslek), sem nem ítélek el: Mert mindegyikük maradjon meg a maga meggyőződésében (Róm 14.). De azok lelkiismeretét kérdőre vonom, akik ugyanazon a napon a házasélet után áldoznak, és ahogy Persius mondja: az éjszakát folyóvízben tisztítják meg (2. Szatíra); miért nem mernek a vértanúk sírjaihoz menni? Miért nem lépnek be a templomokba? Vajon más Krisztus van nyilvánosan, és más otthon? Ami a templomban nem megengedett, az otthon sem megengedett. Isten előtt semmi sincs elzárva, és Isten előtt a sötétség is világosság. Tegye próbára magát mindenki, és úgy járuljon Krisztus Testéhez; nem mintha az áldozás egy vagy két nappal való elhalasztása szentebbé tenné a keresztényt – mintha azt, amit ma nem érdemeltem meg, holnap vagy holnapután megvásárolhatnám –, hanem azért, mert miközben fájlalom, hogy nem részesültem Krisztus Testében, egy kis időre tartózkodom a feleségem ölelésétől: hogy a házastárs szeretetével szemben Krisztus szeretetét helyezzem előtérbe. Kemény beszéd ez, és elviselhetetlen. Ki képes a világiak közül ezt elviselni? Aki el tudja viselni, viselje el; aki nem képes rá, maga lássa.”
Ez nem a római kézbeáldozás szokásáról szól, hanem arról, hogy Rómában szokás a hívek mindennapi áldozása, ami Jeromos szerint nem fér össze a házastársi együttléttel, hiszen szerinte az áldozás napján nem illendő házaséletet élni. Ha viszont a rómaiak mindennap áldoznak, nyilvánvalóan nem e szerint járnak el, hiszen közben nyílván élnek házaséletet.
26./ Chrysostomus: Ad illuminandos Catechesis I
388, Antiocheia, Szíria
PG. 49. 233, pdf. p. 0345-0407,_Iohannes_Chrysostomus,_Ad_Illuminandos_Catechesis_I_(MPG_049_0223_0240),_GM.pdf
„Ἐννόησον τί δέχῃ τῇ χειρὶ, καὶ μηδέποτε ἀνάσχῃ τυπτῆσαί τινα, μηδὲ τὴν τοσούτῳ τιμηθεῖσαν δώρῳ καταισχύνῃς τῇ τῆς πληγῆς ἁμαρτίᾳ· ἐννόησον τί δέχῃ τῇ χειρὶ, καὶ καθαρὰν αὐτὴν πλεονεξίας καὶ ἁρπαγῆς πάσης διατήρησον. Λόγισαι, ὅτι οὐ τῇ χειρὶ δέχῃ μόνον, ἀλλὰ καὶ τῷ στόματι προσάγεις καὶ καθαρὰν φύλαττε τὴν γλῶτ ταν αἰσχρῶν καὶ ὑβριστικῶν ῥημάτων, βλασφημίας, ἐπιορκίας, καὶ τῶν ἄλλων τῶν τοιούτων ἁπάντων. Καὶ γὰρ ὀλέθριον τὴν διακονουμένην μυστηρίοις οὕτω φρικωδεστάτοις, καὶ αἵματι φοινιχθεῖσαν τοιούτῳ, καὶ χρυσῆν γενομένην μάχαιραν, ἐπὶ λοιδορίας καὶ ὕβρεις καὶ εὐτραπελίας μετάγειν.”
„Gondold meg, mit fogadsz a kezeddel, és soha ne engedd meg magadnak, hogy megüss vele valakit; s ne gyalázd meg a csapás bűnével azt [a kezet], amely ekkora ajándékkal lett megtisztelve. Gondold meg, mit fogadsz a kezeddel, és őrizd meg azt tisztán minden kapzsiságtól és rablástól. Fontold meg, hogy nemcsak a kezeddel fogadod, hanem a szádhoz is közelíted; és őrizd meg tisztán a nyelvedet a rút és gyalázkodó szavaktól, a káromkodástól, a hamis esküvéstől és minden más effélétől. Mert bizony végzetes dolog azt [a nyelvet], amely ilyen félelmetes misztériumok szolgálatában áll, és amely ilyen vérrel lett megfestve (bíborvörössé téve), s amely ezáltal arany tőrré (karddá) lett, szitkozódásra, bántalmazásra és könnyelmű tréfálkozásra használni.”
A τῇ χειρὶ dativus instrumentalis: jelentése nem a kezedbe, hanem a kezeddel. A δέχῃ (fogadsz) a δέχομαι ige alakja, amely az evangéliumban is befogadást jelöl. Pl. Jn 4,45: „Amikor azután Galileába érkezett, befogadták őt a galileaiak, mivel látták mindazt, amit Jeruzsálemben tett az ünnepen; mert ők is elmentek az ünnepre.” Máté 18,5: „És aki befogad (δέξηται) egy ilyen kisgyermeket az én nevemben, az engem fogad be (δέχεται).” Márk 10,15: „Bizony mondom nektek: aki nem úgy fogadja be (δέξηται) az Isten országát, mint egy kisgyermek, semmiképpen sem megy be abba.”
Ugye azt azért nem állítja senki, hogy Isten országát vagy az apostolokat kézbe kellett volna venni?
Egyébként a kézzel fogadni itt ismét a rekonstruált rítus imádásra előrenyújtott kezeire utal.
27./ Chrysostomus: In Epistolam ad Ephesios Homilia III
386–398, Antiocheia, Szíria
PG 62, 28, pdf.p.27: https://www.documentacatholicaomnia.eu/20vs/103_migne_pg_g/1815-1875,_Migne,_PG_062_(11-00)_Joannes_Crhysostomus._Opera_Omnia,_GM.pdf
„Ἐκεῖνα οὐ μετέχει τοῦ ἐνόντος, οὐκ αἰσθάνεται· ἡμεῖς δὲ, ναί. Νῦν δὲ ῥυπαρῷ μὲν οὐκ ἂν ἕλοιο χρήσασθαι σκεύει, ῥυπαρᾷ δὲ ψυχῇ προτέρχῃ; Πολλὴν ὁρῶ τοῦ πράγματος τὴν ἀνωμαλίαν. Ἐν μὲν τοῖς ἄλλοις καιροῖς οὐδὲ καθαροὶ πολλάκις ὄντες προσέρχεσθε, ἐν δὲ τῷ Πάσχα, κἂν ᾖ τι τετολμημένον ὑμῖν, πρόσιτε. Ὢ τῆς συνηθείας! ὢ τῆς προλήψεως! εἰκῆ θυσία καθημερινὴ, εἰκῆ παρεστήκαμεν τῷ θυσιαστηρίῳ, οὐδεὶς ὁ μετέχων. Ταῦτα οὐχ ἵνα ἁπλῶς μετέχητε, λέγω, ἀλλ’ ἵνα ἀξίους ἑαυτοὺς κατασκευάζητε. Οὐκ εἶ τῆς θυσίας ἄξιος, οὐδὲ τῆς μεταλήψεως; Οὐκοῦν οὐδὲ τῆς εὐχῆς. Ἀκούεις ἑστῶτος τοῦ κήρυκος, καὶ λέγοντος· Ὅσοι ἐν μετανοίᾳ, ἀπέλθετε πάντες. Ὅσοι μὴ μετέχουσιν, ἐν μετανοίᾳ εἰσίν. Εἰ τῶν ἐν μετανοίᾳ εἶ, μετασχεῖν οὐκ ὀφείλεις· ὁ γὰρ μὴ μετέχων, τῶν ἐν μετανοίᾳ ἐστί. Τίνος οὖν ἕνεκεν λέγει, Ἀπέλθετε, οἱ μὴ δυνάμενοι δεηθῆναι, σὺ δὲ ἕστηκας ἰταμῶς; Ἀλλ’ οὐκ εἶ τούτων, ἀλλὰ τῶν δυναμένων μετέχειν, καὶ οὐδὲν φροντίζεις; οὐδὲν ἡγῇ τὸ πρᾶγμα; Εἰπέ μοι, εἴ τις εἰς ἑστίασιν κληθεὶς, τὰς χεῖρας νίψαιτο, καὶ κατακλιθείη, καὶ ἕτοιμος γένοιτο πρὸς τὴν τράπεζαν, εἶτα μὴ μετέχοι τῶν προκειμένων, οὐχ ὑβρίζει τὸν καλέσαντα; οὐχὶ κρεῖσσον τὸν τοιοῦτον μηδὲ παραγενέσθαι; Οὕτω δὴ καὶ σύ· εἰς ἑστίασιν παραγέγονας, τῶν ἐπὶ τῆς τραπέζης ὕμνων μετέσχες, μετὰ τῶν ἀξίων ὡμολόγησας εἶναι, τῷ μὴ μετὰ τῶν ἀναξίων ἀναχωρῆσαι· πῶς ἔστης, καὶ τῆς τραπέζης οὐ μετέχεις; Ἀνάξιός εἰμι, φησίν. Οὐκοῦν καὶ τῆς κοινωνίας ἐκείνης τῆς ἐν ταῖς εὐχαῖς ἀνάξιος εἶ· οὐδὲ γὰρ διὰ τῶν αἰσθήσεων μόνον, ἀλλὰ καὶ διὰ τῶν εὐχῶν τὸ Πνεῦμα τὸ ἅγιον κάτεισι. Βλέπε, παρακάλω· ἡ τράπεζα πλήρης πνευματικῆς ἀξίας, ἡ βασιλικὴ τράπεζα πρόκειται, ἄγγελοι διακονοῦντες, αὐτὸς ὁ Βασιλεὺς πάρεστι· σὺ δὲ ῥυπαρὰν ἔχων τὴν ψυχὴν ἕστηκας, καθαρὰς δὲ τὰς χεῖρας νίψας;”
„Azok [ti. a liturgikus edények] nem részesednek a bennük lévőből, nem is érzékelik azt; mi azonban igen. Most mégis, míg egy piszkos edényt nem választanál használatra, addig egy piszkos lélekkel lépsz oda? Nagy rendetlenséget látok ebben a dologban. Mert az év többi időszakában sokszor úgy járultok a szentséghez, hogy nem is vagytok tiszták; Húsvétkor viszont még akkor is odaléptek, ha valami bűn terhel titeket. Ó, micsoda megszokás! Ó, micsoda előítélet! Hiába való a mindennapi áldozat, hiába állunk az oltárnál, ha nincs senki, aki részesülne belőle! Ezeket nem azért mondom, hogy egyszerűen csak áldozzatok, hanem hogy méltóvá tegyétek magatokat. Nem vagy méltó az áldozatra, sem a szent áldozásban való részesedésre? Akkor az imádságra sem vagy méltó! Hallod a kikiáltót, amint ott áll és így szól: „Mindazok, akik bűnbánatban vagytok, távozzatok mind!” Mindazok, akik nem áldoznak, a bűnbánók állapotában vannak. Ha a bűnbánók közé tartozol, nem szabad áldoznod; mert aki nem áldozik, az a bűnbánók közé tartozik. Miért mondja hát a kikiáltó: „Távozzatok, akik nem tudtok imádkozni”, te pedig mégis szemtelenül ott állsz? De te nem a bűnbánók közül való vagy, hanem azok közül, akik áldozhatnának, és mégsem törődsz vele? Semmiségnek tartod ezt a dolgot? Mondd meg nekem: ha valakit meghívnának egy lakomára, s az illető megmosná a kezét, asztalhoz ülne és készen állna az étkezésre, de végül mégsem részesedne az előtte fekvő [ételekből], vajon nem sértené-e meg a meghívót? Nem lett volna jobb az ilyennek meg sem jelennie? Így vagy te is: megjelentél a lakomán, részesültél az asztal körüli himnuszokból, és megvallottad, hogy a méltók közé tartozol azáltal, hogy nem távoztál a méltatlanokkal együtt. Hogyan állhatsz hát ott úgy, hogy nem részesülsz az asztal adományából? „Méltatlan vagyok” – mondja. Akkor az imádságokban megvalósuló közösségre is méltatlan vagy! Mert a Szentlélek nemcsak az érzékek által, hanem az imádságokon keresztül is leszáll. Figyeld meg, kérlek: az asztal tele van szellemi méltósággal, a királyi lakoma készen áll, az angyalok szolgálnak, és maga a Király van jelen. Te pedig mocskos lélekkel állsz ott, miközben a kezedet tisztára mostad?”
A „tisztára mosott kéz” miatt idézik időnként a kézbeáldozás bizonyítékaként, pedig a szöveg nem tartalmaz kézreáldozási leírást. A tisztára mosott kéz a világi lakoma előtt is szokás, nyilván a mennyei lakoma előtt is illendő testileg is tisztává válni. Pusztán a prekoncepció láttatja ezt ebben. Mintha azt feltételeznék, hogy az, aki nem áldozik kézbe, nem szokta megmosni minden jelentős esemény, különösen is szentmise előtt a kezét.
Ez az idézet nem bizonyítéka a kézreáldozásnak.
28./ Chrysostomus: In Matthaeum homilia 50
390, Antiocheia, Szíria
PG 58. 507, pdf. p. 43: https://www.documentacatholicaomnia.eu/20vs/103_migne_pg_g/1815-1875,_Migne,_PG_058_(07-02)_Joannes_Crhysostomus._Opera_Omnia,_GM.pdf
„Ἁψώμεθα τοίνυν καὶ ἡμεῖς τοῦ κρασπέδου τοῦ ἱματίου αὐτοῦ· μᾶλλον δὲ, ἐὰν θέλωμεν, ὅλον αὐτὸν ἔχομεν. Καὶ γὰρ καὶ τὸ σῶμα αὐτοῦ πρόκειται νῦν ἡμῖν·οὐ τὸ ἱμάτιον μόνον, ἀλλὰ καὶ τὸ σῶμα·οὐχ ὥστε ἅψασθαι μόνον, ἀλλ’ ὥστε καὶ φαγεῖν καὶ ἐμφορηθῆναι. Προσερχώμεθα τοίνυν μετὰ πίστεως, ἕκαστος ἀσθένειαν ἔχων. Εἰ γὰρ οἱ τοῦ κρασπέδου τοῦ ἱματίου αὐτοῦ ἁψάμενοι τοσαύτην εἵλκυσαν δύναμιν, πόσῳ μᾶλλον οἱ ὅλον αὐτὸν κατέχοντες; Τῇ δὲ προσελθεῖν μετὰ πίστεως οὐ τὸ λαβεῖν ἐστι μόνον τὸ προκείμενον, ἀλλὰ καὶ τὸ μετὰ καθαρᾶς καρδίας ἅψασθαι, τὸ οὕτω διακεῖσθαι, ὡς αὐτῷ προσιόντας τῷ Χριστῷ. Τί γὰρ, εἰ μὴ φωνῆς ἀκούεις; Ἀλλ’ ὁρᾷς αὐτὸν κείμενον· μᾶλλον δὲ καὶ φωνῆς ἀκούεις, φθεγγομένου αὐτοῦ διὰ τῶν εὐαγγελιστῶν.”
„Érintsük meg tehát mi is az Ő ruhájának szegélyét; sőt, ha akarjuk, Őt magát teljesen birtokolhatjuk. Mert most az Ő teste fekszik előttünk; nemcsak a ruhája, hanem maga a teste is; nemcsak azért, hogy megérintsük, hanem azért is, hogy együnk belőle és beteljünk vele. Járuljunk hát elé hittel, mindegyikünk a maga erőtlenségével! Mert ha azok, akik csupán a ruhája szegélyét érintették meg, oly nagy [gyógyító] erőt nyertek tőle, mennyivel inkább azok, akik Őt magát teljesen birtokolják (magukhoz veszik)? Az [oltárhoz] való hittel teli odalépés pedig nem csupán az előttünk fekvő [adomány] elvételét jelenti, hanem azt is, hogy tiszta szívvel érintsük meg azt, és úgy viszonyuljunk hozzá, mint akik magához Krisztushoz járulnak. Mert mit számít, ha nem hallod a hangját? Hiszen látod Őt kiterítve (fekve az oltáron); sőt, valójában a hangját is hallod, amikor az evangélistákon keresztül megszólal”
Az οὐχ ὥστε ἅψασθαι μόνον („nemcsak azért, hogy megérintsük”) a vérfolyásos asszony érintésére vonatkozik: nem azért fekszik előttünk az Úr teste, hogy mi is megérintsük, ahogy a vérfolyásos asszony tette, hanem hogy teljesen egyesüljünk vele, azaz magunkhoz vegyük. Az utalás tehát a vérfolyásos asszony hittel érintésére utal, nem a kézbeáldozás technikai leírása, hiszen ahogy a szöveg mondja is, az áldozók esetében nem a kézzel való érintésről, hanem a tiszta szívvel való érintésről szól, amely révén teljesen birtokolhatják őt magát, azzal, hogy magukhoz veszik.
Ez sem bizonyíték tehát a kézreáldozáshoz.
29./ Concilium Toletanum I. Can. XIV.
397–400, Toletum (ma Toledo), Hispania
Mansi III, 1000; pdf. p. 503: https://www.documentacatholicaomnia.eu/20vs/200_Mansi/1692-1769,_Mansi_JD,_Sacrorum_Conciliorum_Nova_Amplissima_Collectio_Vol_003,_LT.pdf
„I. TOLEDÓI ZSINATTizenkilenc püspök, Anastasius [pápa], Honorius és Arcadius [császárok] idején, Stilicho consultársasága alatt megtartva, aera 438-ban, az Úr 400. esztendejében. Elnökölte Patronus püspök, szeptember idusa előtt hét nappal [szeptember 7-én].” („Novemdecim episcoporum, tempore Anastasii, Honorii & Arcadii, Stilicone consule habitum, æra 438. anno domini 400. Patrono episcopo præsidente, sub die septimo Idus Septembris.”
„XIV. Si quis autem acceptam a sacerdote eucharistiam non sumpserit, velut sacrilegus propellatur”
„„XIV. Ha valaki a paptól kapott eucharisztiát nem fogyasztja el, szentségtörőként zárassék ki.”.”
Az acceptam természetesen itt sem a kézbe vételt jelenti, hanem a paptól kapott eucharisztiára vonatkozik, és általában jelöli az áldozat fogadását. Ez a kánon a priszcilliánusok ellen született, akik a miséken fogadták a szentostyát a paptól, de nem fogyasztották el a templomban, hanem hazavitték vagy a saját összejöveteleiken vették magukhoz. A kánonban kézreáldozási bizonyítékot feltételezők helyesen vélik úgy, hogy a kézre adott Eucharisztia nagyobb valószínűséggel és könnyebben válik szentségtörő, ferde lelkű emberek zsákmányává. De aki látta már, az tudja miről beszélek: a nyelvre vett Oltáriszentséget a pap elől távozva is kiveszik időnként szájukból ferde lelkű emberek, hogy azután szeánszaikon meggyalázzák. Ez a kánon tehát ismét nem bizonyítja a kézreáldozást.
V. század
30./ Gaudentius Brixiensis: Tractatus II De Exodum
400–410, Brixia (ma Brescia), Itália
PL. 20, 860; pdf. p.: 441: https://www.documentacatholicaomnia.eu/20vs/104_migne_pl/1815-1875,_Migne,_Patrologia_Latina_020_(AD_1845)_Divinity_School_Philadelphia,_MLT.pdf
„Voluit enim beneficia sua permanere apud nos, voluit animas pretioso sanguine suo sanctificari per imaginem propriae Passionis; et ideo discipulis fidelibus mandat, quos primos Ecclesiae suae constituit sacerdotes, ut indesinenter ista vitae aeternae mysteria exercerent, quae necesse est a cunctis sacerdotibus per singulas totius orbis Ecclesias celebrari, usquequo iterum Christus de caelis adveniat, quo et ipsi sacerdotes, et omnes pariter fidelium populi, exemplar Passionis Christi ante oculos habentes quotidie, et gerentes in manibus, ore etiam sumentes ac pectore, redemptionis nostrae indelebilem memoriam teneamus, et contra venena diaboli dulcem medicinam sempiterni tutaminis consequamur; sicut Spiritus sanctus hortatur: Gustate et videte quoniam suavis est Dominus.”
