Az új rítusú misét szabályozó általános rendelkezésekben hatalmas és végtelenül téves reneszánsz önérzettel mondják, hogy az új rítus „kiválóan és szerencsésen tökéletesíti az előbbit”.

Ilyen felütés után joggal várnánk el, hogy az új mise bevezetésétől eltelt időben ne halványuljon el a szentmise áldozati jellegéről vallott hit a hívek között, mégis ez történt. És ez talán nem véletlen, mert bár a rendelkezések a szavak szintjén megerősíteni látszanak azt, hogy a szentmise Krisztus keresztáldozata, de aztán mégis feltűnik bennük az a fránya „vagyis” szócska, ami a szentmisét az utolsó vacsorával teszi azonossá: „A szentmisén, vagyis az Úr vacsoráján”, írja az új Római Misekönyv Általános Rendelkezései (RMÁR 27). A szentmise új neve tehát az Úr vacsorája, amelyet addig csak a nagycsütörtöki szentmise megnevezésére használt az Egyház, és ehhez hasonló értelemben használt megnevezést csak a protestánsok Úrvacsorája esetében láthatunk. Joggal, hiszen ez volt a minta.

Ez az új megnevezés először a zsinati liturgikus konstitúcióban, a Sacrosanctum Conciliumban tűnt fel, bár ott még egymás mellett, és-sel szerepeltették az áldozaton való részvételt és az Úr vacsorájában való részesülést (Sacrificium participent et cenam dominicam manducent – SC 10), de az új kontextusban használt megnevezéssel bekerült a csülök a résbe. Mert azok, akik kitalálták és végrehajtották a liturgikus reformot, tudták, hogy mit akarnak, és az nem az áldozati jelleg megerősítése, hanem a közösségi vacsora előtérbe helyezése volt.

De ha közösségi vacsoráról van szó, és így az együttlét az új mise lényegi vonása, zavaró lehet minden, ami az áldozati jelleget hangsúlyozza, vagy tudatosítja. Ezért aztán új misével mást is eltüntettek: megszűntek például azok az imák, amelyekkel a Krisztus személyében eljáró pap készült az áldozat bemutatására, és amelyek segítettek a misztériumokra való felkészülésben, a szándék felkeltésében, tudatosításában. De ez várható is a hangsúlyváltás nyomán, hiszen egy közösségi együttlétre nem imahadjárattal készülünk, ugye? Így amikor a pap a mise előtt öt perccel megérkezik a sekrestyébe shortban és tangapapucsban, öltözködés közben még viccet is mesélhet, kedvesen elbeszélgethet a ministránsokkal, vagy akár a híreket is átfuthatja, hogy aztán „Hajrá, fiúk!” vagy „Csapassuk, lányok!” felkiáltással indulhasson az asszisztencia.

De ha a szentmise Krisztus keresztáldozatának jelenvalóvá tétele, a szentmise egyes részei pedig megfelelnek a keresztáldozatnak, ez a gyakorlat olyan, mintha az Úr Jézus az ünnepi vacsora öröméből könnyed és felületes eleganciával egyből a keresztáldozat közepére csöppent volna. Pedig Ő nem ezt tette: az áldozat bemutatását is ima előzte meg az Olajfák hegyén véres verejtékezéssel.

Hogy Jézus mit imádkozott elfogása előtt, arról némi sejtésünk lehet az evangéliumok alapján: miután a nagycsütörtöki vacsora végén elénekelte a nagy hallélt (Mt 26,30), majd a tanítványokkal kiment az Olajfák hegyére, ahol kiválasztott tanítványai láthatták és hallhatták szenvedve imádkozni és vérrel verítékezni, a kehely kiivásáról beszélni, azaz a megszabadulás öröméből a megszabadítás szenvedésének vállalásáig imádkozni.

Az áldozatra készülő Jézus imájának párhuzamára az Egyház a papok számára előírta bizonyos zsoltárok elimádkozását szentmise előtt készületként. Ez már legalább az 5. századtól, Szent I. Celesztin pápa idejétől rögzített zsoltárrend volt, de a jellegzetességeit figyelembe véve könnyen elképzelhető, hogy az apostolokig visszamenő hagyományt képviselt.

