A divat- és hívószavak (buzz-words) között vannak az ún. „katolikus” divatszavak, amelyek a b.llsh.t kifejezések nagy családjának sajátos csoportját képezik. Mondhatnánk, hogy a híres B.llsh.t-Generátor kis szériás termékei, de időnként annyira elárasztanak bennünket, hogy ez nem tűnik adekvát helyzetértékelésnek. Néhány éve ugyanis igencsak beröffentették a naaagy Katholikuss B-Generátort, amely azóta veszettül ontja magából a csodákat: szinodalitás, meghallgatás, megkülönböztetés, együtt járni, kommunió, részvétel, misszió, stb. A beröffentés oly sikeres volt, hogy immár komoly morális válságot látok körvonalazódni: mert odáig jutottunk, hogy már az ezen kifejezések közötti helykitöltő szavak is mérhetetlenül idegesíteni kezdték az egyszerű földi halandót. Engem biztosan. Kifejezetten terhes például „és” „is” “hogy” stb. szavakat olvasni ezen nagyszerű kifejezések között…
Eszembe jutott egy régi olvasmányélményem, mert abban olvastam a szinodális „találkozás” fogalmának első modernkori élesben alkalmazásáról. Most nem fordítom le az egész interjút, csak a lényegét foglalom össze: a hatvanas években volt egy bizonyos Carl Rogers nevű pszichológus, akiből kibuggyant a nondirektív tanácsadás elmélete, amelynek nem csak megnevezésében rejlett némi ellentmondás (úgy adok tanácsot, hogy nem mondom meg, mit tegyél…). Rogersnek voltak ugyanis apró előfeltevései: például nem hitt az ember rosszra hajlásában, tagadta az eredeti bűnt. De mert nem volt katolikus (csak gyűlölte az Egyházat), így ez nem volt akadály: alkalmasnak látszott elméletét egyháziakon kipróbálni. Daliás idők voltak ezek, mert éppen ekkor jöttek rá a katolikus egyháziak is arra, hogy sürgősen fel kell ismerniük az idők jeleit. Így aztán parancsba adták a szerzetesnőknek is, hogy igyekezzenek roppant gyorsan felismerni ezen jeleket. De mivel ők nem tudták, hogy hol kezdjék, megbízták Rogerst, a hozzá csatlakozott „katolikus” Dr. William Coulsont, valamint további 58 kollégájukat, hogy segítsenek nekik felismerni az idők jeleit. Az idézett interjúban a bűnbánó Coulson meséli el, hogy miként sikerült az ő segítségükkel Mária Szeplőtelen Szívéről nevezett Nővéreknek és számtalan más szerzetesrendnek felismerni és követni a jeleket: röpke másfél év alatt a nevezett nővérek több mint fele lépett ki a rendből, amely így összeomlott, az általuk ellátott 60 iskolából mindössze egyet tudtak megtartani. Ugyanez történt a többi általuk segített renddel is.
És hogy miként is nézett ki a módszer a gyakorlatban? Rogers vezetésével a hatvan szagember „elárasztotta humanisztikus pszichológiával” a nővéreket, „találkozási csoportokat” (encounter group – igazi őskat vatzsin utáni kiscsopi!) hozott létre, ahol a nővérek a pszichológusi tanácsok alapján kifejezték azt, ami bennük van. És a Rogersék értő non-direktív bátorítása nyomán végzett önvizsgálat felszínre hozta, hogy a nővérek „nem akartak senki másnak a fennhatósága alá tartozni, csak saját magasztos belső énjük fennhatósága alá”- ahogy Coulson mondta az interjúban. Mert ha mást hozott esetleg elsőre felszínre, például valamely katolikus tanításba vetett személyes hitet, az annak a jele volt, hogy nem ástak elég mélyre, így addig folytatták, amíg sikerült igazán mélyre ásni: az emberi lélek sötétségéig, a bűnös vágyakig és a lázadásig. Mert a mélyreásás során valahogy csak a rosszat engedték felszínre hozni, ez volt az ún. „megkülönböztetés”. Így együtt, a „találkozás” és „megkülönböztetés” ős-szinodális mintája a rombolás igen hatékony formájának bizonyult, még maga Rogers is meglepődött, hogy mennyire. Ezért aztán valahol érthető, hogy ismét előveszik az encounter group-okat, és a non-direktivitás is éledni látszik. Vagy lehet, hogy csak nekem tűnik ismerősnek a módszer?