„Azt akarta ugyanis, hogy jótéteményei velünk maradjanak; azt akarta, hogy lelkeink az ő drága vére által szenteltessenek meg saját szenvedésének képmása révén. Ezért parancsolja hűséges tanítványainak – akiket egyháza első papjaivá tett –, hogy szüntelenül végezzék az örök élet ezen titkait. Ezeket minden papnak be kell mutatnia a világ minden egyes templomában, mindaddig, amíg Krisztus újra el nem jön az égből. Így mind maguk a papok, mind a hívő nép tagjai egyaránt – Krisztus szenvedésének példáját mindennap a szemük előtt tartva, kezükben hordozva, szájukkal és szívükkel is magukhoz véve – megőrizzük megváltásunk kitörölhetetlen emlékezetét, és az örök oltalom édes orvosságát nyerjük el a sátán mérge ellen; amint a Szentlélek int minket: Ízleljétek és lássátok, milyen édes az Úr!”
A szöveg a papság alapításának céljáról szól, és maga a bekezdés alapvetően a papokról szól, ők azok, akik kézben hordozzák Krisztus szenvedésének példáját, az Oltáriszentséget, a hívek pedig hozzájuk hasonlóan szájukkal és keblükkel veszik magukhoz. Csak a kézreáldozás előfeltételezése láttatja kézreáldozási bizonyítékként ezt a beszédet.
31./ Augustinus: Contra Petiliani Lib. II. Cap XXIII. 53.
401–402, Hippo Regius, Észak-Afrika
PL. 43 (ed. 1865), 277.; pdf. p.139: https://www.documentacatholicaomnia.eu/20vs/104_migne_pl/1815-1875,_Migne,_Patrologia_Latina_043_(AD_1865)_Divinity_School_Philadelphia,_MLT.pdf
„Huc accedit, quia ego illum commemoro qui vobiscum vixit, cujus natalitia tanta celebratione frequentabatis, cui pacis osculum inter Sacramenta copulabatis, in cujus manibus Eucharistiam ponebatis, cui vicissim danti manus porrigebatis, cujus aures inter tantos Africae gemitus surdas libera voce offendere timebatis: quem nescio quis vestrum, quia vel ex obliquo urbanissime tetigit, ut ei diceret quod Comitem haberet Deum, ingenti laude ferebatur.”
„Ehhez járul még, hogy én arra emlékeztetek, aki veletek élt, akinek születésnapját oly nagy ünnepléssel ültétek meg, akivel a szentségek vétele közben a béke csókját váltottátok, akinek kezébe az Eucharisztiát helyeztétek, s akinek viszont – amikor ő adta azt – kezeteket nyújtottátok a fogadására; akinek süket füleit Afrika annyi jajszava közepette szabad szóval sérteni féltek; s akit valaki közületek, mivel még ha közvetve is, de igen finoman érintett, azt mondván neki, hogy a comes személyében egy isten a társa, hatalmas dicsérettel magasztaltatok.”
Ez nem laikusok kézbe áldoztatásáról szól, hiszen Szent Ágoston ezt Petilianusnak, Constantina donatista püspökének írja Optatusról, Thamugadi (Timgad) donatista püspökéről, akitől a lázadó Gildo comessel való közeli kapcsolata miatt féltek alattvalói (ezért féltek őt szabad szóval sérteni). Ez a szöveg nem támasztja alá a laikusok kézbe áldoztatását, hiszen felszentelt püspökökről írja, hogy a közösség jeleként egymás kezébe helyezték az Eucharisztiát.
32./ Theodorus Mopsuestenus: Homilia XVI (De Baptismo et de Eucharistia)
392–428, Mopszuesztia, Kilikia
Les Homélies Catéchétiques de Théodore de Mopsueste (Città del Vaticano, Biblioteca Apostolica Vaticana, 1949.) p. 535; pdf. p: 575: https://archive.org/details/les-homelies-catechetiques/page/n575/mode/2up?ui=embed&wrapper=false
„25. … Et dès lors nous nous hâtons tous de prendre l’oblation ². A cause de ceci, le pontife qui offre, s’avance le premier à prendre ³; et chacun d’entre nous s’avance, abaissant le regard, et les deux mains étendues; on étend donc la droite pour recevoir l’oblation donnée, mais on place sous cette (main) la gauche ⁴. Le pontife donc en (la) donnant dit: « Le corps du Christ », et on fait ces mêmes choses pour prendre le calice; à cause de cela, tu dis toi aussi après lui « Amen »⁵. Et tu prends l’oblation et tu l’avales pour participer aux mystères; et après l’avoir prise, tu fais monter vers Dieu action de grâces et bénédiction. Tu demeures, toi aussi avec tout le monde pour rendre action de grâces et bénédiction, selon la règle (νόμος) de l’Église ⁶.”
(A lábjegyzetek:
² f. 143ᵛ, l. 14 (§ 24) ³ f. 144ʳ, l. 3 (§ 25) ⁴ f. 145ʳ, l. 10 (§ 27) ⁵ f. 145ᵛ, l. 1 (§ 28) ⁶ f. 146ʳ, l. 5 (§ 29)
„25. …És ettől kezdve mindannyian sietünk magunkhoz venni az áldozati adományt². Emiatt a felajánlást végző főpap lép először, hogy magához vegye³; és mindegyikünk előrelép, lesütött tekintettel és mindkét kezét kinyújtva; kinyújtjuk tehát a jobb kezünket, hogy fogadjuk a nekünk adott áldozati adományt, de ez alá (a kéz alá) helyezzük a balt⁴. A főpap tehát, mikor odaadja, ezt mondja: »Krisztus teste«, és ugyanezeket tesszük a kehely magunkhoz vételekor is; emiatt te magad is azt mondod utána: »Ámen«⁵. És magadhoz veszed az áldozati adományt, és lenyeled, hogy részesedj a titkokban; és miután magadhoz vetted, háladást és áldást küldesz fel Istenhez. Te is ott maradsz mindenki mással együtt, hogy hálát adj és áldást mondj az Egyház szabálya (νόμος) szerint⁶.”
577. oldal:
„28….« Alors chacun de nous s’approche, le regard abaissé et les deux mains étendues ». En regardant en bas, il acquitte une sorte de dette de convenance par l’adoration; par là, il présente une sorte de profes-sion de foi qu’il reçoit le corps du Roi, de celui qui devint Seigneur de tout par conjonction avec la nature divine, et est également adoré à titre (ἐν τάξει) de Seigneur par toute la création. Et par le (fait) que ses deux mains sont également étendues, il reconnaît vraiment la grandeur de ce don qu’il va recevoir. « C’est la (main) droite qu’on étend pour recevoir l’oblation qui est donnée; mais sous elle on place la gauche », et par ceci on montre une grande révérence; si celle-là est étendue et tient un rang (τάξις) plus élevé, c’est en vue de rece-voir le corps royal qu’elle est étendue, tandis que l’autre supporte et conduit sa sœur et compagne, n’estimant pas une injure de rem-plir le rôle (τάξις) de servante pour celle qui lui est égale en dignité, — et (cela), à cause du corps royal porté par elle.”
„Ekkor mindegyikünk előrelép, lesütött tekintettel és mindkét kezét kinyújtva.” Azzal, hogy lefelé tekint, az imádás által egyfajta illemtudó kötelességet ró le; ezáltal egyfajta hitvallást tesz arról, hogy a Király testét veszi magához – Azét, aki az isteni természettel való egyesülés révén mindennek az Ura lett, és akit az egész teremtett világ szintén Úrként (ἐν τάξει — tisztségénél/rendjénél fogva) imád. És azáltal a tény által, hogy mindkét keze egyaránt ki van nyújtva, valójában elismeri e kapni készülő ajándék nagyságát. „A jobb (kezet) nyújtjuk ki, hogy fogadjuk a nekünk adott áldozati adományt; de ez alá helyezzük a balt”, és ezáltal nagy tiszteletet mutatunk; ha az (a jobb kéz) ki van nyújtva és magasabb rangot (τάξις) tölt be, az azért van, mert a királyi Test fogadására nyújtja ki az ember, míg a másik (a bal kéz) támogatja és vezeti az ő nővérét és társát, nem tartva sértőnek, hogy a szolgáló szerepét (τάξις) töltse be a vele méltóságban egyenlő számára, — és ezt a rajta hordozott királyi Test miatt teszi.”
Angol fordításban: Commentary of Theodore of Mopsuestia on the Lord’s prayer and on the sacraments of baptism and the eucharist (Woodbrooke Studies, 1933, pp.113-114 (pdf. pp. 136-137: https://archive.org/details/woodbrooke6/page/n135/mode/2up
„Although He comes to us after having divided Himself, all of Him is nevertheless in every portion (of the bread), and is near to all of us, and gives Himself to each one of us, in order that we may hold Him and embrace Him with all our might, and make manifest our love to Him, according to the pleasure of each one of us. It is in this way that we partake of the body and the blood of our Lord, and expect to be changed into an immortal and incorruptible nature. It is with these (expectations) that each one of us draws nigh while looking downwards and stretching out both hands. By his looking downwards he signifies that he is offering a congruous thing (to God) through adoration, and giving thanks for his receiving the body of the King, who became the Lord of all through His union with the Divine nature, and who is worshipped as a Lord by the whole creation; and in the fact that both his hands are stretched out, he confesses the greatness of the gift which he is about to receive.
To receive the Sacrament which is given, a person stretches out his right hand, and under it he places the left hand. In this he shows a great fear, and since the hand that is stretched out holds a higher rank, it is the one that is extended for receiving the body of the King, and the other hand bears and brings its sister hand, while not thinking that it is playing the role of a servant, as it is equal with it in honour, on account of the bread of the King, which is also borne by it.
When the priest gives it he says: “The body of Christ.” He teaches you by this word not to look at that which is visible, but to picture in your mind the nature of this oblation, which, by the coming of the Holy Spirit, is the body of Christ. You should thus draw nigh with great awe and love, according to the greatness of that which is given : with awe, because of the greatness of (its) honour ; and with love, because of (its) grace. This is the reason why you say after him: “Amen.” With your answer to the words of the priest, you confirm and subscribe to the words of the one who gives. The same thing happens in the communion of the chalice.
As to you, after you have received the body, you offer adoration as a confession of the power placed in your hands, while remembering the words uttered by our Lord to His disciples after He rose from the dead : “ All power is given unto me in heaven and in earth.” 1 You press it with great and true love to your eyes and kiss it, and you offer (to it) your prayers as if to Christ our Lord, who is at present so near to you, and in whom you believed before that you had confidence, which you will receive now that you have drawn nigh unto Him and held Him. You pray, while confessing your weakness, the great number of your sins, and your great unworthiness for such a gift. You glorify also in a fitting manner the One who granted these things to a person such as you, and rendered you worthy to receive help from Him to the extent that you became worthy to receive the communion, free from all evil things and doing all the things that please Him.”
„Noha Ő úgy jön el hozzánk, hogy megosztja Önmagát, mindazonáltal teljes egészében ott van (a kenyér) minden egyes darabjában; mindannyiunkhoz közel van, és Önmagát adja mindannyiunknak, hogy teljes erőnkkel magunkhoz ölelhessük és tarthassuk Őt, és kinyilváníthassuk Iránta való szeretetünket, kinek-kinek a saját tetszése szerint. Ilyen módon részesedünk Urunk testéből és véréből, és arra számítunk, hogy halhatatlan és romolhatatlan természetté változunk át. Ezen (várakozásokkal) közeledik mindegyikünk, miközben tekintetét lesüti, és mindkét kezét kinyújtja. Tekintetének lesütésével azt jelzi, hogy imádás révén a (Istenhez) méltó dolgot ajánlja fel, és hálát ad a Király testének fogadásáért, aki Isteni természetével való egyesülése révén a mindenség Urává lett, és akit az egész teremtés Úrként imád; azzal a ténnyel pedig, hogy mindkét keze ki van nyújtva, megvallja az ajándék nagyszerűségét, amelyet kapni készül.
A felkínált Szentség fogadására az ember kinyújtja a jobb kezét, és az alá helyezi a bal kezét. Ezzel nagy félelmet mutat, és mivel a kinyújtott kéz magasabb rangot visel, ez az, amely a Király testének fogadására kiterjed, a másik kéz pedig hordozza és hozza a testvér-kezét, miközben nem gondolja azt, hogy szolga szerepet játszik, mivel tisztségben egyenlő vele a Király kenyere miatt, amelyet szintén ő hordoz.
Amikor a pap adja, azt mondja: „Krisztus teste.” Ezzel a szóval arra tanít téged, hogy ne azt nézd, ami látható, hanem elmédbe idézd fel ezen áldozat természetét, amely a Szentlélek eljövetele által Krisztus teste. Így hát nagy félelemmel és szeretettel kell közeledned, a kapott dolog nagyszerűségének megfelelően: félelemmel a (szentség) méltóságának nagysága miatt, és szeretettel a kegyelme miatt. Ez az oka annak, amiért utána azt mondod: „Ámen.” A pap szavaira adott válaszoddal megerősíted és aláírod az adományozó szavait. Ugyanez történik a kehelyből való áldozáskor is.
Te pedig, miután fogadtad a testet, imádást mutatsz be, mintegy megvallásaként a kezedbe helyezett hatalomnak, miközben emlékezetedbe idézed azokat a szavakat, amelyeket Urunk intézett tanítványaihoz, miután feltámadt a halálból: „Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön.” Nagy és igaz szeretettel a szemedhez nyomod és megcsókolod azt, és úgy ajánlod fel (neki) imáidat, mint Krisztusnak, a mi Urunknak, aki jelenleg oly közel van hozzád, és akiben azelőtt hittél, hogy bizodalmad van, s ezt most meg is kapod, hogy közeledtél Hozzá és tartod Őt. Úgy imádkozol, hogy közben megvallod gyengeségedet, bűneid sokaságát és nagy méltatlanságodat egy ilyen ajándékra. Méltó módon dicsőíted Őt is, aki ezeket a dolgokat megadta egy olyan embernek, mint te vagy, és méltóvá tett téged arra, hogy segítséget kapj Tőle oly mértékben, hogy méltóvá válj a szentáldozás fogadására, szabadon minden gonoszságtól, és azokat a dolgokat téve, amelyek kedvesek Előtte.”
A szöveget Alphonse Mingana (1878-1937) találta meg, a szír forrás hitelessége azonban kérdéses, mert Mingana a hamisításban igen jártas volt. Papként tanított a mosuli Szent János szemináriumban (https://gedsh.bethmardutho.org/Mingana-Alphonse), míg az írnoka által az ő megbízásából készített „eredeti 10. századi” hamisított dokumentum miatt ki nem rúgták a szemináriumból. Ezután Angliába ment, ahol a hitehagyó papok ősi szokása szerint megnősült, és szorgos munkával összehozta a nevéről ismert birminghami gyűjteményt. Amelyből persze fájóan hiányzik az általa összegyűjtött állítólagosan ősi hetven kézirat, amely talán nem véletlenül semmisült meg mind az első világháborúban, hogy már csak az ő átiratában lehessen azokat tanulmányozni. Ez a kézirat (Mingana Syr 561-es kódex) elvileg megvan, de sehol sem lelhető fel online (szemben néhány más Syr sorozatú kézorattal), a könyvekben közreadott képekről nehezen olvasható a pontos szír szöveg (nem is zavart sokakat, hogy pl. az 535. oldal mellett közreadott eredeti szír szöveget tartalmazó folió fejjel lefelé van…). De valószínűleg az áldozat fogadására alkalmazott kifejezés, akárcsak Eusebiosnál görög nyelven és Narsainál szír nyelven itt szintén nem a kézzel való átvételt jelenti, hanem a vendégfogadást/befogadást. Ez a kifejezés a Q-B-L gyökből ered, és az áldozat belső/lelki/hitbeli befogadását jelenti, akárcsak a peshitta bibliában, ahol például Jn 1,12-ben fordul elő: „akik befogadták őt” (ܕܩܒܠܘܗܝ d-qabbelūhy).
Maga a szöveg által mutatott rítus egyezik azzal, amit a rekonstruált áldozási rítusban láthatunk: meghajolva, előre nyújtott kezekkel közelednek az áldozáshoz, szemeiket alázatosan lesütve, jobb tenyerüket a balba helyezve, az áldozás után pedig hálát adva, akárcsak a rihai és stumai paténán látható jelenetekben. És természetesen sehol sem írja a szöveg, hogy a kezükbe kapták volna az Eucharisztiát, az viszont látható, hogy a fogadásra használt kifejezés a spirituális befogadás szentírási szava.
33./ Petrus Chrysologus: Sermo XXXIII
432–450, Ravenna, Itália
PL. 52, 295-296 (1845); pdf. p.: 149: https://www.documentacatholicaomnia.eu/20vs/104_migne_pl/1815-1875,_Migne,_Patrologia_Latina_052_(AD_1845)_Universite_Catholique_Lille,_MLT.pdf
Mulier inter comprimentes, ut nesciretur acccedit, et praesumpsit furari se posse curam fide sola,ut habitu lateret et corpore; retro accedit, et ad videndum se judicabat indignam. Curavit fides intraictum temporis, quod duodecim annis ars humanacurare non potuit. Post hoc exemplum suo vitiolonga trahit in languoribus tempora, et sua negligentia diu laborat, qui sola fide nescit curari, sedaromatum dispendiis onerari. Tetigit vestimentum mulier, et curata est : et ab antiquo est absolutalanguore. Miseri, qui quotidie corpus Domini tractamus et sumimus, et a nostris vulneribus non curamur. Non Christus infirmantibus, sed fides deest: nam multo magis modo in nobis d manens poterit vulneratos curare, qui latentem mulierem praeterienssic curavit. Sufficit hodie, fratres, furta fidei, et Domini praetereuntis narrasse virtutem : cur autem Dominus veluti ignorans quaerit, quam virtutis suaeopere scit curatam, quia nunc longum est, sequentisermone narrabimus.
Az asszony a [Krisztust] szorongató tömegben közeledett, hogy észrevétlen maradjon, s azt gondolta [merészelte remélni], hogy pusztán a hite által el tudja lopni a gyógyulást, úgy, hogy ruházatában és testében is rejtve maradjon; hátulról közeledett, mivel méltatlannak ítélte magát arra, hogy [Krisztus] rátekintsen. Egy szempillantás alatt meggyógyította őt a hit attól, amit az emberi tudomány tizenkét éven át nem tudott meggyógyítani. E példa után saját hibájából húzza-halasztja idejét a betegségekben, és saját hanyagsága miatt szenved hosszan az, aki nem tud pusztán a hit által meggyógyulni, hanem inkább drága kenőcsök [illatszerek] költségeivel terheli magát. Megérintette az asszony a ruhát, és meggyógyult: s megszabadult a régi betegségtől. Nyomorultak vagyunk mi, akik nap mint nap kezünkbe vesszük [érintjük / tractamus] és magunkhoz vesszük [sumimus] az Úr testét, mégsem gyógyulunk meg a sebeinkből! Nem Krisztus hiányzik a betegekből, hanem a hit: mert a bennünk lakozó [Krisztus] most sokkal inkább képes meggyógyítani a megsebzetteket, mint akkor, amikor a tovatűnőben lévő, rejtőzködő asszonyt így meggyógyította. Elég legyen mára, testvéreim, hogy elbeszéltük a hit lopásait és a tovahaladó Úr erejét: azt pedig, hogy az Úr miért kérdezősködik úgy, mintha nem tudná, kit gyógyított meg isteni erejének működésével, mivel most hosszú lenne, a következő szentbeszédben fogjuk elmondani.
A kézbeáldozók hivatkozása ebben a szövegben a „Miseri, qui quotidie corpus Domini tractamus et sumimus, et a nostris vulneribus non curamur” mondat („Nyomorultak vagyunk mi, akik nap mint nap kezünkbe vesszük és magunkhoz vesszük az Úr testét, mégsem gyógyulunk meg a sebeinkből!”). Amellett, hogy a „tracto” ugyanúgy nem feltétlenül csak kézzel végzett tevékenységet jelent, mint a belőle származó magyar „traktálni” szavunk, az általános alanyban még a jelen lévő az Úr testét kézzel is „traktáló” papoknak is odaszúrhatott, vagy szent lévén magát is alázattal inthette Szent Péter. És ebben az esetben tényleg a papoknak szólt a figyelmeztetés, mert a tracto ige terminus technicus arra a tevékenységre, amit a szent színek kezelésében látnak el a papok, akik ténylegesen mindennap “kezelik” a szent színeket. Ez az idézet sem bizonyítéka tehát a hívek kézbe áldozásának.
