A mai konferenciabeszéd a pokolról szól, és hogy a téma komolyságát megfelelő kontextusba helyezzem, szeretnék idézni Lúcia nővér emlékirataiból, amelyben leírja, hogy milyen volt a pokolról szóló látomásuk, amit a Szűzanya mutatott nekik, amikor még gyermekek voltak Fatimában:
“Még egyszer kinyitotta a kezét, ahogyan az előző két hónapban is tette. Úgy tűnt, hogy a fénysugarak áthatolnak a földön, és mi egy hatalmas tűztengert láttunk, és démonokat, valamint az elkárhozottak lelkét láttuk ebbe a tűzbe merülni. Az utóbbiak olyanok voltak, mint az átlátszó, égő parázs, mind feketére égett és bronzszínűre fényesedett, emberi formájuk volt, ebben a tűzárban lebegtek: felemelték őket a lángok, amelyek belőlük törtek elő, hatalmas füstfelhővel együtt, majd pedig visszahullottak mindenfelé, mint szikrák a hatalmas tüzekben, súly és egyensúly nélkül. Közben fájdalmukban és kétségbeesésükben üvöltöttek és nyögtek, amely elborzasztott minket. A rémülettől reszkettünk és megdermedtünk. Ez a látvány lehetett az, ami miatt felkiáltani hallhattak a körülálló emberek engem, ahogy mondják. A démonokat az különböztette meg az elkárhozottak lelkétől, hogy ijesztő és visszataszító ismeretlen állatokhoz hasonlítottak, amelyek feketék és átlátszóak voltak, mint az égő szén. Ez a látomás csak egy pillanatig tartott, hála a mi jó Mennyei Anyánknak, aki az első jelenésnél megígérte, hogy a mennybe visz minket. e nélkül azt hiszem, hogy meghaltunk volna a rémülettől és a félelemtől”
Az Ószövetségi Szentírásban, Judit könyvében azt olvassuk, hogy „Tűzzel és féreggel veri testüket, fájdalmukban örökké jajgatnak”. Jób könyvében azt olvassuk, hogy a pokol a nyomorúság és sötétség földje, ahol halálárnyék, zűrzavar és örökös iszonyat lakozik. Izajás könyvében azt olvassuk, hogy „már régóta el van készítve egy mély és széles verem Melech számára, bőségesen van benne szalma és tűzifa. Az Úr lehelete, mint egy kénköves folyam, fogja majd meggyújtani”, „a férgei nem halnak meg és a tüzet nem oltják ki”. Az Újszövetségben a mi Urunk azt mondta a Máté könyvében: „távozzatok tőlem ti átkozottak az örök tűzre, amely az ördögnek és az ő angyalainak készült”. Azt is olvassuk a Máté evangéliumában, hogy minden fát, amely nem terem jó gyümölcsöt, kivágnak, és tűzre vetik, ahol sírás lesz és fogcsikorgatás. A Jelenések könyvében olvasunk a tüzes tóról, ahol a fenevad és a hamis próféta éjjel-nappal gyötrődni fog örökkön-örökké, és kínjaik füstje örökkön örökké felszáll majd.
A szentírás nagyon sokszor beszél nekünk a sátánról és a pokolról is, annak ellenére, hogy a modern elmélet szerint nincs pokol. Olvassuk például a Jelenések könyvében, hogy íme egy nagy vörös sárkány, akinek hét feje és hét szarva volt és a fején hét korona, a farkával lesöpörte az ég csillagainak egyharmadát, és a földre vetette azokat. És az a nagy sárkány kiűzetett, az a kígyó, akit ördögnek és sátánnak hívnak, aki az egész világot leigázta, és ő volt, akit a földre vetettek, és az ő angyalait vele együtt levetették. Máté evangéliumában is olvashatunk róla: távozzatok tőlem ti átkozottak az örök tűzre, amely az ördögnek és az ő angyalainak készült.
Ha ismerjük az Egyház tanítását, akkor tudjuk, hogy azok kerülnek a pokolba, akik a halálos bűn állapotában halnak meg, vagyis minden megszentelő kegyelem nélkül. Ha figyelembe vesszük az Egyház tanítását és azt is, amit a szentek mondtak nekünk, illetve megvizsgáljuk az ember természetét, figyelembe vesszük az igazságosság és a szenvedés természetét, akkor sok ismeretre juthatunk a pokolban lévő szenvedések természetéről.
Liguori Szent Alfonz és más szentek azt mondják, hogy a szenvedés, amelyben részük van a pokolban, arányos az Isten ellen elkövetett bűnnel, azaz az egyes emberek szenvedési fokai különböznek egymástól, egyesek jobban fognak szenvedni, mint mások.
Azért tudunk intenzívebben szenvedni a pokolban, mert a testünk nincs alávetve többé a mulandóságnak: a feltámadt test minőségileg megváltozott, így sokkal nagyobb szenvedést képes hordozni, olyannyira, hogy annak mértékét mi még felfogni sem tudjuk. Ezért az elkárhozott lelkek rettegnek a feltámadástól, tudják ugyanis, hogy a testüket visszakapva a szenvedéseik megnövekednek.
