A bolsevizmushoz vezető történelmi fejlődés összekapcsolódik az
első világháború tragédiájával, amelyből a XX. század sok
szerencsétlensége kiindult. Ezért dolgozott Rudolf Steiner annyira
erőteljesen azon, hogy felderítse a háború gyökereit, és hogy ismertté
váljon az indítékok minden részlete. Ezzel ebben a cikkben nem tudunk
részletesen foglalkozni. Mindenesetre sok minden másképpen néz ki, mint
ahogy általában a történelmi leírások mutatják.
A XX. század elején elsősorban két európai hatalom volt, amelynek
érdekében állt a háború. Franciaország az 1870-71-es háború után,
amelynek következménye lett a német császárság megalapítása, abban volt
érdekelt, hogy elégtételt vegyen, és végül Elzászt és Lotharingiát
visszahódítsa. Oroszországban is erős volt a háborús párt, amely az ún.
pánszláv áramlatból származott, és amelyet abban az összefüggésben kell
látni, ami Nagy Péter pszeudo-testamentumaként vált ismertté. Ebben az
áramlatban azt a gondolatot ápolták, hogy egy nagy pánszláv föderációt
teremtsenek Nyugat- és Dél-Európában, hogy ezt szembeállíthassák Európa
többi részével. Ennek a szándéknak Ausztria-Magyarország állt útjában,
amelynek el kellett volna buknia ahhoz, hogy a Duna-monarchia szláv
népei és azok, amelyek ezek befolyása alatt álltak, később egy pánszláv
szövetségbe tömörülhessenek Oroszország vezetésével.
A harmadik európai hatalom, amely jelentős szerepet játszott a háború
kitörésében, Nagy-Britannia volt, minthogy jelentős hatást gyakorolt
Európára, és így a háborúra és békére is. Anglia abban a helyzetben
volt, hogy megakadályozhatta volna az első világháborút, ezt azonban
különböző politikai okokból nem akarta. És végül Európa közepén
helyezkedett el a Német Császári Birodalom, amely az alatt a
lidércnyomás alatt állt, hogy harapófogóba szorítva két fronton kelljen
küzdenie. Ez volt a helyzet Európában az első világháború előestéjén.
Már hamarabb, 1895-ben megjelent Szentpéterváron a cári udvarban a
német császár megbízásából Helmuth von Moltke, mint császári követ. Ó
úgy mutatta be Európát a cárnak, hogy „Európa népei megvédik az önök
legszentebb javait”. Ez a kép egészen más Európát jelzett, mint
amilyennek 1914-ben mutatkozott.
Oroszországban a pánszláv mozgalmon belül egy bizonyos csoport
tudatosan háborút akart. Ezek a pánszláv pártnak azok a tagjai voltak,
akik ugyanakkor tagjai voltak a francia szabadkőműves páholynak is, a
„Grand Orient de France”-nak. Hogy céljukat elérjék, megpróbáltak
nyomást gyakorolni a cárra. II. Miklós cár környezetében volt Raszputyin
is, egy igencsak sötét figura, aki azonban rendelkezett bizonyos
látnoki képességekkel. Ezért átlátta, hogy a cár milyen személyekre
támaszkodhat, akkor is, ha ezek bizonyos politikai feladatokra teljesen
alkalmatlanok voltak. Megmondta a cárnak, hogy kikben nem bízhat, azok
ugyanis a valóságban is hűtlenek voltak hozzá. Ha az ember figyelmen
kívül hagyja Raszputyin eme tulajdonságait, akkor teljesen
értelmetlennek tűnnek javaslatai bizonyos emberek alkalmazását illetően.
Általában így mutatják be a cár-Raszputyin viszonyát. De Raszputyinnak
abban igaza volt, hogy a pánszláv mozgalom legtöbb tagja hűtlen lett a
cárhoz, mert páholyuk révén elkötelezték magukat arra, hogy
Franciaország érdekeit tartsák szem előtt, és ezeket minden egyéb fölé
helyezzék. Így Raszputyin útjában volt ezeknek a személyeknek, és ezért
követték el ellene az első merényletet. Sérülései gyógyítása végett
hazájába, Észak-Oroszországba utazott. Erre az időre esik a francia
mozgósítás, és a pánszláv körök arra kényszerítették a gyenge cárt, hogy
szintén mozgósítson. Így Németország közel került a kétfrontos harc
veszélyéhez, mire kiút hiányában szintén mozgósított.
Ahogy Raszputyin ezt megtudta Észak-Oroszországban, egy híressé vált
levelet írt II. Miklósnak. Ebben a levélben a Németországgal folytatott
háborút a legnagyobb szerencsétlenségnek nevezte, ami Oroszországot csak
érheti. Egy víziójában látta Oroszországot vértengerbe fulladni. Itt
szeretném azt a nézetemet megemlíteni, hogy Raszputyin látnoki
képességeivel nemcsak az első világháborút sejtette meg előre, hanem a
bolsevizmus rémét is.
Ezzel a háborús párt elérte, amit akart, mert a háborús események
következtében a cárnak vissza kellett vonulnia, és ők jutottak
hatalomra. Már 1917-ben az volt a helyzet, hogy az orosz-német front
megmerevedett és gyakran le is állt. Az orosz és a német katonák
mindenütt összebarátkoztak, mert nem látták értelmét a háborúnak. Ekkor
az egyetlen értelmes politika Oroszország részéről az lett volna, ha
békét köt Németországgal. De az uralkodótársak, akik egyben a „Grand
Orient de France” tagjai is voltak, a páholyba történt felvételükkor
esküt tettek arra, hogy elsősorban a francia érdekeket védik. És
Franciaország félt a német északi hadsereg áthelyezésétől Németország
nyugati részére, és ennek következtében Párizs bevételétől. Ezért
Oroszország nem fejezhette be a háborút, minden érdeke ellenére sem. Így
az orosz vezetés a háború folytatásával elárulta Oroszországot.
A háború folytatása különleges belpolitikai helyzethez vezetett
Oroszországban. A nép békevágyához, mint alaphangulathoz még
hozzáadódott a földreform reménye, ami lehetővé tette volna számára,
hogy saját földjén, szabadon végezhessen mezőgazdasági munkát. Ebben a
hangulatban az orosz népet könnyen meg lehetett nyerni a „béke” és a
„föld” jelszavakkal. És ezzel a mottóval a zászlajukon nyerték el a
hatalmat a bolsevikok. Békét azonban nem hoztak, hanem polgárháborút,
amely több emberáldozatba került, mint az első világháború. És ami
ezután történt, az nem a földreform volt, hanem a „háborús kommunizmus”
kényszerű bevezetése minden területen. A kenyeret és az élelmet
elkobozták. Ennek következménye pedig olyan éhezés lett, amilyet
Oroszország már évszázadok óta nem ismert. Dél-Oroszországban több
millió ember halt éhen. Ezek a valódi következményei a „béke és föld”
jelszavának. Azt lehet mondani: a bolsevikok zseniálisan használták ki
maguk számára a világháborús helyzetet, mert e nélkül és az ígéretek
nélkül Lenin és társai sohasem ragadhatták volna meg a teljes hatalmat
az országban.