34./ Sozomenus: Historia Ecclesiastica lib. VIII, cap. 5
440–443, Konstantinápoly
PG. 67., 1529, pdf. p. 765: https://www.documentacatholicaomnia.eu/20vs/103_migne_pg_g/1815-1875,_Migne,_PG_067_(00-00)_Socratis_Scholastici._Haermiae_Sozomeni._Historia_Ecclesiastica,_GM.pdf
„Ἐνταῦθα δὲ ἡ γυνὴ συνθεμένη τοῦτο ποιεῖν, κοινοῦταί τινι τῶν θεραπαινίδων ἣν ἡγεῖτο πιστὴν, καὶ παραλαμβάνει συνεργὸν ἐς ἀπάτην τοῦ ἀνδρός. Περὶ δὲ τὸν καιρὸν τῶν μυστηρίων, ἴσασι δὲ οἱ τὰ ἡμέτερα ἔχοντες, ὡς εὐξομένη ἀπῄει. Παρεστῶσα δὲ αὐτῇ ἡ θεράπαινα, λάθρα δέδωκεν ὃ μετὰ χεῖρας ἦλθε φέρουσα· τὸ δὲ, πρὸς τοῖς ὀδοῦσι λίθος ἐπήγνυτο. Περιδεὴς δὲ γενομένη ἡ γυνὴ, μή τι πάθοι, θεῖον οὕτω πρᾶγμα ἐπ’ αὐτῇ συμβάν, δρομαία ἐπὶ τὸν ἐπίσκοπον ἐλθοῦσα, ἑαυτὴν κατεμήνυσε. Καὶ τὸν λίθον ἐπέδειξεν, εἰκόνα φέροντα τοῦ δήγματος, ἀγνῶτα δὲ τὴν ὕλην, καὶ παράξενον τι δεικνύντα χρῶμα. Σὺν δάκρυσί τε συγγνώμην αἰτήσασα, ὁμοφρονοῦσα τῷ ἀνδρὶ συνῆν. Ἀλλὰ τάδε μὲν εἴ τῳ μὴ πιθανὰ δοκεῖ, μάρτυς αὐτὸς ὁ λίθος, εἰσέτι νῦν ἐν τοῖς κειμηλίοις τῆς ἐκκλησίας Κωνσταντινουπόλεως φυλαττόμενος.”
„Ekkor az asszony, miután elhatározta, hogy így tesz, megosztotta a tervet egyik szolgálólányával, akit hűségesnek tartott, és segítőtársként vette maga mellé a férje rászedésére. A misztériumok idején pedig – a mieink jól tudják, hogyan van ez – elment, mintha imádkozni jönne. A mellette álló szolgálólány titokban odaadta neki azt, amit a kezében hozott; ám az a fogaihoz érve kővé meredt. Az asszony teljesen megrémült, nehogy valami baj érje az átélt isteni csoda miatt, ezért futva sietett a püspökhöz, és feljelentette önmagát. Megmutatta a követ is, amelyen rajta volt a harapás nyoma, az anyaga ismeretlen volt, és egészen különös színt mutatott. Könnyek között bocsánatért esdekelt, és ettől fogva egyetértésben élt együtt a férjével. Ám ha ezek a dolgok valakinek hihetetlennek tűnnének, maga a kő a tanú rá, amelyet mind a mai napig őriznek Konstantinápoly egyházának kincstárában.”
Ez a történet egy eretnek asszonyról szól, akit katolikus férje kötelezett, hogy áldozzon a szentmisén. Mivel az asszony el akarta ezt kerülni, egy otthonról hozott kenyérdarabot kapott titokban a szolgálólányától, és azt vette a szájába. De a történetből nem derül ki, hogy amikor „elment imádkozni” a „misztériumok idején”, vajon tényleg megkapta-e, és kézbe kapta-e az eucharisztiát, sikerült-e elkerülnie az érintkezést az eucharisztiával, hogy esetleg nyelvre kapta és kiköpte, az otthonról hozottal akarván kicserélni. És vajon a férje hogyan bizonyosodott meg arról, hogy az asszony teljesítette a parancsát: csak azáltal, hogy látta odajárulni és visszatérni, miközben látta, hogy rágja a kenyeret? Csak azt mondja a szöveg, hogy a mellette álló szolgálólány titokban odaadta a kenyeret, ami kővé vált a fogaihoz érve. A kézbeáldozók szegényes fantáziáját csak a prekoncepciójuk magyarázza.
(A fenti történet szerepel Nicephorus Historia Ecclesiastica lib. XI, cap. 7 (PG 147), de ő Sozomenus-tól veszi át.)
35./ Theodorétos: Historia Ecclesiastica V. 17.
449–450, Kürosz, Szíria
PG.82, c. 1231-1232; pdf. p. 678.: https://www.documentacatholicaomnia.eu/20vs/103_migne_pg_g/1815-1875,_Migne,_PG_082_(03-00)_Theodoreti_Cyrensis_Episcopi_Opera_Omnia,_GM.pdf
Ὁμοφυῶν ἄρχεις, ὦ βασιλεῦ, καὶ μὲν δὴ καὶ ὁμοδούλων· εἷς γὰρ ἁπάντων Δεσπότης καὶ Βασιλεύς, ὁ τῶν ὅλων Δημιουργός. Ποίοις τοίνυν ὀφθαλμοῖς ὄψει τὸν τοῦ κοινοῦ Δεσπότου νεών; ποίοις δὲ ποσὶ τὸ δάπεδον ἐκεῖνο πατήσεις τὸ ἅγιον; πῶς δὲ τὰς χεῖρας ἐκτενεῖς ἀποσταζούσας ἔτι τοῦ ἀδίκου φόνου τὸ αἷμα; πῶς δὲ τοιαύταις ὑποδέξῃ χερσὶ τοῦ Δεσπότου τὸ πανάγιον σῶμα; πῶς δὲ τῷ στόματι προσοίσεις τὸ αἷμα τὸ τίμιον, τοσοῦτον διὰ τὸν τοῦ θυμοῦ λόγον ἐκχέας παρανόμως αἷμα;
„Faj osztályosaid felett uralkodsz, ó császár, sőt rabszolgatársaid felett; mert mindenki felett egyetlen Úr és Király van: a mindenség Teremtője. Milyen szemekkel fogod hát nézni közös Urunk templomát? Milyen lábakkal fogod tapodni azt a szent padlózatot? Hogyan fogod kiterjeszteni kezeidet, amelyekről még csöpög az igazságtalan gyilkosság vére? Hogyan fogod ilyen kezekkel fogadni az Úr szentséges testét? Hogyan fogod szájadhoz emelni a drága vért, miután haragod szavára annyi vért ontottál ki törvénytelenül?”
Ez az idézet Szent Ambrus püspökről szól, aki ezekkel a szavakkal állítja meg a templom kapujában a I. Theodosius római császárt a 390-es thesszalonikéi mészárlás után, megtagadva tőle a belépést és a szentáldozást, amíg nyilvános bűnbánatot nem tart.
A „kinyújtani a kezet” nem kézbevételt jelent. Ugyanazt a ὑποδέχομαι-t (ὑποδέξῃ) használja, amit Eusebiusnál láthattunk, és amely kifejezés termunus technicus az áldozásra (előrenyújtott kézzel közeledve befogadni)
A proszpheró (melynek jövő ideje a prosoiszeis) alapvető liturgikus szakkifejezés, de általában az áldozat bemutatására vonatkozik, pl. anaforában: «Τὰ Σὰ ἐκ τῶν Σῶν Σοὶ προσφέρομεν…» (A Tieidet a Tieidből Neked felajánljuk…). Amikor ezt a szót választotta Szent Ambrus, nem fizikai mozdulatot fejezett ki vele, arra a klasszikus görögben pl. a προσάγω igét használták (προσόμενος τῷ στόματι). Az általa választott προσφέρω kifejezetten az áldozatbemutatás kontextusában értelmezendő, azt jelenti, hogy: „felajánlani, odahozni, bemutatni” –Ezért az LXX-ben ez az ige lett a technikai szakkifejezése az Istennek bemutatott áldozatoknak. ld. G4374 – prospherō – Strong’s Greek Lexicon (KJV)
VI–VII. század
36./ Narsai: Homilia XVII – Expositio Mysteriorum
502 előtt, Niszibisz, Mezopotámia
The liturgical homilies of Narsai https://dn790008.ca.archive.org/0/items/liturgicalhomili00narsuoft/liturgicalhomili00narsuoft.pdf pdf: p.108, orig.: p.28)
„Aki a Test vételéhez járul, kinyújtja kezeit, felemelve jobb kezét, és a másikra helyezve azt. Kereszt formájában illeszti össze kezeit a befogadó; s így egy kereszten fogadja Urunk Testét. Kereszten alázták meg Urunkat, Jézust; s ugyanazon a kereszten szállt és magasztaltatott fel a magasságba. Ezen előkép szerint járul (és) áldozik a hívő. A pap pedig, aki áldoztat, így szól hozzá: ’Urunk Teste’. Kezeivel fogadja mindenek Urának imádandó Testét; átöleli és szeretettel, odaadással csókolja azt.”
Alphonse Mingana „eredeti” szír szövegében (Narsai homiliae et carmina) az áldozat fogadására alkalmazott kifejezés, akárcsak Eusebiosnál, szintén nem a kézzel való átvételt jelenti. Ebben ugyancsak a vendégfogadás/befogadás szentírási kifejezése fedezhető fel, akárcsak a görögben. Ez a kifejezés a Q-B-L gyökből ered, amely ebben a szövegben az áldozat belső/lelki/hitbeli befogadását jelenti, akárcsak a peshitta bibliában, ahol például Jn 1,12-ben fordul elő: „akik befogadták őt” (ܕܩܒܠܘܗܝ d-qabbelūhy). És mivel a kezek instrumentális értelmű elöljárószót kapnak Narsai szövegében, talán nem a kezekbe helyezett Test érthető alatta, hanem inkább ez: fogadásra előrenyújtott kézzel járulni a Test vételére. Ezek alapján talán belátható, hogy a „kezében fogadja” kifejezés spirituális értelmezése valóságnak megfelelő lehet. A szír kifejezés egyértelműen alá is támasztja ennek lehetőséget éppen a communió terminus technicusának említett alapjelentése miatt. A spirituális értelmezésen kívül nyelvtanilag két olvasata lehetséges a kifejezés kezekre vonatkozó részének. A ܒܐܝ̈ܕܘܗܝ(b-īdayhī) b- prepozíciója lehet lokatív („-ban/-ben”) vagy instrumentális is („-val/-vel, által”).
Bár a nyelvtani olvasatot leginkább a szöveg további része dönthetné el, az egész szövegrész értelmezése mégis leginkább azon múlik, hogy ki mit tart elképzelhető gyakorlatnak, plauzibilis értelmezésnek, azaz leginkább szövegen kívüli előfeltételek mentén dől el még a nyelvtani olvasat is. Például azon, hogy el tudja-e valaki képzelni, hogy az Eucharisztia átölelése és megcsókolása nem spirituális értelmű, hanem valós gyakorlat lehetett. Mivel én nehezen tudom elképzelni ezt, könnyebben feltételezem azt, hogy nyelvtanilag instrumentális jelentésű a prepozíció, ráadásul itt egyfajta spirituális instrumentalitásról van szó. Mert előrenyújtott kezek a befogadásra való készséget jelentő és azt jelző szimbólumok, amelyeknek praktikusan csak a morzsák lehullásának megakadályozásában volt szerepe, így azok elsődlegesen spirituális instrumentumai az egyértelműen spirituális jelentésű befogadásnak. Ezért ebben a szövegben Test nem a kezekbe van helyezve, hanem inkább az áldozó előrenyújtott kezekkel, meghajolva közelít a fogadásra.
Ha pedig valaki mégis locativus-ként szeretné értelmezni a prepozíciót, ugyanolyan spirituális helyként értelmezheti a kifejezést, ahogy a Lk 23,46-ban szereplő szövegben az Atya ugyanezen prepozícióval ellátott kezeit (ܒ݁ܺܐܝܕ݂ܰܝܟ݁ B’idayk).
37./ Caesarius Arelatensis: Sermo 227 (Augustinus Sermone 252. de Tempore)
502–542, Arelate (ma Arles), Gallia
PL. 39. (ed. 1865), 2168; pdf.p.346: https://www.documentacatholicaomnia.eu/20vs/104_migne_pl/1815-1875,_Migne,_Patrologia_Latina_039_(AD_1865)_Divinity_School_Philadelphia,_MLT.pdf
„Haec ergo cogitantes, fratres carissimi, tam casti et tam sobrii, et tam pacifici ad istud altare, Deo auxiliante, studeamus accedere ut ab illo aeterno altari non mereamur excludi. Qui enim ad istud altare casto corpore et mundo corde cum secura et munda conscientia venerit, ad illud altare, quod in coelis est, felici transmigratione perveniet. Ad extremum, fratres carissimi, non est grave nec laboriosum quod vobis commendo. Omnes viri, quando communicare desiderant, lavant manus suas, et omnes mulieres nitida exhibent linteamina, ubi corpus Christi accipiant. Non est grave quod dico, fratres: quomodo viri lavant aqua manus suas, sic eleemosynis lavent conscientias suas. Similiter et mulieres, quomodo nitidum exhibent linteolum ubi corpus Christi accipiant, sic corpus castum et cor mundum exhibeant, ut cum bona conscientia sacramenta suscipiant. Rogo vos, fratres, nunquid est aliquis qui in arca sordibus plena velit mittere vestem suam? Etsi in arca sordibus plena vestis non mittitur pretiosa, qua fronte in anima quae peccatorum sordibus inquinatur, Christi eucharistia suscipitur? Et quia istis verissimis exemplis loqui coepimus, etiam quod bene nostis, insinuo. Non puto esse aliquem hominem qui in arca sua, ubi pretiosas vestes habet repositas, acquiescat aut carbonem vivum aut quamcunque scintillam inkluderer. Quare hoc, fratres?”
„Ezeket fontolóra véve tehát, szeretett testvéreim, törekedjünk Isten segítségével oly tisztán, oly józanul és oly békességesen járulni ehhez az oltárhoz, hogy ne érdemeljük ki a kirekesztést attól az örök oltárról. Mert aki tiszta testtel, tiszta szívvel, valamint nyugodt és tiszta lelkiismerettel járul ehhez az oltárhoz, az boldog átmenettel fog elérkezni ahhoz az oltárhoz is, amely a mennyekben van. Végezetül, szeretett testvéreim, nem súlyos és nem fáradságos az, amit a figyelmetekbe ajánlok. Minden férfi, amikor áldozni kíván, megmossa a kezét; és minden asszony ragyogó kendőt mutat fel, ahol (ubi!) Krisztus testét fogadja. Kérlek titeket, testvéreim, hát van olyan ember, aki egy mocsokkal teli ládába akarná tenni a ruháját? Ha már egy mocsokkal teli ládába sem tesznek értékes ruhát, milyen homlokkal fogadják be Krisztus eucharisztiáját egy olyan lélekbe, amelyet beszennyez a bűnök mocska? És mivel ezekkel a legigazabb példákkal kezdtünk el beszélni, arra is rámutatok, amit ti magatok is jól tudtok. Nem hiszem, hogy van olyan ember, aki belenyugodna abba, hogy a ládájába, ahol az értékes ruháit tartja elhelyezve, akár csak egy élő parazsat vagy bármilyen apró szikrát is bezárjon. Miért van ez így, testvéreim?”
Ezt a beszédet a középkorban Szent Ágostonnak tulajdonították, az ő neve alatt szerepel az első kézbeáldozási listákban.
Az „ubi” határozószó vonatkozó névmási használata az in quo, in qua, in quibus helyett a klasszikus latinban is gyakran bevett fordulat. Ez a helyet jelöli, ahol fogadták, amely lehet szellemi, metaforikus tér is, ahogy a szövegbeli párhuzam alapján joggal feltételezzük. Mert azt ugye senki sem feltételezi, hogy homlokkal fogadták volna Krisztus Eucharisztiáját, ahogy a szövegből szó szerinti értelmezéssel kiolvasható?
Ami pedig a szöveg tartalmát illeti, itt ismét csak a prekoncepciók teszik bizonyossá a kézbeáldozási szituációt. Mert a férfiak által végzett kézmosás ismét nem bizonyítja ezt, legfeljebb azt, hogy akkor is fontosnak tartották a földművelésben vagy egyéb szakmában összeszedett ragaszkodó szennyezéseket eltávolítani kezeikről, mielőtt misére mentek volna, a hölgyek pedig már akkoriban is szívesen viseltek pompás és csinos ruhákat, ezért különösen is adtak arra, hogy a templomban viselt kendő igazán ragyogóan tiszta legyen. Mert az idézet kontextusa a testi tisztaság és a hölgyeken viselt drága ruha ellentétével érzékelteti a lelki szennyel oltárhoz járulás elfogadhatatlanságát.
Hogy az említett kendő alatt mit kell értenünk, arról a következő zsinati idézetünkben lesz szó.
38./ Concilium Autisiodorense Can. XXXVI, XXXVII, XLII
561–585, Autissiodorum (ma Auxerre), Gallia
Mansi IX, 915; pdf. p.: 464: https://www.documentacatholicaomnia.eu/20vs/200_Mansi/1692-1769,_Mansi_JD,_Sacrorum_Conciliorum_Nova_Amplissima_Collectio_Vol_009,_LT.pdf
„XXXVI.Non licet mulieri nuda manu eucharistiam accipere.
XXXVII.Non licet mulieri manum suam ad pallam dominicam mittere.
XLII. Ut unaquaeque mulier, quando communicat, dominicalem suum habeat. Quod si qua non habuerit, usque in alium diem dominicum non communicet.”
„XXXVI. Nem megengedett az asszonynak, hogy csupasz kézzel fogadja az Eucharisztiát.
XXXVII. Nem megengedett az asszonynak, hogy a kezét az Úr pallájához nyújtsa.
XLII. Hogy minden egyes asszonynak, amikor áldozik, meglegyen a saját dominicáléja. Ha pedig valamelyiküknek nem lenne, a következő vasárnapig ne áldozzon.”
Kb. 578-ban tartották Auxerre-ben: (Ab Aunachario episcopo Autissiodorensi, cum dioecesis suae abbatibus, &presbyteris celebrata 1c sub annum Christi DLXXVIII. id est, Pelagii II. papae I. Chilperici regis XVII.)
A „Non licet mulieri nuda manu eucharistiam accipere” nem letakaratlan tenyereket (palma) jelent, hanem letakaratlan karokat, azaz a nőknek tilos volt csupasz karral eucharisztia vételéhez járulni:
És akinek erről nem dereng semmi, az gondoljon először a régi római élményeire, amikor még nem engedtek be hölgyeket a Szent Péter bazilikába csupasz karokkal, aztán idézze fel azt, amit a gaul dress-ről tud. Mert ezek a gall nők előszeretettel hordtak ujjatlan tunikákat, ahogy az az alábbi képe bal oldalán látható. (forrás: https://world4.eu/gallic-costume/) Nem véletlenül éppen gall területen kellett foglalkozni ezzel a kérdéssel zsinatnak. Ezért írták elő hangsúlyosan is a tiszta (fehér) kendő, a velum dominicale használatát hölgyek számára: ez arra szolgált, hogy csupasz karjaikat takarják vele a szent szemérem jegyében.
Érdekesség, hogy a rihai és a stumai paténa szintén ebből a korszakból származik, és azokon férfiakat (apostolok) láthatjuk himationban áldozni. Ezért lehetséges, hogy az auxerre-i zsinat előírása a Keleten is látható áldozási rítusnak nyugati megfelelője, amelynek itt különös jelentőséget adott a helyi női viselet: ezért kellett róluk kifejezetten is megemlékezni zsinati határozatban.
A 36. és a 38. kánonból (»Ne legyen szabad asszonynak a kezét az Úr oltárterítőihez (pallas) érintenie.«) gondolták úgy már a humanizmus korában, hogy különbség lehetett az asszonyok és férfiak áldozása között. De a különbség valószínűleg csak a liturgikus tárgyak backstage kezelésében lehetett nemek között, az áldozás módjában nem: a laikus férfiaknak sem volt szabad az Úr Testét venniük puszta kézzel, tehát nem a nemek alapján volt megengedett vagy tilos az Úr testét kézzel érinteni, hanem a felszenteltség megléte vagy hiánya szerint.