A szentek úgy írják le a poklot, amelyben valamiféle összetöréses kínzás lesz tűzben égetéssel. A tapintás az az érzékünk, amivel a nyomást és a hőt érzékeljük, ezért az első érzék, amelyről beszélnünk kell a tapintás. A szentek arról is beszélnek, hogy a pokolban egyaránt lesz tűz és hideg, ezért a lelkek váltakozva szenvednek a tűz és a hirtelen megfagyás között, de nem könnyebbülhetnek meg közben. Ez a szenvedés nem csak a test felületét érinti, hanem átjárja az egész testet, tehát az egész test fájdalommal lesz elárasztva. Szent Brigitta mondja egy látomásában, hogy a pokol tüze forróbb, mintha az egész világot lángok borítanák be, mert e földi tűzvésznek forrósága semmiség lenne a pokol szenvedéseihez képest. Szent Vince mondja imájában, hogy a föld tüzei fagynak számítanak a pokol tüzéhez képest.
Van egy rész Bosco Szent János álmaiban, amin szerintem érdemes elgondolkodni. Nézzük meg közelebbről:
„Csapdák voltak mindenütt, néhány közel a földhöz, mások szemmagasságban, de mind jól elrejtve. Nem ismervén a veszélyt, sok fiú fennakadt, megbotlottak, földre rogytak, vagy lábaik a levegőben voltak, majd, amikor sikerült talpra állniuk, fejjel lefelé zuhantak az úton a mélység felé. Néhányan csapdába estek a fejüknél fogva, mások a nyakuknál, a kezüknél, a karjuknál, a lábuknál vagy az oldaluknál fogva, és azonnal lehúzta őket a földre a csapda hajszálvékony pókhálója, ami alig volt látható. Nagyon gyengének és ártalmatlannak tűnt, meglepetésemre mégis minden fiú, akit csapdába ejtett, elbukott benne. Bár meg akartak állni, de nem tudtak megkapaszkodni a kiálló kövekbe, és még gyorsabban zuhantak.
-Segítsünk rajta, állítsuk meg – kiáltottam rá, de hiába nyújtottam ki a kezem, hiába próbáltam visszatartani.
-Hagyd békén – válaszolt Isten -, miért nem tudod, hogy szörnyű Isten bosszúja? miért nem tudod, hogy nem mentheted meg azt, aki haragjától szenved?
Amint átléptem a küszöbét, leírhatatlan rémületet éreztem, nem mertem egy lépést sem tenni előre. Láttam valamit, ami olyan volt, mint egy hatalmas barlang, amely fokozatosan eltűnt, elsüllyedt messze a hegyek gyomrában. Minden lángolt ugráló hatalmas lángokkal, de nem földi tűz volt. Az egész barlang – falak, mennyezet, padló, vas, kövek, fa és szén – minden izzó fehér volt sok ezer fokos hőmérsékleten. A tűz nem égetett el, nem emésztett meg, nem fogyasztott el. Egyszerűen nem találok szavakat az üregek és barlangok leírására, mert tettem pár lépést előre és láttam, hogy sokan azon szerencsétlenek közül vadul egymásnak estek, mint a veszett kutyák, mások a saját arcukat és kezüket karmolták, a saját húsukat tépték és gonoszul dobálták. Aztán hirtelen a barlang egész mennyezete átlátszóvá vált, mint a kristály, és felfedte a mennyország egy foltját, és ragyogó társaikat, akik örökre megmenekültek. A szegény szerencsétlenek füstölögtek és lihegtek az irigységtől, égtek a dühtől, mert egyszer nevetségessé tették őket. A kristályablakhoz szorítottam a fülemet, és hallottam a sikolyokat, a zokogást, a káromlásokat és szidalmakat a szentek ellen. Összesen két hang és kiáltás volt, harsány és zavaros: az idő nincs többé itt, csak az örökkévalóság van!
-Most, hogy láttad, mit szenvednek mások, neked is meg kell tapasztalnod a pokol érintését.
-Nem, nem! – kiáltottam rémülten. Ő ragaszkodott hozzá, de én továbbra is elutasítottam.
-Ne félj, mondta nekem – csak próbáld meg! Érintsd meg ezt a falat.
Nem tudtam elég bátorságot összeszedni, és megpróbáltam elmenekülni, de visszatartott.
-Próbáld meg! ragaszkodott hozzá, erősen megragadva a karomat. Odarántott a falhoz:
-Csak egy érintés – parancsolta -, hogy elmondhasd, hogy láttad és megérintetted az örök szenvedés falát, és hogy megértsd, milyen lehet az utolsó fal, ha az első olyan elviselhetetlen: nézd meg ezt a falat!
Figyelmesen megnéztem: hihetetlenül vastagnak tűnt.
