P. Martin Lenz: Az aggályoskodó magatartás nem más, mint kételkedés Isten jóságában és gondviselésében

 

Isteni Megváltónk ezt követeli tőlünk: „Ne aggódjatok életetek miatt, hogy mit esztek vagy mit isztok, sem testetek miatt, hogy mibe öltöztök! Nem több az élet az eledelnél s a test a ruhánál?“ (Mt 6,25) – Krisztus e szavaival az Istennek való osztatlan átadásunkat, az Istenre való abszolút ráhagyatkozásunkat, Isten szent akaratának és bölcs terveinek feltétlen elfogadását követeli meg híveitől. Isten minden ember sorsát előre elhatározta, különösen azokéét, akik a szent keresztségben való részesülés által az Ő gyermekeként újjászülettek.
Krisztus tehát osztatlan, azaz abszolút odaadást követel tőlünk. A felemás, a megosztott önátadás nem elegendő! „Senki sem szolgálhat két úrnak.” „Nem szolgálhattok egyszerre Istennek és a Mammonnak.” (Mt 6,24) Éppen ebben rejlik az a nagy akadály, hogy mi ugyan szeretni akarjuk Istent, hogy csak neki egyedül akarunk szolgálni, ugyanakkor azonban a biztonság kedvéért a Mammonra, a földi bálványra is számítunk – pénzre, vastag bankszámlára, jól jövedelmező befektetésekre stb.. Ezért imádkozunk fél szívvel, mert abban az esetben, ha az imádság nem segít, arra építünk, hogy azokra az intézkedésekre nyúlhatunk vissza, melyeket tehetségünk és alkotóerőnk segítségével mi magunk szereztünk meg.
Jól jegyezzük meg! Természetesen semmi kifogás a spórolás és a saját javak ügyes kezelése ellen! Természetesen mindenkinek joga van saját és családja anyagi biztonságáról gondoskodni. Ezen kívül az okosság parancsolja, hogy tartalékot gyűjtsünk, és előrelátóan tervezzük meg tetteinket, hogy kívánt céljainkat sikeresen elérjük.

Gondoskodás, de félelem nélkül

Jézus nem ezt mondja: „Ne csináljatok magatoknak gondot! Ne tegyetek előkészületeket!” Ezt nem mondja, hiszen Isten kifejezett akarata, hogy az ember arca verejtékével keresse meg kenyerét (vö. Ter 3.). És ehhez hozzátartozik a megélhetésről való gondoskodás. Ezért mindig igyekeznünk kell megtenni a helyes óvintézkedéseket, Az Úr azonban azt követeli, hogy mindeközben semmiképpen ne legyünk aggályoskodók! És ez alatt azt érti, hogy ne a félelem legyen gondoskodásunk motivációja. A földi előrejutásunk miatti aggodalmunkat ostorozza. Azt a félelemérzést, ami arra bír bennünket, hogy minden reményünket saját erőfeszítéseinkre, tervezésünkre és igyekezetünkre építsük. Ha félelemből gondoskodunk magunkról és családunkról, akkor Istennek való önátadásunk valójában megosztott. Miért? Azért, mert az aggályoskodó gondoskodás nem más, mint az Isten jóságában és gondviselésében való hallgatólagos kétely.

Miért félünk? Mert attól tartunk, hogy a döntő pillanatban mégsem hagyatkozhatunk Istenre, hogy Isten talán mégsem törődik velünk, hogy Isten talán mégis cserbenhagy bennünket. E félelme miatt próbál meg az ember olyan sok biztonságot, amennyit csak tud, a maga számára megszerezni.
A mai biztosítási mániában egyfelől az Istenben való bizalom meggyengülésének, másfelől az „aggályoskodó gondoskodás” megerősödésének a növekvő mértékét lehet felismerni. Holott nekünk pont most, a politikai és társadalmi élet alakulása láttán kell az Istenben való bizodalmunkat a lehető legjobban megerősíteni.