Egy templomi kendő esetleges használata kifejezetten áldozáskor pedig több liturgikus hagyományban megmaradt szokás, de egyik hagyományban sem a kendőbe beletéve fogadják az Eucharisztiát, hanem afölött teszik az áldozó szájába. A kendő tehát csak a darabkák méltatlan helyre esését hivatott megakadályozni. (a különböző liturgikus hagyományok gyakorlatát lásd: https://invocabo.wordpress.com/2026/04/16/egy-rekonstrualt-okori-aldozasi-ritus/ )
A nők és a férfiak áldozásának helyéről Brown lábjegyzete: „Nem veszik figyelembe” – mondja Arles-i Caesarius –, „hogy férfiak és nők… az Úr oltárához járulva egyszerre veszik magukhoz a testet és a vért.” Tours-i Gergely egyik elbeszélése szerint egy nyomorék nő az áldozás alatt meggyógyult, és segítség nélkül tudott felmenni az oltárhoz áldozni. Párizsi Szent Marcellus életrajzában Venantius Fortunatus elmeséli, hogy a szent egy beteget, aki éppen az oltárhoz lépett az áldozás fogadására, egy csoda folytán megtérített és meggyógyított. A második tours-i zsinat (567) kifejezetten rögzíti a laikusok ezen jogát: „Imádkozásra és áldozásra a laikusok és a nők előtt, ahogyan az szokás, álljon nyitva a szentek szentje [ti. a szentély]” (4. kánon). Hogy ez a szokás meddig állt fenn, nem biztos; az istenítéleti áldozás (Ordalkommunion) esetében mindenesetre még a 10. és 11. században is igazolt; kifejezetten ez áll a vizsgázókról (vádlottakról) és az esküsegédekről: „amikor pedig az oltárnál áldoznak…” A Tours-i Zsinat fentebb említett kánonja Benedictus Levita és Burchard gyűjteményeibe is átkerült” (https://books.google.hu/books?id=naHp-Pknk9QC&pg=PR4&hl=hu&source=gbs_selected_pages&cad=1#v=onepage&q&f=false 441.p.)
39./ Gregorius Turonensis: Historia Francorum Lib. X Cap. VIII.
591–594, Turones (ma Tours), Gallia
PL 71, 535; pdf. p. 254: https://www.documentacatholicaomnia.eu/20vs/104_migne_pl/1815-1875,_Migne,_Patrologia_Latina_071_(AD_1879),_MLT.pdf
„Convenientibus autem civibus cum sacerdote ad festivitatem beati martyris Juliani, ad pedes episcopi Eulalius ille prosternitur, querens se inauditum a communione remotum. Tunc episcopus permisit eum cum ceteris Missarum spectare solemnia. Verum ubi ad communicandum ventum est, et Eulalius ad altarium accessisset, ait episcopus: Rumor populi parricidam te proclamat esse. Ego vero utrum perpetraveris hoc scelus, an non, ignoro: idcirco in Dei hoc et beati martyris Juliani statue judicio. Tu vero, si idoneus es, ut asseris, accede propius, et sume tibi Eucharistiae particulam, atque impone ori tuo. Erit enim Deus respector conscientiae tuae. At ille accepta Eucharistia, communicans abscessit.”
„Amikor azonban a polgárok a pappal együtt összegyűltek a boldog vértanú, Juliánusz ünnepére, az az Eulalius a püspök lábaihoz borult, panaszolva, hogy kihallgatás nélkül tiltották el az áldozástól. Ekkor a püspök megengedte neki, hogy a többiekkel együtt nézze a szentmise ünnepségét. Ám amikor az áldozáshoz érkeztek, és Eulalius az oltárhoz lépett, a püspök így szólt: ’A nép pletykája azt hirdeti, hogy atyagyilkos vagy. Én ugyan nem tudom, hogy elkövetted-e ezt a bűntettet, vagy sem: ezért ezt bízzuk Isten és a boldog vértanú, Juliánusz ítéletére. Te pedig, ha tiszta vagy, amint állítod, lépj közelebb, vedd magadhoz az Eucharisztia részecskéjét, és helyezd a szádba. Mert Isten ügyelni fog a te lelkiismeretedre.’ Ő pedig, miután átvette az Eucharisztiát, megáldozva távozott.”
Ez egy istenítélet volt, mégpedig annak papok és nemesemberek esetében gyakorolt korai formája (Eulalius előkelő nemes volt), amelyben a vádlott földi eszközökkel nem felderíthető bűnös vagy ártatlan voltát nem kínzással, hanem lelki próbatétellel kívánták kideríteni. A próbatétel lényege az áldozás volt, mert Szent Pál figyelmeztetése szerint értelmezték az Eucharisztia vételét (aki méltatlanul eszi és issza Krisztus testét és vérét, saját ítéletét eszi és issza), és ezt a későbbi szövegek tanúsága szerint kifejezetten jelezték is ebben a formában: „Corpus et sanguis Domini nostri Iesu Christi sit tibi hodie ad probationem. (Ordines iudiciorum Dei/ erről bővebben ld. Browe, Peter: Die Eucharistie im Mittelalter. Liturgiehistorische Forschungen in kulturwissenschaftlicher Absicht. Mit einer Einführung herausgegeben von Hubertus Lutterbach und Thomas Flammer. 6. Auflage. Münster: LIT Verlag, 2011. (Vergessene Theologen, Bd. 1. Die Eucharistie im Mittelalter: liturgiehistorische Forschungen in … – Peter Browe, Hubertus Lutterbach, Thomas Flammer – Google Könyvek
Ezt az locust idézni a kézbeáldozás normativitásának bizonyítására meglehetősen furcsa, mert maga az istenítélet műfaja, de különösen az Eucharisztia használata ennek során nem tekinthető minden korban és mindenhol általánosan elfogadott normának. A pápák ugyanis a végleges zsinati elítélése előtt sem fogadták el soha igazságszolgáltatási eszközként az istenítéleteket (ld. GRANFIELD, Patrick, O.S.B. The Right to Silence: Magisterial Development. Theological Studies, 1966, vol. 27, no. 3, p. 401–420. pdf. p. 4: https://theologicalstudies.net/wp-content/uploads/2022/08/27.3.4.pdf ). Ezért az Eucharisztia használata ilyen eljárásra már önmagában is normasértés, nem pedig a normativitás bizonyítéka. Talán nem véletlen, hogy amint azt a PL szakaszhoz fűzött lábjegyzete jelzi: „a Ez a fejezet [VIII.] hiányzik mind a Colbertin, mind a Vatikáni kódexből.” A legrégebbi kódexekből hiányzik ez a fejezet, és csak a későbbiekben, a 8-9. századtól bukkan fel. (erről bővebben: BOURGAIN, Pascale – HEINZELMANN, Martin (1997): L’œuvre de Grégoire de Tours : la diffusion des manuscrits. Supplément à la Revue archéologique du centre de la France, 13. évf. 273–317. p. :https://www.persee.fr/doc/sracf_1159-7151_1997_act_13_1_1021 )
Magában a szövegben két furcsaság is van.
Az első: a szövegben a „sume tibi” után, ami önmagában jelent áldozást, mint Krisztus testének magához vételét, atque-val még egy felszólítást olvashatunk: „impone ore tuo” („helyezd a szádra”). Ha magához vette már (lenyelte), hogyan helyezhette utána a szájára? Bár ezt általában a középkori slamposodó latinságnak tulajdonítják, de talán mégsem az. Az ore ablativusban (inpone + ablativus) a kehely vételére utalhatott („helyezd a szádhoz/szádra”). Ez megmagyarázná azt, hogy bár ebben a korban mindig két szín alatt áldoztak, de ebben a történetben hiányzik a Szent Vér vétele. Az inpono ablativusos használatára az egyházi liturgikus latinban később is van példa: „genuflectit super suppedaneo in medio, et sic genuflexus sibi ipsi cineres in modum crucis imponit in capite” „középen letérdel a zsámolyra (lábtartóra), és így letérdelve, kereszt alakban saját magának a fejére helyezi a hamut” ld: https://cdn.restorethe54.com/media/pdf/matters-liturgical-collectio-rerum-liturgicarium-wuest-1915.pdf pdf. p. 220.
A másik érdekesség: lehetséges, hogy a X. könyv 8. fejezete nem azért tűnik fel a későbbi kódexekben, mert az előzőek sérültek, hanem azért, mert később keletkezett, tehát nem Tours-i Gergely írta. Ezt alátámaszthatja az istenítélet megjelenése is, amely talán korábbi időszakra vetített későbbi gyakorlat lehet. Ezt pedig megerősítheti az is, hogy explicite csak egy színt említ Eulalius áldozásánál, a másik csak feltételesen következtethető ki: ez arra utal, hogy a hamisítás akkor történt, amikor már megjelent az egy szín alatti áldozás.
De akárhogy is van, ez a szöveg nem bizonyíték a kézbeáldozás normativitására.
40./ Gregorius Antiochenus: Oratio in diem sabbati sancti
570–593, Antiocheia, Szíria
PG 88. 1864-1865; pp.992-993: https://www.documentacatholicaomnia.eu/20vs/103_migne_pg_g/1815-1875,_Migne,_PG_088_(00-00)_Joannis_Scholastici_vulgo_Climaci_Cosmae_Indicopleustae_et_Aliorum_Opera_Omnia,_GM.pdf
„Αὐτὸς λέγει πρὸς πάντας τοὺς εὐσεβεῖς·« Λάβετε, φάγετε τὸν οὐράνιον ἄρτον· λάβετε τῆς ἐμῆς πλευρᾶς τὴν πηγὴν τὴν ἀντλουμένην ἀεὶ, καὶ μὴ κενουμένην ποτέ. Οἱ πεινῶντες, κορέσθητε· οἱ διψῶντες, μεθύσθητε μέθην σώφρονά τε καὶ σωτήριον.» Ἀλλ’, ὦ βασιλεῦ τῶν οὐρανῶν, ὁ καθήμενος ἐν δεξιᾷ τῆς μεγαλοσύνης ἐν τοῖς ὑψηλοῖς, ὁ τῶν ἀσωμάτων δυνάμεων Κύριος, ὁ τὴν κτίσιν ὡς θέλεις ἡνιοχῶν, ὁ τὴν ἀνθρωπότητα χρηστότητι κυβερνῶν, ὁ τὴν ἡμέραν ταύτην καὶ τὴν πανήγυριν ἡμῖν δωρησάμενος, ἐλέησον ἡμᾶς, ὡς ἠλέησας τὴν πόρνην μὴ διώξῃς ἡμᾶς, ἐὰν θαῤῥήσαντες τῇ σῇ φιλανθρωπίᾳ, τολμήσωμεν χερσὶν ἁμαρτωλαῖς κρατῆσαί σου τὸ ἅγιον σῶμα. Καὶ ὥσπερ οὐκ ἀπεδίωξας ἐκείνην τὴν ἁμαρτωλόν, τὴν πόρνην, ἁπτομένην τῶν ἀχράντων σου ποδῶν, ἀνάσχου καὶ παρ’ ἡμῶν τῶν ἀναξίων κρατούμενος, καὶ ὡς φιλάνθρωπος περιποίησον πάντας ἡμᾶς· καὶ ὡς φιλάνθρωπος σαγήνευσον καὶ ἡμᾶς εἰς τὸν φόβον τὸν σόν. Ὥσπερ τὸν τρισμακάριον Παῦλον εἰς τὴν ἀποστολήν, οὐρανόθεν ζωγρήσας, ἀπέστειλας, παρασκεύασον καὶ ἡμᾶς μετὰ καθαροῦ συνειδότος ἐπιτελεῖν τὴν ἡμέραν τῆς σῆς τριημέρου καὶ ζωοποιοῦ ἀναστάσεως. Σὺ γὰρ εἶ μόνος Δεσπότης ἀγαθὸς καὶ φιλάνθρωπος, Χριστὲ ὁ Θεὸς ἡμῶν· καὶ σοὶ πρέπει ἡ δόξα καὶ τὸ κράτος σὺν τῷ παναχράντῳ σου Πατρὶ, καὶ τῷ ζωοποιῷ Πνεύματι, νῦν καὶ ἀεὶ, καὶ εἰς τοὺς αἰῶνας τῶν αἰώνων. Ἀμήν.”
„Ő maga mondja minden hithűnek: »Vegyétek, egyétek a mennyei kenyeret; vegyétek az én oldalamnak forrását, amely mindig meríttetik, és sohasem ürül ki. Ti éhezők, lakjatok jól; ti szomjazók, részegedjetek meg a józan és üdvösséges részegséggel.« Ámde, ó egek Királya, ki a fenség jobbján ülsz a magasságban, a testetlen erők Ura, ki a teremtést tetszésed szerint irányítod, ki az emberiséget jósággal kormányzod, ki ezt a napot és ezt az ünnepi gyülekezetet nekünk ajándékoztad, Ne űzz el minket, ha a te emberszeretetedben bízva merészeljük bűnös kezekkel megérinteni szent testedet. És miként nem taszítottad el azt a bűnös asszonyt, a paráznát, aki érintette szeplőtelen lábaidat, úgy tűrd el azt is, hogy mi, méltatlanok, megragadunk téged; és emberszeretőként gondoskodj mindnyájunkról, és emberszeretőként vonj minket is hálódba a te félelmedre. Amiképpen a háromszorosan boldog Pált az apostolságra, az égből élve elfogva elküldted, készíts fel minket is, hogy tiszta lelkiismerettel ünnepeljük a te harmadnapi és életadó feltámadásod napját. Mert te vagy az egyetlen jó és emberszerető Uralkodó, Krisztus Istenünk; és téged illet a dicsőség és a hatalom, a te teljesen tiszta Atyáddal és az életadó Lélekkel együtt, most és mindenkor, és mindörökké. Ámen.”
Ez egy prédikációban elhangzó fohász, amelyet egy pap mond. A κρατούμενος (megragadók, megfogók, megérintők) singularis masculinumban van, Krisztusra vonatkozik. Ez az ige ellentétben áll a vérfolyásos asszony érintésével, aki csak megérintette Krisztus ruhájának szegélyét (ott a ἁπτομένην part.-t használta a szerző), míg itt birtokba vételről, liturgikus kezelésről van szó. Ez pedig a papra vonatkozik, mert ő kezeli (ld. a korábban említett latin liturgikus terminus technicus-t – a tracto igét, amely ennek a megfelelője), ő fogja meg Krisztus szent testét, a többiek csak átvitt értelemeben. A szövegből nem bizonyítható ennek ellenkezője.
41./ Sophronius (Ioannes Moschi): Pratum Spirituale Cap. LXXIX.
619 előtt, Róma / Jeruzsálem (Ioannes Moschos palesztinai szerzetes műve, Rómában fejezte be)
PL. 87, 2936-2937; pdf. pp: 76-77: https://www.documentacatholicaomnia.eu/20vs/103_migne_pg_g/1815-1875,_Migne,_PG_087_(03-00)_Procopii_Gazaei_et_Sophronii._Joannis_Moschi_et_Alexandri_Mobachi_Opera_Omnia,_GM.pdf
„Παραγενόμενοι εἰς Σελεύκειαν τὴν πρὸς Ἀντιόχειαν, συνετύχομεν τῷ ἀββᾷ Θεοδώρῳ ἐπισκόπῳ τῆς αὐτῆς Σελευκείας πόλεως· καὶ διηγήσατο ἡμῖν, λέγων, ὅτι Γέγονεν ἐπὶ τοῦ μακαρίου Διονυσίου τοῦ πρὸ ἐμοῦ ἐπισκόπου ταύτης τῆς πόλεως, τι τοιοῦτον· Ἦν τις ἀνὴρ πραγματευτὴς ἐνταῦθα, πάνυ εὐλαβὴς καὶ πλούσιος· ἦν δὲ αἱρετικὸς τῶν Σεβήρου δογμάτων, ἔχων δὲ πιστικὸν κοινωνοῦντα τῇ ἁγίᾳ καθολικῇ καὶ ἀποστολικῇ Ἐκκλησίᾳ. Οὗτος ὁ πιστικὸς κατὰ τὸ ἔθος τῆς χώρας ἔλαβεν κοινωνίαν τῇ ἁγίᾳ πέμπτῃ. Καὶ βαλὼν αὐτὴν ἐν μουζικίῳ ἀπέθετο ἐν τῷ ἰδίῳ ἀρμαρίῳ. Συνέβη δὲ μετὰ τὸ Ἅγιον Πάσχα τὸν πιστικὸν πεμφθῆναι ἐν Κωνσταντινουπόλει διὰ πραγματείαν, ἐάσαντα κατὰ λήθην τὰς ἁγίας κοινωνίας ἐν τῷ ἀρμαρίῳ αὐτοῦ. Δέδωκεν δὲ τὸ κλειδίον τοῦ ἀρμαρίου τῷ αὐθέντῃ. Ἐν μιᾷ οὖν ἀνοίξας τὸ ἀρμάριον ὁ αὐθέντης εὗρεν τὸ μουζίκιον ἔχον τὰς ἁγίας κοινωνίας. Ἐλυπήθη δὲ ἐπὶ τούτῳ καὶ ἠπορήθη τί ποιήσει αὐτάς. Οὐδὲ γὰρ μεταλαβεῖν ἐξ αὐτῶν ἠνείχετο, διὰ τὸ αὐτὰς μὲν εἶναι τῆς καθολικῆς Ἐκκλησίας, αὐτὸν δὲ τῆς Σεβήρου αἱρέσεως. Καὶ τότε μὲν ἔασεν αὐτὰς ἐν τῷ ἀρμαρίῳ, λογισάμενος, ὅτι κατέρχεται ὁ πιστικός, καὶ μεταλαμβάνει αὐτάς. Ὡς δὲ ἔφθασεν ἡ ἁγία ἡμέρα τῆς μεγάλης πέμπτης, τοῦ πιστικοῦ μὴ κατελθόντος, ἠβουλήθη αὐτὰς ὁ αὐθέντης καῦσαι, ἵνα μὴ πάλιν μείνωσιν εἰς δεύτερον ἐνιαυτόν, καὶ ἀνοίξας τὸ ἀρμάριον θεωρεῖ, ὅτι ὅλαι ἅγιαι μερίδες ἄσταχυν ἐβλάστησαν. Φόβῳ δὲ πολλῷ καὶ τρόμῳ ληφθεὶς ἐπὶ τῷ καινῷ καὶ παραδόξῳ θεάματι, λαβὼν τὰς ἁγίας μερίδας σὺν παντὶ τῷ οἴκῳ αὐτοῦ, κράζων τό· Κύριε, ἐλέησον, δρομαίως ἐπεχώρει ἐπὶ τὴν ἁγίαν ἐκκλησίαν πρὸς τὸν ἐν ἁγίοις Διονύσιον τὸν ἐπίσκοπον. Τοῦτο δὲ τὸ μέγα καὶ φοβερόν, τὸ ὑπὲρ πάντα λόγον, καὶ πάντα νοῦν καὶ πᾶσαν ἐνθύμησιν θαῦμα, οὐχ οἱ δύο, οἱ τρεῖς ἐθεάσαντο, οὐδὲ ὀλίγοι καὶ εὐαρίθμητοι μόνοι, ἀλλὰ ὅλη ἡ ἐκκλησία, πολῖται, καὶ ἐγχώριοι, αὐτόχθονες, ἐπιξενούμενοι, ὅσοι τὴν ἤπειρον ὁδεύουσιν, καὶ ὅσοι τὴν θάλασσαν πλέουσιν, ἄνδρες καὶ γυναῖκες, γέροντες καὶ ἀφήλικες, νέοι καὶ πρεσβύτεροι, δεσπόται καὶ οἰκέται, πλούσιοι καὶ πένητες, ἄρχοντες καὶ ἀρχόμενοι, σοφοὶ καὶ ἰδιῶται, οἱ ἐν κλήρῳ, οἱ ἐν παρθενίᾳ, οἱ ἐν ἀσκήσει, οἱ ἐν χηρείᾳ, οἱ ἐν σεμνῷ γάμῳ, οἱ ἐν ἐξουσίαις, οἱ ἐν δυναστείαις. Καὶ οἱ μὲν, Κύριε, ἐλέησον, ἐβόων, ἄλλοι δὲ ἄλλως ἀνύμνουν. Πάντες δὲ τῷ Θεῷ εὐχαρίστουν ἐπὶ ταῖς ἀνεκδιηγήτοις καὶ παραδόξοις αὐτοῦ θαυματουργίαις. Πολλοὶ δὲ ἐκ τούτου τοῦ θαύματος πιστεύσαντες προσῆλθον τῇ ἁγίᾳ καθολικῇ καὶ ἀποστολικῇ Ἐκκλησίᾳ.”