-Ezer fal van eközött és a pokol valódi tüze között – folytatta a vezetőm -, ezer fal öleli körül, mindegyik ezer mérő vastag, mindegyik egyformán távol van a következőtől. Minden mérő ezer mérföld, ez a fal tehát millió és millió mérföldre van a pokol valódi tüzétől.
Amikor ezt mondta, ösztönösen hátrálni kezdtem, de ő megragadta a kezemet, szétfeszítette, és az ezer fal közül az elsőhöz szorította. Az érzés olyan végletesen kínzó volt, hogy sikoltva hagytam hátra, és az ágyban ülve találtam magam. A kezem égett, és folyamatosan dörzsöltem, hogy enyhítsem a fájdalmat. Amikor ma reggel felkeltem, észrevettem, hogy megdagadt. Azt, hogy a kezemet a falhoz szorították, bár csak álmomban történt, olyan valóságosnak éreztem, hogy később a tenyerem bőre lehámlott.”
Ez segít nekünk képet alkotni arról, hogy mennyire kínzó a szenvedés, amiben pusztán a tapintás révén részünk lehet.
Képzeljük el, hogy milyen lenne annak az íze, ha egy emésztőgödör vizét innánk, nos ez semmi ahhoz az ízhez képest, amit azok, akik a pokolban szenvednek, minden nap elviselnek.
Egy-egy állattartó telep mellett elhaladva érezhetjük, hogy néha olyan rossz szag lengi őket körül, hogy szinte rosszul leszünk tőle. Nos, a pokolban ennél sokkal rosszabb lesz. A szentek beszélnek a kénről, és a kénköves szurokról, ami szintén a kén másik neve. Aztán ott van a rothadó és égő hús szaga is. A pokolban lévő egyetlen ember húsának bűze annyira beszennyezné a föld levegőjét, mondja Szent Bonaventura, hogy minden élőlény halálát okozná, aki a közel kerülne hozzá. És ez még csak egyetlen ember bűze. Milyen lehet akkor a pokol, amely tele van velük?
És mi a helyzet a látvánnyal? A szentek sokat beszélnek a kárhozott lelkek borzalmas szenvedéseinek látványáról, a sötétségről, ami ott uralkodik. Sötét van, mert a fény az intelligencia és a tisztaság egyik jele, ami ott nincs jelen. Ezért, mivel ott nincs tisztaság, a testek kapnak ugyan valamiféle megvilágítást, amiről beszélnek a szentek, amikor különböző dolgok látványát említik, mégis minden sötét.
A hallás érzékével kapcsolatban Bosco Szent Jánosnál olvashatunk és más szenteknél hallhatunk arról, hogy a fülsiketítő, állandó sikolyok és a kínok, fájdalmak hörgései nagyon félelmetesek, és a démonok maguk is képesek hangot okozni. Képzeljétek el egy hangot, amitől a hajatok égnek állna, és aztán ezt hatványozzátok végtelenszer: ilyen a pokolban hallani.
Aztán ott van a pokolban az éhség és a szomjúság. Nehéz nekünk még csak elképzelni is, hogy mennyire éheznek és szomjaznak a pokolban lévők. Amit mi itt az éhezésről ebben az életben tapasztalhatunk, semmi a pokolban lévők éhségéhez és szomjúságához képest. Valójában a pokolban lévő lelkek ezerszer inkább a földi éhséget választanák a pokol éhségéhez képest. Lukács evangéliumában olvassuk, hogy az elkárhozott egyetlen csepp vizet kér, hogy szomját oltsa csak egy pillanatra, annyira szomjazik. És ezek még csak a külső érzékek.
Aztán van, amit belső érzékeknek nevezünk. Ezt a négyet is érzékeknek hívják, de ezek nem érzékek abban az értelemben, ahogyan a kezünkkel érzékelünk. A közös érzékelő erő (sensus communis), a képzelet, az emlékezet, a gondolkodó képesség.
A gondolkodó képességet, az emlékezetünket, a képzeletet a közös érzékelő erő (sensus communis) fogja össze, és ez az, ami mind az öt érzékünket, amink van, összefogja és egyesíti, és ezáltal tapasztalhatunk. Ezért például néhány ember, akinek a józan értelme nem működik megfelelően, a különböző időpontokban látott és hallott dolgokat nem tudják megfelelően elrendezni képzeletükben. Így az öt érzékszerv közül egyik sem működik megfelelően, más szóval, ha közös érzékelő erő nem működik, akkor az érzékszervi tapasztalatok a képzeletben zavaros módon képződnek le. Ez nagy zavart okoz a kárhozottaknak. A démonoknak nincsenek külső érzékszerveik, csak értelmük van, és így nem zavarodnak össze, ami valójában azt jelenti, hogy a pokolban a szenvedésük rosszabb, mint a miénk, amiről egy kicsit később beszélek.