Ehhez először is azt kell megvizsgálnunk, hogy min alapszik Istenben való bizalmunk: vagyis, miért kell Istenben bíznunk? Másodszor, röviden át kell tekintenünk az Istenben való bizalom hét indítóokát, amit isteni Megváltónk az Evangéliumban adott nekünk.

Az Isteni Gondviselés alapja

Az Isteni Gondviselésben való hit nem csak életünk aktuális körülményei miatt fontos téma számunkra, hanem mindenekelőtt lelki életünk egészére nézve. Az isteni Gondviselésben való hit, azaz a meggyőződés abban, hogy Isten mindannyiunk számára bölcs tervet jelölt ki, és valósít meg, hitünk valódiságának próbaköve.
Természetfölötti a hitünk, ha mindazt, amit „Isten kinyilatkoztatott és nekünk az egyházi tanítóhivatal, hogy higgyünk, elénkbe ad”. Ebből áll a hit természetfölötti erénye. Csakhogy a hit nem merül ki az értelem egyik aktusából. A hitnek a gyakorlatra is ki kell terjednie, a gyakorlatban is meg kell nyilvánulnia, a hitnek egész életünket meghatározó erővé kell válnia. Az Istenre való ráhagyatkozásban, amit Krisztus követel tőlünk, válik a hit élővé. Csak az Isten akaratába és vezetésébe való bizalomteljes beleegyezés teszi hitünket „megélt hitté”.

Mi okunk van Isten Gondviselésében bízni? Mi az az alap, amin az Istenben való bizalmunk nyugszik? – Istennek teremtényei iránti szeretete. Ennek megértéséhez kicsit messzebbre kell visszanyúlnunk:
Tudjuk, hogy Isten a világot a semmiből teremtette. Egyedül Isten bírja a létet önmagából, ezért nem létezett eredetileg semmi Istenen kívül. A teremtéskor Isten a semmiből hívta életre az eget és a földet, és mindazt, ami azon található. Ez azt jelenti, hogy minden teremtett dolog egyedül attól létezik, hogy az Ő létéből részesedett. Isten a lét maga. Ezért nevezi magát az égő csipkebokorban így: „Én vagyok, aki vagyok.” (Kiv 3,13) Én vagyok a lét. Az én lényem a levés.
Minden teremtmény Istentől kapta létét. Minden teremtményt Isten alkotott.

De Isten művei nem úgy működnek, ahogy az ember készítette dolgok. Az a valami, amit emberi kéz készített, akár sokáig is fennmaradhat,még akkor is, ha alkotója, készítője már nem törődik vele többet. Egy katedrális évszázadokig is fennállhat, holott a mesterek, akik megépítették már régen meghaltak. A pogányok és az úgynevezett felvilágosodás képviselői ugyanígy gondolkodnak Istenről. Szerintük Isten a teremtést egy gigantikus óraszerkezetnek teremtette, ami elkészülte után tökéletesen önállóan működik tovább, amiért az építőnek nem kell tovább törődnie vele, és amiért az valóban nem is törődik tovább vele. Az „órakészítő-Isten” megalkotta a világot, hogy aztán magára hagyja. Ez a deizmus istenképe. A deisták tagadják, hogy Isten továbbra is gondoskodik teremtéséről.