Ez a zsoltárrend a 83-85., a 115. és 129. zsoltárok imádkozásával ugyanazt a lelki utat járatta végig a papokkal, amely Jézus áldozatra készülését jellemezte: a „Mily kedvesek a te hajlékaid, Seregek Ura! Sóvárogva vágyakozik lelkem az Úr udvaraiba” (83. zsoltár) öröméből a „Mutasd meg nekünk, Uram, irgalmasságodat és szabadításodat add meg nekünk” (84. zsoltár) könyörgésén, majd a „gonoszok keltek fel ellenem és erőszakosak serege tör életemre, és nem vesznek figyelembe téged” (85. zsoltár) szorongattatásán keresztül jut el a kehely kiürítésére irányuló szándék megerősödéséig („az üdvösség kelyhét veszem, és az Úr nevét segítségül hívom. Fogadalmaimat teljesítem az Úrnak az ő egész népe előtt. Drágalátos az Úr színe előtt az ő szentjeinek halála” (115. zsoltár), hogy ezáltal megvalósuljon a megváltás, „mert az Úrnál az irgalmasság, és nála bőséges a megváltás. És ő megszabadítja Izraelt minden gonoszságából.” (129. zsoltár).

Durandus: Rationale Divinorum Officiorum (13. század)

 

A pap tehát imádkozva készült az imádságra, még mielőtt öltözködni kezdett volna, mert így tudatosult benne, hogy mit fog tenni, mit jelent az általa in persona Christi végrehajtott mű.

Aztán megmossa a kezét, és ismét imádkozik: Adj erőt kezemnek, Uram, hogy minden makula letörlése által képes legyek testben és lélekben tisztán szolgálni Téged. Majd felveszi az Egyház által a szentmise celebrálásához a szent szolgálattevőinek előírt szent ruhák mindegyikét.

Először az amictust veszi kezébe, a tisztelet jeleként megcsókolja a rajta lévő keresztet, és egy pillanatra a fejére helyezi, mielőtt a vállára tenné, hogy az megvédje a többi ruhadarabot a saját verejtékétől. Mert a szentmise kemény munka, és nincs munka verejték nélkül. Közben pedig azért imádkozik, hogy védve legyen a Gonosz támadásaitól, akinek uralmát a szentmisében megemlékezett valóság megsemmisítette. Uram, tedd fejemre az üdvösség sisakját, hogy elhárítsam az ördög minden támadását.

Az amictus fölé helyezi az albát, amelynek neve a latin fehér szóból származik. Arra a fehér ruhára emlékeztet, amelyet a keresztségben öltünk fel, ahol Krisztus beborít bennünket: bár bűneid olyanok, mint a skarlátvörös, most már fehérek, mint a hó. Tégy engem fehérré, Uram, és tisztítsd meg szívemet, hogy a Bárány vérétől megfehérítve örök jutalmat érdemeljek.

Az albát egy fonott zsinórral fogja össze, amelyet szorosan a derekára teker, hogy emlékeztesse őt a tisztaság erényére. Öltöztess fel engem, Uram, a tisztaság köntösével, és oltsd ki szívemben a bujaság tüzét, hogy a tisztaság és a szüzesség erénye megmaradjon bennem.

Ezután a bal csuklójára helyezi a manipulust, az elsőt a felső ruhák közül. Ez arra emlékeztet, hogy a könnyek völgye nem az igazi otthonunk, hanem a szenvedés helye, ahol a papnak Krisztus személyében keményen kell dolgoznia, hogy a lelkeket a kereszten át a feltámadáshoz vezesse. Add kiérdemelnem, Uram, a sírás és a bánat manipulusát viselni, hogy örömmel arathassam munkám gyümölcsét.

Két kezébe veszi a stólát, a hatalom jelképét, majd megcsókolva a ráhímzett keresztet, felveszi. Uram, add vissza a halhatatlanság stóláját, amelyet első szüleink összeesküvésével elvesztettem, és bármennyire is méltatlan vagyok arra, hogy e szent misztériumokhoz közeledjek, nyerjek mégis örök örömet.

A stóla fölé már csak a kazula kerül, a „kis ház”, amely úgy takarja be a hatalmat jelképező stólát, ahogy a szeretet takarja a tekintélyt. Uram, aki azt mondtad, hogy az én igám édes és az én terhem könnyű, add, hogy úgy hordozzam, hogy kiérdemeljem a Te kegyelmedet.

Meghajol a kereszt előtt, majd belép az áldozat helyére, végrehajtani az igaz és tökéletes istentiszteletet, ahogy azt szent őseink, hitben atyáink tették. És még csak ekkor kezdődik a szentmise.

Ezt a legalább 1500 éves hagyományt törölte el fölöslegesként a reform, mert a gőgös és lázadó nemzedék nem tűrhette azt, amit nem értett, és ezt végképp nem értette, mert nem szerette. És ez az eltörlés lenne az a kiválóan és szerencsésen tökéletesítés… Vagy inkább a szándék tökéletlenítése?

(NB. A fennebb említett zsoltárokat elolvasni és imádkozni szándékozók a zárójelbe tett számokat keressék új fordítású szentírásaikban, mert a katolikus zsoltárszámozás ugyanúgy került zárójelbe a reformmal, ahogy a teljes katolikus hagyomány.)

https://invocabo.wordpress.com/2023/11/03/a-szandek-tokeletlenitese/