A pokolban lévők következő szenvedése az emlékezetük zavarodottságából származik: folyamatosan az életben elkövetett bűneikre emlékeznek, azokra a dolgokra, amit tettek, és ez nagyon zavarja őket. Mert a bűnre emlékeznek, ami a poklot érdemelte ki számukra. Emlékeznek a javakra is, amelyekben a földön részük volt, és szenvednek attól, hogy azok már nincsenek. Emlékeznek arra a rosszra, amit mások tettek velük, ami állandó haragot kelt bennük, így az emlékezet kínozza őket. A démonok képesek látni azt, ami az emlékezetünkben van már ebben a földi életben, így láthatják a bűnt, amit elkövettél és kísértéssé képesek változtatni azt ebben az életben. De a pokolban ezeket összegyűjtik, hogy még jobban kínozzanak velük. A pokolban semmilyen kontrollt nem tudunk gyakorolni a képzeletünkben elénk kerülő gondolatok felett. Betegek tapasztalnak ehhez hasonlót, amikor képzeletük lázálmos gondolatoktól terhes, és felismerik, hogy nem tudnak uralkodni rajtuk. A pokol állandóan ilyen, nem tudod uralmad alatt tartani a képzeleted, és ez az is jelenti, hogy a Sátán folyamatosan játszani fog ezekkel a képekkel: ez egy non-stop horror lesz. Bosco Szent Jánosnak volt egy olyan álma, amelyben egy gyémántot látott, amely megkísértette egyik fiát és ami miatt álmában látta, hogy a démon belefúrta ujját a fiú fejébe és megforgatta benne. Ez nagyon kifejező kép, mert a démonoknak hozzáférésük lehet a képzeletedhez, és felhasználhatnak ezekből a dolgokból. Ezért van az, hogy annak az embernek, aki mindig megőrizte tisztaságát, annak könnyebb tisztának maradnia, mert neki kevesebb „anyag” van a képzeletében. A kísértések rosszabbak azon férfiak számára, akik nem voltak mindig tiszták, ezért nekik nehezebb megtartani a tisztasági fogadalmat. A fiúknak ezért imádkozniuk kell a tisztaság ajándékáért. A pokolban viszont nem vagy ura magadnak, és a Sátán folyamatosan képzeletedbe idézi ezeket a dolgokat és kínoz velük.
A gondolkodás az agyunk azon részének képessége, amely az asszociációra képes. Ennek bizonyos formája az állatoknál is megvan, mert az állatok is képesek asszociációkra. Mindannyian ismerjük Pavlov kutyájának híres történetét: amikor megetette a kutyát, mindig csengetett. Aztán végül csak csengetett és a kutya nyáladzani kezdett. A pokolban az asszociációnak ezt a képességét nem tudjuk irányítani, a démonok viszont képesek lesznek erre, így a pokolban minden asszociáció, ami történik, a legrosszabb szenvedélyeket, a legrosszabb fajta szenvedéseket okozzák, mivel a belső érzékeink diszfunkcionálisak. Emiatt mélységes zavarodottság lesz az emberben, nem tudja majd a gondolatait emlékezetében tartani, egyszerűen nem tud uralkodni fölöttük. Ez közvetlen hatással lesz az affektív életre, vagyis minden érzelemre.
Szent Tamás a skolasztikus hagyománnyal együtt azt mondja, hogy a vágyainkat tárgyuk jelenléte mozgatja. Ez pedig azt jelenti, hogy amikor a valamilyen érzelmet kiváltó tárgy a képzeletünkbe kerül, az szenvedélyeket kelt. A pokolban ez azt jelenti, hogy bármit is idéznek a képzeletünkbe, az közvetlenül befolyásolja majd az érzelmeinket.
Az intellektuális szenvedésünk része, hogy saját szenvedésünk mellett másokat is látunk szenvedni a pokolban. Az is szenvedést okoz, hogy időről időre látomást kapnak a mennyben lévő többi ember tapasztalatáról, ami nagy érzelmi vihart okoz nekik.
Az értelmünknek két része van: van egy anyagi része, ez az agy, de emellett az értelmünk immateriális is, mert valóban képesek vagyunk immateriális funkciókat végezni. Az egyik immateriális funkció, amit végzünk, az az önreflexió. Egyetlen dolog sem képes arra, hogy saját magára reflektáljon és önmagába nézzen, míg a mi értelmünk képes erre. Ez az egyik jele annak, hogy szellemi működést végzünk. Á másik az akarat, ami szintén nem egy fizikai szerven keresztül működik, ezért szabad, nem kötik a fizikai törvények, ezért vagyunk tehát szabadok. Ez az értelem, amit mi potenciális értelemnek (intellectus possibilis) nevezünk, három funkciót lát el. Az első az egyszerű felfogás, és ez az, amikor csak megértesz valamit. Azok, akik a pokolban vannak, semmit sem tudnak rendesen megérteni, kivéve azokat a gonoszságokat, amelyeket Isten a büntetésük miatt meg akar értetni velük, mert az alacsonyabb képességeik zavarodottsága miatt nehezen értik meg a dolgokat.