Helyes lehet ez az elképzelés? Létezhet a világ a szó legvalódibb értelmében magától, önállóan? Biztosan nem! Hogy miért? Mert a teremtésnek nincs önmagában való léte! Léte csak Istentől kapott és nem önmagától való lét. De nem elegendő, hogy a teremtést Isten hozta létre! A teremtés nem csak keletkezését tekintve függ abszolút Istentől, hanem fennmaradásában is! A teremtést Istennek folyamatosan létben is kell tartania! Ezt nevezik „creatio continua”, folyvást tartó teremtésnek.
Olyan ez, mint egy mozivászon, amin akkor jelenik csak meg valami, ha azt a vetítőgép rávetíti. Ez a kép csak addig lesz látható, amíg a gép a vászonra vetíti, egyetlen pillanatig sem tovább. A kép tehát nem létezhet a projektortól függetlenül; ahhoz, hogy a kép állandóan ott legyen a vásznon, a vetítőgépnek folyamatosan, megállás nélkül működnie kell. Ahogy tehát a sötét mozivászon nem képes magától egy képet előállítani, sem egy ilyet folyamatosan fenntartani, úgy kell nekünk minden teremtett dolgot és az egész világot elképzelnünk. A teremtmények se a létüket nem adták maguknak, se nem teremtették meg magukat, se nem tudják magukat a saját erejükből fenntartani. A teremtményeket megszakítás nélkül Isten tevékenysége kell életben tartsa.

Ebből az következik, hogy minden teremtett dolog csak addig létezik, amíg Istentől létet kap. Ha Isten bármilyen aprócska pillanatig megszűnne életben tartani valami teremtett dolgot, bármi legyen is az, akkor az a valami azonnal visszazuhanna a semmibe. Istennek tehát a világot megszakítás nélkül folyamatosan létben kell tartania. Istennek a teremtményein és teremtményeiben megszakítás nélkül aktívan működnie kell. [lásd ezzel kapcsolatban Turgonyi Zoltán A kereszténység című írásának idevonatkozó fejezetét.]
Istennek ezek szeriint megszakítás nélkül gondoskodnia kell rólunk. És ezalatt mindannyiunkhoz felfoghatatlan szoros közelségben van, mert neki minket és körülöttünk is mindent létben kell tartania. Nem csak testünknek, de lelkünknek, szellemi erőinknek, gondolatainknak is szükségük van Isten létbiztosító támogatására. Ő gondoskodik minden pillanatban arról, hogy tovább is létezzünk, mozogjunk, sőt, gondolkodni tudjunk. Titokteljes, az ember számára megfejthetetlen történés ez.

De tovább kell kutatnunk, és ki kell azt is derítenünk, vajon miért teszi mindezt Isten? Miért teremtette a világot? Miért tartja fenn? – Az biztos, hogy Istennek nem kellett volna megteremtenie a világot és az egyes teremtményeket. Senki és semmi nem kényszerítette erre. A teremtés Isten akaratlagos cselekedete volt. De miért határozta el magát Isten erre a cselekedetre? – Isten azért teremtette meg a világot, hogy szeretetét és jóságát kinyilvánítsa, hogy szeretetét és jóságát megdicsőítse.
Az egész teremtés létében Isten szeretetétől függ. Mózes első könyvében a teremtés minden napjának végén „Isten látta, hogy ez jó.” Isten minden teremtményéhez így szólt: „Azt akarom, hogy legyél. És az jó, hogy te vagy. Jó, hogy te itt vagy.” Isten szeretetének e szavai adják meg minden teremtménynek a létet: a legfőbb angyaltól az utolsó atomig. És az a tény, hogy mindazt, amit teremtett, Isten életben is tart, a legnyilvánvalóbb bizonyíték arra, hogy Isten szeretete megrendíthetetlen.