„Amikor megérkeztünk az Antiochia melletti Szeleukiába, találkoztunk Theodórosz abbával, ugyanezen Szeleukia városának püspökével. Ő pedig elmesélt nekünk egy történetet, mondván, hogy a szent életű Dionüsziosznak, az ő elődjének püspöksége idején a következő eset történt ebben a városban: Élt itt egy kereskedő ember, igen jámbor és gazdag, de Severos tévtanainak követője volt; volt azonban egy hűséges intézője, aki az Isten szent, katolikus és apostoli Egyházával volt közösségben. Ez az intéző, a vidék szokása szerint, magához vette az áldozást a szent ötödik napon. Majd egy kis szelencébe téve elhelyezte azt a saját szekrényében. Történt azonban a Szent Húsvét után, hogy az intézőt Konstantinápolyba küldték üzleti ügyben, s feledékenységből a szekrényében hagyta a szent áldozást. A szekrény kulcsát pedig átadta a gazdájának. Egy napon a gazda kinyitva a szekrényt, megtalálta a szelencét, amelyben a szent áldozás volt. Megszomorodott ezen, és tanácstalan volt, mit tegyen vele. Magához venni ugyanis nem akarta, mivel az a katolikus Egyházé volt, ő maga pedig Severos eretnekségéhez tartozott. Így hát akkor a szekrényben hagyta, úgy gondolván, hogy ha hazatér az intézője, majd ő magához veszi azt. Amikor azonban elérkezett a Nagycsütörtök szent napja, és az intéző még nem tért vissza, a gazda meg akarta égetni azt, nehogy még egy második évre is ott maradjon. Ám amikor kinyitotta a szekrényt, azt látta, hogy az összes szent részek búzakalászt hajtottak. Nagy félelem és remegés fogta el e szokatlan és csodálatos látvány miatt; fogta hát a szent részeket, és egész házanépével együtt, azt kiáltva: ’Uram, irgalmazz!’, futva sietett a szent templomba a szentek között honoló Dionüsziosz püspökhöz. Ezt a hatalmas, félelmetes, minden emberi szót, értelmet és gondolatot felülmúló csodát pedig nemcsak ketten vagy hárman látták, és nem is csak néhányan, akiket meg lehetne számlálni, hanem az egész egyház: polgárok és vidékiek, tősgyökeresek és jövevények, szárazföldön utazók és tengeren hajózók, férfiak és nők, öregek és kiskorúak, ifjak és vének, urak és szolgák, gazdagok és szegények, elöljárók és alárendeltek, bölcsek és egyszerű emberek, klerikusok, szüzességben, aszkézisben vagy özvegységben élők, tisztes házasságban élők, hatalmasok és uralkodók. Egyesek azt kiáltották: ’Uram, irgalmazz!’, mások másként zengtek dicséretet. Mindannyian hálát adtak Istennek az Ő kibeszélhetetlen és csodálatos tetteiért. E csoda folytán pedig sokan hívővé lettek, és csatlakoztak a szent, katolikus és apostoli Egyházhoz.”
Ezt a hazavitt és kézbe vett eucharisztia példájaként emlegetik. Erről a gyakorlatról már szóltam a korábban elemzett, Szent Vazulnak tulajdonított levél kapcsán (Basilius Magnus Epistola 289 ad Caesariam Patriciam): valójában csak ez a két szöveg beszél teljesen egyértelműen erről a gyakorlatról, és mindkettő Severushoz kapcsolódik. Az általa üldözött szíriai chalkedóniak között, és az ő száműzetésének idején a miafiziták között Alexandriában volt szokás az Eucharisztia hazavitele, éppen az üldözésre. való tekintettel
Mert amint maga a fenti szöveg is megemlíti, az intéző „a vidék szokása szerint” járt el. Ezt nyilván azért kellett külön megemlíteni, mert ez máshol, így az esetet elbeszélők által sem ismert különös szokás volt, amely magyarázatra szorult. A hazavitelre alapértelmezetten – a Szent Vazulnak tulajdonított levél szerint – rendkívüli helyzetben kerülhetett sor, például, ha nem volt jelen áldoztatáshoz pap (üldözések, sivatagi remeték esetében). A történet említi, hogy az intéző gazdája Severos eretnekségéhez tartozott, tehát egy olyan területen (Szíria) és időszakban (Dionysios püspöksége alatt) történt az eset, amikor még dúlt chalkédóni–miafizita konfliktus, és amikor üldözték a chalkedóni hit katolikus követőit. Ez tehát kifejezett üldözés időszaka alatti gyakorlat.
Az Eucharisztia kézbevételére pedig ismét semmi sem utal a kézbeáldozók prekoncepcióján kívül. Az említett szelence inkább arra utal, hogy abból közvetlenül a szájba „öntötték” az eucharisztikus darabot.
42./ Concilium Trullanum, can. CI
692, Konstantinápoly (a császári palota kupolás termében)
Mansi XI., 985-988; pdf. pp. 499-500: https://www.documentacatholicaomnia.eu/20vs/200_Mansi/1692-1769,_Mansi_JD,_Sacrorum_Conciliorum_Nova_Amplissima_Collectio_Vol_011,_LT.pdf
vagy: Sacrorum conciliorum nova et amplissima collectio – Gian Domenico Mansi – Google Könyvek p. 190.
angol fordításban: https://www.documentacatholicaomnia.eu/03d/0691-0691,_Synodum_Constantinopolitanum,_Canones_%5BSchaff%5D,_EN.pdf
„Ὁ μέγας καὶ θεῖος Ἀπόστολος Παῦλος τὸν κατ’ εἰκόνα Θεοῦ πλασθέντα ἄνθρωπον σῶμα καὶ ναὸν Χριστοῦ μεγαλοφώνως ἀποκαλεῖ. Ὑπερέχων οὖν πάσης αἰσθητῆς κτίσεως, ὁ διὰ τοῦ σωτηρίου πάθους εἰς τὴν οὐράνιον ἀξίαν ἀναχθεὶς, Χριστὸν ἐσθίων καὶ πίνων, πρὸς πᾶσαν ἀρετὴν ἐπιτήδειος καθίσταται, ἁγιάζων ψυχὴν καὶ σῶμα τῇ μετουσίᾳ τῆς θείας χάριτος. Διὸ εἴ τις βούλεται τῷ ἀχράντῳ σώματι κατὰ τὸν καιρὸν τῆς συνάξεως κοινωνὸς γενέσθαι καὶ ἑαυτὸν προσάγειν εἰς μετάληψιν, τὰς χεῖρας σχηματίζων εἰς τύπον σταυροῦ, οὕτως προσιέτω καὶ δεχέσθω τὴν τῆς χάριτος μετάληψιν. Τοὺς δὲ ἀντὶ χειρῶν χρυσᾶ ἢ ἕτερα ὑλικὰ σκεύη κατασκευάζοντας εἰς ὑποδοχὴν τῆς θείας δωρεᾶς καὶ δι’ αὐτῶν δεχομένους τὴν ἄχραντον κοινωνίαν, οὐδαμῶς ἐπιτρέπομεν προσιέναι, ὡς ἀψύχου καὶ ταπεινοτέρας ὕλης προτιμωμένους τῆς κατ’ εἰκόνα Θεοῦ πλασθείσης. Εἰ δέ τις εὑρεθείη τὴν ἄχραντον κοινωνίαν τοῖς τὰ τοιαῦτα σκεύη προσφέρουσιν ἐπιδιδούς, ἀφοριζέσθω καὶ αὐτὸς καὶ ὁ προσφέρων.”
Magnus et divinus Apostolus Paulus eum, qui ad imaginem Dei formatus est, hominem corpus et templum Christi magna voce appellat. Superans igitur omnem sensibilem creaturam, qui per salutarem passionem ad caelestem dignitatem evectus est, Christum comedens et bibens, ad omnem virtutem idoneus efficitur, sanctificans animam et corpus per participationem divinae gratiae. Quapropter si quis voluerit immaculato corpori tempore synaxeos communicare et seipsum ad participationem offerre, manus in crucis figuram formans, sic accedat et gratiae communionem accipiat. Eos autem, qui pro manibus aurea vel alia materialia vasa fabricant ad susceptionem divini doni, et per ea suscipiunt immaculatam communionem, nullo modo permittimus accedere, tamquam inanimatae et vilioris materiae praeferentibus eum, qui ad imaginem Dei formatus est. Si quis autem inventus fuerit immaculatam communionem his, qui talia vasa offerunt, porrigens, excommunicetur et ipse et qui offert.
„A nagy és isteni Apostol Pál azt az embert, aki Isten képmására formáltatott, nagy hangon nevezi Krisztus testének és templomának. Mivel tehát minden érzékelhető teremtményt felülmúl, aki az üdvös szenvedés által a mennyei méltóságra emeltetett, Krisztust eszik és iszik, minden erényre alkalmassá válik, megszentelve lelkét és testét az isteni kegyelem részesedése által. Ezért, ha valaki az áldozat bemutatásának (szünaxisz) idején az ártatlan test részese kíván lenni, és önmagát az áldozáshoz akarja járultatni, kezeit kereszt alakban tartva közeledjen, és így fogadja a kegyelem ajándékát. Azokat pedig, akik kezek helyett aranyból vagy más anyagból készült edényeket készítenek elő az isteni adomány befogadására, és ezekkel veszik magukhoz a szeplőtelen áldozást, semmiképpen ne engedjük oda; mert az élettelen és alacsonyabb rendű anyagot többre becsülik az Isten képére alkotott embernél. Ha pedig valaki megállapíttatik, hogy a szeplőtelen áldozatot azoknak adja, akik ilyen edényeket hoznak, legyen kiközösítve mind ő maga, mind aki hozza.”
Látszólag a kezek helyett nyújtott edényeket szankcionálják, tehát ebből gondolták, hogy a kezekbe megengedetten vehették a szentséget, hiszen a kánon az Isten képére alkotott embert tartja méltóbbnak a fogadásra. Valójában azonban Verheul és társai állításával szemben ez a kánon a szent színek hazavitele ellen fogalmazódott meg, így nem a kézbeáldozás bizonyítéka, hiszen az nyelvre adott eucharisztia fogadója is az Isten képére alkotott ember. Ezt igazolja a trullói zsinat CI. kánonjának bizánci kánonjogi gyűjteményben meglévő összefoglalása is, amely értelmezi a kánont (https://www.documentacatholicaomnia.eu/03d/0691-0691,_Synodum_Constantinopolitanum,_Canones_%5BSchaff%5D,_EN.pdf :
„Mindenki, aki az Eucharisztia fogadására jön, kezeivel keresztet formázva érkezzen, és szájával vegye azt; Aki arany vagy bármi más anyagból készített edényt a kezei helyett, zárassék ki az egyházból.”
Az „Ancient Epitomé”-ként említett összefoglalás forrása a Beveridge-féle Synodicon. ( online: https://onlinebooks.library.upenn.edu/webbin/book/lookupid?key=olbp88789 ) William Beveridge (1637–1708) korának egyik legnagyobb kánonjogásza és orientalistája volt. Összegyűjtötte a keleti egyház görög nyelvű kánonjait, és mindegyikhez mellékelte azok kora középkori, tömörített összefoglalásait (epitoméit), valamint a nagy bizánci kommentátorok (Balszamon, Zónarasz, Arisztenosz) magyarázatait. Schaff ezt a kész szöveganyagot fordította le angolra a saját kiadásához.
Beveridge (és nyomában Schaff) kimutatta, hogy ez az „Ősi Kivonat” nem a kánonok modern zanzásítása, hanem 10–12. századi bizánci jogi kompiláció.
Sokan tévesen a 12. századi bizánci kánonjogásznak, Alexiosz Arisztenosznak tulajdonították ezeket a kivonatokat. Beveridge azonban a Synodicon prolegomenájában (bevezetőjében) bebizonyította, hogy az Epitoméknak már korábban is létezniük kellett, mert maga Arisztenosz is ezeket a kész szövegeket vette alapul és kommentálta.
Az eredeti szöveg ezek alapján valójában nem kézbeáldozási gyakorlatra utal, hanem arra, hogy aki kezeit nem mellkasán keresztet formázva érkezik az áldozásra, hanem edényt nyújt, mert haza akarja vinni, azt kellett kiközösíteni. Elképzelhető, hogy ez a kánon az előzőekben elemzett Ioannes Moschi Pratum Spirituale-ban látott szíriai és alexandriai gyakorlat egyetemes, végső és felső szintű lezárását szolgálta császári indíttatásra (II. Jusztinián).
A mellkason kereszt formában tartott kéz tipikus görög áldozási mód, amely annyira erős szokás volt, hogy elhagyását bűnnek, elhagyóit pedig eleve eretnekeknek tartották. Ennek kapcsán később Miklós pápa is megnyilatkozott: „
„LIV. Azt mondjátok, hogy a görögök úgy tartják, hogy az Egyházban az, aki nem a mellkasára keresztezett kezekkel áll, a legnagyobb bűnt követi el: ha nem tévedünk, sehol sem található olyan előírás, hogy ezt így kellene tenni, és ezáltal, ha nem teszik meg, az nem bűn: ugyanis egyesek így tesznek, mások meg úgy, hol az alázatnak ezt a formáját mutatják meg, hol meg amazt: kivéve talán azt, aki makacsul elutasítja annak megtételét, amit mindenki mástól lát.”
(„LIV. Dicitis quod Graeci fateantur quod in Ecclesia qui non constrictis ad pectus manibus steterit, maximum habeat peccatum : hoc ut fieret praeceptum fuisse nusquam, ni fallimur, invenitur, ac per hoc, nisi fiat, peccatum non est : nam quidem faciunt hoc, quidam illud, nunc isti hoc genus humilitatis, nunc illud ostentant : nisi forte qui pertinaciter recuset facere, quod omnes viderit facientes.”) (PL 119, 1000; pdf. p. 498: https://www.documentacatholicaomnia.eu/20vs/104_migne_pl/1815-1875,_Migne,_Patrologia_Latina_119_(AD_1880)_Divinity_School_Philadelphia,_MLT.pdf )
VIII–X. század
43./ Beda Venerabilis: Historia Anglicanae Lib. IV. Cap. 24.
731, Jarrow monostor, Northumbria (Anglia)
PL 95, 214; pdf. p. 107: https://www.documentacatholicaomnia.eu/20vs/104_migne_pl/1815-1875,_Migne,_Patrologia_Latina_095_(AD_1851)_Universite_Catholique_Lille,_MLT.pdf
(Cambridge, Corpus Christi College, MS 041: Old English Bede)
„Cui respondentibus illis: ‘Quid opus est Eucharistia? neque enim ad mortem proximus es, qui tam hilariter nobiscum quasi sospes loqueris.’ Rursus ille: ‘Et tamen,’ inquit, ‘afferte mihi Eucharistiam.’ Qua accepta in manu, interrogavit si omnes erga se placidum animum et sine querela controversiae ac rancoris haberent.”
„Azok ezt felelték neki: »Mire való az eucharisztia? Hiszen nem vagy közel a halálhoz, aki ilyen vidáman, mintha egészséges lennél, beszélgetsz velünk.« Ő azonban újra mondta: »Mégis, hozzátok ide nekem az eukarisztiát!«Miután kezébe vette, megkérdezte tőlük, hogy mindnyájan békességes szívvel vannak-e iránta, panasz, vita vagy harag nélkül.”
Az idézett szöveg a költő Caedmon halála előtti áldozásról szól. Azt tudjuk, hogy Caedmon szerzetessé válása előtt írástudatlan marhapásztor volt a monostor szolgálatában. Azt viszont nem, hogy miután isteni csoda révén írni-olvasni és misztikus költeményeket alkotni képes emberré vált, majd szerzetessé lett, vajon pappá szentelték-e, ami könnyen elképzelhető. Ha pedig pap volt, a keze felszentelt volt, tehát esete nem példa a laikus hívek kézbe áldozására. De mivel nem tudjuk, hogy az volt-e, ahogy azt sem, hogy nem az volt, erre a példára nem érdemes hegyet építeni.
44./ Damascenus: De Orthodoxa Fide Lib. IV. Cap. 14. (13.)
743 előtt, Mar Szaba monostor, Jeruzsálem mellett
PG 94; pdf p. 709.: https://www.documentacatholicaomnia.eu/20vs/103_migne_pg_g/1815-1875,_Migne,_PG_094_(01-00)_Joannis_Damasceni_Presbyteri_Hierosolymitani_Opera_Omnia,_GM.pdf
„Προσέλθωμεν αὐτῷ πόθῳ διακαεῖ, καὶ σταυροειδῶς τὰς παλάμας τυπώσαντες, τοῦ ἐσταυρωμένου τὸ σῶμα ὑποδεξώμεθα· καὶ ἐπιθέντες ὀφθαλμοὺς, καὶ χείλη, καὶ μέτωπα, τοῦ θείου ἄνθρακος μεταλάβωμεν, ἵνα τὸ πῦρ τοῦ ἐν ἡμῖν πόθου προσλαβὸν τὴν ἐκ τοῦ ἄνθρακος πύρωσιν, καταφλέξῃ ἡμῶν τὰς ἁμαρτίας, καὶ φωτίσῃ ἡμῶν τὰς καρδίας, καὶ τῇ μετουσίᾳ τοῦ θείου πυρὸς πυρωθῶμεν καὶ θεωθῶμεν.“
„Járuljunk hozzá lángoló vággyal, és kezünket kereszt alakban tartva fogadjuk magunkba a Megfeszített testét; érintsük hozzá szemünket, ajkunkat és homlokunkat, hogy részesüljünk az isteni parázsból, hogy a bennünk levő vágy tüze, magára véve a parázs izzását, elégesse bűneinket, megvilágosítsa szívünket, és az isteni tűzben való részesedés által felhevüljünk és istenivé váljunk.”
A kéz keresztbe tartása az előző szöveg esetében már bemutatott görög áldozási mód, amely a karok mellkason való keresztbetételét jelentette. Az „érintsük hozzá”-t az ἐπιτίθημι igével jelöli, ennek jelentése ráhelyezni, rátenni. Erre a szöveg szerint a magunkhoz vétel után kerül sor. A szemek, ajkak és homlok Megfeszített testéhez való érintése nyilvánvalóan spirituális szöveg, lelki értelemben való „érintést” jelent. Köze sincs valamiféle kézbeáldozási gyakorlathoz.
45./ Ordo Romanus XV. 57-60.
750–800, Frank Birodalom / Rajna-vidék
Michel Andrieu, Les Ordines Romani du haut moyen âge, vol. III: Les textes (suite) (Ordines XIV-XXXIV), Spicilegium Sacrum Lovaniense 24, Louvain 1951 (1961), 108; pdf. p.110: https://caeremonialeromanum.com/wp-content/uploads/2025/03/Andrieu_Ordines_Romani_vol_3.pdf
57. …accedunt omnes episcopi et sacerdotes ad sedem pontificis et communicant de manu eius.
58. Presbyter qui calicem tenere videtur confirmat omnibus episcopis, presbyteris vel diaconibus. Deinde accipit eum diaconus de manu presbyteri et confirmat omnibus subdiaconibus regionariis, primicerii notariorum.
59. Post haec descendit pontifex a sede sua et communicat populum, qui manus suas extendere ad ipsum potuerit, et revertitur ad sedem suam.
60. Reliquum vero populum communicant episcopi et presbyteri, et confirmant semper diaconi.”
„57. …odajárulnak mind az összes püspökök és papok a pontifex székéhez, és a kezéből áldoznak.
58. A presbiter, aki a kelyhet tartja, megerősít minden püspököt, presbitert vagy diakónust. Ezután a diakónus átveszi azt a presbiter kezéből, és megerősít minden regionárius szubdiakónust és az előkelők elsőit.