Aztán ott van az ítéletalkotás, mert egy dolog megérteni valamit, és más dolog, hogy különböző dolgokkal összehasonlítva megítéljük azt. Azok, akik a pokolban vannak, nem tudnak tisztán gondolkodni, nincs tiszta ítéletük, kivéve a lelkiismeretet. A lelkiismeret a potenciális értelem ítélete arról, hogy mit tettünk, hogy az helyes vagy helytelen, vagy hogy mit fogunk tenni, hogy az helyes vagy helytelen lehet-e, amikor megtesszük. Vagy az is, hogy ez az a dolog, ami bosszant minket, amikor valami rosszat tettünk, vagy éppenséggel boldoggá tesz, amikor valami jót tettünk.
Egy dolog teljesen világos a pokolban lévő ember számára, és ez az, hogy az ítélete és a büntetése teljesen igazságos és arányos azzal, amit tett, úgyhogy nem tudja letagadni. Ebben az életben nagyon könnyű számunkra letagadni a valóságot, nem úgy a pokolban. Amikor Isten ítéletet hoz feletted, és közli veled a végső ítéleted, az annyira világos, hogy a lélek nem tudja letagadni. Természetesen tudjuk majd, hogy a pokolban vagyunk, és hogy szenvedünk, de a zavarodottság miatt képtelenek leszünk teljesen felfogni mindent, ami történik. A démonoknál ez másként lesz. Mivel ők nem szenvednek zavarodottságban, tökéletesen megértik azt, ami történik, ezért nagyobb szenvedés lesz ez számukra.
Aztán ott van az akaratunk: mivel rosszul használtuk az akaratunkat, Isten azt adja nekünk, amit mi akarunk. Tehát, ha a rosszat választjuk, akkor azt adja nekünk, megadja nekünk a hatásait és megadja nekünk a rosszat. Így a pokolban az akarat tele van gyűlölettel, még önmagát is képtelen szeretni, gonoszság van benne és gyűlöl mindenkit maga körül. Kétségbe van esve, mert tudja, hogy soha nem fog megszabadulni a szenvedéstől, mert az örökkévaló. Tökéletes rosszindulat van benne, szenvedést és gyötrelmet akar mindenkinek maga körül. Tökéletes rosszindulat van mindenkivel szemben, és arra vágyik, hogy kiöntse azt Isten ellen. Tökéletes gyűlölet van a pokolban lévőknek Isten iránt, és ez is fokozza a körülöttük lévők szenvedését: a körülötted lévők szenvedést okoznak neked, és te is szenvedést okozol nekik, és ezért gyűlölöld őket, és tökéletes gyűlöletet érzel a démonok iránt is.
Aztán eljutunk a vágyakhoz. A vágyak olyan képességek bennünk, amelyek érzelmeket okoznak. Tizenegy érzelemről szoktunk beszélni, de a pokolban csak negatív érzelmek vannak.
Az első vágy az, amit mi úgy hívunk, hogy a haragvó (irascibile) vágy. A haragvó vágy az, ami haragot okoz bennünk és a nehéz dolgok legyőzésére indít bennünket – ez az, amire a harag rendeltetett. De a haragvó vágyból fakad a gyűlölet és a kétségbeesés is. Mindent gyűlölünk magunk körül, ezen kívül testi szinten ott van az állandó undor és gyűlölet, érzelmi gyűlölet mindenki iránt, aki körülöttünk van. Jelen van a tökéletes kétségbeesés, az abszolút düh és harag, amelyeket a lélek nem tud irányítani. Dühös akar lenni, de közben meg ott van a tökéletes frusztráció, egyfajta harag, mert nem tudja elérni, amit akar.
Tökéletes félelem uralja. A félelmet Szent Tamás úgy definiálja, mint olyan érzelmet, amely egy közelgő rossz érzékeléséből ered. Tökéletes félelem van bennünk, mert biztosan tudjuk, hogy érkezik az újabb szenvedés, és hogy mindig lesz egy újfajta szenvedés, valamiféle megaláztatás, kín és fájdalom. És ezért állandóan ettől félünk, ami a tökéletes rettegés, és ez még pusztán csak az, ami a haragvó vágyból fakadó szenvedés.
De van az is, amit mi az érzéki (concubiscibile) vágyának nevezünk, és Szent Tamás azt mondja, hogy ez a testi javak utáni vágy, mint az étel utáni és a szexuális kielégülés iránti vágy. Tudjuk, hogy a pokolban lévők örök testi bujaságtól szenvednek, ami egy éhség és szomjúság az örökkévalóságig, fékezhetetlen szexuális étvágyuk van, és mivel az étvágyunk egy testi szerven keresztül működik, a démonok tudnak hatni rájuk, növelni és erősebbé tenni őket.