A tény, hogy létezünk, azt bizonyítja, hogy Isten szeret bennünket. Isten még a bűnösöket is életben tartja, azokat is, akik bűnt követnek el Ellene, akik káromolják Őt. Még magát az ördögöt is életben tartja. Isten szeretete annyira szuverén és megingathatatlan, hogy létet adó szavát az ördöggel szemben sem vonja vissza. Isten természetesen örökre megbünteti az ördögöt, mert Sátán nem akarja az Ő szeretetét viszonozni. Ennek ellenére Isten a szó legigazibb értelmében nem „semmisítette meg” az ördögöt. És az ördög állandó léte pont ezért szolgáltatja a leghatásosabb és ezzel a legtökéletesebb bizonyítékot arra, hogy Isten létet adó szeretetét soha nem vonja vissza. Még akkor sem, ha egy teremtmény gyűlöletből és lázadásból elfordul Tőle, és az Ő megingathatatlan szeretetét örök kínná változtatja.
Itt jutottunk el arra a legmélyebb pontra, melyre minden egyes kereszténynek Isten Gondviselésében és előrelátásban való hitének alapulnia kell. Isten közülünk mindenkinek minden pillanatban ezt mondja: „Jó, hogy létezel.” Vagy más szóval: „Szeretlek téged.” És ki ne tudná, hogy egy szerető mindig aggódik a szeretett lény javáért. Isten gondoskodik rólunk, sokkal jobban, mint ahogy mi azt el tudjuk képzelni. Jobban, mint egy vőlegény a menyasszonyáért, jobban, mint egy apa szeretett gyermekéért. Ezért bízhatunk, ezért kell Istenben bíznunk, és magunkat tökéletesen rábízni az Ő gondoskodására. Isten soha nem fog bennünket cserbenhagyni. Nem is tudja abbahagyni az értünk törődést.

Az Istenben való bizalom hét indítóoka

Hogy Istenben való bizodalmunkat elmélyíthessük Urunk Jézus Krisztus hét okot sorolt fel:
Ezt mondta: „Nem több az élet az eledelnél s a test a ruhánál?” (Mt 6,25) Szent Jeromossal mi is ezt következtethetjük ki Krisztus eme szavaiból: Isten a nagyobbat adta meg nekünk. Ő teremtett bennünket, ő ajándékozott nekünk testet és életet. Ha Ő a nagyobbat – az életet – nekünk adta, akkor nem remélhetünk joggal a kisebben is? Vagyis mindarra, amire az élethez szükségünk van? Természetesen életünkben adódnak „szűkös esztendők” és szorongatások is. Hiszen csak ezek által, (a bajokban mutatott viselkedésünkkel) tudjuk Istenben való bizodalmunkat bebizonyítani. Kísértések nélkül az erényes ismeretlen marad. De éppen a megpróbáltatások idején kell mindig a Miatyánkban kért mindennapi kenyerünkben reménykednünk. Ne legyünk se kishitűek, se idegesek, se csüggedtek. És ne essünk abba a kísértésbe, hogy önző és szűk látókörű aggódásunk miatt a javak zsugori gyűjtésébe kezdünk, vagy megélhetésünket Isten parancsainak vétő, tisztességtelen eszközökkel próbáljuk megszerezni. A szükségesben való reménynek mindig a kapott dolgokkal való megelégedésen kell alapulnia. Ezért írja Szent Pál Timóteusnak: „Hiszen semmit sem hoztunk erre a világra, s nem is vihetünk el semmit. Ha van ennivalónk és ruhánk, elégedjünk meg vele. Akik meg akarnak gazdagodni, kísértésbe esnek, sok esztelen és káros kívánság kelepcéjébe, amelyek romlásba és kárhozatba döntik az embert.” (1 Tim 6,7-9)

Másodszor: Krisztus rámutat azokra a teremtményekre, akik a teremtési rendben sokkal alacsonyabb fokon állnak, mint az ember. „Nézzétek az ég madarait! Nem vetnek, nem aratnak, csűrbe sem gyűjtenek – mennyei Atyátok táplálja őket? … Hát a ruházat miatt miért nyugtalankodtok? Nézzétek a mezők liliomait, hogyan nőnek: nem fáradoznak, nem szőnek-fonnak, mégis, mondom nektek, még Salamon sem volt dicsősége teljében úgy felöltözve, mint egy ezek közül.” (Mt 6,26-28)