59. Ezután leszáll a pontifex a székéről, és megáldoztatja a népeket, akik ki tudták nyújtani feléje a kezüket, és visszatér a székéhez.
60. A nép maradékát pedig a püspökök és presbiterek áldoztatják, és mindig a diakónusok erősítik meg.”
Ez egy kompiláció, amely a római egyházi év liturgikus szokásait, a zsolozsmák rendjét és a böjti fegyelmet szabályozza. Ebben az Ordo I és az Ordo XI-t is használja a szerző. Bár frank szerkesztő állította össze, szorosan a római (főleg a vatikáni Szent Péter-bazilika) gyakorlatán alapul.
A szövegben a communicatio Krisztus testének vételére, a confirmatio pedig a Szent Vérben való részesülésre vonatkozó terminus technicus. A fenti leírás azt a gyakorlatot mutatja, amelyben csak a pápa áldoztatja meg a többi püspököt és papot Krisztus testével (nem maguk veszik magukhoz!), a kelyhet pedig mindig a diakónus tartja, így valószínűleg a pápai áldoztatás alatt is. A nép közül a főpap csak azokat áldoztatja, akiknek van szerencséjük a közelébe kerülni. Erre valószínűleg az előkelőknek, notabilitásoknak volt lehetősége. A laikusok áldoztatására vonatkozó 59. pontban az „aki ki tudja nyújtani kezét” fordulat a rekonstruált áldozási rítus kéztartása, nem a kézbeáldozásé.
A „kezek kinyújtása” egyébként a rekonstruált áldozási mód terminus technikusza, ebben a szövegben elsődlegesen a kehely vételére vonatkozik:
Ugyanez a szófordulat látható a következő részben is, amikor a diakónus kinyújtja a kezeit a kehelyért:
„143. Similiter et diaconus, qui cum calice p[re] altare stare videtur, extendit manus suas ad sacerdotem, dat ei calicem.” (Andrieu_Ordines_Romani_vol_3.pdf 125. oldal)
46./ Ordo Romanus IX, 42.
790–820, Alemannia déli része (mai Svájc/Dél-Németország)
Michel Andrieu, Les Ordines Romani du haut moyen âge, vol. II: Les textes (Ordines I-XIII), Spicilegium Sacrum Lovaniense 23, Louvain 1948 (1960), 335, pdf. p: 380: https://caeremonialeromanum.com/wp-content/uploads/2025/03/Andrieu_Ordines_Romani_vol_2.pdf
“42. Accedentes quoque presbiteri communicent, quibus episcopus donet sacrosanctum corpus in manus, eantque ad sinistrum cornu altaris, osculentque illuc et communicent.”
„42. A közeledő áldozópapok is áldozzanak meg; nekik a püspök a kezükbe adja a szent testet, ők pedig menjenek az oltár bal oldali sarkához (szarvához), csókolják meg azt, és áldozzanak meg.”
Ez az ordo a római liturgia elemeit tartalmazza, a római Ordo I. átdolgozása, de már a frank-gallikán környezet hatásai és helyi kiegészítések is megmutatkoznak benne. Ebben a részben nem a laikusok, hanem a papok, azaz a felszentelt kezűek áldozásáról van szó. Ez az ordo szintén nem bizonyítja a laikusok kézbeáldozását.
47./ Concilium Rotomagense Can II.
878, Rotomagus (ma Rouen), Észak-Franciaország (pszeudo-zsinati szöveg)
Mansi X, 1199; pdf. p. 608: https://www.documentacatholicaomnia.eu/20vs/200_Mansi/1692-1769,_Mansi_JD,_Sacrorum_Conciliorum_Nova_Amplissima_Collectio_Vol_010,_LT.pdf
„II. Dictum est nobis quod quidam Presbyteri, celebrata Missa, detrectantes ipsi sumere divina mysteria quae consecrarunt, calicem Domini mulierculis quae ad Missas offerunt tradant, vel quibusdam laicis, qui dijudicare corpus Domini nesciunt, id est discernere inter cibum spiritualem atque carnalem, quod quantum sit omni Ecclesiasticae religioni contrarium pietas fidelium novit. Unde omnibus Presbyteris interdicimus ut nullus in posterum hoc facere praesumat; sed ipse cum reverentia sumat, et Diacono aut Subdiacono, qui ministri sunt altaris, colligenda tradat, illud etiam attendat ut eos propria manu communicet, nulli autem laico aut foeminae Eucharistiam in manibus ponat, sed tantum in os eius cum his verbis ponat: „Corpus Domini et Sanguis prosit tibi ad remissionem peccatorum et ad vitam aeternam.” Si quis haec transgressus fuerit, quia Deum omnipotentem contemnit, et quantum in ipso est inhonorat, ab altari removeatur.”
„II.Tudomásunkra jutott, hogy bizonyos papok, miután bemutatták a szentmisét, vonakodnak magukhoz venni az isteni titkokat, amelyeket megszenteltek, és az Úr kelyhét asszonykáknak adják át, akik a miséken felajánlást tesznek, vagy bizonyos laikusoknak, akik nem tudják megítélni az Úr testét – azaz nem tudnak különbséget tenni a lelki és a testi táplálék között. Hogy ez mennyire ellenkezik az egész egyházi vallásossággal, azt a hívők áhítata jól tudja. Ezért minden papnak megtiltjuk, hogy a jövőben bárki is merészelje ezt tenni; hanem maga vegye magához tisztelettel, és az oltár szolgálatát végző diakónusnak vagy szubdiakónusnak adja át az edényeket összeszedésre. Arra is ügyeljen, hogy őket a saját kezével áldoztassa meg, senki laikusnak vagy nőnek pedig ne tegye az Eucharisztiát a kezébe, hanem csakis a szájába, ezen szavak kíséretében: „Az Úr Teste és Vére váljék javadra a bűnök bocsánatára és az örök életre.” Ha valaki ezt áthágja, mivel megveti a mindenható Istent, és a maga részéről tiszteletlenséget követ el vele szemben, távolíttassék el az oltártól”
Ezt a kánont (és magát zsinatot) a hagyományos történetírás 650 körülre, a modern kutatók viszont inkább 878-ra datálják. Az erre vonatkozó érvelésük szerint a zsinat bevezető szövege („residente in hoc concilio domino Ludovico serenissimo rege”) oka a tévedésnek: A középkori gyűjtemények II. (Gonosz) Klodvig frank király idejére helyezték a zsinatot 650 körülre, mivel a „Hlodovicus” nevet a „Chlodovechus” (Klodvig) egyik változatának gondolták. A modern forráskritika szerint ez a király valójában II. (Hebegő) Lajos volt, aki 877 és 879 között uralkodott a Nyugati Frank Királyságban. De azt azért látni kell, hogy a modern kritika egyik érve éppen az volt, hogy 650 körül nem lehetett még betiltva a kézbeáldozás, hiszen „tudjuk, hogy a kilencedik századig a kézbeáldozás volt a norma”.
Emil Seckel filológiai és szöveghagyományozási érveléssel bizonyította be, hogy a roueni kánonok nem egy valódi, 7. századi egyházmegyei zsinat döntései, hanem egy kora középkori hamisítványcsomag darabjai. Eszerint a „Roueni Zsinat” egy 9. század végi pszeudo-zsinat, amely a saját korának szigorú egyházfegyelmi és áldoztatási szabályait akarta elfogadtatni a hívőkkel úgy, hogy azokat egy köztiszteletben álló, hajdani meroving király tekintélye mögé rejtette.
A roueni kánonok legkorábbi tanúja Prümi Regino 906-os egyházfegyelmi gyűjteménye (De synodalibus causis). A korábbi kutatók azt hitték, hogy Regino egy 650-es roueni zsinati kéziratból emelte ki a szöveget. Seckel (das-sendhandbuch-des-regino-von-prm: The Sending Manual of Regino von Prüm 9783534743148 – DOKUMEN. PUB rámutatott, hogy a szövegben használt kulcsfogalmak – mint a laikusok alkalmatlansága arra, hogy „megítéljék az Úr testét, azaz különbséget tegyenek a lelki és testi táplálék között” – a 9. századi karoling eucharisztia-viták (különösen Paschasius Radbertus és Ratramnus de Corbie vitái) teológiai nyelvezetét tükrözik. Szerinte a 7. században (650-ben) ez a fajta dogmatikai és egyházjogi precizitás a szentostya fizikai érintésével kapcsolatban még teljesen ismeretlen volt Galliában. A szigorú tiltás és a papok azonnali felfüggesztése (ab altari removeatur) mögött a 9. századi karoling egyházi reformtörekvések állnak, amelyek a papság szentségét akarták radikálisan elválasztani a világiaktól.
48./ “Eutychiani Papa”: Exhortatio ad Presbyteros
800–850, Frank Birodalom, Karoling-kori pszeudo
PL. 5, 165-166; pdf.p. 83: https://www.documentacatholicaomnia.eu/20vs/104_migne_pl/1815-1875,_Migne,_Patrologia_Latina_005_(AD_1844)_Harvard_College_Library,_MLT.pdf
In primisadmonemus ut vita et conversatio vestra irreprehen-sibilis sit : scilicet, ut cella vestra sit juxta ecclesiam,et in domibus vestris feminas non habeatis : omninocte ad nocturnas surgite ; cursum vestrum certishoris decantate : missarum celebrationes religioseperagite : corpus et sanguinem Domini cum timoreet reverentia sumite. Nullus scaccis vel alearum lu-dis intendat : vasa sacra manibus propriis abluite etextergite. Nullus cantet missam nisi jejunus : nullus et reverentia sumite. Nullus scaccis vel alearum ludis intendat : vasa sacra manibus propriis abluite et extergite. Nullus cantet missam nisi jejunus : nullus cantet qui non communicet : nullus cantet sine amictu, alba, stola, manipulo, id est fanone et casula, et haec vestimenta nitida sint, et ad nullos alios usus sint. Nullus in alba qua in suos usus utitur cantet. Nullus in ligneo aut in vitreo calice audeat missam celebrare.
Nulla femina ad altare accedat, nec calicem Domini tangat; corporale mundissimum sit. Altare sit coopertum de mundis linteis. Super altare nihil ponatur, nisi capsae et reliquiae et quatuor Evangelia, aut pyxis cum corpore Domini ad viaticum infirmorum : caetera in nitido loco recondantur. Missale plenarium, lectionarium, antiphonarium, et librum quadraginta homiliarum unusquisque habeat. Locus in secretario vel juxta altare sit praeparatus ubi aqua effundatur, quando sacra vasa abluuntur, et ubi vas nitidum dependeat cum aqua, ut sacerdos manus lavet post communionem. Ecclesiae sint bene coopertae et cameratae, et atrium ecclesiae sit undique munitum.
Nullus extra ecclesiam per domos, nec in locis nonconsecratis missam cantet : nullus solus cantet mis-sam : omnis presbyter clericum vel scholarem habeatqui epistolam vel lectionem legat, et ei ad missamrespondeat, et cum quo psalmos cantet. Infirmos visi-tate, et eos ad confessionem reconciliate, et juxtaapostolum oleo sancto ungite, et manu propria com-municate. Nullus praesumat tradere communionemlaico vel feminae ad deferendum infirmo : nullus sa-crum chrisma vendat : nullus vestrum pro baptizan-dis infantibus, vel pro reconciliandis peccatoribusvel infirmis, aut pro mortuis sepeliendis, vel proconsecrandis ecclesiis, praemium aut pretium sivemunus exigat, vel ecclesias aliquorum data pecuniavel aliquo malo ingenio subripiat. Videte ut per ne-gligentiam vestram nullus infans sine baptismo mo-riatur. Nullus vestrum sit ebriosus vel litigiosus :nullus arma portet in seditione, nisi verbum Domini.Nullus canum vel avium jocis inserviat : nullus intabernis manducet et bibat. Unusquisque vestrum,quantum sapit, plebi suae de evangelio, vel de episto-la, vel aliqua divina scriptura in dominicis et festivisdiebus annuntiet. Curam gerat pauperum, peregrino-rum, orphanorum, praebens eis refectionis hospitium,ut sustentationem habeant. Discordes ad concordiamrevocet : viduas defendat, ut in his et aliis hujusmoditotius boni exemplum praebeat. Omni die dominicoante missam aquam benedictam faciat, et plebemsuam et loca fidelium adspergat, et ad hoc solum agendum unum vas habeat, et circa atrium suum velcirca ecclesiam ad processionem eat. Sacra vasa etvestimenta sacerdotalia nolite in vadimonium darenegotiatori, vel alicui saeculari. Nullus vestrum mi-nus digne poenitentem cujus-cumque rei gratia adreconciliationem adducat, et ei testimonium reconci-liationis ferat. Nullus vestrum usuram exigat, et con-ductor sui fenoris existat. Res et facultates, quas perdiem ordinationis vestrae acquiritis, ad ecclesiamad quam titulati estis, vel cui deservitis, pertineresciatis.
Elsősorban arra intünk titeket, hogy életetek és életviteletek feddhetetlen legyen: azaz lakhelyetek [cellátok] a templom mellett legyen, és házaitokban ne tartsatok nőket. Minden éjjel keljetek fel a matutinumra [éjszakai zsolozsmára]; az imaóráitokat [cursum] a meghatározott órákban énekeljétek el. A szentmiseáldozatokat áhítattal mutassátok be: az Úr testét és vérét félelemmel és tisztelettel vegyétek magatokhoz. Senki ne foglalatkozzék sakkozással vagy kockajátékokkal; a szent edényeket saját kezetekkel mossátok el és töröljétek tisztára. Senki ne mutasson be [énekeljen] misét, csak ha éhgyomorra van; senki ne misézzen anélkül, hogy áldozna; senki ne misézzen vállkendő [amictus], alba, stóla, manipulus – azaz fanon – és kazula [miseruha] nélkül, és ezek a ruhaneműk tiszták legyenek, s semmilyen más célra ne használják őket. Senki ne misézzen olyan albában, amelyet a saját hétköznapi céljaira használ. Senki ne merészeljen fából vagy üvegből készült kehelyben misét celebrálni.
Semmilyen nő ne lépjen az oltárhoz, és ne érintse az Úr kelyhét; a korporálé a legtisztább legyen. Az oltár tiszta lenvászon kendőkkel legyen letakarva. Az oltárra semmi mást ne helyezzenek, mint az ereklyetartó tokjait, az ereklyéket, a négy Evangéliumot, vagy a pyxist az Úr testével a betegek útravalójához; a többi dolgot tiszta helyen rejtsék el. Teljes misekönyvvel, leckionáriummal, antifonáléval és a negyven homília könyvével mindegyikőtök rendelkezzék. A sekrestyében vagy az oltár mellett legyen egy előkészített hely, ahová a vizet kiöntik, amikor a szent edényeket elmossák, és ahol egy tiszta, vízzel teli edény függ, hogy a pap megmossa a kezét az áldozás után. A templomok legyenek jól befedve és beboltozva, és a templom udvara [cinterem] minden oldalról legyen körülkerítve.
Senki ne misézzen a templomon kívül, magánházakban, sem fel nem szentelt helyeken; senki ne misézzen egyedül [asszisztencia nélkül]: minden áldozópap mellett legyen egy klerikus vagy iskolás fiú, aki az episztolát vagy az olvasmányt olvassa, a misén felel neki, és akivel a zsoltárokat énekli. Látogassátok a betegeket, és békítsétek meg őket a gyónás által, s az apostol rendelése szerint kenjétek meg őket szent olajjal, és saját kezetekkel áldoztassátok meg őket. Senki ne merészelje a szentáldozást világi embernek vagy nőnek átadni, hogy azt elvigye a betegnek. Senki ne árusítsa a szent krizmát. Közületek senki ne követeljen vagy kérjen jutalmat, árat vagy ajándékot a gyermekek kereszteléséért, a bűnösök vagy betegek megbékítéséért, a halottak eltemetéséért vagy a templomok felszenteléséért; s senki ne kaparintson meg templomokat másoktól pénzért vagy bármilyen álnok mesterkedéssel. Ügyeljetek arra, hogy hanyag mulasztásotok miatt egyetlen csecsemő se haljon meg keresztség nélkül. Közületek senki se legyen részeges vagy pereskedő; senki ne viseljen fegyvert lázadásban, kivéve az Úr igéjét. Senki se adja magát kutyákkal vagy madarakkal való szórakozásra [vadászatra]; senki se egyék és igyék a kocsmákban. Mindegyikőtök, amennyire tőle telik, hirdesse népének az evangéliumot, az episztolát vagy valamilyen isteni szentírást a vasárnapokon és az ünnepnapokon. Viseljen gondot a szegényekre, a zarándokokra, az árvákra, szállást és élelmet nyújtva nekik, hogy meglegyen a megélhetésük. A viszálykodókat hívja vissza az egyetértésre: védelmezze az özvegyeket, hogy ezekben és más hasonló dolgokban minden jónak példáját mutassa. Minden vasárnap a mise előtt készítsen szenteltvizet, és hintse meg népét és a hívők lakhelyeit, és kizárólag e cselekmény elvégzésére legyen egy edénye, s az udvara vagy a templom körül vonuljon körmenetbe. A szent edényeket és a papi ruhákat ne adjátok zálogba kereskedőnek, sem semmilyen világi személynek. Közületek senki ne bocsásson bűnbánót méltatlanul a megbékélésre [feloldozásra] bármiféle dolog kedvéért, és ne adjon neki bizonyságot a megbékélésről. Közületek senki ne követeljen uzsorát, és ne legyen a saját kamatának behajtója. Tudjátok meg, hogy azok a javak és vagyonok, amelyeket felszentelésetek napja óta szereztek, ahhoz a templomhoz tartoznak, amelyre kineveztek titeket, vagy amelyet szolgáltok.”
Ez a szöveg vsz. 9-10. századi zsinati határozat (szerzője szó szerint használta Prümi Regino híres kánonjogi gyűjteményét (Libri duo de synodalibus causis), amelyet 906-ban fejeztek be. Ezért a mai kutatók szerint a mű nem származhat a 3. századi Eutychianus pápától.
49./ Ordo Romanus X, 59-60.
900–950, Magontiacum (Mainz) környéke, Németország
Michel Andrieu, Les Ordines Romani du haut moyen âge, vol. II: Les textes (Ordines I-XIII), Spicilegium Sacrum Lovaniense 23, Louvain 1948 (1960), 361; pdf. p.406: https://caeremonialeromanum.com/wp-content/uploads/2025/03/Andrieu_Ordines_Romani_vol_2.pdf
„59. Presbiteri ergo et diaconi, osculando episcopum, corpus Christi ab eo manibus accipiant, in sinistra parte altaris communicaturi.
60. Subdiaconi autem, osculando manum episcopi, ore accipiant corpus Christi ab eo.”
„59. A papok (áldozópapok) és a diakónusok tehát, megcsókolva a püspököt, kézbe vegyék tőle Krisztus testét, az oltár bal oldalán áldozva.
60 A szubdiakónusok (alszerpapok) ellenben, megcsókolva a püspök kezét, szájjal fogadják tőle Krisztus testét.”
Ez egy ünnepélyes püspöki szentmise menetét írja le a nyugati atyák hagyományai szerint (“iuxta tradicionem occidentaliter antiquorum patrum”), az Ordo I és Ordo IX-t használja a szerző, és ismét nem laikusok áldoztatásáról van benne szó, hanem felszenteltekéről. A laikusokra az az áldozási mód következtethető ki ebből a szövegből, amelyet az alszerpapoknak ír elő a szöveg: nyelvre.