A démoni megszállottság egyik jele az, amikor az ember kezdi elveszíteni az érzelmi élete feletti kontrollt. Nincs kiegyensúlyozottság az érzelmi életükben, az érzelmek túlságosan erősek, ellentétben a rendeltetésükkel. A pokolban a szenvedélyek csak úgy tombolnak minden kontroll nélkül, és a körülöttük lévő démonok növelik és erősítik őket.
Vágynak arra, hogy bántsanak másokat, és irigység van bennük a mennyben lévők iránt.
Van egy másik képességünk, a mozgási képesség. A pokolban a mozgási képességünk fölött nincs uralmunk. Ez általában kétféle dologban nyilvánul meg. Az egyik, hogy az ember megkötözötté válik, nem tud mozogni. Néhány szent valóban arról beszél, hogy a pokolban az emberek megkötözötté válnak, és az örökkévalóságig ugyanabban a helyzetben ragadnak. De aztán vannak más lelkek, amelyeknek nincs irányításuk végtagjaik felett, így másokra és önmagukra csapkodnak féktelenül, kivájják a szemüket és a húsukat marcangolják. De mivel a feltámadott test nem tud szétesni, vagyis nem tudod megölni, ennek következtében ez a marcangolás is állandóan zajlik a pokolban.
Aztán ott van a beszéd képessége. Szent Tamás feltette a kérdést, hogy a pokolban lévők követnek-e el káromlást, átkozódnak-e? Azt mondja, hogy igen, és mivel nem tudnak uralkodni rajta, ezért állandóan káromolják az Istent, az Ő igazságosságát, a Szenteket, a körülöttük lévőket. Folyamatosan ostorozzák azokat szavakkal. Gondoljatok a legrosszabb vitára, amit a házastársatokkal vagy a legközelebbi barátotokkal folytattatok, nos ez véget ér, de a pokolban ennél sokkal rosszabb lesz, és sosem ér véget. Folyamatosan rosszindulatú szavakat üvöltenek mások felé, mert nincs kontroll a beszédképességük felett.
De nincs kontroll a beleik felett sem, állandó hányás van, és egyfajta fulladás is van. Részben a nyomasztó élmény miatt, amit átélnek, amiről a szentek is beszélnek. Ez ugyanis fullasztó, tehát nem csak a szagtól és mindentől körülöttük, hanem az egész élménytől, és ez csak a fizikai szenvedés.
Az egyik első lelki szenvedés a pokolban a társaság miatti szenvedés. Ahogy azok, akik a mennybe mennek, élvezik Isten örök társaságát, azok, akik a pokolba mennek, a Sátán és a démonok örök társaságában lesznek. Minden démon, aki sikeresen megkísértett a földön, kiröhög téged, kigúnyol téged, kínoz lelkileg, fizikai fájdalmat és más szenvedéseket okoz neked. Érzelmi fájdalmat és szenvedést fognak okozni nektek, ahogy említettem. Növelni fogják a szenvedésedet, a zavarodottságodat, a bűntudatodat, a szégyenérzetedet és a gyűlöletedet. És ez a társaság örökké veled lesz.
Amikor egy személyt démoni módon zaklatnak, a démonok állandóan valamit a képzeletébe idéznek, annyira, hogy nem tudja kiverni ezeket a gondolatokat a fejéből, és van egy bizonyos szenvedés, ami ebből adódik. Azok a démoni elnyomást megtapasztalók, akikkel beszéltem, elmondták, hogy ha olyan épületekben vannak, ahol a démoni befolyás nagyon erős, azonnal érzik ezt az elnyomást. Így van ez a pokolban is, csak sokkal rosszabb ennél, mert ebben az életben Isten korlátozza, hogy a démonok mennyire hathatnak ránk és befolyásolhatnak minket, de a pokolban nem. A pokolban nincs szabadság, és nem tudsz szabadulni a démonoktól, nem tudsz szabadulni semmitől, nem tudsz szabadulni senkitől. A pszichológiai képességeinket kényük-kedvük szerint befolyásolják: egyik pillanatban ilyen irányba viszik, másikban másik irányba.
Ezen kívül minden démonnak megvan a saját személyisége. Olvasod például a szentek életében, akiknek angyalokról szóló látomásaik voltak, hogy mennyire különbözőek az angyalok személyiségei. Az ördögűzők pedig, akik démonokat űznek ki, szintén arról beszélnek, hogy mennyire teljesen különbözőek az egyes démonok, és ha egyszer rájössz, hogy milyen a személyisége, akkor tudod a nevét, és így tudod kiűzni őt. De a pokolban ez azt jelenti, hogy a démonok közül mindegyik megfertőz téged személyiségével. Biztos voltál már olyan emberekkel, akiknek a személyisége rosszul érint téged, elég meglátnod őket, ahogy megjelennek, és azonnal szenvedsz tőlük. Nos, képzeld el, hogy körülötted mindenki ilyen, és hogy a legkülönbözőbb módon terrorizálják a lelkedet a saját démoni személyiségüktől függően azzal, amiről tudják, hogy legjobban fáj neked.