Harmadszor: Ebből következik, hogy Isten az embert előnyben részesíti, azaz minden más látható teremtmény elé helyezi. Krisztus teszi fel ezt a kérdést: „Nem többet értek ti náluk?” (Mt 6,26) „Ha a mezei virágot, amely ma virít, holnap pedig a kemencébe kerül, így öltözteti az Isten, akkor benneteket, kishitűek, nem sokkal inkább?” (Mt 6,30) – Istennek sokkal fontosabbak vagyunk, mint a növények, az állatok, tehát sokkal jobban gondoskodik is rólunk. Ennek a gondolatnak kell erősítenie Istenbe vetett bizalmunkat, azt a biztos tudatunkat, hogy Tőle mindig kapunk segítséget. És Ő vigaszt küld nekünk, ha az általunk kívánt segítség elmarad. Mert egyetlen virág, egyetlen állat sem képes a mennyei birodalom számára érdemeket szerezni. Ennek tudatában megpróbáltatásainknak is ezt a magabiztos érzületet kell bennünk erősítenie: Isten mindig a legjobbat akarja a számomra. Ezért tesz próbára, és ezért ad lehetőséget, hogy természetfeletti kincseket gyűjthessek!

Negyedszer: Krisztus emlékeztet bennünket az aggályoskodó gondoskodás értelmetlenségére. „Ugyan ki toldhatja meg életét csak egy könyöknyivel is, ha aggodalmaskodik?” (Mt 6,27) – Természetesen az embernek dolgoznia, kötelességeit teljesítenie kell. „Aki nem dolgozik, ne is egyék.” (2 Tessz 3,10) – Aki teljesíti kötelességét, az minden szükségeset megtett ahhoz, hogy Isten segítségére méltóvá váljon. Mindaz, ami ezen felül van – minden félelem és rettegés, minden bánat és gond – úgy sem segít: ezek minden bajt csak nehezebbé és nyomasztóbbá tesznek. És ami ennél is rosszabb: az ilyen gondolatok Istent sértik, mert szemrehányás rejlik bennük, mintha Isten nem törődne velünk.

Ötödször: Krisztus a földi javak iránt mutatott túlzott aggodalmat leleplezi, miközben rámutat, hogy az nem más, mint a hitetlenség és a pogányság érzülete. „Ezeket [ételt, ivást, öltözetet] a pogányok keresik.” (Mt 6,32) - Aki folyvást az evilági dolgok elvesztésétől vagy hiányától fél, nyilvánvalóan csak e világért él és nem az örökkévalóságért. Ez azonban méltatlan a katolikus élethez.

Hatodszor: Az Úr figyelmeztet bennünket Isten mindentudására: „Mennyei Atyátok tudja, hogy ezekre szükségetek van.” (Mt 6,32) Isten pontosan tudja, hogy mi és miért hiányzik nekünk. Minek akkor a kishitűség, mintha Isten megfeledkezett volna rólunk? „Mennyei Atyátok tudja”, azt jelenti, hogy Isten tudása az Ő atyai jóakaratával párosul.
Isten pontosan tudja, hogy milyen üdvös okból szabta ki ránk ezt vagy azt a szorongatást, ezt vagy azt a nélkülözést vagy éppen veszteséget. Ezen felül – velünk ellentétben – Isten azt is előre tudja, hogy a kérdéses helyzetben hogyan fog majd nekünk segíteni. Azt biztos, hogy Isten nem kétségeink vagy az Ő bölcs Gondviselésével való perlekedésünk miatt fog segítségünkre sietni. Milyen gyakran mondta Krisztus az Evangéliumban: „Hited meggyógyít téged, hited segíteni fog neked! Soha nem hallottunk ilyesmit az Ő szájából: „Bánatod, kétséged, csüggedésed, lázadozásod használt neked.”