XVI–XVII. század (Humanizmus, reformáció és újkori kritikai kiadások szerepe a narratíva kialakulásban)
50./ Martin Bucer: Censura super libro sacrorum (1551)
„Caput XX: De sumendo sacrosancto hoc mysterio”
Martin Bucer and the Book of Common Prayer, ed. E. C. Whitaker (Mayhew-McCrimmon, Essex, England) idézi Michael Davies: https://www.catholictradition.org/Eucharist/communion5.htm
„Haud dubie enim consilium est et institutum Domini, ut panis et calix hic tradantur in manus communicantium. Dominus procul dubio sacra haec symbola in manus dedit Apostolis, et nemo legens veterum monumenta dubitare potest, quin hic mos fuerit in Ecclesiis observatus, usque ad adventum Romani Antichristi, qui hunc morem mutavit…”
„Kétségtelenül az Úr szándéka és rendelkezése ugyanis, hogy ez a kenyér és kehely az áldozók kezeibe adassék. Az Úr kétségkívül az apostolok kezébe adta e szent szimbólumokat, és senki, aki olvassa a régiek feljegyzéseit, nem kételkedhet abban, hogy a gyülekezetekben ez a szokás volt érvényben, egészen a római Antikrisztus eljöveteléig, aki ezt a szokást megváltoztatta…”
„veterum monumenta” (a régiek emlékei/feljegyzései) gyűjtőfogalommal jelöli meg az egyházatyák tanúságát. Ezzel a korban bevett humanista-teológiai módszerrel élt: nem írt le konkrét idézeteket, hanem axiómaként (nyilvánvaló tényként) kezelte, hogy a patrisztikus irodalom egésze a kézbeáldozást dokumentálja, szemben a középkori pápai („antikrisztusi”) gyakorlattal
A nyelvreáldozás bevezetéséről: „Duplex autem commendat hunc morem mutatum superstitio: prior, repraesentatio scilicet honoris erga hoc sacramentum non ex animi pietate, sed ex externo huius mundi gestu quaesita; altera, nefaria illa arrogantia pseudoepiscoporum, qua dignitatem sui ordinis, quam ex Christo non habent, supra ordinem reliquorum Christi membrorum supra modum extollere voluerunt.”
„E szokás megváltoztatását (ti. a szájba áldoztatást) azonban kétszeres babonaság ajánlja: az első, a szentség iránti tisztelet kimutatása, amelyet nem a lélek jámborságából, hanem e világ külső gesztusaiból merítenek; a másik, az ál-püspökök azon alávaló gőgje, amellyel rendjük méltóságát – amellyel Krisztus alapján nem rendelkeznek – a többi krisztusi tag rendje fölé akarták emelni mértéktelenül.”
Cranmer tartott attól, hogy a hívek hazaviszik babonaságból az ostyát, erre írta Bucer:
„Quod si timetis ne qui his symbolis ad magicas artes aut aliud quiddam nefarium abutantur, hoc facile caveri potest, si pastores accurate attendant ad communicantes, ut hi ibidem coram pastoribus sumant quod acceperunt.”
„Ha pedig attól féltek, hogy egyesek mágikus művészetekre vagy más alávaló dologra élnének vissza e szimbólumokkal, ez könnyen megelőzhető, ha a pásztorok gondosan ügyelnek az áldozókra, hogy ők ott helyben, a pásztorok előtt vegyék magukhoz azt, amit kaptak.”
“I cannot see how the seventh section requiring the bread of the Lord to be put not in the hand, but in the mouth, of the recipient, can be consistent. Certainly the reason given in this section, namely, lest those who receive the bread of the Lord should not eat it but take it away with them to misuse it for superstition or horrible wickedness, is not, it seems to me, conclusive; for the minister can easily see, when he puts the bread in the hand, whether it is eaten or not. In fact, I have no doubt that this usage of not putting these sacraments in the hands of the faithful has been introduced out of a double superstition; firstly, the false honour they wished to show to this sacrament, and secondly the wicked arrogance of priests claiming greater holiness than that of the people of Christ, by virtue of the oil of consecration. The Lord undoubtedly gave these, His sacred symbols, into the hands of the Apostles, and no one who has read the records of the ancients can be in doubt that this was the usage observed in the churches until the advent of the Roman Antichrist.”
“As, therefore, every superstition of the Roman AntiChrist is to be detested, and the simplicity of Christ, and the Apostles, and the ancient Churches, is to be recalled, I should wish that pastors and teachers of the people should be commanded that each is faithfully to teach the people that it is superstitious and wicked to think that the hands of those who truly believe in Christ are less pure than their mouths; or that the hands of the ministers are holier than the hands of the laity; so that it would be wicked, or less fitting, as was formerly wrongly believed by the ordinary folk, for the laity to receive these sacraments in the hand: and therefore that the indications of this wicked belief be removed—–as that the ministers may handle the sacraments, but not allow the laity to do so, and instead put the sacraments into the mouth—–which is not only foreign to what was instituted by the Lord but offensive to human reason.
“In that way good men will be easily brought to the point of all receiving the sacred symbols in the hand, conformity in receiving will be kept, and there will be safeguards against all furtive abuse of the sacraments. For, although for a time concession can be made to those whose faith is weak, by giving them the Sacraments in the mouth when they so desire, if they are carefully taught they will soon conform themselves to the rest of the Church and take the Sacraments in the hand.”
51./ Iacobus Pamelius: Liturgica latinorum (1571)
Tomus I. p. 201: https://play.google.com/books/reader?id=qA2J5fPdb_wC&pg=GBS.PA200&hl=hu
1571, Köln (Colonia Agrippina), Németország
In manus corpus Domini tradebatur.
At Diaboli aris (inquit ibidem ante aliquot paginas) revertentes, ad sanctum Domini sordidis et infectis nidore manibus accedunt: et plus modo in Dominum manibus atque ore delinquunt, quam quum Dominum negaverunt. Ac rursus: Iacens stantibus, et integris vulneratus minatur: et quod non statim Domini corpus inquinatis manibus accipiat, aut ore polluto Domini sanguinem bibat, sacerdotibus sacrilegus irascitur. Eodem pertinent illud epistolae ad Thibaritanos: Armemus et dexteram gladio spirituali, ut sacrificia funesta fortiter respuat, et eucharistiae memor, quae Domini corpus accepit, ipsum complectatur, postea a Domino sumptura praemium caelestium coronarum. Illud quoque libri de bono patientiae: Nec post gestatam eucharistiam manus gladio et cruore maculatur.
Domum quoque secum absportare eucharistiam licebat.
Qui festinans (inquit libro de spectaculis) ad spectaculum dimissus, (ubi videtur alludere ad illud usitatum, Ite Missa est) et adhuc secum gerens, ut assolet, Eucharistiam, inter corpora obscoena meretricum tulit, plus damnationis meritus de spectaculi voluptate. Huc etiam pertinet illud libri de lapsis: Et quum quaedam arcam suam, in qua Domini sanctum fuit, manibus indignis tentasset aperire: igne inde surgente deterrita est, ne auderet attingere.
Solennibus quoque adimpletis, diaconus calicem administrabat.
Ignoratione (inquit ibidem) obreptum est, ut sacrificantibus nobis, eam secum mater inferret. Sedenim puella mixta cum sanctis, precis nostrae et orationis impatiens, nunc ploratu concuti, nunc mentis aestu coepit fluctuabunda iactari, & velut tortore cogente, quibus poterat indiciis conscientiam facti in simplicibus adhuc annis rudis anima fatebatur. Ubi vero solennibus adimpletis, calicem Diaconus offerre praesentibus coepit, & accipientibus caeteris locus eius advenit: faciem suam parvula, instinctu divinae maiestatis avertere, os labiis obturantibus premere, calicem recusare. Perstitit tamen Diaconus, & reluctanti licet, de sacramento calicis infudit. Tunc sequitur singultus & vomitus. In corpore atque ore violato Eucharistia permanere non potuit. Sanctificatus in Domini sanguine potus, de pollutis visceribus erupit: tanta est potestas Domini, tanta maiestas. Secreta tenebrarum sub eius luce detecta sunt, sacerdotem Dei nec occulta crimina fefellerunt. Hoc circa infantem, quae ad eloquendum alienum circa se crimen necdum habuit aetatem. At vero ea quae aetate provecta, & in annis adultioribus constituta, sacrificantibus nobis latenter obrepsit, non cibum, sed gladium sibi sumens, & velut quaedam venena letalia inter fauces & pectus sanguinem admittens, angi & anima exaestuante concludi postmodum coepit. Et pressuram non iam persecutionis, sed delicti sui passa, palpitans & tremens concidit. Impunitum diu non fuit nec occultum dissimulatae conscientiae crimen: quae fefellerat hominem, Deum sensit ultorem.
Pueri quoque et puellae communicabant.
Pertinere huc inprimis illud, quod modo de puella adduximus, patet ex eo quod praemittitur: Sed facinus puella commissum tam loqui & indicare non potuit, quam nec intelligere prius potuit, nec arcere. De infantibus quoque idipsum iam antea testatur in haec verba: Nonne illi, quum dies iudicii venerit, dicent: Nos nihil fecimus, nec derelicto cibo & poculo Domini, ad profana contagia sponte properavimus?
AZ ÚR TESTE A KÉZBE ADATOTT.
„Az Ördög oltáraitól visszatérve – mondja ugyanott [a De lapsis-ban], néhány oldallal korábban – a szennyes és a [pogány áldozati hús] bűzétől fertőzött kezekkel járulnak az Úr szentségéhez: és most a kezükkel meg a szájukkal nagyobb bűnt követnek el az Úr ellen, mint amikor megtagadták az Urat.”
És ismét: „Az elesett fenyegeti az állókat, és a sebesült az épeket; és a szentségtörő haragszik a papokra, amiért nem kapja meg azonnal szennyes kezeibe az Úr testét, vagy nem ihatja az Úr vérét tisztátalan szájával.”
Ugyanide tartozik az a részlet a thibaritanbeliekhez írt levélből [az 56. levélből]: „Fegyverezzük fel a jobb kezet is a lélek kardjával, hogy a halálos áldozatokat bátran elutasítsa, és emlékezve az eucharisztiára, amelyben az Úr testét fogadta be, azt ölelje magához, hogy később elnyerje az Úrtól a mennyei koronák jutalmát.”
Valamint az a részlet [A türelem jóságáról szóló] könyvből: „Miután a kéz az eucharisztiát hordozta, nem szennyeződik be karddal és vérrel.”
Aki sietve – mondja A látványosságokról szóló könyvben –, miután elbocsátották a látványosságra (ahol úgy tűnik, a megszokott „Ite, Missa est” [Menjetek, a mise véget ért] kifejezésre utal), és az eucharisztiát – amint szokás – még magával hordozva, azt a paráznák tisztátalan testei közé vitte, nagyobb kárhozatot érdemelt ki a látványosság élvezete miatt.”
Ugyanide tartozik az a részlet A hittagadók könyvéből: „És amikor egy bizonyos asszony méltatlan kézzel megpróbálta kinyitni a saját ládikáját, amelyben az Úr szent [teste] volt, az abból felcsapó tűz úgy megrémítette, hogy nem merte megérinteni.”
AMIKOR AZ ÜNNEPI SZERTARTÁSOK VÉGET ÉRTEK, A DIAKÓNUS KISZOLGÁLTATTA A KELYHET.
„Tudatlanság miatt fordult elő – mondja ugyanott –, hogy miközben az áldozatot mutattuk be, az anyja magával hozta őt [a kislányt]. Ám a leányka, a szentek közé keveredve, nem bírta a mi fohászkodásunkat és imádságunkat; hol a sírás rázta meg, hol pedig lelki gyötrelem hullámai vetették ide-oda, és mintha csak kínzó vallatná, amilyen jelekkel csak tudta, a még együgyű korú, éretlen lélek megvallotta a tett [a bálványáldozás] tudatát.
Amikor pedig az ünnepi szertartások véget értek, s a diakónus elkezdte felajánlani a kelyhet a jelenlévőknek, és a többiek áldozása után az ő sora következett: a kicsiny gyermek az isteni fenség ösztönzésére elfordította az arcát, ajkait összeszorítva elfedte a száját, és elutasította a kelyhet. A diakónus azonban kitartott, és ha ellenkezett is, öntött neki a kehely szentségéből. Ekkor csuklás és hányás követte. A meggyalázott testben és szájban az eucharisztia nem maradhatott meg. Az Úr vérében megszentelt ital kitört a beszennyezett belsőségből: oly nagy az Úr hatalma, oly nagy az Ő fensége! A sötétség titkai feltárultak az Ő fénye alatt, és Isten papja előtt a rejtett bűnök sem maradhattak titokban annál a csecsemőnél [kislánynál], akinek még nem volt meg a kora ahhoz, hogy elmondhassa a rajta elkövetett idegen bűnt.
Az az [asszony] viszont, aki előrehaladottabb korú és felnőtt éveiben járó volt, s miközben az áldozatot mutattuk be, titokban odalopakodott: nem eledelt, hanem kardot vett magához, és mintegy halálos mérget engedve a torkába és a mellkasába a [szent] vért, legott fojtogatni kezdte [őt], és háborgó lélekkel elakadt a lélegzete. És már nem az üldöztetés, hanem a saját bűne miatti szorongatást szenvedve el, vonaglva és remegve összerogyott. A színlelt lelkiismeret bűne nem maradt sokáig büntetlen vagy rejtve: aki becsapta az embert, megérezte az Istent mint bosszúállót.
A FIÚGYERMEKEK ÉS A KISLÁNYOK IS ÁLDOZTAK.
„Hogy az imént a kislányról felhozott példa elsősorban ide tartozik, világosan kitűnik abból, ami előtte áll: De a kislány az elkövetett bűntettet éppúgy nem tudta elmondani és jelezni, mint ahogyan korábban sem megérteni, sem pedig elhárítani nem volt képes.
A csecsemőkről is ugyanezt tanúsítja már korábban, a következő szavakkal: »Vajon ők, amikor eljön az ítélet napja, nem azt fogják-e mondani: Mi semmit sem tettünk, és nem a mi jószántunkból siettünk a pogány fertőzésre, elhagyva az Úr eledelét és kelyhét?«
p. 539:
Viris in manus, foeminis in linteo mundo traditum corpus Domini. Omnes viri (inquit D. August.) quando communicare desiderant, lavant manus suas, & omnes mulieres nitida exhibent linteamina, ubi corpus Christi accipiant. Non est grave, quod dico, fratres: quo modo viri lavant aqua manus suas, sic eleemosynis lavent conscientias suas. Similiter & mulieres, quomodo nitidum linteolum, ubi corpus Christi accipiant: sic corpus castum & cor mundum exhibeant, ut cum bona conscientia Christi sacramenta suscipiant. Paruuli etiam communicabant. Unde & ipsi parvuli (inquit idem) si in illa parua aetate moriuntur, utique secundum ea quae per corpus gesserunt, id temporis quo in corpore fuerunt, quando per corda & ora gestantium crediderunt, vel non crediderunt, quando baptizati, vel non baptizati sunt, quando carnem Christi manducaverunt, vel non manducaverunt, quando & sanguinem biberunt, vel non biberunt: secundum haec ergo quae per corpus gesserunt, non secundum ea, quae, si diu hic viverent, gesturi fuerant, iudicantur.
A férfiaknak a kezükbe, a nőknek tiszta gyolcs kendőbe adatott az Úr teste.
Minden férfi – mondja Szent Ágoston –, amikor áldozni kíván, megmossa a kezét, és minden asszony tiszta gyolcs kendőt mutat fel, hogy abba fogadja be Krisztus testét. Nem nehéz, amit mondok, testvéreim: amiképpen a férfiak vízzel mossák meg a kezüket, úgy a szegényeknek adott adományokkal mossák meg a lelkiismeretüket. Hasonlóképpen az asszonyok is: amiképpen tiszta kendőt mutatnak fel, amelybe Krisztus testét fogadják, úgy mutassanak fel tiszta testet és tiszta szívet, hogy jó lelkiismerettel vehessék magukhoz Krisztus szentségeit.
A kisgyermekek is áldoztak.
Ennélfogva maguk a kisgyermekek is – mondja ugyanő –, ha abban a kicsiny korban halnak meg, bizonyára azok szerint [a tettek] szerint ítéltetnek meg, amelyeket a testen keresztül vittek véghez abban az időben, amikor a testben voltak: amikor az őket [karjukon] hordozók szíve és szája által hittek vagy nem hittek, amikor megkeresztelték vagy nem keresztelték meg őket, amikor Krisztus testét ették vagy nem ették, amikor a [szent] vért itták vagy nem itták. Tehát ezek szerint ítéltetnek meg, amiket a testen keresztül cselekedtek, és nem azok szerint, amiket akkor cselekedtek volna, ha itt sokáig élnek.”
52./ Caesar Baronius: Martyrologium Romanum, nota c. ad 15 Augusti
1586, Róma, Itália
p.366; pdf. p. 366: https://archive.org/details/bub_gb_LpQ8AAAAcAAJ/page/366/mode/2up?q=august
c Sacramenta portantem. Non est, quod mireris, cum audis acolythum Christi corporis sacramenta portantem: olim etenim, ingruentibus in Christianos persecutionibus, laicis etiam domum ferre Eucharistiam, certis diebus sumendam (quòd non esset liberum, cum vellent ad ecclesiam convenire, ac synaxim celebrare) permissum erat. id habes ex Tertulliano lib. 2. ad uxorem, Cyprian. lib. de lapsis, Clement. Alexand. lib. 1. Stromat. atque aliis. Quod autem magis mireris illud est quòd, reddita pace Ecclesiae, sub Christianis atque orthodoxis Imp. idem usus diutur nus aliquandiu permansit. habes de his complura exempla ut ex Greg. Nazianz. oratione in laudem Gorgoniae, Hieron. apolog. pro libris adversus Iovin. ad Pammachium, cum ait : Quod in ecclesia non licet, nec domi licet, Ambros. in orat. in funere fratris Satyri : ante hos S. Basilius eadem scribit ad Caesaream Patriciam de perceptione sacramentorum, his verbis; Tempore persecutionis cogi quempiam, absente sacerdote aut ministro, communionem sua manu sumere, minimè absurdum esse, supervacuum est ostendere, cum eius rei etiam longa consuetudo rebus ipsis fidem faciat. Nam omnes qui per solitudines monasticam vitam agunt, ubi non adest sacerdos, cum domi communionem habeant, per se ipsos accipiunt, &c. Hanc epistolam e bibliotheca Card. Syrleti acceptam, meus Antonius Agellius Graecis facultatibus egregiè excultus in Latinum transtulit, eiusdemque mihi copiam fecit, quam postea a Cutheberto Tonstallo in priori libro de veritate Corporis & Sanguinis Domini Graecè, Latinéque simul editam reperi. Supersunt de eadem re complura alia exempla in Prato spirituali, quibus proditur, perseverasse in eundem usum etiam temporibus Zenonis, Anastasij, ac Iustini Impp. quib. temporibus cùm Hormisda Papa Romanae praesideret ecclesiae, in Occidente celebrata est synodus Caesaraugustana, in qua ea consuetudo antiquata habetur his verbis: Eucharistiae gratiam, si qui probatur acceptam no- consumpsisse in ecclesiis, anáthema sit in perpetuum. At in Oriente usum illum sumendi manibus Eucharistiam diutius perseverasse, satis liquet ex canone 101. Sextae synodi in Trullo habitae, ibi & de manuum compositione, secundum ea, quae habet Cyrillus in mystagog. quanta in fine sed de his alibi fusius.
c „A szentségeket hordozó.” Nincs miért csodálkoznod, amikor azt hallod, hogy az akolitus Krisztus testének szentségeit hordozza: egykor ugyanis, amikor a keresztényekre üldözések szakadtak, még a laikusoknak (világi híveknek) is megengedett volt, hogy hazavigyék az Eucharisztiát, hogy azt meghatározott napokon magukhoz vegyék (mivel nem állt szabadságukban, hogy bármikor, amikor csak akartak, összegyűljenek a templomban és megtartsák a szent liturgiát). Megtalálod ezt Tertullianusnál az Ad Uxorem írt művének 2. könyvében, Cipriánnál De lapsis könyvben, Alexandriai Kelemennél a Szőnyegek (Stromata) 1. könyvében és másoknál. Azonban az, ami még inkább csodálatra méltó, az az, hogy miután az Egyház békéje helyreállt, a keresztény és igazhitű császárok alatt ugyanez a szokás még egy ideig fennmaradt. Számos példát találsz erre, mint például Nazianzoszi Gergelynek a Gorgonia dicséretére mondott beszédéből, Jeromosnak a Jovinianus elleni könyveit védő, Pammachiushoz írt apológiájából, amikor ezt mondja: „Ami a templomban nem megengedett, az otthon sem megengedett”, [valamint] Ambrustól a fivére, Satyrus temetésén mondott beszédből.