Van egy hierarchia a démonok között a pokolban, és ez is bizonyos félelmet okoz majd nekünk, mert tudjuk, hogy körülöttünk lévő, minket kínzó démonok fölött mindig van egy magasabb rangú, aki kínozni tud és akar minket, és legfelül Sátán az, aki valójában ezt meg teszi. A démonok között is vannak különböző típusú büntetések, ezért még a démonok is félnek azoktól, akiknek hatalmuk van felettük. Ezért beszélnek ördögűzők arról a tapasztalatról, hogy a démon nem akarja elhagyni a megszállottat, mert ez egyfajta figyelemelterelést nyújt számukra attól, hogy a pokolban zajló állandó szenvedéssel kelljen foglalkozniuk, ezért a démonok valójában jobban szeretnek ebben a földi világban cselekedni. Ezen kívül Isten tiszteletben tartja a köztük lévő hierarchiát is, és még a pokolban lévő embereknek is tiszteletben kell tartaniuk ezt a hierarchiát. Így nagyon gyakran, amikor Isten megengedi, hogy valaki megszállottá váljon, a megszállásra szóló parancsot valószínűleg egy magasabb démon adja ki az alacsonyabb rangú démonnak. Ezért, amikor a démont kiűzik, a magasabb rangú démon dühös lesz a másik démonra, mert nem tett eleget parancsának vagy nem végezte el a munkáját. Nos, a pokolban mindig van egy magasabb démon, aki megparancsolja neked, hogy más démonok keze alatt szenvedj.
Önmagában már a démoni oldal megtapasztalása is undort és rémületet kelt. Szent Antal meséli, hogy rendjének egyik testvére felordított egy ördög láttán, aki megjelent neki. Szerzetestársai odarohantak hozzá, és inkább holtnak látták, mint élőnek. Miután adtak neki valamit, hogy felélesszék és megerősítsék, megkérdezték tőle, mi a baj. Ekkor elmondta nekik, hogy az ördög jelent meg neki, akinek látványa úgy megrémítette őt, hogy minden élet elszállt belőle. Arra a kérdésükre, hogy milyen volt a gonosz, azt válaszolta, hogy „igazán nem tudom megmondani, csak annyit mondhatok, hogy ha választhatok, inkább kerülnék egy izzó kemencébe, minthogy még egyszer a démon arcára nézzek”. Ugyanezt halljuk Sziénai Szent Katalintól. Ő kijelentette, hogy inkább átmegy a lángoló tűzön, minthogy egy pillanatra is az ördögre nézzen. Ha figyelembe vesszük az olyan emberek rosszindulatát, mint Hitler, Mao és Sztálin, ezek együttvéve és százszorosan megszorozva sem érnek fel a Sátán rosszindulatával, és ez a rosszindulat teljes mértékben érezteti rajtad a hatását, ha a pokolban vagy. A pokolban lévők ennek megfelelően örömmel lennének az auschwitzi foglyok, a gulágok foglyainak helyén, minthogy a pokolban legyenek és szenvedjenek a sátán, a démonok és mindenki más rosszindulatától.
Ott a pokolban mindenki gyűlöl téged, senki sem szeret téged, sem a szüleid, sem a gyermekeid, sem a házastársad, sem az őrangyalod, sem a Szentek, Isten, senki! Ha ebben az életben azt érezzük, hogy egyvalaki nem szeret minket, legalább tudjuk, hogy valaki más viszont szeret minket. De a pokolban nem lesz senki, aki szeretne! Teljesen el vagy vágva a szeretettől és a szeretet hatásaitól. Isten továbbra is szeretni fogja emberi természetedet, de az ő szeretetének hatásaitól teljesen el leszel vágva. Senki sem fog kiállni érted, egy szerencsétlen roncs leszel, teljesen érdemtelen minden szeretetre.
Szent Tamás mondja, hogy a kárhozottak bűnei ismertek lesznek egymás előtt, már csak azért is, mert látni fogják egymást a végítéleten. Ez szégyent és dühöt okoz a lelkeknek és ennek eredményeként mindenki gúny tárgya lesz.
A pokolban nincs igazság, kivéve azt, ami a büntetésedből származik. Mindenki hazudik neked, kivéve, ha az igazság még több szenvedést okozna neked. Nem tudsz uralkodni magad felett, de a démonok abszolút uralnak téged. Minden parancsukat és szeszélyüket teljesítened kell, függetlenül attól, hogy mennyire visszataszító, undorító és aljas vagy gonosz.
És aztán ott van a szenvedés, ami Isten haragjából és igazságosságából következik. Ez kínozni fog téged egész idő alatt, amíg a pokolban vagy. Rettegve fogsz menekülni az igazságosság elől egy örökkévalóságon keresztül, de soha nem menekülsz el előle. Az Isten és az Ő igazságossága iránti gyűlöleted felemészt.