1965-ben az Egyesült Államokban 180.000 nővér volt. 1970-ben 153.000, 1981-ben 141.000, ma kevesebb mint 50.000. Na, de az ősszinodális megkülönböztetést túlélő szent maradék minőségi ám, ugye? Mivel a fentnevezett nővérek gyakorlatilag megszűntek létezni, ezért egy másik rendet hozok illusztrációnak, a Franciscan Sisters of Perpetual Adoration (Örökimádó Ferences Nővérek).
Amikor még puha volt a templom padlója…
Ezt a rendet egy bajor apáca alapította 1865-ben, hogy a társaival együtt a ferences lelkiség, a szentségimádás és szegénység szellemében egyszerre éljenek kontemplatív és apostoli életet. Az alapítás után a közösség nagyon lendületesen növekedett. Három évvel később már iskolájuk volt, és amikor a Kulturkampf miatt felvételi tilalommal sújtott rend hat tagja az USA-ba ment új házat alapítani, egy héten belül ideiglenes kórházat állítottak fel, majd iskolák, árvaházak következtek szédítő ütemben. Két évvel később, 1878. augusztus 1-jén 11 órakor kezdték el a nővérek az örökimádást amerikai anyaházuk kápolnájában, teljesítve fogadalmukat, amelyet a sikeres amerikai alapításért tettek. 1962-ben már pápai jogú intézményként 1172 tagja volt a közösségnek, számtalan kórház, árvaház, iskola és egyetem fenntartása és ellátása mellett 141 éven keresztül végezték éjjel-nappal a szentségimádást, tűzvész és árvíz közben is. Az örökimádásnak 2020. február 27-én vége lett, amikor a nővérek a Szentlélek óvó lebeszélésének engedve (nem vicc! tényleg így gondolják) rájöttek, hogy az anyaházban lévő maradék negyven nővér nem tudja ellátni a 24 órás szolgálatot, és különben is „Isten jelen van az életünkben mindenhol és mindenkor”. Így hát a legfiatalabb nővér ünnepélyes körülmények között (bárki láthatja: a nadrág és garbó fölött vélum volt…) visszatette a monstranciát a tabernákulumba. De – Róma atyai döntése nyomán- a nővéreket továbbra is Örökimádó nővéreknek hívhatjuk.
Hogy mi történt közben? Egy zsinat, az idők jelei és szelei elfújták a régi rendet, a rendi ruhát, és ami maradt belőlük mára: igazságosság és béke bizottság, küzdelem a rasszizmus ellen, Laudato si’, küzdelem a saját magukban lévő fehér felsőbbrendűség ellen, a globális felmelegedés ellen és még annyi más nagggyon szép és dicső célért.
Hogy
miért pont őket szúrtam ki? Amikor három évvel ezelőtt olvastam arról,
hogy befejezték az örökimádást, feltűnt egy kép, amelyen a gyönyörű
főoltárra kitett Oltáriszentséget dauerolt hajú civilruhás néni imádja.
Egy színes háziszőttes takaróval kibélelt, pihe-puha, fejtámlás
fotelben ülve. Talán kézimunka is volt nála, nem tudom, de tévét vagy
rádiót biztos nem láttam. Olyan bensőséges és baráti volt. Gyanú támadt
bennem: lehetséges lenne, hogy az ülve imádás az ősszinodális
találkozás és megkülönböztetés gyümölcse lenne? Talán ennek nyomán
tudhatják már, hogy „Ti barátaim vagytok” függetlenül attól, hogy „megteszitek, amit parancsolok nektek”. És hát ki látott barátot barát előtt térdelni?
https://invocabo.wordpress.com/2023/02/24/a-katolikus-divatszavaktol-az-ulve-imadok-rendjeig/