Hetedszer: Urunk összes gondolatunkat a legmagasabb és utolsó cél felé tereli: „Ezért ti elsősorban az Isten országát és annak igazságát keressétek!” (Mt 6,33) – Tehát, ha az evilági bajok és szükségek terhe nyomaszt bennünket, abból arra a következtetésre jussunk, hogy jobb, magasabb, szellemi, és maradandó javakat keressünk. Természetfölötti javakat, melyek segítenek nekünk Isten országát megtalálni és elérni. És ez csak akkor sikerülhet, ha az igazságot keressük, vagyis ha a hitből élünk; ha odaajándékozzuk Istennek az Őt megillető, a Neki kijáró tökéletes és osztatlan bizalmunkat.

Isten országát kell „keresnünk”, mert elveszett, mert végtelenül értékes, és aki keresi, az meg is találja. De „először” meg kell ezt keresni. Mert minden más csak mellékes. Ha az ember az Isten országának keresését legfőbb feladatának tartja, akkor Isten az evilágival a szükséges mértékben ráadásként megajándékozza.
Aki egészen Istenre bízza magát, arról Isten gondoskodni fog! Mi emberek ügyeink és bajaink sokasága miatt nagyon könnyen elfeledkezünk arról, hogy figyelmünket a legmagasabb javak felé fordítsuk. Aki mindenekelőtt a mennyet keresi, a földet is megkapja ráadásként. Aki elsősorban a földieket keresi, az mind a földet, mind a mennyet elveszíti.
Igen, nekünk embereknek szükségünk van élelemre testünk számára. De lelkünknek is kell táplálékot kapnia. Testünk megvédésére szükségünk van ruhára, de lelkünknek is szüksége van a kegyelem esküvői öltözékére, ami megszentel, és Isten gyermekeivé tesz bennünket. Amint valaki őszintén gondoskodik örök üdvéről, az előtt megnyílik Mennyei Atyánk keze, és áldást áldásra fog adni neki.

 

„Ezért ti elsősorban az Isten országát és annak igazságát keressétek, s ezeket mind megkapjátok hozzá!”

 

---

Függelék:
A következő tanmesét vagy filmen láttam, vagy könyvben olvastam a zsidók nevelési módszeréről:
Egy zsidó apa a így oktatja fiát. Felküldi körülbelül félemeletnyi magasságra, majd megparancsolja gyermekének, hogy ugorjon le, majd ő elkapja. A gyerek nagyon fél, de végül is leugrik, az apa pedig elkapja. Ezután a gyereknek az apja parancsára egyre magasabbról kell leugrania a lépcsőről, de nem esik bántódása, mert apja továbbra is mindig elkapja. Ezen felbátorodva, a gyerek egyre könnyedébben ugrik, egyre magasabbról. És amikor már elég magasan van, és az apa úgy ítéli meg, hogy egyre nagyobb biztonságban érzi magát gyermeke, eláll az ugró gyerek alól, és hagyja, hogy az elesve jól megüsse magát. És akkor ezt mondja: Tanuld meg, hogy soha se bízzál nagyon senkiben!

Ennél jobban aligha lehet Isten jósága, Krisztus tanítása, a keresztény lelkület és a zsidó szemlélet uralta világ közti szakadékot bemutatni. És hogy ez a fajta lelkület a nagy részben még kereszténynek maradt országokban is minél gyorsabban és eredményesebben elterjedjen, igyekezni kellett a családi kötelékeket minél alaposabban szétverni. Onnantól kezdve, hogy eltűnt a szülői tekintély, a szülő-gyerek bizalmi kapcsolat, a fent vázolt nevelési módszer és az abból származó lelkület, viselkedési forma folyamatosan megmérgezte a katolikusok lelkét is.
A fenti gondolatokat ezért kell folyamatosan ismételnünk, észben tartanunk, hiszen, miként a bevezetőben áll:

 

Hitünk valódiságának próbaköve az Istenben való bizalmunk mértéke

(forrás: Gottesdienstordnung, Ditzingen-Heimerdingen – 2024, július)https://www.katolikus-honlap.hu/2401/mlenz-24juli.htm