Van egy történet egy purgatóriumban rettenetesen szenvedő lélekről, aki megjelent egy szentnek. A szent megkérdezte tőle, hogy nem szeretne a mennyben lenni? Ő azt mondta, hogy „nem, inkább töltenék egy örökkévalóságot a purgatóriumban, minthogy egyetlenegyszer is Isten színe elé kerüljek akár egyetlen folttal a lelkemen!”
A pokolban lévő lelkek, bár tetőtől talpig elsötétültek és tisztátalanok, mégis tudják, hogy Isten látja őket, és teljes megvetéssel tekint rájuk.
Aztán ott van az, amit mi az elválás fájdalmának hívunk. Egy örökkévalóságon át soha nem fogod látni Istent, és soha nem fogod megtapasztalni a mennyországot. Amikor meghalsz, és Isten elé mész, teljesen világossá válik számodra az a tény, hogy szükséged van rá ahhoz, hogy boldog légy, és hogy bármilyen beteljesedésben legyen részed, és aztán amikor a pokolba kerülsz az olyan, mintha azt az embert, aki legközelebb állt volna hozzád, elveszítenéd, és az életben nem látnád többé. A gonosz maga is kénytelen volt elismerni ezt. Ahogyan azt a domonkos rend egykori generálisa, Boldog Jordán legendáiban olvassuk, megkérdezte egy megszállott személyben lévő Sátánt, hogy mi a pokol legfőbb kínja? „Az, hogy kizárnak Isten jelenlétéből” – válaszolta. „Olyan nagy gyönyörűség akkor Istenre ránéznünk?” -kérdezte Jordán. Az ördög azt válaszolta, hogy ő valóban a legszebb. Tovább kérdezgette: „Milyen nagy az ő szépsége?” „Bolond vagy, volt a válasz, hogy egy ilyen kérdést teszel fel nekem!” „Gondolom, hogy az ő szépsége összehasonlíthatatlanul felülmúl mindent” mondta Jordán. Akkor a sátán azt mondta: „Képzelj el egy kristálygömböt, amely ezerszer fényesebb a napnál, amelyben a szivárvány minden színének gyönyörűsége, minden virág illata, minden finom íz édessége, minden drágakő drágasága, az emberek kedvessége és az összes angyalok vonzereje egyesül. Szép és értékes lenne ez a kristály, de az isteni szépséghez képest csúnya és tisztátalan lenne.” A jó szerzetes megkérdezte: „Mit adnál, hogy bebocsátást nyerj az isten látásába?” Az ördög azt felelte: „Ha lenne egy oszlop, amely a földtől az égig érne, éles szuronyokkal, szögekkel és kampókkal szegezve, szívesen beleegyeznék, hogy mostantól az ítélet napjáig fel és alá vonszoljanak azon az oszlopon, ha csak néhány rövid pillanatra is megnézhetném az isteni arcot.”
Aranyszájú Szent János azt mondja, hogy a pokol ezer kínja semmi ahhoz a kínhoz képest, amit az örök boldogságból és az Isten látásától való száműzetés okoz. Más szóval az érzékek minden fájdalma, amiről korábban beszéltünk, semmi ahhoz a fájdalomhoz képest, amit ez a veszteség okoz.
Aquinói Szent Tamás azt mondja, hogy a kárhozottak büntetése végtelen, mert elszenvedték a Végtelen Jó elvesztését, ami elmúlt számukra. Mégis a kárhozottak átkozzák Istent, amiért megteremtette őket, megváltotta őket, az ő irgalmáért és jóságáért, amit megtapasztaltak. Bár a szenvedésekkel járó szenvedések olyan nagyok, hogy az ott lévő lelkek inkább a megsemmisülést, vagyis a létből való eltűnést választanák, mint a szenvedést, mégis ezek a szenvedések a kárhozottak számára örökké tartók és megváltoztathatatlanok. Soha nem érnek véget, örökös félelmet és kétségbeesést okozva a kárhozottak körében.
Az Egyház azt tanítja, hogy azok kerülnek a pokolba, akik nem térnek meg a bűneikből és halálos bűn állapotában halnak meg. A pokolban már megvan a te helyed is. És ha nem teszel valamit az életeddel, akkor oda kerülhetsz. Avilai Szent Teréz, a világtörténelem egyik legnagyobb misztikusa látta a neki készített helyet pokolban. Látta azt, és felismerte, hogy ha nem tesz meg mindent, amit tud, hogy megmentse a lelkét, akkor ő is ott végezheti. Elég egyetlen szándékos, vagyis teljesen akaratlagos tisztátalan gondolat, és ez az örök büntetésed, ez az, amit megérdemelsz. Ezért kerüld a halálos bűnt, halj meg a kegyelem állapotában, különben arra a helyre kerülsz, amely neked készült a pokolban.
Chad Ripperger: Four Last Things: Hell
https://invocabo.wordpress.com/2022/01/12/a-negy-vegso-dolog-a-pokol/