Előttük pedig Szent Vazul ugyanezeket írja a patríciusnő Caesareahoz (Epistola ad Caesariam) a szentségek magukhoz vételéről, e szavakkal: „Fölösleges megmutatni, hogy egyáltalán nem képtelenség, ha valaki üldözés idején, pap vagy szolga hiányában, kénytelen a saját kezével magához venni az áldozatot; mivel erre a dologra a hosszú szokás a valóságban is bizonyítékot szolgáltat. Mert mindazok, akik a pusztaságban szerzetesi életet élnek, ahol nincs jelen pap, mivel otthon tartják az áldozatot, önmaguk által részesülnek abban, stb.”
Ezt a levelet, amelyet Sirleto bíboros könyvtárából találtam meg, az én Antonius Agelliusom, aki a görög tudományokban kiválóan jártas, lefordította latinra, és másolatot készített belőle nekem; ezt később Cuthbert Tunstallnál is megtaláltam a „Mi Urunk Testének és Vérének valóságáról” szóló első könyvében, görögül és latinul egyszerre kiadva.
Fennmaradtak ugyanezen dologról számos egyéb példák a Szellemi rét (Pratum spirituale) című műben is, amelyekből kitűnik, hogy ugyanez a szokás még Zénón, Anasztasziosz és Iustinus császárok idejében is megmaradt. Amely időkben, amikor Hormiszdasz pápa elnökölt a római egyházban, Nyugaton megtartották a Caesaraugustai (Zaragozai) Zsinatot, amelyen ezt a szokást elavultnak nyilvánították a következő szavakkal: „Az Eucharisztia kegyelmét, ha valakiről bebizonyosodik, hogy miután elfogadta, nem fogyasztotta el a templomban, legyen kiközösítve (anatéma alatt) mindörökre. Keleten azonban az Eucharisztia kézbe vételének szokása sokkal tovább fennmaradt, ami teljesen világos a Trullóban megtartott Hatodik [Egyetemes] Zsinat 101. kánonjából; ott a kezek elrendezéséről (tartásáról) is szó esik, azoknak megfelelően, amiket [Jeruzsálemi] Kürillosz ír a misztagógikus [katekéziseinek] legvégén, de ezekről másutt bőségesebben.
53./ Hugo Menardus: Notae et observationes in Liber Sacramentorum (1642)
1642, Párizs, Franciaország
378-379 és 391 oldalhoz fűzött magyarázatai.
PL 78: https://www.documentacatholicaomnia.eu/20vs/104_migne_pl/1815-1875,_Migne,_Patrologia_Latina_078_(AD_1862),_MLT.pdf
54./ Clemens Galanus Conciliationis Ecclesiae Armenae cum Romana ex ipsis Armenorum patrum et doctorum testimoniis in duas Partes, Historialem, & Controversialem divisae.
1650, Róma (Propaganda Fide nyomda), Itália
Pars Prima, Caput IX
“Aliquibus diebus festis multi sacerdotes Missae sacrificio adstantes communicant, sed Eucharistiam ab episcopo celebrante recipiunt in propriis manibus, quam ipsimet proprio apponunt ori.”
„Bizonyos ünnepnapokon sok, a szentmiseáldozaton jelen lévő pap áldozik, de az Eucharisztiát az ünneplő püspöktől a saját kezükbe veszik át, amelyet ők maguk tesznek a saját szájukhoz.”
Az örmény szokásokat részletező forrásról van szó, és szintén nem világiak kézbeáldozásáról, hanem papok áldozásáról szól.
55./ Henricus Valesius: Annotationes in Librum VII. Historiae Ecclesiasticae Eusebii Pamphili
1659, Párizs, Franciaország
(Henri de Valois, 1603–1676) 1659-ben jelentette meg görögül új latin fordítással Eusebios egyháztörténetét, az ehhez fűzött kommentárja vált Eusebius értelmezési alapjává
Annotationes in Librum VII. p.145. pdf.p. 889: Eusebiou tou Pamphilou Ekklesiastike historia – Google Play Könyvek
„τραπέζῃ παραστάντα. Fideles communicaturi ad altare accedebant, ibique corpus Christi de manu presbyteri stantes, non ut hodie, genibus flexis accipiebant. Ideò παραστάντα dixit Dionysius. quae vox proprie de presbyteris & diaconis usurpatur qui altari ministrabant. Chrysostomus Homilia 24. in Epistolam ad Corinthios. οὐ δὲ ἐν φάτνῃ ὁρᾷς, ἀλλ’ ἐν θυσιαστηρίῳ· οὐ γυναῖκες κατέχουσιν, ἀλλ’ ἱερέα παρεστῶτα· καὶ πνεῦμα μετὰ πολλῆς τῆς δαψιλείας τοῖς προκειμένοις ἐφιπτάμενον, & in Homilia 41. in eandem Epistolam ὁ παρεστὼς τῷ θυσιαστηρίῳ, sacerdos est. De laico verò qui ad altare accedit, προσιέναι & προσελθεῖν dicit Chrysostomus. Ac olim quidem, ut dixi, fideles ad ipsam sacram mensam accedebant, quemadmodum hoc loco docet Dionysius, & in Epist. ad Basilidem capite 2. vbi de mulieribus quae menstruo sanguinis fluxu laborant ita scribit. οὐδὲ γὰρ αὐτὰς οἶμαι πιστὰς οὔσας καὶ εὐλαβεῖς, τολμήσειαν οὕτως διακειμένας ἢ τῇ τραπέζῃ τῇ ἁγίᾳ προσελθεῖν, ἢ τοῦ σώματος καὶ τοῦ αἵματος τοῦ χριστοῦ προσαψάσθαι. Ad quem Dionysij locum recte notat Balsamo, ὡς ἔοικε δὲ, τὸ παλαιὸν εἰσήρχοντο γυναῖκες εἰς τὸ θυσιαστήριον, καὶ ἀπὸ τῆς ἁγίας τραπέζης μετελάμβανον. Id est, Olim quidem ut apparet, mulieres ad altare accedebant, & è sacra mensa participabant. Postea tamen canone 44. Concilij Laodiceni vetitum est, ne mulieres ad altare accederent: viris autem id ipsum interdictum est in Synodo Trullana. Quamquam id iam vetitum esse videbatur canone 44. Concilij Laodiceni, quo decernitur, ut solis sacerdotibus communicaturis ad altare liceat accedere.”
„Az oltárasztalnál állót”. A hívők, amikor áldozni készültek, az oltárhoz járultak, és ott Krisztus testét a presbiter (pap) kezéből állva fogadták, nem pedig térdelve, mint manapság. Ezért mondta Dionüsziosz azt, hogy „parasztanta”. Ezt a szót sajátosan az oltárnál szolgáló presbiterekre és diakónusokra szokták alkalmazni. Kriszosztomosz a Korintusiakhoz írt levélről szóló 24. homíliájában így ír: „És nem jászolban látod Őt, hanem az oltáron; nem asszonyok tartják Őt, hanem a pap áll mellette; és a Lélek bőségesen rászáll az előttünk fekvő [adományokra]”, valamint az ugyanerről a levélről szóló 41. homíliájában: „aki az oltárnál áll”, az a pap. A laikusról viszont, aki az oltárhoz járul, Kriszosztomosz a „proszienai” és „proszelthein” (odajárulni, odalépni) szavakat használja.
És egykor valóban, amint mondtam, a hívők magához a szent asztalhoz járultak, amint azt ezen a helyen Dionüsziosz tanítja, valamint a Baszilidészhez írt levelének 2. fejezetében, ahol a havi vérzéstől szenvedő asszonyokról így ír: „Mert nem hiszem, hogy ők, hívő és jámbor lévén, ilyen állapotban merészelnének akár a szent asztalhoz odalépni, akár Krisztus testét és vérét érinteni.” Dionüsziosznak ezen helyéhez [Theodórosz] Balszamon helyesen jegyzi meg: „Úgy tűnik tehát, hogy régen az asszonyok bementek a szentélybe (oltárhoz), és a szent asztalról részesültek [az áldozatból].” Vagyis: Úgy tűnik, egykor az asszonyok az oltárhoz járultak, és a szent asztalból részesedtek. Később azonban a Laodiceai Zsinat 44. kánonja megtiltotta, hogy asszonyok az oltárhoz lépjenek; a férfiaknak pedig ugyanezt a Trullói Zsinaton tiltották meg. Habár ez már a Laodiceai Zsinat 44. kánonja által is megtiltottnak látszott, amely úgy rendelkezik, hogy az oltárhoz kizárólag a papoknak szabad odalépniük áldozás céljából.”)
Az ő magyarázata jelenik mega PG 20. 636; pdf. p. 330 lábjegyzetében is:
„(8) Καὶ χεῖρας εἰς ὑποδοχὴν . . . προτείναντα.
Fideles qui corpus Domini manu accepturi erant, lotis prius studiose manibus, ad altare accedebant, ut docet Chrysostomus homilia 3 in Epistolam Pauli ad Ephesios. Idem scribit in homilia 52 in Matthaeum. Accepturi autem Eucharistiam, dextram manum modice cavatam porrigebant, sinistram ei substernentes, ne quid ex sacro cibo decideret, ut docet Cyrillus Hierosolymitanus in catechesi ultima.”
„(8) „És aki kezét kinyújtotta, hogy fogadja…”
A hívők, akik az Úr testét kézzel szándékoztak fogadni, miután előtte gondosan megmosták a kezüket, úgy járultak az oltárhoz, amint azt [Aranyszájú Szent] Kriszosztomosz tanítja a Pál apostol efezusiakhoz írt leveléhez fűzött 3. homíliájában. Ugyanezt írja a Máté evangéliumáról szóló 52. homíliájában is. Amikor pedig magukhoz vették az Eucharisztiát, jobb kezüket kissé meghajlítva (vagyis tenyerüket kehelyként formálva) nyújtották ki, bal kezüket pedig alája helyezték, nehogy bármi is leessen a szent eledelből, amint azt Jeruzsálemi Szent Kürillosz tanítja az utolsó katekézisében.”
56./ D. Theodoricus Ruinart Praefatio in Passionem Sanctarum Perpetuae et Felicitatis
1689, Párizs, Franciaország
Dom Thierry Ruinart (1657–1709) jegyzetei a PL I. (ed. 1844) a Passio Sanctarum Perpetuae et Felicitatis bevezetésében a kézbeáldozásról (Praefatio XXV-XXVI. ; pdf.p. 17: https://www.documentacatholicaomnia.eu/20vs/104_migne_pl/1815-1875,_Migne,_Patrologia_Latina_003_(AD_1844)_Divinity_School_Library,_MLT.pdf )
„XIX. Fideles accipiebant corpus Christi in manibus, domumque deferebant. — Olim Eucharistiam accipiebant fideles in manibus, ut eruitur ex epistola divi Cypriani ad Thibaritanois, ut dextera, quae Domini corpus accepit, respuat funesta sacrificia. « Armentur, inquit (1), et dexteram gladio spirituali, ut sacrificia fortiter respuat… quae Domini corpus accepit. » « Sacrilegus irascitur, » inquit sanctus Doctor (2) alio in loco, « quod non statim Domini corpus inquinatis manibus accipiat. » Narrat ibidem quod, cum quidam maculatus, sacrificio a sacerdote celebrato partem cum caeteris ausus esset accipere, « sanctum Domini edere et contrectare non potuit (3). » Tandem in tractatu de Bono Patientiae ait (4) : « Nec post gustatam Eucharistiam, manus gladio et cruore maculetur. » Docet insuper sanctus Cyprianus Eucharistiam « cum timore et honore » manibus accipiendam esse (5). Ex eodem sancto Doctore discimus sua aetate in more fuisse ut Eucharistiae participes, accepta consecrati panis portione, non solum inter sacrorum solemnia comede-rent ; sed aliquid reservarent, domumque deferrent,ibique vel ante cibum, vel in periculis, aut rerumagendarum auspiciis, sumerent ; quemadmodum cumeulogiis deinceps factum. Duplici ex loco id eruimus ;nam in libro de Spectaculis scribit (1) : « Qui festinansad spectaculum, et adhuc gerens secum, ut assolet,Eucharistiam. » Et libro de Lapsis : « Cum quaedammulier arcam suam, in qua Domini sanctum fuit,manibus indignis tentasset aperire, igne inde sur-gente deterrita est, ne auderet attingere. » Id jamTertullianus ostendit libro II ad Uxorem, cap. 5 :« Non sciet maritus, quid secreto ante omnem cibumgustes ? Et si sciverit panem, non illum credit essequi dicitur. » Et de Oratione, cap. 14 : « Accepto cor-pore Domini et reservato, utrumque salvum est, etparticipatio sacrificii et executio officii. » Mos hicvidetur perdurasse usque ad concilium Caesar-Augus-tanum sub Damaso.
(1) Cyprian., Ep. LVI, tom. IV, c. 357 A.
(2) Id., lib. de Lapsis tom. IV c. 484 A. Et paulo superius : tom. IV c. 478 B, 479 B : A Diaboli aris revertentes ad Sanctum Domini sordidis et infectis nidore manibus accedunt.
(3) Id., ibid., c. 486 B.
(4) Id., tract. de Bono Patient. t. IV, c. 631. C.
(5) Id., Testimonior. lib. III, cap. 94, t. IV, c. 774 C. Caeterum de antiquo more Eucharistiam manu excipiendi, domumque deferendi videsis Cardinalem Bonam, lib. II Rerum Liturgicarum cap. 17, num. 3 et seqq. pag. 360, seqq. edit. Antwerp. 1739; et Henrici Valesii annotationes ad Eusebium, lib. VI, cap. 43, et lib. VII, cap. 9, ubi pagina, mihi 274, scribit : Proprium erat presbyteri officium, Eucharistiam et Calicem fidelibus in manus tradere ; idque επιδοῦναι proprie dicebatur. Et pag. mihi 289, ait : Fideles communicaturi ad altare accedebant, ibique corpus Christi de manu presbyteri stantes, non ut hodie genibus flexis, accipiebant. Fideles qui corpus Domini manu accepturi erant lotis prius studiose manibus ad altare accedebant, ut docet S. Chrysostomus Homilia III in Epistolam Pauli ad Ephesios. Idem scribit in Homilia LII in Matthaeum. Accepturi autem Eucharistiam, dexteram manum modice cavatam porrigebant, sinistram ei substernentes, ne quid ex sacra cibo decideret, ut docet S. Cyrillus Hierosolymitanus in Catechesi ultima.
(1) Cyprian., libr. de Spectac., c. 784 B. tom. IV.”
„XIX. A hívők a kezükbe fogadták Krisztus testét, és hazavitték. — Hajdan a hívők a kezükbe kapták az Eucharisztiát, amint az Isteni Ciprián thibarisiakhoz írt leveléből is kitűnik, miszerint a jobb kéz, amely az Úr testét fogadta, utasítsa el a halálos [pogány] áldozatokat. „Fegyverezzék fel – mondja (1) – a jobb kezet is a lelki karddal, hogy bátran elvesse az áldozatokat… az, amely az Úr testét fogadta.” „A szentségtörő haragszik – mondja a szent Tanító (2) egy másik helyen –, mert nem kapja meg azonnal az Úr testét a beszennyezett kezeibe.” Ugyanott elmeséli, hogy amikor egy bűnnel pochtos [tisztátalan] ember a pap által bemutatott áldozat után venni merészelt a részből a többiekkel együtt, „az Úr szentjét nem tudta megenni és érinteni (3).” Végül A türelem jóságáról szóló értekezésében így szól (4): „Az Eucharisztia megízlelése után a kéz ne szennyeződjék be karddal és vérrel.” Tanítja továbbá Szent Ciprián, hogy az Eucharisztiát „félelemmel és tisztelettel” kell kézzel fogadni (5). Ebből a szent Tanítóból megtudjuk, hogy az ő korában szokásban volt, hogy az Eucharisztia részesei, miután megkapták a konszekrált kenyér darabját, ne csak a szent ünnepségek [a mise] alatt egyék azt; hanem valamennyit megőrizzenek belőle, és hazavigyék, majd ott vagy az étkezés előtt, vagy veszélyek közepette, vagy a teendőik megkezdésekor magukhoz vegyék; pontosan úgy, ahogyan ez később az eulógiákkal [szentelt kenyerekkel] is történt.
Ezt két helyről is levezethetjük; ugyanis A látványosságokról szóló könyvben ez áll (1): „Aki a látványosságra [játékokra] siet, és még magánál hordja, mint ahogy szokás, az Eucharisztiát.” És A bukottakról szóló könyvben [Szent Cipriánnál]: „Amikor egy bizonyos asszony a ládikáját, amelyben az Úr szentje [a szentostya] volt, méltatlan kézzel megpróbálta kinyitni, az onnan felcsapó tűztől úgy megrémült, hogy nem merte megérinteni.” Ezt már Tertullianus is megmutatta a Feleségéhez írt II. könyv 5. fejezetében: „Vajon nem fogja tudni a férjed, mit ízlelsz titokban minden étkezés előtt? És ha tudja is, hogy kenyér, nem fogja azt hinni, hogy az, aminek mondják.” És Az imádságról szóló mű 14. fejezetében: „Az Úr testének vétele és megőrzése után mindkettő sértetlen marad: az áldozatban való részesedés és a kötelesség teljesítése is.” Ez a szokás úgy tűnik, egészen a Damasus [pápa] alatti Caesar-Augusta-i [zaragozai] zsinatig fennmaradt.
(1) Ciprián, LVI. levél, IV. kötet, 357. hasáb, A bekezdés.
(2) Ugyanő, A bukottakról szóló könyv, IV. kötet, 484. hasáb, A bekezdés. És kicsit feljebb: IV. kötet, 478. hasáb, B bekezdés; 479. hasáb, B bekezdés: „Az ördög oltáraitól visszatérve szennyes és a bűztől megfertőzött kézzel járulnak az Úr Szentjéhez.”
(3) Ugyanő, ugyanott, 486. hasáb, B bekezdés.
(4) Ugyanő, A türelem jóságáról szóló értekezés, IV. kötet, 631. hasáb, C bekezdés.
(5) Ugyanő, Tanúságtételek III. könyv, 94. fejezet, IV. kötet, 774. hasáb, C bekezdés.
Egyébként az Eucharisztia kézbe vételének és hazavitelének ősi szokásáról lásd Bona bíboros Rerum Liturgicarum (Liturgikus dolgok) című művének II. könyvét, 17. fejezet, 3. és következő pontjait az 1739-es antwerpeni kiadás 360. és következő oldalain; valamint Henricus Valesius jegyzeteit Eusebiushoz, a VI. könyv 43. fejezetében és a VII. könyv 9. fejezetében, ahol a nálam lévő 274. oldalon ezt írja:„A pap sajátos feladata volt az Eucharisztiát és a Kelyhet a hívők kezébe adni; és ezt sajátosan επιδοῦναι-nak (átadásnak) nevezték.”
A nálam lévő 289. oldalon pedig ezt mondja:„Az áldozni készülő hívők az oltárhoz járultak, és ott Krisztus testét a pap kezéből állva – nem pedig térdelve, mint manapság – fogadták.”
A hívők, akik az Úr testét kézbe venni készültek, előzőleg gondosan megmosott kézzel járultak az oltárhoz, amint azt Aranyszájú Szent János tanítja a Szent Pál efezusiakhoz írt leveléről szóló III. homíliájában. Ugyanezt írja a Máté evangéliumáról szóló LII. homíliájában is. Amikor pedig fogadták az Eucharisztiát, a jobb kezüket kissé megöblösítve nyújtották ki, bal kezüket pedig alája helyezték, nehogy valami is leessen a szent eledelből, amint azt Jeruzsálemi Szent Kürillosz tanítja az utolsó katekézisében.
(1) Ciprián, A látványosságokról szóló könyv, 784. hasáb, B bekezdés, IV. kötet.”
XX. század
58./ Dom Ambrois Verheul OSB: La communion dans le main
Les questions liturgiques et paroissiales 2 (1969) 115-122.
https://invocabo.wordpress.com/wp-content/uploads/2026/04/verheul-la-communion-dans-le-main.pdf
59./ Annibale Bugnini: Sulla mano «come in trono»
1973, Róma, Olaszország (Notitiae folyóirat)
https://invocabo.wordpress.com/2026/05/27/a-kezbealdozasi-idezetek-gyujtemenye/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése